Nyerges András: Pamfletek és kommandók

Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem kellő humorérzékkel fogadta „egy évek óta maró szatírákat író pamfletszerző” művét, aki már tavaly is „demokratikus könyvégetésre” hívott fel, most pedig könyvrongáló, könyvmegsemmisítő kommandók létrehozására buzdít. Fejünkre olvastatott, hogy bezzeg Karinthy kortársai tudták: a pamfletet „nem kell szó szerint venni”, és tartalma miatt „senki sem vonult utcára”, mi pedig szó szerint vesszük, hogy valaki élő magyar írók műveinek elpusztítására toborozna brigádokat.

A szemrehányás jogos, a magam részéről meg is toldom azzal, hogy lett volna példa, amiből tanuljunk, mégse tettük. És nemcsak az egy szem 1933-as, ami mára közhelyszámba megy, tudniillik nem úgy van ám, hogy volt „a berlini könyvégetés”, „oszt’ jónapot”. Annak az 1933. május 10-én kigyulladt könyvmáglyának is (kiderül a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykorú tudósításából) egy pamflet volt az előzménye, amit 1933. május 7-én tett közzé „a német diákság brandenburgi körzete”, ahol megalakult a „Harc a némettelen szellem ellen nevű frontbizottság” (hogy ne mondjam: kommandó), s a szövegben ez állt: „A frontbizottság felkéri önt, hogy mindazt az irodalmat távolítsa el, melyet a mellékelt feketelista felsorol, hogy ezeket május 10-én, a berlini Opera téren nyilvánosan elégethessük.” A kortársak közül sokan el sem hitték, hogy Európa közepén, a 20. században ilyesmi megtörténhet, a felhívást üres fenyegetőzésnek hitték, vagyis úgy viselkedtek, ahogy a Demokrata tőlünk is elvárná. Volt azonban a közvéleménynek olyan része is, mely az Opera téri autodaféra ösztönző pamfletet szó szerint vette, viselkedése mégsem esne kifogás alá, tudniillik nem talált benne semmi kivetnivalót. Itthon például a Bangha Béla jezsuita páter szerkesztette Magyar Kultúra képviselte ezt a felfogást: „Berlinben máglyát raktak bizonyos könyvekből, s egy májusi éjszakán, táncok, dalok, szónoklatok és rekedt diáküvöltések közepette elégették azokat. Erre egy bizonyos külföldi sajtó, mely érzi magáról, hogy szintén máglyára való, lármát csap, krokodilkönnyeket sír, háborog, mint egy megrendelt tűzhányó, s őrjöngve lázít a tettesek és azok népe ellen. Kár a nagy műfelháborodásért. A máglya, mint szimbólum, a felháborodásnak, az elítélésnek, a megvetésnek, a kárhoztatásnak találó és pregnáns kifejezése. Magukért a puszta könyvekért nem kár. Kerültek már könyvek alkalmatlanabb helyekre is, mint a berlini máglya. A szerzők nagy részéért szintén nem kár, mert nem írók, hanem agitátorok voltak, a szellemi életnek nem építői vagy fejlesztői, hanem barbár bepiszkolói.” (1933. május 20.) A konzervatív-legitimista Magyarság tudósítása (1933. május 11.) több más, homályban maradt részlettel egészíti ki a képet. „Berlinben és a birodalom többi nagy városában [kiemelés – Ny. A.] történt azoknak a könyveknek az elégetése, melyeket Hitler forradalma száműzött a német szellemi életből.” E lapból ismerjük a könyvkommandók személyi összetételét: „ifjúsági szervezetek és horogkeresztes csapatok szedték össze a kultúrbolsevizmus és a pornográfia könyveit”. Hogy kik voltak a kultúrbolsevista és pornográf szerzők, azt a Literaturában (1933. június) közölt listából tudjuk: Thomas Mann, Heinrich Mann, Upton Sinclair, Barbusse, Feuchtwanger, Toller, Tucholsky, Werfel, Schnitzler, Stefan Zweig, Remarque „és még sokan mások”. A Magyarság kiemeli, hogy a pamflet miatt nemhogy „senki sem vonult utcára”, de a könyvkommandó tevékenységét példásan fogadták: „erőszak alkalmazására nem volt szükség, mert a könyvek túlnyomó részét önként szolgáltatták be. A diákok zárt sorban követték az égetésre szánt 30 000 könyvet szállító teherautókat, majd az Operaház téren felállították a máglyákat, petróleummal leöntötték és felgyújtották. A könyvmáglya elégetése hosszú időt vett igénybe, és hatalmas néptömegek nézték végig.”

A példa Magyarországon is termékeny talajra talált a szélsőjobb szellemi elődeinél. A Meskó Zoltán-féle nyilaspárt lapja, a Nemzet Szava 1934. július 15-én (vezércikknek álcázva) olyan pamfletet közölt, melyben feketén-fehéren ez állt: „Könyvégetést követelünk! Ha más országokban szabad volt elégetni a szemetet, akkor szabadjon itt is. Pusztuljanak azok, akik belülről gyengítenek, akik mérgezett vizű modern kutakat építenek: könyvkiadó vállalaton keresztül nyúlnak utolsó értékünk, magyar öntudatunk felé. Magyar könyv támad a lövészárok mögött, zsidó filozófia késével vágja a magyar kévét. Könyvégetést! Tisztítani akarunk!”

Az út akkoriban is göröngyös volt, sokáig kellett küszködni egy kis könyvégetésért. 1937. január 27-én a Nemzet Szava újabb, Tűzre a baloldali szellem termékeivel! című pamflettel állt elő, melyben a kortársi okádnivalók közül (copyright by Pozsonyi Ádám) az háborította fel, hogy „holmi Thomas Mannok, a zsidó Internacionálé hírességei látogatnak el magyar földre. Meg kell nézni a könyvkereskedések kirakatát: csupa baloldali fajú [kiemelés – Ny. A.] mű, csupa izgatás minden ellen, ami magyar érdek. Tűzrevaló írások.” És a közvélemény nem vonult utcára, nem vette „szó szerint”, amit olvasott, ennek pedig meg is lett az eredménye.

Igaz, sokáig kellett rá várni, de idővel megtört a jég, és a Miskolcon működő Magyar Élet (nem tévesztendő össze az eszmeileg rokon, de más szerzőgárdát foglalkoztató nemzetpolitikai szemlével) 1941. május 29-én hírül adhatta, hogy „a miskolci Turul június 4-én, este 7 órakor fáklyalánggal a könyvsátor előtt elégeti a zsidó nemzetközi irodalom termékeit…” A pamflet magát a könyvégetést csak előzménynek tekinti egy olyanfajta könyvrongáló mozgalomhoz, mely a mostani kezdeményezésnek valóságos mása: „A jelképes máglyagyújtás indítja el a nagyarányú gyűjtőmozgalmat, amely a városban a keresztény társadalom által önként felkínált zsidó szellemi termékeket összeszedi, és a papírhulladékgyűjtőnek eljuttatva hozzájárul a nemzeti anyaggazdálkodás gyarapításához.” Június 6-án a lap büszkén részletezi, hogy mi történt: „Fél 7-kor Pataky Ferenc Turul kerületi vezér nagyhatású beszéd keretében sürgette, hogy a zsidó írókat zárják ki a magyar kultúra terjesztéséből. A beszéd alatt a Turul díszőrsége fáklyával a kezében benzinnel leöntött zsidó és nemzetközi szellemű irodalmi temékeket s a destruktív ponyvát felgyújtotta. A láng magasra csapott, jelezve egy irodalmi korszak teljes pusztulását, mely a magyarság utolsó két évtizedében a lelkek millióit mételyezte. Az idegen destruktív könyvek elégetése a sok száz főnyi közönség lelkes tapsát váltotta ki.” A zárómondat külön is figyelmet érdemel, mert megérteti, mit várna el a szélsőjobb a mai közvéleménytől. Bezzeg a baloldal akkor is csak kötözködni tudott, mint K. Havas Géza (az egyetlen publicista, aki foglalkozott az üggyel) a Népszava 1941. június 5-i számában: „Ha a miskolci máglyarakóknak kedvük van, vessék tűzre az írókat is, nem fognak védekezni, se egyenként, se együttesen. Békés fajta ez, jámborka és beletörődő.”

Hosszú idő telt el az elszigetelt vidéki kezdeményezés után, míg a könyvégetés az állami politika szintjére emelkedhetett. 1943-ban még csak Kolosváry-Borcsa Mihály listával kiegészült, könyvmegsemmisítésre buzdító pamfletje látott napvilágot, de 1944 májusában már úgy alakultak a dolgok, hogy a szavakat kormánybiztosként tettre válthatta. A Virradat 1944. május 22-én közölte rádióbeszédét, amelyből kiderül, hogy a közvéleménynek volt olyan része, mely a pamfletben leszögezett elvek gyakorlatba való átültetését szó szerint értelmezte, és fanyalogva elutasította. Nekik szól a kormánybiztos keserű és dacos válasza: „Könyvégetők! – rikoltják a vádat a papírmalomba induló irodalom szerzőinek világnézeti és vérségi hozzátartozói. Igen! Könyvégetők vagyunk! Megvalósítjuk azt, amit az utolsó évtizedek nemzetünk sorsáért mártír hittel és meggyőződéssel küzdő magyar szellemei: Gömbös Gyula, Prohászka Ottokár, Wolff Károly, Méhely Lajos és névtelenül sírba szállt többi bajtársunk követeltek.” Szavaiból kiderül, hogy arra számított: az ő munkáját is kommandók fogják segíteni, hiszen – mondta – „tökéletes munkát így sem végzünk, ha nem siet a segítségünkre a magyar társadalom. Ezért kérek minden öntudatos magyar embert, hogy semmisítse meg a tulajdonában lévő zsidó könyveket!” Még később is (például június 17-én, az Új Magyarságban) a könyvégetést „liberális oldalról annyiszor elítélt és barbárnak minősített szerepnek” minősítette, mondván: „ezt az irodalmat ki kell tépni a magyar szellemi életből”.

Zokon vehetjük-e szellemi utódaitól, hogy ugyanezzel próbálkoznak?

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...

Nyerges András: Trianonstop Sejteni lehetett, hogy a június véget nem érő trianonozás...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

Nyerges András: Félbarátok igazodása Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem...