Kun István: Pillantás a munka alvilágára

 

Az idei verőfényes ősz új keserűségeket érlelt a szabolcsi végeken.

A napszámosok között kitört civakodás korábban sem volt ismeretlen, de most a gyakorisága és az éles volta minden korábbit meghaladott. Különösen a csoportokban dolgozók ugrottak egymásnak. Bizony cigányozták, kurvázták egymást tisztesen megőszült asszonyok, akik még csak nem is cigányok. Előbb csupán az volt a téma, hogy ki rászorult a keresetre, meg ki még jobban. Ezt lehetetlen ugyan eldönteni, mert gyakorlatilag mindenki messze-messze a létminimum alatt él, aki napszámot vállal. Sem a havi 27 ezer forintos rendszeres szociális segély nem elég semmire (ezt csaknem kétszázezren kapják az országban, akiket az orvosi bizottság ötvenszázalékos munkaképtelennek nyilvánított), és ugyanez a helyzet a rátosokkal, a rendelkezésre állásért támogatott munkanélküliekkel, akik havonta 28 500 forintot kapnak kézhez. A falvakban – főként a depressziós térségekben – kevesen jutnak közcélú munkához, még az Út a munkához című kormányprogram alapján sem. Sok a reménykedő, ám kevés az állás, pedig némelyik önkormányzat már a polgármesteri hivatal küldöncét is ekként alkalmazza, másutt pedig némi (egyszerű) infrastrukturális munkára nyertek pályázati összeget. Mégis.

A feszültség számos településen csaknem szikrázott. Mi az oka az összezördüléseknek? Talán az a baj, hogy munkahelyek ezrei szűntek meg, s növekedett a konkurencia? Ez utóbbi nem igazán. Akinek a régi munkahelyén kiadták az obsitot, az (még?) nem vállal napszámot.

A baj másutt keresendő. 2009-ben csökkentek a lehetőségek.

 

 

Kezdődött a meggyel. Már megint nem volt ára. Ott aszalódott a termés a fák zömén, vagy éppen alatta. Máskor tündöklő munka, hiszen a megyében 13 ezer tonna meggy szokott teremni (az országosnak nagyjából a harmada), és annak négyötödét napszámosokkal szüretelik le. Ha a dolgozó egy műszakban leszed ötven kilót, az már szép teljesítmény. Jó termés is kell hozzá, ne kelljen keresgélni a gyümölcsöt, és kitartó szorgalom, hiszen a fák közül ki kell hordani a teli vödröket. Ám ilyen produkció ritkán jön össze, úgyhogy a 200 ezer napszám a megyében aligha elegendő átlagos években a meggy betakarítására. Jobb a számot ötvenezer munkanappal megtoldani. Mindezt az érés három hete alatt. Ilyenkor annyira sürget az idő, hogy nemcsak a fél embereket, hanem a negyednyieket is hívják – valamennyi munkát azok is elvégeznek.

De hát miért kézzel szüretelnek? Egyrészt alig van Szabolcsban rázógép, mert a feketemunkás mindig olcsóbbnak hatott, mint a milliókért beszerezhető masina. Gyakran azonban az alkalmazása is lehetetlen. Az elmúlt évtizedben telepített kertek túlnyomó többségében a sor- és tőtávolság a rázógépnek nem felel meg: szűk. Egy öthektáros kertben fák százait kellene kivágni hozzá, hogy elférjen és dolgozni tudjon. (A telepítésdömping Torgyán József minisztersége alatt történt, s a szabályozók abból indultak ki, hogy majd a gazda és családja… Saját két becses kezükkel, persze. Terepismeret, óh!) Ráadásul a belterületi kerteket gondozók is napszámosokat toboroztak, mert ha csupán a família munkaerejére számítottak volna, akkor a hetven-nyolcvan fán lóghatnának hetekig. Túlérik az érdi bőtermő vagy az újfehértói fürtös, viszont a gyorsan romló meggyet naponta el kell szállítani a felvásárlónak. S a fuvardíj még drágább, mint a szüretelő.

Csakhogy az ismételten alacsony árak láttán júniusban sokan számolgattak: nem éri meg a meggyet leszedni. Így már minden túl drága, a munkás is. Az elrohadó gyümölcsből a jobb időkre váró napszámostömegnek az idén nem lett számottevő jövedelme.

 

 

Folytatódott a sorvadás a zöldséggel. Amíg ennek termelése a téeszekben folyt, vagy a háztájit a téeszek szervezték, addig a friss export gyakorinak számított. (Az állami gazdaságok nemigen vetemedtek zöldségtermesztésre, a saját, amúgy kiváló konyhájuk számára is vásárolták a sárgarépát, petrezselymet, káposztát.) És nem okozott bajt, ha a pritaminpaprikát csomagolás előtt egyenként kellett fényesre törölni, mert a kényes német vevő így kívánta. Ma már szinte elhanyagolható a friss export. Képtelenség akár egy kamionnyi egyöntetű árut is összeszedni az egész megyében. Ha van jó termék, annak csomagolására/kikészítésére alkalmatlanok a kisgazdaságok. A termelői értékesítő szervezetek kicsik és bágyadtak, nem piaci tényezők. Szervező nagyüzemek alig léteznek. Megölte őket a kolhozozást ordítozó kisgazda gyűlölet. (Mi az a termelői értékesítő szövetkezet? Ezekben a termelés nem közös munkaszervezetben folyik – mint egykor a termelőszövetkezetekben –, hanem a tagok magángazdaságaiban, csupán az értékesítés közös. Meg amit a tagok még elhatároznak.)

Korábban a Nyíregyházi Konzervgyár számos terméket igényelt, méghozzá óriási mennyiségben, s azokért képes volt saját szállító járművet küldeni a tábla sarkára. Kellett a hámozatlan paradicsom alapanyaga, meg a püréé is, kellett a paprika, s kellett sok egyéb, még a csemegekapor is. Ma gyakorlatilag két főterméke van, a csemegekukorica és a zöldborsó, azokból viszont a korábbiakhoz képest csökkentett mennyiséget dolgoztak föl. A két termékből a 2008-as termés egy része raktárakban áll megyeszerte. Ezeket ma már kombájnolják, tehát géppel takarítják be, napszámos nem kell hozzájuk. Kézi munkaerőt igénylő terméket pedig az idén növekvő mértékben dolgoztak föl ugyan, de ez nem jelentett áttörést. Ma ugyanis nem a feldolgozás az igazán nehéz ügy, hanem az értékesítés. Oroszország és Ukrajna alig vásárol, az európaiak pedig nyomják lefelé az árakat.

A többi tartósítóüzemben se igazán vidám a helyzet. Szakemberek szerint a keleti országrész konzervüzemeiben üveges terméket alig állítottak elő az idén, a csemegekukorica és zöldborsó feldolgozása a korábbiak hatvan százalékára tehető. Van üzem, amelyik kizárólag a 2008-as termelés értékesítésével foglalkozik, és van, amelyik évek óta üresen tátong (Nyírmihálydi). Nem is kettőt vagy hármat számoltak föl már. A hűtők egy részében cukkinit fagyasztottak ugyan, de ennek betakarításához alig kell napszámos. A konzervuborka fogyókúrán, s a másik szabolcsi sikertermékről, a brokkoliról sincsenek igazán jó hírek. A gazdálkodók között terjed, hogy amelyik feldolgozó a tartozásait nem fizeti ki márciusig, annak nem szabad semmit sem szállítani. Mert sok az adós. Itt tartunk.

A gazdasági válság miatt? Lehet ebben is valami, hiszen a fizetőképes kereslet keményen csökkent az Európai Unióban. Csakhogy nem egészen erről van szó. A hatalmas kapacitású nyíregyházi konzervgyárban már a kereslet csökkenése előtt is válsághelyzetek sora alakult ki, idestova tíz éve. A mélypont az 1998-as orosz pénzügyi összeomlás idejére tehető. Ám akadnak más törvényszerűségek is. A jelenlegi korszerűtlen agrárstruktúra alkalmatlan a nagyobb hozzáadott értékű zöldségtömeg megtermelésére, feldolgozására és/vagy eladására. A zöldséget öntözés nélkül termelni igen kockázatos, rendszerint azonnali bukást jelent. Az öntözés pedig nem a háromhektáros gazdáknak való, ők a szükséges berendezéseket sem tudják megvenni. (Három és fél hektár az átlagos „birtoknagyság”.) A Tisza mentén a hatvanas-hetvenes években óriási nemzetgazdasági áldozatokkal kiépítettek tizenkilenc öntözőfürtöt. A főnyomó és szárnyvezetékek a föld alá kerültek, s a kiálló hidránsokra csak rá kellett csatlakozni. Egy-egy fürt hektárok ezreit volt képes vízzel ellátni. Közülük 2007-ben egyetlenegy a kapacitásának töredékével ugyan, de még működgetett. A következő évben már azt az egyet sem használták. Pedig korszerű, jó, kényelmes. Mégse.

A tészek vajon miért bágyadtak? Mert nincs vagy kevés az árualapjuk. Akkor virulnának, ha egynek-egynek legalább ötvenmilliárd fölött lenne az éves bevétele. Ennek a huszada is ritkaság. Rossz az állami konstrukció (a rájuk vonatkozó rendeletet még Torgyán miniszter írta alá – jogi fércmunka amúgy –, csak az érthetetlen, hogy miért van még mindig érvényben), a feketegazdaság pedig a legjobb kezdeményezéseket is aláássa. Miért? Mert amíg az őstermelő feketén értékesítheti a karfiolját vagy a padlizsánját a nagybani piacon, számla, vételi jegy, tehát a kényelmetlen „papír” nélkül, addig nem rohan vele a szövetkezetbe. Tán még adót is fizetnie kellene. Gyalázat.

És miközben az ágazat fejlesztése a jövőt jelentené a magyar mezőgazdaságban – a válság és a visszafogott kereslet nem tart örökké, de ez idő a fejlesztésre alkalmas lenne –, egyre satnyul, kihatással a feldolgozóiparra, exportra. Ez se most kezdődött. Az uniós csatlakozásunk előtt kvótáink voltak, amelyek meghatározták, miből mennyit szállíthatunk az Európai Unióba. A csemegekukoricát kivéve az engedélyezett kereteket már a kilencvenes évek elejétől sem voltunk képesek kihasználni. Most már nincsenek kvóták, szállíthatnánk, amennyit bírunk, de nincs mit, vagy nem nagyon van eladható portékánk. És a piacszerzés intézményei sem alakultak ki. A magyar agrárpolitika húsz esztendejének nagyobb dicsőségére.

Négy-öt éve 16 ezer hektáron termeltek zöldséget Szabolcsban – a friss adatok még nincsenek meg –, szezonban ez az ágazat 30-40 ezer dolgozót igényelt. A terület azonban azóta jócskán csökkent, a kibocsátott termékek mennyisége is, s a fokozatos töpörödés a napszámosok civódásában is jelentkezik. A jövedelmük érezhetően kevesebb.

 

 

Az almatermesztés agóniája hosszú és fájdalmas, a panaszos hangok az egekig érnek. Hogy a kormány nem segít… Hogy támogatás kell… Milliárdok… Mert vágják kifelé a fákat… Tönkremennek a gazdák!

Nem ártana azért picinykét magunkba nézni. A kormány nem segíthet. Az Európai Unióban hatalmas többlettermés jelentkezik évről évre almából, ezért támogatást ez az ágazat nem kaphat. Ha kaphatna, még nagyobb lenne a dömping, sőt újabb gazdálkodók szállnának be a piaci harcba. Ez nem lehet cél. Tudtuk, hogy így lesz? De mennyire, hogy tudtuk! Akkor miért nem cselekedtünk idejében?

1997 telén a szabolcsi agrárkamara felkérésére a munkatársaimmal tanulmányban vizsgáltuk, mi lehet a megoldás az almaágazat már akkor is körmünket égető gondjaira. Szövetkezést javasoltunk, korszerűt, a világtendenciákhoz hasonlót, vagyis az egész országban egyetlenegyet. Úgy tűnt, hogy még ez sem lesz elég erős, ezért a környező országok almatermesztőivel is célszerű társulni. (Évtizedek óta hatalmas szövetkezetek alakulnak a világban, nemegyszer határokon átnyúlók. Nemcsak az Európai Unióban, hanem például Észak-Amerikában is!) Csak így lesz képes ez a modern „kolhoz” ütőképes piaci tényezővé válni, így lesz képes a sajátos feladatait ellátni, megfelelő menedzsmentet fizetni, színvonalas marketingmunkát végezni és a hatékony kutatásra-fejlesztésre is tisztes nagyságú pénzeszközöket teremteni. Javasoltuk, hogy az ipari alma feldolgozására saját léüzemet vásároljon vagy építsen a szövetkezet, hogy ne függjön külső erőktől. Ám az ipari alma csupán melléktermék legyen, az igazi cél a kiváló minőségű asztali alma termesztése és legfőképpen az eladása.

A tanulmány vitájában az Alma Terméktanács főtitkára határozott volt: „Te csak írjad a cikkeidet, nincs itt szükség semmiféle szövetkezetre!” (Ma is főtitkár.) Korszerű termelői értékesítő szövetkezet (tész) tizenhárom év után sincs. Született ugyan negyvenvalahány almaforgalmazásra (többségük azóta elvérzett), csak hát egyik sem volt képes megoldani a modern szövetkezet feladatait. A legnagyobb összeggel, bő félmilliárddal (!) támogatott napkori székhelyű SZEMA nevű tészt – fő tevékenységének az alma és meggy forgalmazását tervezte, habár árualapja sose volt – felszámolták, a hűtőjét eladták.

Kísérletek folytak exportpiacok megszerzésére. Moszkvai kiállításra vitte a megyei közgyűlés szocialista elnöke az itteni almát, hátha fölébred a régi ízek utáni vágy. A kiállítás háromszázmillióba került, mindet állami pénzből fedezték, se tész, se terméktanács nem adott bele egy fityinget se. Sikerült ezer kamion almát leszerződni, azonban alig néhány szállítmány, ötször-hatszor húsz tonna ment ki. Ugyanez lett az eredménye más kísérleteknek is, akár orosz, akár spanyol viszonylatban. A termelők pedig panaszolják, hogy nincs piaca az almának. Persze, persze.

Az uniós csatlakozásig az almatermesztők több támogatást kaptak, mint az öszszes kertészeti ágazat együttvéve: tizenöt milliárdot. Állandóan fajtaváltásról sipákoltak, amit sikerült is végrehajtani, méghozzá úgy, hogy nagyjából tízéves hátránnyal követtük az új divatokat. Az oroszokhoz főként idared fajtát szállítottunk volna, ám e jóízű gyümölcs kínálatával a lengyelek addigra rég elfoglalták a piacot. Más kellett, másunk meg nem volt.

A hatalmas támogatások ellenére ez az ágazat egyetlen munkahelyet sem teremtett!

Hát akkor hogyan működik? Léalmát termel a túlnyomó többség, alja minőséget. Az sem érdekes az ipari célra szánt gyümölcsnél, ha a földről szedik föl (a rázógépek itt sem jellemzők), s öntik/dobálják tartályládába vagy zsákba. Csak rothadt vagy penészes ne legyen. Az étkezésre szánt almát nagyon gondosan kell szedni, jobb helyeken ezt kesztyűben végeztetik, mert úgy biztosabban nem nyomódik meg, s a szüretelő körme se karcolhatja. És a kikészítésnek, csomagolásnak szigorú rendje vagyon, a dél-tiroli Bolzano környékén még fürösztik is az almát – tehát munkával jár. Itthon erre nincs szükség: a léüzemek előtt hosszú sorban állnak a teherautók, a platóikon ömlesztve a felöntött „áru”.

Az idén nagyon alacsony volt az ipari alma ára. A feldolgozók kénytelenek alkalmazkodni a világpiacon kialakult helyzethez. Az almatermesztőknek saját léüzem? Ugyan már! Ki akar itt a saját kockázatára termelni? Ha rossz idők jönnek, követelni kell az állami támogatást! Hogy a kormány!… Mert gazda nem mehet tönkre e hazában! Mindenki más tönkremehet, a gazda nem! És ebben a csodálatosan populista követelőzésben élen jár a Magosz, amely szervezetnek öt tagja is országgyűlési képviselő a Fidesz frakciójában.

 

Az idén még annyi napszámost sem igényelt az almaszüret, mint máskor. Sokan a fán (avagy alatta) hagyták a termést, mert az üzembe beszállítani sem érte meg. Amit a termelésre fordítottak – metszés (napszámosokkal), talajmunka, növényvédelem –, az veszteség. Két éve a tavaszi fagy tarolt, most meg az öt-kilenc forintos kilónkénti ár!…

Lehetséges, hogy valóban újra a motorfűrész visít föl sok helyen. Nemcsak a gazdák törölgetik a szemüket, hanem megszokott napszámosaik is. Nekik nehéz lesz pótolni a kiesett jövedelmet, helyette munkát találniuk.

Az igazi baj viszont más. Még nem leltem nyomát annak, hogy a gazdálkodók elemezték volna az elmúlt két évtizedben folytatott termelési és értékesítési politikájukat. Sem tárgyilagosságban, sem önkritikában nem vétkesek. Mindenki más hibás a kialakult viszonyokban, ők maguk ártatlanok. Szemléletükben változásnak nyoma sincs, és – úgy tűnik – eztán sem várható.

 

 

Szabolcsban öt ágazat igényel jelentős kézi munkát, s ezek közül 2009-ben csupán egy működött: a dohánytermesztés. Az országban megtermelt nyersdohány 80-85 százaléka az itteni földekről kerül a nyíregyházi fermentálóüzembe.

A dohány a májusi ültetéstől kezdve elég sok kézi munkát igényel: előbb a kapálás, aztán a törés, szárítás, majd a válogatás és csomagolás. Általában szeptemberig kitölti a dolgozók idejét, most azonban – mivel nem fagyott le – sok helyen még október végén is törték. De az átlag az öt hónap, azaz a kieső esős-sáros időt is figyelembe véve 100-120 munkanap. Hektáronként legalább egy gyalogmunkással számolni kell. (A hetvenes években elterjedt dohánykombájnoknak mára nyoma sincs: itt is olcsóbb a gépnél a summás.) Az ágazat egyes korifeusai azzal dicsekedtek pár éve, hogy 15 ezer embernek adnak kenyeret, ám a termesztők egyesületének elnöke – és a saját statisztikájuk – szerint ez csupán 12 ezer alkalmi munkás. (Lásd Paloták a vadmacskásban című szociográfiámat, K. u. K. Kiadó, 2006.) E társaság jókora hányada cigány és nő. Másutt is vannak, ám itt igen nagy arányban. Ha igaz lenne az, hogy a cigányok nem dolgoznak, a dohánytermesztés hazánkban összeomlana vagy a töredékére zsugorodna.

Az ágazatban működnek egy-két hektáros gazdák is, meg olyanok is, akik harminc-negyven hektáron termesztenek dohányt. A nagyobb gazdák azonban szinte támogatási oligarchák, hiszen a hektáronkénti dotáció – bár ez függ a fajtáktól, s van benne némi szóródás – egymillió forint körül van. Évente, persze.

A munkások alkalmazása általában alkalmi munkavállalói könyvvel történik. A nagyobb termelőknél. A kicsik között – állítólag – olyan is akad, és nem egy-kettő, aki nem ismeri ezt, s azt sem tudja, hogyan kellene használnia. De ha szorít a munka, akkor napszámosokat hív. Az alkalmi munkavállalói könyv a szocialista foglalkoztatáspolitika gyöngyszeme. Úgy vélték, ezzel sikerül legálissá tenni a napszámosok felfogadását. Derék elgondolás volt ez, s a miniszteriális álmodozást kiegészítették: a könyvecskébe beragasztott közteherjegyek a normális járuléknak az ötödét érték. No, ez majd csábítani fogja a gazdákat/pallérokat a törvényes foglalkoztatásra.

Nem csábította. A gazdák akkor ragasztottak közteherjegyet, ha muszáj volt. Ha a műútról – ahonnan munkaügyi felügyelők leskelődnek föltehetően – látható volt a földeken végzett munka. (A többi ágazatban is hasonló gyakorlat alakult ki, és hamarosan megkezdődött a könyvekbe történő bejegyzések hamisítása, eltűnő tintákkal.) Ha nem lehetett fölfedezni a brigádot, akkor nem kapkodtak a könyvecskék után. Volt persze más gond is. Alkalmi dolgozót tizenöt napig lehetne folyamatosan alkalmazni közteherjeggyel, ha a foglalkoztatás tovább tart, akkor munkaszerződést kellene kötni. A dohányosgazdáknál nem kötöttek munkaszerződést, ha elvétve mégis akadt ilyen, az kivétel. Márpedig itt a törés kezdete után folyamatos a munkavégzés. (Tudok olyan esetet, hogy a gazda megkötötte a dolgozóval a munkaszerződést, be is jelentette a hatóságoknál, azonban a járulékok felét módszeresen levonta a munkás béréből. Még azt is a tulajdonos fizesse?! Abszurdum.)

Az alkalmi munkavállalói könyv bevezetése után megfontolt nyilatkozatok szóltak róla, hogy ennek révén akár nyugdíjévet is sikerül a summásnak szerezni. Lehet. Megtörténhetett, hogy valaki szerzett. Csak hát a normál nyugdíjhoz sok ledolgozott évre lenne szükség, ám a korhatárt betöltők tízezrei egyre gyakrabban hallják a szentenciát: „Sohasem lesz nyugdíja!” Keserves egy szöveg, és még keservesebb arra gondolni, hogy ez bizony éhező öregkorral járhat.

A rendelkezésre álló információk szerint 2010 januárjától az alkalmi munkavállalói könyv megszűnik. Ám lehet, hogy majd kilobbizzák az érdekeltek a halasztást, mert micsoda disznóság a gazdákat munkaszerződések megkötésére kötelezni, akkor is, ha azok blankettaszerűen egyszerűsítettek.

 

 

Az ötödik sok kézi erőt igénylő terület Szabolcsban az erdőgazdálkodás. (Más megyékben nincs öt ilyen agrárágazat, már az is jó, ha három összejön. Ezzel együtt Szabolcs az a jelzőrakéta, amely a bajainkat másoknál hamarabb képes megvilágítani, hiszen itt a haza „botlásai jobban fájnak”.) Évente 10-15 ezer hektáron van üzemterv szerint erdőmunka, tisztítás, gyérítés vagy véghasználat. Ez rengeteg! Összesen 126 ezer hektár erdő létezik a megyében, továbbá minden más tájéknál több akácfasor. Az erdőknek bő fele magántulajdonban van, a többi az állami erdészeté, s egy kevés természetvédelmieké. Az állami erdészet évente igényel közmunkásokat, s az akciói sikeresek, habár a foglalkoztatott létszám nem egetverő. A különböző erdőmunkákat azonban többnyire vállalkozóknak adja ki, nyilván nem azoknak, akik túl messze ülnek a tűztől. A fákkal végzendő munkák ugyanis módfölött balesetveszélyesek. Jobb, ha a kockázatot azok a vállalkozók viselik, akik közvetlenül felügyelhetik a munkavégzést. Ebben igazuk van az erdészet vezetőinek, a központi irodából azt sem lehet észrevenni, ha egy motorfűrészes reggeli gyanánt megivott egy-két deci vegyesgyümölcs-pálinkát. Kisüstit persze, ötven és fél szeszfokosat.

Az elv jó, csakhogy a vállalkozók nem kívánnak éjjel-nappal gályázni és krajcárokat keresni. Ezért a vállalt munkát továbbadják olyan ügyes embereknek, akiknek van fűrészük, képesek megszervezni egy brigádot erős emberekből, és elvégezni a soron lévő gyérítést vagy irtást. Ideális, ha az ügyesnek nincs iparengedélye, nem akar számlákkal bíbelődni, és nagyon-nagyon olcsón vállalja a feladatot. Az eredmény: tömeges feketemunka. A napszámosok mégis örömmel veszik, ha valaki fel akarja fogadni őket. Télen ugyanis más kereset nincs. Az almáskertek metszését a summások arisztokratái, a metszőbrigádok végzik, mert ők értenek hozzá, és a munka árát nem a gazda határozza meg, hanem ők maguk. Ez sehol másutt nem fordulhat elő.

A magánerdők esetében erdész nepperre sincs szükség: a gazda eleve a feketevállalkozót bízza meg az üzemterv szerint végzendővel. Olcsóbb. A többi nem számít. Az se, hogy gyakorlatilag nincs olyan munkavédelmi szabály, amit az álvállalkozók meg ne szegnének. Tehetik: nem látja őket senki. Különösen nem az a néhány munkabiztonsági felügyelő, akinek látnia kellene.

A közvélemény már föl sem kapja a fejét, ha famunkások balesetéről, olykor haláláról hall. Természetes. A favágó se él örökké.

 

 

A napszám rendszere olyan, mint a háromnapos lagzi. Mindenki táncol, nótázik, fényes arccal, csillogó szemmel, s hát a bort se hagyja melegedni.

A gazda/pallér örül, hogy olcsó munkaerővel termelhet, növekszik a jövedelme. A munkás ujjong, hogy az egyéb juttatások mellett keresethez jut. A kormány se boldogtalan, hogy csönd van a retardált végeken, se háborgás, se tüntetés, se éhséglázadás, és még a megélhetési bűnözés se szakította át a társadalmi tűréshatárok gátjait.

Miért ne táncolnának?

A másnapos ébredés azért eléggé fejfájós.

A gazda ugyan gyönyörű palotát épített magának s nemritkán a gyerekeinek is, csak éppen kezd a termelésben versenyképtelenné válni. A „minden munkát el lehet végezni kézzel is” elv egyre inkább ellehetetleníti. Nem fejlesztett. Új, forradalmi technológiák terjedtek el a világon, őt ez nem érdekelte, mert volt olcsó summása. És vitte a Nagykőrösi útra vagy a többi nagybanira a paprikát, a paradicsomot, a körtét, a szamócát – mindent. Miközben mi a nagy hozzáadott értékű termékekkel – a zöldséggel és gyümölccsel – egyre zsengébben állunk a piaci hadakozásban, addig ugyanezen termékekből az importunk négy év alatt megháromszorozódott. A tendencia pedig folytatódni fog: egyre jobban kiszorulunk az értékesítés úri kaszinójából. Már most se nagyon engednek be oda bennünket.

A napszámos öröme addig tart, amíg észre nem veszi, hogy fogytán az ereje. Amikor ritkulnak a hívásai. Nem számolt ezzel korábban? Bizony nem! Ezer és ezer tapasztalat mutatja, hogy különösen az ifjabb nemzedéket nem érdekli a jövő, azonban a középkorúak vagy az idősebbek sem gondolnak rá. „Mert így jobban járok!” Nem vállalnak üzemi munkát. Ennek részben oka lehet az életmódjuk. Szombatonként megjelenik az errefelé hetesembernek hívott hiteltörlesztés-behajtó a Providenttől vagy az újabb „pénzügyi vállalkozásoktól” (nem kell mindig uzsorásokra, kamatolókra gondolni, habár azok sem ismeretlenek a mélyszegénységben tengődők között), és az aktuális részletet képtelenség a havi fizetésből leróni. A bér a második szombatra elfogy. A beosztást hírből sem ismerik. Hol hopp, hol kopp. A törlesztéshez péntek esti napszámosztásra van szükség. Az kitart másnap reggelig.

Másrészt a szakképzetlen tömeg mire számíthat gyári munkán? Minimálbérre, s talán plusz műszakpótlékra. Ugyanekkor elveszítené a 28 ezres juttatását, elveszítené a gyerek kedvezményes (netán ingyenes) napközi étkeztetését, az iskolakezdési támogatásoktól minden egyebet. Hiszen dolgozik. Egyszerű műveletekkel kiszámítható, ahogyan azt néhány évvel ezelőtt a nyírbátori munkaügyi kirendeltség dolgozói megtették. Eredmény: e szférában a foglalkoztatáspolitika ellentétbe került a szociálpolitikával. Lódenszinten. Egyenlőség a nyomorban.

Akik pedig megöregedtek, azok a társadalmi szolidaritásra számítanak. Nyugdíjat nem kaphatnak – a többi nyugdíjas munkában eltöltött évtizedeit köpné le az ilyen intézkedés –, ezért menekülnek a rendszeres szociális segélybe. Az ötvenszázalékos munkaképtelenség az önpusztító életet élő falusi embereknél szinte minden esetben realitás, mire betöltötték az ötven életévet.

A jövő fogós kérdése, mi lesz a sorsuk. Mit tehet az ország, amely a valódi nyugdíjasait is egyre szűkmarkúbban képes ellátni?

A közjó nemigen profitál a napszámokból. Akkor se, ha közteherjegyet rónak le, hiszen annak ára puszta alamizsna. A pillanatnyi tervek szerint jövőre az egyszerűsített alkalmazásban kétszeresére nő a járulék: a normálisnak immár a negyven százalékára. Ha jótét lelkek addig le nem alkudnak belőle. Le szoktak. Hogy a gazdának/pallérnak a csökkentett közterhekkel nagyobb lesz a jövedelme, azaz több adót fizet? Ábránd, persze. A pallér eltünteti a jövedelmét, a gazdának meg az eltüntetésre sincs szüksége. Ettől függetlenül a napszám egy szerfölött alacsony határig elviselhető lenne a társadalom számára, noha a fejlett országok minden ilyen illegális jövedelemszerzést kőkeményen üldöznek. Börtönnel is! Csak az a baj, hogy ezt az elviselhető határt a jelenség sokszorosan túllépte.

Magam a mezőgazdaság évi napszámigényét 2005-ben harmincmillió munkanapra becsültem, természetesen a kézi munkát igénylő kultúrák termésmennyisége, illetőleg az erdők műveleti szükségletei alapján. Aligha jó a becslésem, maximum irányt jelölhet. 2007-ben a KSH újólagosan mezőgazdasági összeírást végzett, és ennek olvasata szerint az ágazatból hiányzik 200 ezer ember teljes munkaideje (tehát évi 300 nyolcórás munkanapja). Ez a kétszerese az én becslésemnek. Az építőipar a másik „nagy fogyasztó”, ám más ágazatok – például a kereskedelem vagy bármilyen meglepő: a biztonsági őrzés – sem mentesek az illegális foglalkoztatástól.

A hiányt soha nem kereste igazán egyetlen hatóság sem. Az ellenőrzésünk e téren is megbukott.

 

 

A munka alvilága gombócként akadt meg a torkunkon.

A mezőgazdasági napszámosok foglalkoztatása a legembertelenebb kizsákmányolás! (A többi ágazatban dolgozók helyzete valamennyivel jobb, de nem sokkal.) Semmilyen joguk nincs. Mintha a munka törvénykönyve nem létezne, mintha a munkásmozgalom évszázadok óta nem hadakozott volna sikerekkel a melós érdekében. Ami a világban természetes, itt nem az. A legelemibb szociális ellátás is hiányzik. Mondjuk, egy hordozható vécé: helyette ott a fasor, ha az illető jól elbújik, s le tud kucorodni. Kézmosás? Ugyan, ne kényeskedjünk. Munkaruháról, védőeszközökről nem érdemes álmodozni. A napszámosnak szerszám se jár. Hozza a kapát otthonról! Háromezerért már egészen jót kap a gazdaboltban.

Miféle baloldaliság az, amelyik megtűr ilyen viszonyokat?

Társadalmi szempontból óriási árat fizetünk a perifériák csöndjéért, az ideiglenes nyugalomért, az éhhalálok ezreinek elhalasztásáért. Kemény ügy, hogy a GDP egyharmada a feketegazdaságban realizálódik. 2005-ben úgy tűnt, hogy a kormány harciasan arénába lép, és megkísérli a kifehérítést. Az ellen azonban túl erős volt, túl népes, és a lándzsái túl hosszúak. Részeredmények születtek csupán, a fősodor változatlan. Melldöngetésre tehát nincs alap, a helyzet továbbra is megoldatlan. Gazdasági kihatásai az agráriumban a következő évtized meglepetéseit okozzák majd. A népesség számára ugyanúgy. Nótázásra semmi okunk.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: Roham, munka % Győrffy Iván Roham, munka Szapora szívverés. Légszomj. Erős...

Kun István: A forrongó falu Ma nem hirdetnek felvételt cselédek számára. Ha valaki így keresne...

Bán Zsófia: Roham-munka (Roham művészeti és irodalmi magazin. Főszerkesztő Korchma Zsombor.) Korszak- és generációváltások idején kézenfekvőnek látszik eltűnődni azon, hogy az...