Ha a 2010-ben hatalomra kerülő Fidesz-kormány valószínűsíthető médiapolitikáját és az ennek nyomán kialakuló médiavilág jellegzetességeit próbáljuk felvázolni, akkor ehhez támpontokat oly módon nyerhetünk, ha számba vesszük a párt médiához való viszonyának általános jellemzőit, valamint azt, hogy milyen médiapolitikai törekvések jellemezték a Fideszt 1998 és 2002 között, amikor kezében volt a kormányzati hatalom, hogyan kezelte a médiát ellenzéki pártként, és hogyan változtak a párt médiapozíciói az elmúlt évtizedben. Mindemellett persze nem tekinthetünk el annak számbavételétől sem, hogy működnek-e, és ha igen, mennyire hatékonyan olyan egyensúlyteremtő piaci mechanizmusok, amelyek a Fidesz médiapolitikai és a nyilvánosság szerkezetének átformálására irányuló törekvéseivel szemben ellensúlyt jelenthetnek.

Ha a következőkben valaki azt gondolná, hogy a múltról beszélek, annak nagyon nyomatékosan fel kell hívnom a figyelmét, hogy mindaz, amit elmondok, a jövőről szól. Arról a jövőről, amely már 1998-ban elkezdődött, és egy hosszabb interregnum után hamarosan folytatódik.

Miközben a rendszerváltás környékén és az azt követő években a Fidesz jól érzékelhetően a média és az újságírók dédelgetett kedvence volt, és ennek nem csekély szerepe volt a párt népszerűségének üstökösszerű emelkedésében, 1993-ra megfordult a helyzet; rövid idő alatt látványosan megromlott a kezdeti, szívélyesnél is jobbnak nevezhető viszony. A székházbotrány, majd ezt követően a párt néhány alapítójának távozása és a Fidesz lassú, ám jól látható politikai átpozicionálódása alaposan megtépázta a Fidesz népszerűségét nemcsak a közvéleményben, hanem az akkoriban még látványos balliberális fölény által dominált médiában is. A korábban az újságírók által csaknem kritikátlanul ajnározott párt egyszer csak ugyanoda került, mint politikai riválisai, a médiában elfoglalt kiváltságos helyzete megszűnt.

Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy 1998-ban az Orbán Viktor által ígért „több mint kormányváltás” egyik első számú terepe éppen a média világa volt. A Fidesz-kormány az általa először pozitív diszkriminációnak, utóbb médiaegyensúly-teremtésnek nevezett akció keretében a legváltozatosabb eszközöket vette igénybe a párt médiapozícióinak javítása érdekében. És ezek között az eszközök között jócskán akadtak olyanok is, amelyek sértették a demokratikus jogállam normáit. Tekintettel arra, hogy a négy év krónikája gyakorlatilag kimeríthetetlen tárházát nyújtja az agresszív médiapiaci beavatkozásoknak, most csak utalásszerűen jelezném ennek legfontosabb irányait.

Az 1998 és 2002 közötti periódus legfontosabb törekvése – és ha tetszik, sikertörténete – a Fidesz közeli médiabirodalom alapjainak lerakása volt. A forrást ehhez alapvetően a Postabank médiaportfóliójának felszámolása, illetve magánosítása teremtette meg. A korábban sikertelen Napi Magyarország és a nagy múltú, ám ekkorra ugyancsak horribilis veszteséget termelő Magyar Nemzet egyesítése, a legnagyobb példányszámban eladott hetilap, a Szabad Föld einstandolása és a Sportfogadás lenyúlása teremtették meg e médiabirodalom alapjait. Hogy összességében 100, 160 vagy ennél is több milliárd forintjába került-e az állampolgároknak a korábban a politika kénye-kedve szerint fosztogatott Postabank konszolidálása, azt már valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, mint ahogy azt sem, hogy e médiabirodalom alapjainak lerakásához hány tízmilliárddal járultunk hozzá. A közpénzek és közvagyon Fidesz közeli médiumokba való átcsorgatása nem állt meg a Postabank romjainak megcsapolásánál. Jelentős és mindmáig kifürkészhetetlen sorsú állami ingatlanvagyon és számos szerkesztőség, köztük a szélsőjobboldali Demokrata infrastruktúrájának közpénzeken való kiépítése is beletartozott az eszköztárba. Valamint jó néhány, többségében hamvába holt lapteremtési kísérlet árát is az adófizetők pénze bánja. Az egyetlen utóbb sikeresnek bizonyult ilyen akció a Heti Válasz létrehozása volt, amelyet indulásakor 2 milliárd forint közpénzzel stafírozott ki a kormány. A 2 milliárd forint rövid idő alatt elfogyott, a lapot a bukástól és az eltűnéstől néhány Fidesz közeli vállalkozó mentette meg. Tény azonban, hogy azóta, többé-kevésbé piaci körülmények között működve életképesnek bizonyult a vállalkozás.

A médiaviszonyok kiegyensúlyozása azonban korántsem ragadt meg a birodalomépítésnél. Az egyensúlyteremtés egyéb eszközei rendkívül változatosak voltak. A Magyar Narancs és az akkoriban még liberális Magyar Hírlap ellehetetlenítésére irányuló kormányzati akciók célja a mérleg másik oldalának „könnyítése” lett volna, az újságírók folyamatos fegyelmezésének és fenyegetésének egyik leglátványosabb akciója pedig az volt, amikor a miniszterelnök főtanácsadója pert indított a Magyar Hírlap ellen amiatt, hogy az szöveghűen beszámolt arról, hogy egy nyilvános eseményen személy szerint őt illették kritikával. A demokratikus jogállamiság történetében minden szempontból precedensértékűvé vált az eljárás. Egyrészt ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a per indításának egyetlen célja a sajtó munkatársainak megfélemlítése, másrészt a nyilvánosság először szembesülhetett a sajtó működésére vonatkozó jogszabályok anomáliáival, az úgynevezett objektív felelősség doktrínájának képtelenségével és az igazságszolgáltatás működésének ellentmondásosságával. Az akkoriban újdonságértéke miatt hatalmas vitát kavaró eljárás mára hétköznapi rutinná vált, bal- és jobboldali, liberális és konzervatív politikusok és közéleti szereplők élnek vissza rendre a jogi szabályozás adta kiskapukkal, űznek sportot a jogállam lejáratásából, és tartják folyamatos fenyegetettségben a média munkatársait. A balliberális média megfélemlítésében élenjáró, a pert indító korabeli miniszterelnöki főtanácsadót pedig ugyanaz a „balliberálisként” aposztrofált média azóta a tenyerén hordozza. A sajtó munkatársainak hatalom általi verbális szidalmazása és fenyegetése pedig mindennapos gyakorlattá vált a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain. A jobboldali média helyzetbe hozását szolgálta az a demokráciákban merőben szokatlan gyakorlat is, hogy a kormánynyal szemben kritikus orgánumokat rendre nem hívták meg és nem engedték be a kormányzat tevékenységét, döntéseit ismertető sajtótájékoztatókra, nem tájékoztatták a közügyeket érintő legfontosabb kérdésekről sem: a demokratikusan megválasztott hatalom képviselői egyszerűen nem álltak szóba a nekik nem tetsző orgánumok munkatársaival. A kereskedelmi médiumokkal szemben alkalmazott legfájdalmasabb egyensúlyteremtő eszköz azonban kétségkívül a médiapiaci hirdetések politikai szempontoknak megfelelő „átstrukturálása” volt. Ez nem csupán abban nyilvánult meg, hogy hatalomra kerülésük után azonmód felülvizsgálták a legnagyobb állami hirdetők reklámozási gyakorlatát, és érvényes szerződéseket akár törvénysértő módon felbontatva az állami vállalatok és intézmények reklámköltéseit a kormánybarát sajtóhoz irányították, hanem a legkülönfélébb eszközöket igénybe véve a magánkézben levő cégeket is megpróbálták rávenni, hogy reklámelhelyezéseik során ne a piaci, hanem a politikai szempontok játsszák a meghatározó szerepet. A reklámpiac politikai eszközökkel való befolyásolása pedig – hosszabb távon – valóban alkalmas arra, hogy az életben maradáshoz szükséges összes levegőt elszívja a kormánynak nem tetsző orgánumok elől. Emellett eltörpült az a tény, hogy az összes állami intézménynek és kormánypártok által vezetett önkormányzatnak kötelező volt legalább egy, de inkább több példányban előfizetni a Fidesz közeli orgánumokra.

A Fidesz-kormány médiapolitikai törekvéseit azonban legkarakteresebben a közszolgálati médiumok teljes politikai megszállása jelezte. A párt – gyakran a jogállam keretein túlterjeszkedő – lépései világosan jelezték, hogy a közszolgálat az ő értelmezésükben a hatalom iránti feltétel nélküli lojalitást jelenti. Egymást követő lépéseik nyilvánvalóvá tették, hogy a közszolgálati médiumok élére nem kerülhet más személy, mint általuk kijelölt pártkatona, és ennek érdekében bármire hajlandók a legfőbb ügyész mindmáig rejtélyes eszközök felhasználásával való menesztésétől kezdve az elnökválasztás folyamatos ellehetetlenítésén keresztül a médiumok irányító testületeinek törvénysértő szétzilálásáig. A közmédiában zajló folyamatos politikai tisztogatások és az adófizetők pénzéből fenntartott intézmények gazdasági szétverése pedig csupán kísérőjelensége volt az intézmények teljes politikai megszállásának.

A Fidesz-kormány idején megalapozott és azóta is folyamatosan bővülő médiabirodalommal kapcsolatos legsúlyosabb és hosszú időre jóvátehetetlen problémát azonban mégsem az eddig elmondottak jelentik. Hosszabb távon a legnagyobb problémát az újságírás és a közbeszéd mérhetetlen lezüllesztése jelenti. Anélkül ugyanis, hogy túlbecsülnénk a média közgondolkodásra és közbeszédre gyakorolt hatását, nem túlzó a megállapítás, hogy a szélsőjobboldali beszéd és mentalitás térhódításának, a gyűlölködésnek és a rasszizmusnak egyértelműen ez a média ágyazott meg. Ami ma a deklaráltan szélsőjobboldali orgánumokban folyik, annak összes csíráját megtalálhatjuk a Fidesz közeli médiában, amelynek egy része egyébként ma sem különbözik jottányit sem a szélsőjobb orgánumaitól.

A Fidesz 2002-es választási veresége a kívülálló számára azt igazolta, hogy a gátlástalanul erőszakos és gyakran jogi normákat is sértő térfoglalás kontraproduktívnak bizonyult, és a jó öreg recept mégis igazolódott: a médiát a politikának nem leigázni kell, hanem meggyőzni saját igazáról.

A Fidesz vezetői azonban merőben más következtetésre jutottak. A választási vereség egyik legfontosabb okát az ellenséges média aknamunkájában vélték felfedezni. A bukásból levont legfontosabb tanulságot Orbán Viktor ekképpen összegezte: „sokkal több pénzt és figyelmet kellett volna a médiafölényt birtokoló liberális közgondolkodástól eltérő műhelyekre és személyekre áldozni… több újságot kellett volna létrehoznunk… ez újabb konfrontációt eredményezett volna, de meg kellett volna tennünk.” (Debreczeni József: Orbán Viktor. 556. o.)

És a szavakat tett követte. Az 1998 és 2002 között lerakott alapokon mára egy hatalmas, jól strukturált, szerteágazó birodalom épült fel, amely egyszerre képes megszólítani a radikális szélsőjobb- és szélsőbaloldali és a mérsékeltebb jobboldali tábor, valamint a politikai preferenciákkal egyáltalán nem rendelkező, passzív, ám a rendszerváltásban csalódott lecsúszó vagy a lecsúszás által fenyegetett rétegek tagjait. A spektrum a hagyományos média területén szélsőséges, agresszíven rasszista Magyar Demokratától, Magyar Hírlaptól és Echo Tévétől a rafináltabban kirekesztő Magyar Nemzeten és Hír TV-n és Lánchíd Rádión keresztül a mérsékelt Heti Válaszig terjed. Ezek az orgánumok nemcsak szellemiségükben és színvonalukban különböznek, hanem műfajilag is eltérő igényekre reflektálnak. Mindeközben a napjainkra kulcsfontosságúvá vált világhálót a kezdetektől a jobboldal és a szélsőjobb uralja, ugyancsak egészen eltérő színvonalú portálokkal. Miközben a hazai hírportálok közül a kétségkívül legprofesszionálisabban szerkesztett, igen komoly infrastruktúrával működő Index jobboldalisága rendkívül rafinált, a Gondola.hu vagy a korábban ugyanide tartozó, ám mára a jobbszélre húzódott Barikád.hu nem árul zsákbamacskát. A hivatalos hírportálok mellett a jobb- és szélsőjobboldal dominálja az internetes fórumokat és a blogok világát is, amelyek ugyancsak rendkívül változó színvonalon elégítik ki a jobboldali és szélsőjobboldali közönség igényeit. A Fidesz 2006-os elsöprő önkormányzati győzelme óta a jobboldal irányítása alá került a helyi médiumok döntő többsége is. A legtöbb esetben a minden állampolgárhoz eljuttatott, ingyenesen terjesztett önkormányzati lapok helyét – mint legutóbb Pécsett is – a közvetlenül az elnök környezete által működtetett – esetenként egészen alpári eszközökkel manipuláló – Helyi Téma mutációi vették át, de a többségében önkormányzati tulajdonban lévő helyi elektronikus médiumokat is a Fidesz kezére játszották.

Mindemellett említést érdemel, hogy szemben a balliberális oldallal a Fidesz médiapolitikusai az újságíró-utánpótlás nevelésére is nagy gondot fordítanak. Önmagában az évről évre gyarapodó médiabirodalom hatalmas felvevőpiacot jelent a felsőoktatásból tömegesen kikerülő, többségében a munkanélküliség rémével szembenézni kénytelen fiatal újságírók számára, ezen túl azonban számos felsőoktatási intézményben és a szerkesztőségek által működtetett újságíró-iskolákban kifejezetten a jobboldali média szakmai utánpótlásának biztosítása érdekében képeznek szakembereket. Mindezek eredményeképpen egy 2006-ban az újságírók körében végzett kutatás eredményei egyértelműen jelezték, hogy az egyébként elsősorban hagyományosan a baloldali és liberális beállítódású fiatalok számára vonzó pályán a fiatal korosztályok körében többségbe kerültek az önmagukat jobboldali-konzervatívként definiálók. Nemzetközi kutatások sora bizonyítja, hogy az újságírók körében az Egyesült Államoktól a posztszocialista országokon keresztül Dél-Koreáig társadalmi reprezentációjukat jelentősen meghaladó arányban képviseltetik magukat a liberális és baloldali beállítottságú szakemberek, mi azonban ebben a vonatkozásban is egyre távolabb kerülünk a nemzetközi trendektől. Ha a napjainkra kialakult tendenciák állandósulnak, akkor egy-két generációváltás után az egész médiában többségbe kerülnek a jobboldali újságírók. És ami a sajtó világának emberi tényezőit illeti, ugyancsak nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a jobboldali média lényegében tökéletesen felmondta a szakmai szolidaritás alapvető normáit is, amelyek pedig nélkülözhetetlenek a demokratikus sajtó működéséhez. Annak ugyanis, hogy a bal- és jobboldali, illetve liberális és konzervatív orgánumok munkatársai politikai-ideológiai kérdésekről homlokegyenest ellenkezően gondolkoznak, nem kellene együtt járnia azzal, hogy alapvető szakmai kérdésekben sem alakulhat ki közöttük semmiféle konszenzus, és így képtelenek a szakma egészét érintő kérdések képviseletében együtt fellépni. A jobboldali média munkatársai azonban nemcsak az ellentétes politikai oldalon lévő politikusokkal, hanem a tőlük eltérő nézeteket valló újságírókkal is élethalálharcot vívnak, és nem is csinálnak titkot abból, hogy miféle szakmai autodafékra készülnek a jobboldal politikai győzelmét követően.

Az elmúlt hónapok hírei pedig azt jelzik, hogy a Fidesz médiaétvágya nem csökkent, és, mint a mesebeli kisgömböc, úgy próbálja bekapni az útjába kerülő összes médiumot. Mindezt pedig azért teheti meg, mert az előreláthatóan nagyarányú választási győzelem kapujában napról napra emelkedik azoknak a magyar vállalkozóknak a száma, akik el sem tudják képzelni, hogy jobb helyen fialtathatnák megtakarított milliárdjaikat, mint egy-egy Fidesz közeli médiumban. És jól láthatóan a befektetés közvetlen jövedelmezősége itt már nem játszik szerepet. Hiszen nehezen elképzelhető, hogy például az „ellen-ÉS”-ként emlegetett, állítólag egymilliárd forint induló tőkével kistafírozott jobboldali kulturális hetilap akár hoszszabb távon üzletileg jövedelmező befektetés lesz, mint ahogy a Fidesz közeli befektetők által ugyancsak célba vett, 4 milliárdért kínált Origo sem tűnik rövid távon rentábilis befektetésnek, és Széles Gábor médiavállalkozásai is jól láthatóan csak nyelik a pénzt. Ám a befektetők nyilván nem is az eladások, kattintások vagy a nézettség növekedésétől várják befektetéseik megtérülését, hanem egyrészt a reklámpiac politikai szempontoknak megfelelő drasztikus átrendezésétől, másrészt a gazdasági élet egyéb területein nyújtott egyéb előnyöktől.

Mindeközben a balliberális oldal médiapozíciói az elmúlt nyolcéves balliberális kormányzás idején gyakorlatilag összeomlottak. A Fidesz közeli orgánumok nagy része hangvételében és szakmai színvonalában, az MSZP közeli média pedig infrastruktúráját és gazdasági stabilitását tekintve hasonlít az üzemi lapokra. Jól látható, hogy az MSZP-nek fogalma sincs a modern média működéséről és működtetésének kritériumairól; az, amit a sajtóról képzel, már húsz évvel ezelőtt is elavultnak számított volna. És nem lehet nem észrevenni, hogy minden a médiára költött fillért kidobott pénznek tekintenek, ezért olyan szánalmasan szegényházi ez a médiavilág. Nem véletlen, hogy a pártnak sem a médiával kapcsolatos stratégiája, sem médiapolitikusa nincsen, ami meglehetősen nagy luxus a 21. század elején egy politikai párttól. A médiatestületekbe nem szakértőket küldtek, ahogyan ezzel korábban az SZDSZ próbálkozott, és nem is pártkatonákat, ahogyan a Fidesz tette, hanem haverokat, rokonokat és üzletfeleket. A közszolgálati média működési feltételeit – gyakorlatilag a 2002-es hatalomváltás óta – a Fidesz határozta meg, mint a közpolitika és államélet számos más területén, úgy itt sem sikerült átvenniük a hatalmat, illetve kiegyensúlyozott viszonyokat teremteniük az elmúlt nyolc évben. Nyolc év alatt nem sikerült megtalálniuk a Fidesz destruktív politikájának ellenszerét, ott kötöttek kompromisszumot, ahol nem kellett volna, és ott nem alkudtak, ahol szükséges lett volna. Az általuk támogatott vezetők rendre cserbenhagyták őket, a médiában működő pártfogoltjaikhoz hasonlóan, összességében pedig nem láttak sokkal többet a médiában, mint egy hatalmas pénzszivattyút, ahová nem betenni, hanem ahonnan kivenni kell a pénzt.

Koalíciós partnerük, az SZDSZ pedig abból az önhitt és egyébként teljesen megalapozatlan meggyőződésből kiindulva, hogy a politikai szereplők közül ők a médiaügyek letéteményesei, és azzal a mentalitással, hogy médiaügyekben soha nem voltak kíváncsiak sem a szakma, sem a párt legszűkebb körén kívüli szakértők véleményére, odajutott, hogy gyakorlatilag a médiavilág összes szereplőjét sikerült maga ellen fordítania, ami egy liberális párttól nem kis teljesítmény! Az SZDSZ a szolidaritás leghalványabb jelét sem mutatva asszisztált a közmédiumokban bő egy évtizede egymás után zajló politikai tisztogatásokra. A piaci mantrák nagyképű ismételgetésén túl nem volt mondanivalójuk a liberalizmus nyilvánosságból való folyamatos kiszorulásáról. Így azután akár törvényszerűnek is nevezhetjük, hogy a szerte a világon liberálisok által dominált médiavilágban nálunk éppen a liberalizmus pozíciói rendültek meg leginkább, és ez szorosan összefügg azzal, hogy mára nem csupán a liberális párt tűnt el nagyjából a politikai süllyesztőben, hanem a liberalizmus mint eszme is rengeteget vesztett vonzerejéből, sőt az emberek jelentős része számára szitokszóvá vált.

Mindezek eredményeképpen mára a jobboldal hatalmas és erős hadicirkálóival szemben a balliberális oldalon néhány félig elsüllyedt bárka áll.

Ám nem lenne teljes a kép, ha nem ejtenénk néhány szót a hosszú évek óta keserves élethalál-küzdelmet folytató független orgánumok helyzetéről és kilátásairól. Ahogy a civil szféra, a független média megerősítését sem tekintették feladatuknak a balliberális kormányok az elmúlt nyolc évben, holott nyilvánvaló, hogy erős demokrácia éppúgy elképzelhetetlen kiterjedt civil társadalom, mint független sajtó nélkül. Meglepő eredményre jutnánk, ha például áttekintenénk, hogy az állami intézmények az elmúlt nyolc évben mennyi reklámot helyeztek el a Heti Válaszban és például a Magyar Narancsban vagy az Élet és Irodalomban. Érdekes adalék a balliberális kormány és a független média viszonyához, ha felidézzük az Élet és Irodalom esetét a kulturális kormányzattal. Azt talán még a lap legelfogultabb kritikusai sem vonják kétségbe, hogy az elmúlt két évtizedben – jelentős áldozatok árán – az ÉS nyújtotta a legszélesebb fórumot a kortárs magyar irodalom számára. Hatalomra kerülése után azonban a Fidesz-kormány a lap iránti mély ellenszenv által vezérelve oly módon alakította át a kortárs irodalmat megjelentető orgánumok támogatását, hogy abból az Élet és Irodalom kimaradjon. A szándék egyértelmű és nyilvánvaló volt. A balliberális kormánynak pedig nyolc év nem volt elegendő, hogy a támogatási rendszert méltányossá és igazságossá tegye, és ha valóban a kortárs irodalomnak fórumot teremtő orgánumokat kívánja támogatni, akkor a pályázati kiírás megfeleljen ennek a célkitűzésnek. Abból azonban, hogy a Fidesz által bevezetett diszkrimináció a mai napig működik, nem következtethetünk másra, mint hogy a Fidesz és az MSZP–SZDSZ-kormány törekvései ezen a ponton egybeestek. Végeredményét tekintve mégse mondanám, hogy ezzel egyértelműen rosszat tettek a néhány még létező független orgánumnak, amelyek az áldatlan és rideg környezetben legalább megtanultak ha nagyon szerény körülmények között is, de a saját lábukon megállni, és mivel semmit nem kaptak, így nem is lesz mit elvenni tőlük.

Az elmúlt időszak legnagyobb port felvert médiabotrányai – a Nap-kelte-ügy és a rádiófrekvenciák odaítélése körüli botrány – csupán illusztrációi az eddig elmondottaknak. A szakmailag és gazdaságilag is védhetetlen Nap-kelte-ügyből éppúgy vesztesként jött ki az MSZP, mint ahogy hosszabb távon a rádiós frekvenciák odaítéléséből is így fog. A Nap-kelte éppolyan méltatlan körülmények között került a közszolgálati televízió képernyőjére 2002-ben, ahogy kimúlt onnan. És mindeközben nem felejthetjük el, hogy éppen ez a műsor volt az, amely – kizárólag piaci megfontolásoktól vezérelve – elsőként biztosított széles körű nyilvánosságot a különböző szélsőjobboldali közszereplőknek. Vasárnap reggel itt köszöntötték meghatottan Csurka Istvánt születésnapján, a Jobbik egyik alapítóját, Molnár Tamást ugyanúgy a Kereszttűz c. műsor „újságírójaként” ismerhette meg a közönség, mint a kuruc.info állítólagos főszerkesztőjét, Molnár Balázst. Itt fejthette ki Morvai Krisztina – az újságírók bénultságától kísérve – nagy nyilvánosság előtt a magunk- és magukfajtájáról szóló undorító teóriáit, és itt küldhette – érdemi reakciók nélkül – Izraelbe az egyik műsorvezetőt a Jobbik elnöke, amikor az újságíró neki nem tetsző kérdést tett fel. A választások közeledtével itt alázhatták rendre porig a baloldali és liberális pártok vezetőit újságírónak csúfolt szélsőjobboldali provokátorok. Számomra ebből a csokorból a legemlékezetesebb darab az maradt, amikor Kuncze Gábor SZDSZ-elnököt a Munkásőr újság korábbi, mára szélsőjobboldalivá lett munkatársa, valamint a Jobbik egyik alapítója sértegette és rágalmazta tizenöt percen keresztül, ilyesmi azonban rendszeresen megesett a Nap-keltében is. A Nap-keltében – a szerkesztők és műsorvezetők felkészületlenségének és cinizmusának köszönhetően – lényegében bármilyen képtelen hazugság elhangozhatott érdemi reflexiók nélkül, a legócskább bulvár itt éppen olyan őshonossá vált, mint a kereskedelmi televíziókban. Ám ami az utóbbi intézményekben is jogosan vet fel aggályokat a társadalom mentális állapotáért felelősséget érzők körében, az az adófizetők pénzéből működtetett közszolgálati médiában tűrhetetlen.

Ami pedig az elmúlt hetekben botrányt kavart országos kereskedelmi rádiófrekvenciákkal kapcsolatos ORTT-döntést illeti, a frekvenciák egyértelműen politikai alku eredményeként való odaítélése nemcsak a magyar demokrácia egyébként is szétroncsolt szövetét rongálta tovább, hanem annak is látványos bizonyítékát szolgáltatta, hogy a független média ügye az MSZP-nek éppen annyira nem fontos, mint a Fidesznek. Pedig hosszabb távon a független média néhány megmaradt bástyájának védelme nemcsak a magyar demokrácia, hanem a felborult médiaegyensúly miatt is a balliberális oldal alapvető érdeke lenne. Ráadásul ismerve a Fidesz kormányzási technikáit és médiapolitikai ambícióit nyilvánvaló, hogy a most megkötött alkut könnyűszerrel felrúgva a legváltozatosabb eszközökkel – sorozatos APEH-revíziók és -büntetések, hirdetési piacra gyakorolt nyomás stb. – teheti tönkre hosszabb távon az MSZP közeli rádiót.

A legnagyobb vesztese azonban egyik ügynek sem a párt, hanem a magyar demokrácia.

Médiafronton a jövő tehát már elkezdődött. Nem ma, nem is tegnap, hanem valójában már 1998-ban.

Kapcsolódó írások:

1. Vásárhelyi Mária: Trianon-kép a közgondolkozásban A Trianonnal összefüggő kérdések megítélését Magyarországon a békeszerződés megkötésének pillanatától...
2. Vásárhelyi Mária: A demokratikus intézmények tekintélyvesztése A demokratikus intézmények presztízsének csökkenése, az irántuk való társadalmi...
3. Vásárhelyi Mária: Reformesélyek a 21. század elején Vásárhelyi Mária Reformesélyek a 21. század elején Bár az...
4. Vásárhelyi Mária: “Egy ezredévnyi szenvedés…” Vásárhelyi Mária “Egy ezredévnyi szenvedés…” Közvélemény-kutatás a magyar történelemről...
5. Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.) „Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a...