Parászka Boróka: Ortodox Magyarország

Orbán Viktor és Traian Basescu derűsen fog kezet – ez a szórólap terítette be a Székelyföldet a román államelnöki választások előtti hetekben. Huncut egy kép volt, ki volt takarva a lényeg, az összeérő kezek melege. A tusnádi nyári egyetem alkalmával készült fotó eredetije természetesen hamar előkerült. Láthatóvá vált a sejthető, hogy nem Orbán Viktor és Traian Basescu tenyere izzadt össze. Basescu – jó ortodox államfőhöz híven – egy a magyar pártelnök mellől felbukkanó, de a képről gondosan kivágott választóhoz hajol hozzá. Nehéz eldönteni, hogy Orbán feszeng vagy fürdik a körülötte lévő tömegben. Kimosolyog a képből, de kezét-karját összehúzza. Közvetlenül távolságtartó, barátságosan védekező.

A kép története sok mindent megmutat, és sok mindent elrejt, ahogy ez lenni szokott. Egyértelművé teszi például, hogy a román politika pontosan érti, mennyire van beépülve a magyar brand a romániai magyar választói piacra. Basescu is eladhatóbb budapesti kerülővel Székelyföldön. Kevésbé egyértelműen jelzi, hogy mintaátvétel bizony van. A két sportosan elegáns, csíkos inges, közvetlenül mosolygó fő mintha egymáshoz öltözött volna. Nem tudom, hogy Basescu, aki országos politikai karrierjét tekintve „fiatalabb”, mint Orbán Viktor, mennyit tanult el a Fidesz első emberétől. Vagy mennyiben terjed politikai alkatuk, személyiségük „franchise” rendszerben Kelet-Európában. Ha őket egymás mellett figyeljük, az mindenképpen egyértelművé válik, hogy sem Basescu, sem Orbán Viktor nem annyira egyedi és eredeti, mint ahogy – jobb- és baloldalon egyaránt – hinni szeretné a választó. Nem korának és hazájának terméke. Mindketten egy-egy állandót képviselnek egymáshoz nagyon hasonló politikai képletekben. Amíg a képlet marad, addig ők ketten is maradnak.

Persze az izgalmas kérdések most is arra vonatkoznak, ami ezen a képen nem látható. Például hogyan viseli ez az egymásra sok mindenben hasonlító ember az egy lépésnél is kisebb távolság intimitását? Ezt az egymáshoz-egymásba simulást? Kialakul-e valami közös platform? Vállalják-e a szövetséget? Nem, nem a sajátosan értelmezett román–magyar jobboldali politika szövetségének a lehetőségét, hanem az egyazon tőről fakadó politikai kultúra szövetségét? Cipőorruk majdhogynem összeér, de mindketten kinéznek a képből, elhajolnak, mint két zavarban lévő fiatal a csók elől. Most akkor örömteli vagy kényelmetlen a találkozás? Milyen lehet szembesülni a hasonlósággal?

Basescu úgy futott neki ennek az államelnöki választásnak, ahogyan Orbán a jövő évi parlamenti választásokra készül. A legyőzhetetlenség mítosza hajtja és védi. Közte és választói között közvetlen a kapcsolat – sugallja a kampánystratégia. Direktben szólítja meg a szavazóit a „mi emberünk”: „sok vitéz egy igaz ember ellen”, „előle nem menekülhetnek” (ők, az elbukottak, a gyengébbek, a más pártállásúak), hirdetik plakátjai, amelyek nemcsak köztereken, hanem magánlakások ablakaiban, erkélyekre kitűzve is megjelentek. Valószínűleg itt dől el a verseny, mozgalmi szinten. A klasszikus összecsapások, tévéviták, az ország-világ előtti számvetés harmadrangúvá válnak. Eltűntek a nyilvánosság klasszikus szereplői, a riporterek, az elemzők, a szakmai szűrő, nincs moderálás, közvetítés. Katonás szigorral szervezett spontaneitás irányít mindent, internetes demokráciaimitáció erősíti az erős embert, aki attól erős, hogy erősnek mondják.

Orbán persze most is Basescu előtt jár, legalább egy választási ciklussal. Ő már túl van a mozgalmi politika sikerein és buktatóin is, számot vethet azzal, hogy mit nyert és mit veszített így a megálmodott és elszabadult mozgalom erejével. Akármit nyert és veszített, nem tudott (vagy nem akart) túllépni mindennek a mozgatórugóján. Nem talált új alapot, új üzenetet, új tartalmat. Még mindig ő az erős ember, az egyedüli megoldás, akinek egyetlen túllicitálhatatlan politikai értéke, hogy az, aki. Azonos önmagával. Ő a személyi, a személyes garancia. Jelképe az ortodox Magyarországnak.

Ez az a nullpont, ahonnan nagyon nehéz továbblépni. Mert ugyan miféle hiteles kérdések, kritikák fogalmazhatók meg az Orbán- vagy a Basescu-jelenséggel kapcsolatban? Hogy nem elég jók? De, nyilván. Basescu és Orbán szerepének egészen biztosan Basescu és Orbán felel meg leginkább. Hogy másként kéne? Nincs másként. Egy olyan erőtérben, ahol erős van és gyenge, ahol pozitív van és negatív, ahol a politikai kérdések leegyszerűsödtek, ott igen van és nem, fehér és fekete, Basescu és ellenzéke, Orbán van vagy nem Orbán van. Itt a név az állandó, és minden egyéb tényező változó. Ha megjelenik az ellen-Basescu, az ellen-Orbán, akkor sem lesz több ellenfelének árnyékánál. Amíg a kérdés úgy merül fel, hogy le lehet-e győzni Orbánt vagy Basescut, a válasz egyértelműen nemleges lesz, mert az egyszemélyes győztes ha „győz” is, nem lesz más, mint pótlék, ismétlés. Annak a bizonyítéka, hogy tud Orbánabb és Basescubb lenni Orbánnál és Basescunál. A mostani elnökválasztást Romániában egyetlenegy frusztráció, félelem mozgatta – vélhetőleg ugyanaz, ami jövőre Magyarországon is működésbe lép. A túl lehet-e élni már megint Basescut (Orbánt) frusztrációja és félelme. Borzasztóan szegény és reménytelen politikai jövőkép. Nem tudom, kinek a szegénységi bizonyítéka: Basescué-Orbáné (azoké, akik betöltik a felkínált politikai szerepet), vagy azoké, akik támogatóként vagy ellenzékiként (ebből a szempontból teljesen mindegy) fenntartják és felkínálják ezt a lehetőséget, igénylik ezt a funkciót. Ez az egymásra utalt és egymást erősítő-feltételező áldozat–elkövető kriminalisztikai képlete, a kiprovokált és igényelt agresszióé.

Mi történik, ha a képletből kivonjuk az „erős” neveket, sőt ha lemondunk az erős nevekre épített képletekről? A kelet-európai pártok erőtlenségét jól jelzi, mennyire „nevekre” utaznak, mennyire nincs az egy-két személyes világok, a nevek mögött szervezet, nincsenek közösségek, magánakaratokból összeadódó közösségi célok, egyeztetések, napi párbeszéd, nincs működés és működtetés. Árnyjáték van, politika nincs. (Jut eszembe ez most a reggeli hírről is, hogy talán közös listán indulnának az SZDSZ-es és MDF-es nevek, egymást mentve és erősítve.)

Mi van akkor, ha kihalnak a nevek? Megöregszenek, belefáradnak? Persze abból a hatalmi dimenzióból, amelyben Basescu és Orbán mozog, nincs visszaút, legalábbis még soha senki nem látott visszafelé jönni senkit. Elcivilesedni. Elszakmaisodni. Nyugdíjba menni. Partvonalra állni. Ettől van zavarban ma az egész magyar politikai elit, akik szerepvesztésként és büntetésként élik meg a potenciális kormányváltás amúgy nagyon is természetes és demokratikus lehetőségét.

Az egyik lehetőség az „új nevek növesztése” az eddigi minták és gyakorlat szerint. Különös kísérletet tett erre az RMDSZ ebben a választási kampányban. Tett néhány tétova kísérletet arra, hogy ne pusztán eleve esélytelen kihívót küldjön Basescuval szembe a ringbe. Persze nemcsak Basescuval küzdött az erdélyi magyar szervezet, hanem önmagával is, az eddigi jelöltjeinek árnyékával, a szövetségen belüli hierarchiával. Így találtak rá az eleve kéznél lévőre, a Markó Béla mögött közvetlenül ott sorakozó Kelemen Hunorra, aki eléggé fiatal is volt, hogy újat hozzon, és eléggé idős is ahhoz, hogy ne legyen gyanúsan és botrányosan más az eddigieknél. Aki tökéletesen beszélte a belterjes erdélyi magyar nemzeti sérelmek nyelvét. És aki nem jött zavarba attól, ha a román választó felé kellett üzenni. Hosszú hónapok teltek el azzal, hogy Kelemen Hunorból – akinek az ismertsége messze elmaradt az RMDSZ ismertségénél – „nevet csináljanak”. Bevezessék az erdélyi magyar háztartásokba, hallhatóvá tegyék a helyi rádiókban, láthatóvá tegyék a televízióadásokban. Nem, nem akart az erdélyi magyar politika győzni, az elnökválasztási meccs nem a saját meccse. Jól eladható százalékokra utazott a szervezet, helyi és kormányzati koalíciókötésre alkalmas szavazatszámra, annak a demonstrációjára, hogy a Basescu-erőtérben is életképes az RMDSZ. Hogy túl lehet élni az amúgy legyőzhetetlen államelnök korát. Hogy van neve.

Kelemen Hunor messze nem hozta azokat az eredményeket, amelyeket elődei (Markó Béla, Frunda György és a „régi” erdélyi magyar politika) eddig abszolvált. Azokat az eredményeket sem hozta, amelyeket az EP-választásra az erdélyi magyar ellenzékkel (Tőkéssel és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal) köttetett