Végel László: Túl a pártpolitikán

Unalmas újvidéki késő őszre számítottam, de minden másképpen történt. A legnagyobb meglepetésemre a szerbiai kultuszminisztérium javaslatára Vida Ognjenovic próza- és drámaíró, színházi rendező és Vladan Matijevic prózaíró társaságában utaztam a Frankfurti Könyvvásárra. Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem mertem, hogy valaha ilyesmi előfordulhat. Úgy tűnik, az irodalmi élet gyorsabban változik, mint a politika. Szerbiában valami hasonló van kialakulóban, mint a nyolcvanas évek Magyarországán. Persze az ütközőpont egészen más: nem az államszocializmus, hanem a nacionalizmus.

Szembetűnő a szerb értelmiség töretlen érdeklődése a magyar irodalom iránt. Továbbra is megbecsüléssel beszélnek róla, habár gyakorta érdeklődnek – nem kis aggodalommal, többen hitetlenkedve –, hogy mi is játszódik Magyarországon az utóbbi években. A kérdésekből kiolvastam, hogy tájékozottak, azonban – bizonyára tapintatból – nem merültek el a részletekben. Míg kényszeredetten mosolyogtam, azon töprengtem, hogy tulajdonképpen milyen irányba tart a közeljövőben a fiatal magyar irodalom, mert közben egy fontos dolog játszódott le: a későn születettek elvesztették azt a kegyet, amit eddig birtokoltak. Mint a vitriol, úgy fröccsent az írók szemébe a valóság! Ez már nem pártpolitikai kérdés, naiv dolog lenne ugyanis a jelenlegi helyzetet néhány politikus vagy párt perpatvarával magyarázni. Valami történt a magyar társadalomban, valahol mélyen valami nagy zűrzavar uralkodik, amiről a politikusok nem is tudnak, de nyilván nem is akarnak beszélni.

A frankfurti magyar standon találkozom Bartis Attilával. Legutóbb két évvel ezelőtt Berlinben beszélgettünk. Frankfurtban éppen egy pódiumbeszélgetésre tart, amelyen román írók társaságában szerepel. Én meg szinte ugyanabban az időpontban, csak egy másik helyszínen, a szerb írókkal egy tribünön veszünk részt. Bartis Attila Erdélyből települt át Magyarországra, de az utóbbi időben szellemileg – legalábbis részben – „visszatelepült” Romániába. Ahogy látom, a kisebbségi szellemi világ kitágul, szellemileg komplexebb lesz, s nem lehet többé bezárni a „kisebbségi impériumba”.

Frankfurt után Belgrád. Örömmel tettem eleget a meghívásnak. Végre szerepelnek azok az írók is, akiket hosszú éveken át mellőztek, nevük csak itt-ott jelent meg a kis példányszámú sajtóban. Szereplésük a belgrádi könyvvásár művészeti igazgató asszonyának, Vladislava Gordic Petkovicnak, a kiváló anglistának és a mai szerb irodalom elismert kritikusának az érdeme, aki a mai szerb irodalmat európai kontextusban szemléli. Belgrádban tartózkodik Csordás Gábor, a pécsi Jelenkor Kiadó igazgatója is, mert idén neki ítélték oda a Dositej Obradovic-díjat, amit azok érdemelnek ki, akik hozzájárulásukat adják a szerb irodalom érvényesüléséhez. Bensőséges ünnepség keretében a díjat Nebojsa Bradic, Szerbia kultuszminisztere nyújtotta át. Végtelenül örültem annak, hogy a méltatás szónoka, Bradic miniszter egy másik, jobb Magyarország képét rajzolta meg a megjelent ünneplő közönségnek.

Sajnos Magyarország újabban túlságosan el van foglalva önmagával, miután az ottani visszhang elmaradt, pedig sok ilyen apró lépéssel javíthatunk azon a képen, amely az utóbbi években kialakult rólunk Európában. Meg aztán az sem mellékes, amit Várkonyi Zoltán írt, miszerint Magyarország a Balkánra nyitott, és minden, ami ott történik, befolyásolja az ország sorsát. Ha másért nem, akkor legalább ezért érdemes számon tartani, hogy mi történik ott – Délen.

Vagy húsz éve nem volt fellépésem Belgrádban, ha nem számítom az Exterritórium című regényem zártkörű kiadói bemutatóját, ahol csak a szakma néhány művelője jelent meg. Most Gojko Bozovic szerkesztő moderálja az irodalmi estemet, s a legnagyobb meglepetésemre A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe című regényemre terelte a beszélgetést, és állandóan visszatért rá. Elcsodálkoztam, hiszen ez a kötet az elfelejtett könyveim közé tartozik. Magyarul 1999-ben jelent meg, éppen a NATO-légitámadások idején, úgyhogy be se került a magyarországi könyvforgalomba. Szerbül röviddel utána látott napvilágot, miből kifolyólag kétlem, hogy bárkinek is kedve lett volna elolvasni ezt az ironikus és groteszk meg polemikus, a rendszerváltás után írott, de a rendszerváltozás elé torz tükröt tartó művet, amelyet legszívesebben pamfletregénynek neveznék. Akkor csak íróként döbbentem rá erre a torz farizeusi világra, ma már esszéistaként is érzékelem. A melankolikus és utópikus közép-európaiságot, amely a kilencvenes években hirtelen divat lett, a nyolcvanas években én is közel éreztem magamhoz, de aztán fokozatosan eltávolodtam tőle, mert láttam, miként torzul el abban a pillanatban, amint elvesztette szubverzív jellegét. Csak addig vonzott, amíg a keleti típusú autoritatív rendszerek alternatívájaként szerepelt. Aztán eltűnt a Nagy Ellenség. Rövid ideig még divatos volt Közép-Európa, aztán, mint minden módinak, egykori hívei fordítottak hátat neki, miközben Európa felé tartottak. A Közép-Európa-symposionokat felváltották az Európa-symposionok. Érvelésük logikusnak tűnt, hiszen ugyan milyen Kelet-Közép-Európáról beszélgessünk Európa egyesülése idején?

Kezdetben én is ebbe a keserédes Közép-Európa-gondolatba kapaszkodtam, hiszen Szerbiában ez idő tájt, pontosabban a nyolcvanas években, nemcsak szubverzív, hanem ellenséges volt a közép-európai eszme. Milorad Ekmedzic vagy Ljubomir Tadic vezető szerb történész meg ideológus és rokon lelkű társaik, hosszasan fejtegették, hogy Közép-Európa eszméje Szerbia vesztére tör. Később sem mondtam le Kelet-Közép-Európáról, mert az, sajnos, nagyon is időszerű; ám nem abban a melankolikus és utópikus formában, ahogyan tíz évvel azelőtt elképzeltem, hiszen baljós és vészjósló módon felébredtek az államszocializmus előtti traumák, amelyek a szocializmus idején, a föld alá szorítva, jó táptalajt képeztek a szocializmus számára. Manapság már nem kell külön bizonygatnom, hogy áltattam magam, amikor elhittem, hogy 1989-ben befejeződött a 20. század. Nem így történt, hanem kínosan folytatódik. Igazolásképp, napjaink történetei arról szólnak, hogy a tekintélyelvű államszocializmus nem az égből pottyant e világba, mivelhogy ezek a társadalmak sóvárognak a tekintélyek után. Bizonyára még sokáig élnek majd együtt azzal a rögeszmével, hogy létezik ezen a világon egy „rokonszenves diktátor”. Ha netán még sincs, akkor jöjjön a tekintélyelvű Putyin. Mindkét esetben lesz min zsörtölődnünk, mártír szerepet játszanunk.

A „Lakoma” erről a farizeusi világról szól, amelynek narcisszoid szereplői egyszerre nagy hősnek, illetve nagy áldozatnak mutatják be magukat. A posztmodern lakoma résztvevői az egyik symposion után a másikat rendezik, és mi másról szólnának ezek a tanácskozások, mint a határról, amelyet át kell lépni annak érdekében, hogy felszabadítsák a „kisebbségi népet”. Csakhogy ez az egész társaság megelégszik a szimulációval, a puszta szavakkal, a lakomákkal és azzal, hogy a roskadozó svédasztalok között faltól falig rohangászva arról vitatkoznak egymással, hogy ki lobogtat nagyobb nemzetiszín zászlót. Ez történik „ideát”, ugyanúgy, ahogy „odaát”. A kisebbségben pedig – a határ mentén – a kisebbségi nép ropja a táncot, és ezzel ápolja a nemzeti identitását. A határok tárva-nyitva ugyan, ellenben senki sem lépi át, mert képtelen keresztüllépni saját belső határait.

Talán amiatt faggatott Bozovic az említett kötetemről, mert úgy vélte, hogy Szerbiában mostanság vált igazán aktuálissá. A kilencvenes években ugyanis Szerbiában vagy-vagy helyzetben éltünk, a pontosan megvonható választóvonalak voltak a jó és a rossz között, mindenki tudta, mi az igazság és mi a hazugság. Hoszszú távon erre be kellett rendezkedni, majd a kivárás következett. Mára azonban minden összekuszálódott. A fekete-fehér korszak után küszöbön a farizeusi korszak. Már az igazság is csak akkor terjeszthető, ha hazugságnak tűnik.

Belgrádból hazatérve az újvidéki Felszabadulás sugárúton csatangoltam, amikor, abban a pokoli lármában, váratlanul megszólalt a maroktelefonom. Berlinből hívtak, és afelől érdeklődtek, hogy lenne-e kedvem hat hétig Berlinben tartózkodni. Természetesen, válaszoltam. Nagyon szívesen utaznék Berlinbe. A részletekről majd emilen tájékoztatnak. Miután mobiltelefonomat zsebre vágtam, egy pillanatra elbizonytalanodtam, ugyanis hirtelen felötlött bennem, hogy talán nem is igazi a hívás, lehet, hogy valaki rossz tréfát űz velem. Odahaza már a számítógépemen várt az e-mail, a hivatalos meghívó. Így tehát semmi kétely, a hír valóságos, készülődhetem Berlinbe.

Berlint pár év után ünnepi díszben láttam viszont: a rettenetes fal ledöntésének huszadik évfordulóját ünnepli. Ennek kapcsán újra napirendre kerül a keleti és a nyugati németek közötti feszültég. Egy szív, két szellemiség, írja Richard Schröder a Tagesspiegelben. A mondat megüti a fülem. A magyarországi magyarok és a kisebbségi magyarok közötti különbséget sem fogalmazták meg ilyen frappánsan. Egy szív dobog, de hány szellem lakozik ebben a magyarságban? Van-e merszünk szembehelyezkedni a kísértéssel és felismerni a valóságot, hiszen ezzel a tettel mindannyian gazdagabbak lennénk. November 9-én este hideg eső szitál, ennek ellenére az egykori fal tövében, főleg a Brandenburgi kapu környékén, a Reichstag meg a Potsdamer Platz tájékán hatalmas tömeg kíséri a központi ünnepséget. A rendezvény központi jelenete, a sztiropordarabokból felállított szimbolikus fal dominóeffektusos leomlása. Most, az idei november 9-én a sztiroporoszlopok dőlnek, anno 1989. november 9-én este pedig a falfoglalás után, az addig hírhedt fal tetején táncoltak a polgárok. Hideg van, teljesen átáztam, de kitartok. Ki kell tartanom. Dideregve gondolok arra, hogy vajon milyen is lenne a mai Európa arculata, ha a bátor berlini polgárok nem olyan elszántak, és nem rombolják le a falat. Nincs rá válaszom, illetve félek belegondolni. Toporgok, csodálom az ünneplő polgárokat, és jólesik hallani, ahogy a német szónokok megköszönik Magyarországnak, hogy 1989 novemberében megnyitotta a keletnémet menekültek előtt a határokat. Így ott kezdődött a fal ledöntése, konstatálják hálásan. Viszont a jeles ünnep közepette sem feledkeznek meg arról a történelmi tényről, hogy Németországban a világháború előtt lángban álltak a zsinagógák. Egyebek mellett Klaus Wowereit, Berlin baloldali polgármestere ünnepi beszédében szükségesnek tartotta hangsúlyozni a német bűnöket, majd ugyancsak ebben a hangnemben szólt a múlt vétkeiről Angela Merkel jobboldali kancellár asszony is. Ebben tehát nincs különbség a német baloldal és a német jobboldal között. Vannak ilyen európai országok is.

 

 

Kapcsolódó írások:

Végel László: Közép-európai eszkimók Végel László Közép-európai eszkimók A Savigny platzi S-Bahn peronján...

Végel László: Levelek Szerbiából – balkáni és közép-európai paradigmák Elérkezett Szerbiába is a sztrájkhullám. Sztrájkolnak a rendőrök, a...

Végel László: A Magyar Nárcisz Végel László A Magyar Nárcisz Angolul jelent meg a...

Végel László: Tíz év után… Közeleg az ősz, alkonyatkor Újvidék sétálóutcáján kószálok. Az este...

Végel László: A pártokráciától az apátiáig Az elmúlt tíz évben Szerbiát leginkább a nagyhatalmak iránti viszony...