Dalos György: Író-olvasó találkozók

Bukarest–Düsseldorf–Berlin, 2009. november 11.

Mircea Dinescuval utoljára húsz évvel ezelőtt, Frankfurtban szerepeltem együtt a legendás Palais Jalta kultúrközpontban. Most Bukarestben kerültünk egy pódiumra. Mit mondjak: megemberesedett, habár a mosolya még mindig kisfiús. S ezzel a kisfiús mosollyal és látszólag fölényes iróniával elég szomorú dolgokról anekdotázik és vélekedik. Elmeséli, hogy annak idején, azon a bizonyos péntek délutánon lakásszomszédjaitól tudta meg: eltűnt a ház elől a kegyvesztett költő kedvéért oda állított civil ruhás szekuőrség. Ez alig egy órával az után történt, hogy a bukarestiek ámuló tanúi lehettek a kelet-európai rendszerváltás egyik leggroteszkebb jelenetének, sőt jelenésének, amikor is a pártszékház tetejéről egyszer csak felszállt a helikopter, benne a menekülő Ceausescu házaspárral. Dinescu bátortalanul kilépett az utcára, s a városközponthoz közeledve szembe találkozott Domokos Gézával. Ő javasolta, hogy menjenek együtt a televízió épületéhez, mert ott „történik valami”. Alighogy odaértek, Dinescut máris elragadta Ion Caramitru, a népszerű színész, és vitte magával a tévéstúdióba. Így esett, hogy a költő megfelelő időpontban érkezvén az események epicentrumába, a forradalmi „televiziunea” révén elsőnek jelentette be: a zsarnok megbukott.

Húsz évvel később jobbára fiatal közönségnek beszélve bevallja: utólag nevetségesnek látja magát azon a képernyőn, tisztában van a történelmi egyenes adás manipulatív körülményeivel. A „nemzetmentő front” a hatalom átmentésének eszközévé vált, s ehhez ő még vágóképként sem akart tovább asszisztálni, igaz, hamarosan a hatalom új birtokosai is elnélkülözték a „televíziós forradalom” rosszul öltözött főszereplőit. Dinescu most kesernyés humorú verseket olvas fel, politikai lírája az elmúlt húsz év hervasztó valóságára reagál, és az élcek rendben „bejönnek”, amiben jó része van a német fordításon is áttűnő nyelvi és képi leleményeknek. Felszabadultan és hálásan nevet az ifjú publikum, a poéta pedig kisfiúsan mosolyog, láthatóan büszkén viseli frígiai bohócsipkáját.

 

 

Düsseldorfban Jiri Grusával olvasok együtt – mondanom sem kell, hogy a bukaresti esthez hasonlóan ez is a kerek évforduló jegyében áll. Jirit nagyjából húsz éve ismerem, s jobban, mint Dinescut. Kákánia polgára ő, nyugodt derűvel viselte életének nem akármilyen megpróbáltatásait: a publikációs tilalmat, az állampolgárságától való megfosztást, a reménytelennek tűnő emigrációt. Hasonlóan sztoikusan tette túl magát a későn beköszöntő politikai és irodalmi rehabilitáción is: a demokratikus Csehszlovákia, még mielőtt osztódással szaporodott volna, kinevezte őt bonni nagykövetévé, Csehországot pedig Bécsben képviselte, s végül az ottani diplomáciai akadémia igazgatójaként ment nyugdíjba idén tavasszal. Düsseldorfi estjén derül ki, hogy éppen hetvenkettedik születésnapját ünnepli.

Ő is a húsz évvel ezelőtti napokról beszél. Grusa pár nappal a sorsfordító november 17-i prágai tüntetés után bement a bonni csehszlovák nagykövetségre, s családi okokra hivatkozva beutazási vízumot kért német útlevelébe. A morózus hivatalnok negyvennyolc órára engedélyezte a hazautat, ám hozzátette, hogy ideje lenne Herr Grusának tisztáznia viszonyát a Csehszlovák Szocialista Köztársasághoz. Az író lenyelte a sértést, és már-már indult volna, de közben tranzisztoros készülékén meg a prágai rádión hallgatta a november 26-i nagygyűlés egyenes közvetítését. Václav Maly, az ellenzéki lelkész itt egyebek közt arról beszélt, hogy a hatóságok még mindig nem engednek be meggyőződésükért kiebrudalt szerzőket, s elsőnek Grusát említette. Grusa ekkor ismét bejelentkezett a bonni képviseletre, s ott közölte, hogy időközben inkább a Csehszlovák Szocialista Köztársaságnak illene tisztáznia a hozzá való viszonyát. Tíz perc múlva – gyorsan forduló idő! – maga az udvarias konzul adta át neki a ropogós vízumot. Igaz, a határon még alaposan átkutatták a csomagját az egy-két brosúrával elmaradt vámosok, pornót és Havel-könyveket kerestek nála, ám baj nélkül eljutott szülővárosába, s jelen lehetett a Polgári Fórum tájékoztatóján, amelyre a kormány által fogcsikorgatva rendelkezésre bocsátott épületben került sor. Ekkor már világos volt, hogy a drámaíró kolléga államfő lesz. Grusa lelkesen hallgatta a fórum programját ismertető szónokot, s egyben megértette, hogy ez a pillanat egyben Havel búcsúvétele írói pályájától. S némi borzongást érzett, amikor arra gondolt, hogy ilyesmi vele is megeshet.

 

 

Hát igen, Kertész Imre vérbeli író, nem politikus és még kevésbé diplomata. Bizony lehetett volna abban a Welt-interjúban, amelyet a csillogó szellemű Tilman Krause készített vele, szelídebben, árnyaltabban fogalmazni. (És pláne utólag nem helyesbíteni, mert a helyesbítő eleve rossz pozícióban van.) Csak egyvalamit ne gondoljunk: hogy bármely finomabbra hangolt nyilatkozatát másként fogadta volna az a tábor, amely benne és több más kollégában évek óta esküdt ellenséget lát. A füttykoncert résztvevőinek és vezénylőinek mindentől függetlenül a magyar irodalommal van bajuk. Ez az irodalom mindig is gátat próbált vetni a „nemzeti” elbutulásnak, még ha csak annyit tehetett is ellene, hogy szembement a felülről vagy a szélről diktált közvélekedéssel. Ugyan kit nem rohant le még a primitív, tehetségtelen akarnokhad, az Ignotus által „persecutor esztétikának” titulált kurzusirodalom? Mit kapott tőlük Ady és Babits, amiért távol tartották magukat a háborús lelkesedéstől? Vagy Móricz Zsigmond, amiért felvidéki útjáról hazatérve 1932-ben azt merte állítani, hogy az elszakított Pozsonyban élő magyarság élete jobb, értelmesebb, mint a Csonka-Magyarországon maradtaké? Válaszul három vármegye tiltotta ki a Nyugatot a postai forgalomból. S végül is elérték, amit akartak: a nagy író nyilvánosan bocsánatot kért a „nemzettől”.

Igaz, a régi támadások mai szemmel nézve kifejezetten kulturáltaknak tűnnek. Móricz kihívója maga Négyesy professzor volt, Ady és Babits ádáz ellenfele Rákosi Jenő, akit azért publicistaként komolyan lehetett venni. De ma? Miféle politikai miliő az, amelyben tömegesen nem olvasók mocskolják az írókat? S micsoda harmadosztályú kultúrélet az, amelyben egy irodalmi Nobel-díjas ellen Czakó Gábort vagy Simon L. Lászlót állítják csatasorba?

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Vulkánok és választások Berlin, 2010. május 6. Eyjafjallajökull – alig tudom elképzelni, hogy...

Dalos György: Névváltoztatások és egyéb szörnyűségek Berlin, 2010. november 3. Most kicsit megint rólam lesz szó,...

Dalos György: Szvatopluk és vidéke Dalos György Szvatopluk és vidéke Berlin, 2008. január 14....

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...

Dalos György: Gépi és kézi fordítások Bécs–Berlin–Frankfurt, 2009. október 4. „Miklos Tamas Gaspar schützt Jobbikot”, olvasom...