Vitányi Iván: Változás, fejlődés, rendszer, rendszerváltozás, rendszerváltás

Az a kérdés, hogy mi a rendszerváltás. Még arról is vita van, hogy a váltás, változás vagy változtatás a helyes kifejezés. De maga a fogalom sincs pontosan meghatározva.

Arra kell mindenekelőtt felelnünk, hogy mit váltunk-változtatunk, és mivé akarjuk változtatni. Mi volt a régi, ami most elmúlik, és mi az új, ami következik.

Első változat. A közkeletű felfogás szerint csak a szocializmusnak nevezett valamit kellett felváltani. Ez a valami egyrészt parancsuralom, diktatúra (bárha esetleg puha). Másrészt parancsgazdaság, nem szabad (idegen szóval nem liberális) és nem kapitalista (vagy legalábbis nem tartja magát annak), nem a magán-, hanem az állami tulajdon uralkodik benne. Az államba tömörült maffiózók tulajdona. Pedig az egész még mindig kapitalizmus, de annak egyik rossz, sőt talán egyenesen a legrosszabb változata.

A rendszerváltás így azt jelenti, hogy ezt a Nyugaton kialakult formával kell felcserélni, akkor aztán magától kialakul a jólét mindenki számára. Demokrácia, szabad magántulajdon, szabad vállalkozás, a technika csúcspontjára épülő gazdaság, hozzá jóléti rendszer, amely elvben mindenki, gyakorlatban legalább a társadalom kétharmad számára biztosít érezhető és értékelhető színvonalat. A magyarok mindig is ezt akarták, 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, de külföldi autokratikus hatalmak tűzzel-vassal visszaverték a kísérletet.

Második változat. Van azonban egy olyan gyanú is, hogy ez nem ilyen egyszerű. A „rendszer” nemcsak a hatalmi viszonyokat jelenti, hanem az egész társadalom, minden beletartozó ember kapcsolatrendszerét és a kapcsolatok fenntartásának módját.

Hadd mondjak el erről egy személyes történetet! A nyolcvanas években egy március 15-én abban a közösségben tartózkodtam, amely engem mint nagyon fiatal embert először fogadott be. A népi írók körében voltam, Püski Sándor vendégeként Kovács Imre, Kiss Sándor, Gombos Gyula (a Magyar Út egykori főszerkesztője) társaságában. Tartottunk egy ünnepséget, ahol a New York-i polgármester is felszólalt (édesapja Máramarosszigeten született), majd a kiadóban gyűltünk össze. A beszélgetés közben Gombos kitért azokra a tapasztalatokra, amiket nem sokkal azelőtt Hollandiában, a Mikes Kör összejövetelén szerzett. Így foglalta össze: „Egyben tévednek. Azt hiszik, hogy odahaza csak el kell kergetni a szovjet vazallusokat, meg kell szüntetni az állam gazdasági és politikai teljhatalmát, és akkor azonnal, egyetlen csapásra vagy sípszóra úgy fog működni a demokrácia, mint, mondjuk, éppenséggel Hollandiában. Pedig mi évszázados elmaradásban vagyunk. A magyar társadalomnak nincsen meg az a tapasztalata és az a kialakult készsége, ami a demokráciát működőképessé teszi.”

Mindez a „rendszerváltás(változás)” fogalmának még általánosabb meghatározatlanságára utal. Kezdjük először is azzal a kérdéssel, hogy hogyan éli meg és hogyan fogalmazza meg a különböző korokban élő ember a társadalom változásának élményét!

A változás percepciójának változása

 

 

A változás élményének megvan a maga története. Az ember nehezen szokja meg, hogy a saját maga által teremtett világ folytonosan átalakul. A változás tudomásulvételének megvan a maga története. Évezredekig lassabb volt, mint az utolsó évszázadokban. Ezért az első élmény nem az irreverzíbilis fejlődésé, hanem az örök körforgásé. Ezt fejezik ki a régi nagy vallások az élet és a halál, a feltámadás és az újjászületés mítoszaiban. Ormuzd, Ahriman, Istár, Ízisz és Ozirisz, Dionüszosz, végül pedig Jézus csodás története egyaránt adódik a fogódzót kereső ember számára.

Amihez először nem is az egyenes vonalú fejlődés élménye társult, hanem a körforgást felváltó vég: a pusztulás és felmagasztosulás mindent megoldó ígérete. Az apokalipszis (a világvége) és az eszkatalógia (eszkaton = megváltás) vagy a chiliazmus (a megváltó eljövetele) hitének kettőssége. A végső igazságtétel. Az örök boldogságban, az örök szenvedésben vagy a nirvána örök semmijében.

 

 

A fejlődés fogalma

 

 

Arisztotelész az Organon első részében (Kategóriák) a mozgás hat fajtáját különböztette meg: keletkezés, pusztulás, nagyobbodás, kisebbedés, mássá levés, helyváltoztatás (Szalai Sándor fordításának terminológiájával; a mássá levést az angol fordítások transformation-nel adják vissza). Arisztotelész is szólt azonban arról, hogy a transzformáció különbözik a többitől. Egyedül ez jelent vagy jelenthet ugyanis fejlődést.

Aquinói Szent Tamás szerint Arisztotelész hat fogalma négyben foglalható össze: helyváltoztatás (helyi motus), nagyobbodás és kisebbedés (mennyiségi motus), keletkezés és pusztulás (minőségi motus), transzformáció (szubsztanciális motus). Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi felel meg a fejlődésnek. Ha tehát a fejlődés–visszafejlődés kategóriájának közelebbi meghatározását akarjuk adni, a puszta fennmaradással és a növekedés-kisebbedéssel kell szembeállítanunk. Mindegyik viszonyfogalom.

Az élet és a társadalom folyamatai mindig mind a hármat tartalmazzák. Az abszolút nyugalom elképzelhetetlen: mindig megvan benne a növekedés és fejlődés bizonyos eleme. Elképzelhetetlen, hogy a fejlődés ne legyen egyben növekedés, elképzelhetetlen, hogy a növekedés ne legyen egyben fejlődés. Az ember szempontjából mégis szét tudjuk őket választani, ha tudjuk az origót, amely felől a szóban forgó folyamatot nézzük.

Voltaképpen ugyanígy közelít a változás és fejlődés problematikájához az elmúlt évtizedek nyugati irodalma is. Az alapfogalom a változás (change). A változás azonban nem feltétlenül fejlődés, meglehet, hogy csak a dolgok örök körforgása. Hogy mennyire beszélhetünk egyáltalán fejlődésről, az a kutató világnézetétől is függ. A hatvanas-hetvenes években többen voltak a fejlődés hívei, a mai „posztmodern” időben kevesebben.

Arisztotelészhez hasonló módon közelít a kérdéshez Alvin Boskoff. Alapkategóriája az elmúlt évtizedek nyugati szociológiájának megfelelően a társadalmi változás (change). Fokozatait a következőképpen állítja fel: átalakulás (alteration), folyamat (process), evolúció (evolution), fejlődés (development), haladás (progress), és végül, mintegy összegezésként, szignifikáns átalakulás (significant alteration).

 

 

Miben különbözik a puszta változás a szignifikáns átalakulástól?

 

 

Akkor beszélhetünk fejlődésről, amikor valamely jelenség, dolog, folyamat nemcsak egyszerűen növekszik, nemcsak mennyiségi, hanem minéműségi (kvidditív) és minőségi (kvalitatív) jellegűvé válik. Aminek megértéséhez és a vele kapcsolatos gyakorlathoz legalább egygyel több dimenziót kell felvennünk. A „dimenziónyerő”, új minéműséget-minőséget teremtő átalakulást nevezzük fejlődésnek.

Több, ezzel szellemében megegyező megfogalmazást idézhetünk:

Herbert Spencer az egyszerűtől az összetett, az egyneműtől a többnemű felé való elmozdulásban látta a fejlődés lényegét.

Robin G. Collingwood (The Idea of History) szerint az különbözteti meg a puszta változástól, hogy folytonosság van benne, megőrzik azt, amit az előző szakaszban értek el, és megoldják azt, amit az előző szakasz nem tudott megoldani.

Paul Watzlawick és munkatársai (John H. Weakland, Richard Fisch) elsőfokú és másodfokú változást különböztetnek meg. Az első fokúban a struktúra ugyanaz marad. A másodfokú voltaképpen a változás változása, amelynek során maga a dolog struktúrája is átalakul. A változás irreverzíbilissé, visszavonhatatlanná vagy (Dienes Valéria „nyelvújító” fordításában) visszázhatatlanná válik.

 

A visszázhatatlan átalakulás élményének megjelenése az újkorban

 

 

A szignifikáns alternáció, a visszavonhatatlan átalakulás élménye azonban csak az újkorban jelent meg határozott vonásokkal. A piac–pénz–polgárság világában. Angol nyelven az m betűre alliterálhatunk: market–money–machine, mint ahogy azt a michigani munkaközösség (Ronald Freedman, Amos H. Hawley, Werner S. Landecker, Gerhard Lenski, Horace M. Miner) tette. Azért használom a kapitalizmus helyett ezeket a triádokat, mert a kapitalizmushoz folyton az a dilemma társul, hogy nem kellene-e mégis megdönteni. A pénz, a piac, a gép és ma már a polgárság sem kelt ilyen asszociációt.

Az új élményre – úgy mondják – Bernard de Bovier Fontenelle figyelt fel először. Volt ideje rá, száz évig élt (1657–1757), és azt tapasztalta, hogy ez alatt visszázhatatlanul és alapjaiban más lett a világ. Azelőtt ez az élmény nem volt ugyanilyen összetett és erős.

Az élet ugyanis nemcsak változik már, de a változásnak más a karaktere. Más a stochasztikája, másféleképpen válik a lehetőségből valóság. Lévi-Strauss szerint a régi társadalmak mozgása az óraműhöz hasonlított, az új pedig a gőzmozdonyhoz. Dürrenmattot is hozzágondolhatjuk, a vonaton ülők olykor úgy érzik, hogy alagútba futottak, nem tudják, merre száguld a lokomotív.

 

Két „társadalmi állapot” („világállapot”). Az emberi létezésmód kétféle „termodinamikája”, „algoritmusa”. Van-e harmadik?

 

 

A társadalmi vagy világállapot fogalma szélesebb, mint a társadalmi rendszereké, formáké. Voltaképpen azok változásának „borító görbéje”.

Maga a terminus (világállapot – Weltzustand) Hegel fogalma. Ő két átfogó, az egész emberi létezést meghatározó világállapotot vett fel: „hősi” és „polgári” néven. De nem ő találta ki: a megkülönböztetés keresztülvonul a társadalomról való gondolkodás egész történetén. Csak néhány példa:

Phüszisz és nomosz (Arisztotelész).

Status naturalis és status civilis (Hobbes, Grotius, Spinoza, Rousseau).

Preindusztriális–indusztriális, tradicionális és modern (Herbert Spencer, John Dewey, Raymond Aron, W. W. Rostov).

Feudalizmus–kapitalizmus (Karl Marx, Max Weber – legalábbis az utolsó századok fejlődését illetően).

Naturális-redisztributív és piaci-árutermelő (Polányi Károly).

Szokásszerű és racionális (Hajnal István).

Örök körforgás és irreverzíbilis fejlődés, óramű és gőzmozdony, hideg és meleg társadalom (Claude Lévi-Strauss).

Folk society–urban society (Robert Redfield).

Agrárius és ipari „fejlődési mód” (Castells).

A kérdés ezek után az, hogy van-e, lehet-e harmadik?

Marx természetesen azt állította, hogy lesz. A kapitalizmus után a szocializmusnak kell következnie. De a legújabb technikai-gazdasági fejlődés és az általa keltett társadalmi mozgás következtében ma is sokan úgy látják, hogy egy egészen új, az egész világra kiterjedő társadalmi állapot felé haladunk. Ha úgy akarjuk, ez is nevezhető kapitalizmusnak, de már nem olyan, mint Marx, de olyan sem, mint Keynes idejében. Például már nem illik rá az ipari társadalom terminusa. Különbözőképpen nevezik: posztindusztrializmus, posztmodernitás vagy (Ulrich Beck szerint) második modernitás, elektronikus forradalom, információs társadalom, hálózati társadalom (Castells). Még nem tudjuk pontosan, mi, de azt már látjuk, hogy az eddigiekhez képest új elemek és új mechanizmusok jelennek a társadalom működésében. Azt kell tehát eldönteni, hogy mikor lehet és mikor kell valami másnak nevezni. Pusztán terminológiai dilemmából mikor válik a névadás pontossága érdemi feladattá.

 

 

A társadalmi állapotok „rendszerváltása”

 

 

A rendszerváltás tehát tágabb értelemben szüntelenül jelen lévő folyamat, mert az emberi társadalom rendszere szakadatlan működik. A folyamatnak határállomásai is vannak (amikor a mássá levés „szignifikánssá” válik, Hegeltől örökölt nyelven a mennyiségből minőségbe „csap át”). Ennek során a szóban forgó társadalmi egység az egyik állapotból átkerül a másikba. Ez hosszú folyamat, ma sem fejeződött be, sosem fejeződik be (mivel már készülődik az új is). Mindazok a társadalmak, amelyek ennek menetébe belekerültek, mindvégig magukban hordták mindkettő, majd mindhárom elemeit, de folyamatosan változó arányban és formában.

Tiszta „társadalmi forma”, homogén „feudalizmus” vagy homogén „kapitalizmus” tehát nincsen. Nem létezik olyan nagyobb társas közösség (nemzet, ország), amelyben csakis egyetlen logikai rendbe rakható viszonyrendszer létezik. A társadalmi létezés mindent átfogó dinamikai rendszere (nemzetek, országok, régiók) úgy épül fel, hogy mindegyiken legalább kétféle alrendszer, dinamikus hálózat létezik. 1) Azok a dinamizmusok, amelyek a domináns rendszer kritériumai szerint működnek, és 2) amelyek nem. Ez utóbbiak is kétfélék: a) amelyek valamely korábban domináns rendszer hagyományait őrzik, és b) amelyek egy új dinamizmus csíráját képezik. A részrendszerek igen differenciált viszonyban állnak egymással, az együttműködéstől az engesztelhetetlen harcig. (Ezért nevezem az egész működését a társadalom termodinamikájának – beleértve a végkövetkeztetést is, amely szerint a fennmaradáshoz a „fagyhalál” és a „tűzhalál” közti utat kell megtalálni.)

Immanuel Wallerstein szofisztikált mélységgel vonja le ebből a helyzetből a következtetést. A kapitalizmus alapelve a szabad vállalkozás + szabad munkavállalás soha sem valósult meg a maga teljességében. A szabad vállalkozás – a fejlett kapitalista országokban – többé-kevésbé igen. Az egyenlően szabad munkavállalás azonban nem. A technikai fejlődés következtében ugyanakkora érték megtermelésére mind kevesebb munka kell. Nem jut mindenkinek munka – így a munkavállalás nem tekinthető szabadnak. Ha az lenne, és ha egyszer valóban szabad lesz, azt már szocializmusnak lehetne nevezni.

Az újkor történelmében és az „atlanti” (európai és észak-amerikai) országokban mindez a feudális és kapitalista világrend (a hősi és polgári világállapot) harcában jelentkezett, de a feudalizmus többféle formában tartalmazza a korábbi formák hagyományait. Például olyan ősi formákat, mint a patriarchális család és a vele szimmetrikus társadalmi képletek, vagy a „homo hierarchikus” (Dumont) makacsul tovább élő hagyományai. Az atlanti világtól messzebb eső területeken ezeket – és velük együtt más ősi hagyományokat – természetesen még elevenebben őrzik. Ezért mondhatta Fritjof Capra, hogy a mostani átalakulások voltaképpen két- vagy háromezer év patrimonializmusának vetnek véget.

A második világállapot „szülőföldje” az Atlanti-óceán két északi partja és a hozzájuk csatlakozó területek. A világ ebben a rendszerben három részre oszlik.

1) Az első a centrum (Nyugat-Európa – Észak-Amerika). Az új világállapot kialakulása itt szerves, belső erőforrások következménye. A market–money–machine gazdasága és a polgári társadalom domináns.

A felület alatt, nem domináns formában azonban itt is élnek, illetve éltek a prekapitalista-premodern-feudális viszonyok – különösen a társadalom elemi kapcsolataiban. Mint Ulrich Beck mondja: a győztes polgárság hallgatólagos szövetséget kötött a feudális közösségi viszonyokkal.

Ugyanakkor itt, a centrumban a legerősebbek egy új társadalmi állapot irányába ható dinamizmusok. Ezek egyik hatása (szintén Ulrich Beck és szerzőtársai elemzésében), hogy kiüresítik a feudális viszonyokat (individualizáció). Ugyanez jelenik meg Castellsnél (hálózati társadalom).

2) A másik a közvetlenül a centrum mellett fekvő országok, területek, tehát Közép- és Kelet-Európa. A fejlődés itt megkésett, nem jár a főútvonalon. Ez a félperiféria, vagy Bibó István kifejezésével a zsákutca. Itt nemcsak később jutnak el a centrum szintjére, hanem más úton is járnak, más iskolába, kisegítő osztályba. Nem ugyanúgy tanulják meg az új lehetőségeket, nem maguk alakítják ki, hanem jóval nagyobb mértékben felülről kapják, ezért sokan úgy érzik, rájuk oktrojálják. Fejlődési algoritmusuk tehát szervetlen.

A félperiférián a polgári forradalom sohasem győzött. A hatalom (például nálunk Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János uralma alatt) mindig feudális jellegű maradt. (Az úgynevezett szocializmus lényegében a feudálkapitalizmus.) Ezért az esetleges harmadik társadalmi állapot dinamizmusai még nehezebben bontakoznak ki, mint a centrumban.

A zsákutca kifejezése szemléletesen jellemzi a magyar (és a kelet-európai) társadalmi-gazdasági fejlődés speciális vonásait. Benne vagyunk egy nagyobb hálózatban, amelynek közepén jól megépített és mindig épülő utak vezetnek előre, de szélén zsákutcák és zsákutcarendszerek, labirintusok fonódnak öszsze. Haladsz bennük, úgy érzed, előremégy, de egyszerre vagy szakadékhoz érkezel, vagy áthághatatlan fal mered eléd, vagy pedig oda jutottál vissza, ahonnan elindultál.

A magyar történelem alapvető élménye ez, amelyet sokan „magyar átokként” éltek és élnek meg, a nemzet „nagyjai” (Széchenyi, Ady, Bartók, József Attila, Bibó) pedig felismerték valódi összetevőit.

3) Végül a harmadik az eddigi periféria. Sokáig kimaradtak a fejlődésből, vagy a gyarmatosítás útján kerültek bele, ezért nem járnak sem a főútvonalon, sem a zsákutcában. Rájuk más szabályok és algoritmusok érvényesek. (Például hogy nem az európai feudalizmus, hanem más hierarchikus-patrimoniális világállapotok hagyományait őrzik. Ezeket nem üresítik ki, hanem éppen azok jegyében léptek rá a modernizáció útjára – Kína, India, arab világ, Dél-Amerika.) A változás radikális, de olyan új kérdések tömegét veti fel, hogy most nem tárgyalhatjuk.

 

 

A változás dinamizmusának változása

 

 

A mássá levés útja a centrumban sem egyenes, még kevésbé a zsákutcában. Az örök körforgás egykori mitikus élménye most új alakban jelentkezik: szinuszgörbében. Két formája van: a válság és a forradalom. Mindkettő egyezik abban, hogy a görbe szignifikáns pontján az anomáliák megerősödnek, katasztrófa fenyeget, a változás elkerülhetetlenné válik. Forradalom bontakozik ki, akár a szó közkeletű értelmében (fegyveres felkelés útján történő hatalomváltozás), akár csendesebben, de radikális átalakulások árán.

Ezt fejezi ki a ciklusos fejlődés törvénye. Már Ricardónál is megjelenik, de teljes rendszerességgel Marx dolgozta ki (noha jó néhány követője kezében dogmává vált). Aki azonban nem akar Marxra hivatkozni, az idézheti Kondratyevet, aki a ciklusok elméletét a marxi következtetések nélkül dolgozta ki.

Ezzel megváltozott a társadalom belső összefüggés-rendszere is. A gazdasági, hatalmi-állami és társas-kulturális viszonyok eddig egyazon hálózatot alkottak, most azonban szétváltak, és új finomszerkezeteket hoztak létre. A három hálózat természetesen egymást fedi, de azon belül megvan a maguk külön kapcsolódási rendszere.

Ezt a hármasságot állítja elemzései középpontjába Ralf Dahrendorf is. Az egyik a társas kapcsolatok rendszere, embernek az emberhez való viszonya, ami egyben a társadalom kultúrájával egyenlő (ahogy – a Cultural Studies irányzat elvei szerint – hatalom + kultúra = történelem). A másik a gazdasági viszonyok összessége, a harmadik a legszélesebb értelemben vett állam, amiben benne foglaltatnak az önkormányzatok és politikai szervezetek. Tehát a hatalmi viszonyok összessége, amit az eredeti nyelvújítási szóval álladalomnak is nevezhetünk.

Mindháromnak megvan a saját szinuszvonala, megvannak a maga ciklusai, az egész társadalmi egység ezeknek borító görbéje. Kérdés, hogy ezek a ciklusok hogyan viszonyulnak egymáshoz, kérdés, hogy az állam elég erős- és elég érzékeny-e ahhoz, hogy megteremtse a gazdasági és társadalmi fejlődés közti szimmetriát, egyensúlyt.

Mindenekelőtt a gazdaság vált el a társadalomtól, mégpedig olyan formában, hogy ketten közrefogják az államot. Az államnak közvetítenie kell, harmóniát kellene közöttük teremtenie, mert akármelyiket juttatja túlzott előnyhöz, az egész rendszert veszélyezteti. Ha pedig saját magát, akkor még nagyobb a baj.

Az újkor első szakaszát az jellemezte, hogy a gazdaság és művelői függetlenségre, az állam abszolút hatalomra törekedett. A társadalom hosszú ideig paszszivitásra volt ítélve.

Ennek a kornak nagy fordulópontjait, mondhatjuk, válságait a forradalom vezette le. A fejlődés mégiscsak oda kellett vezessen, hogy a társadalom erői felébredjenek. Le kellett bontani a feudális formákat őrző abszolutista államot.

A forradalmak kora 1648-tól 1968-ig, kétszázhúsz évig tartott. Cromwelltől Jancsó Miklósig és Miloš Formanig, akik a Fényes szelekben és a Hairben egyszerre mutatták meg a klasszikus formájú forradalmak magával ragadó romantikus szépségét és egyben elavulását. A három tényező (gazdaság, társadalom, állam) most vált egyenlővé: azzal, hogy a társadalom egyenlő erővé nőtt. Ugyanakkor éppen a társadalom került különösen veszélyeztetett állapotba.

A harmadik társadalmi állapotban megerősödő individualizáció ugyanis a megőrzött hagyományos (jelentős részben feudális gyökerű) közösségek felbomlásával jár (Ulrich Beck). A társadalom ezzel olyan szabadságot kapott, amivel még nem tud mit kezdeni. (Mint Sartre mondta: szabadságra „ítéltetett”.)

A forradalmak helyét fokozatosan a válságok, illetve a válságok által elkerülhetetlenné tett átalakulások, reformok vették át, különösen a centrumban. Mert ott most már és egyre inkább nem a fejedelmi abszolutizmust kell legyőzni, hanem a gazdaság fejlődésének gátjait, anomáliáit, abszolutizmusát, valamint a társadalom szövevényének ellenállását, bizonytalanságát, sőt olykor abszolutizmusát. (A félperiférián megmaradt, a periférián pedig meg is nőtt a forradalom lehetősége.)

A válságok tehát törvényszerűek. Az ember nem tökéletes lény, gazdasági tevékenységében sem. Ha pedig vannak hibái, azok a mozgás törvényei szerint összesűrűsödnek. És akkor eljön a pillanat, anélkül, hogy bejelentette volna magát. Ezért joggal láthatjuk a megjelenését apokaliptikusnak. A gazdaság, a társadalom és az állam mozgása időnként kilép abból a körből, amit az épp ott és akkor élő ember – részben tudatlanságból és az igazi problémákkal való szembenézés híján – racionálisnak és jogosnak talál.

Olyasmi történik, ami előre láthatatlan, egyaránt vezet nagy katasztrófákhoz és új vívmányokhoz. Hirtelen elszegényedéshez, fasizmushoz, világháborúhoz. És ugyanakkor új fejlődési lehetőségekhez, például a jóléti államhoz.

Ebben a helyzetben a hagyományos eszkatalógia sem ad már elég megnyugvást a magát elhagyottnak érző ember számára. Robert Bultmann, a nagy protestáns teológus szerint ezért vált szükségessé az eszkatalógia szekularizációja. Amit ő Vico, Herder, Kant, Hegel, Marx tanaival jellemez. Mannheim Károly a sort a szekularizált chiliazmus neve alatt folytatja. Ezek: az orgiasztikus, a liberális, a konzervatív és a szocialista chiliasztika, megváltáshit.

A megoldásnak azonban csak a keretét tudjuk megadni, a társadalmi dinamika nagy rendszereinek harmonikus együttműködését. Az állam szerepe, mint mondtuk, ebben a közvetítés. Hogy ezt a szerepet betölthesse, ahhoz erősnek kell lennie, de nem lehet túl erős.

A zsákutcás fejlődésben a félperiférián az a probléma keletkezik, hogy az állam egyrészt túl erős, másrészt túl gyenge a feladat teljes értékű betöltésére. Túl erős, mert túl kiterjedtek a szervezetei, és túl nagy bennük a bürokrácia. Túl gyenge, mert nem elég erős a társadalommal való kapcsolata.

 

Visszatérés az alapkérdéshez. Mi hát a rendszerváltás?

 

 

Van egy szélesebb és egy szűkebb fogalma. A szélesebbet már érintettük, azt a folyamatot jelenti, ahogy a premodern társadalomból modern, polgári, piaci társadalom és plurális-poliarchikus demokrácia alakul. Elején zajlottak le a forradalmak, de az átalakulás ezzel nem fejeződött be. Különböző szakaszai voltak, közöttük véresek, világháborúk és a fasizmus támadásai, de mindezek együttvéve egy sokoldalú, szerves fejlődés menetébe illeszkedtek. Kialakult az az algoritmus, amelyben a felvirágzás szakaszát válság, a válságot megújulás követi.

Így jött létre a fasizmus legyőzése után valamennyi erő összefogásával a jóléti állam. Két nagy, világtörténelmi vívmánnyal. Egyrészt – az emberiség történetében először – a társadalmak legalább kétharmada számára teremtett stabil, biztonságos jólétet. Másrészt – szintén először – az államok egész sorában szilárdította meg a poliarchikus, többpárti, jogállami demokráciát.

A fejlődés itt nem állt meg. A jóléti demokrácia a tudomány és a technika újabb fejlődését is megalapozta, amely most már a világállapot újabb alternációjának lehetőségét veti fel. Ez a folyamat jutott el most kritikus pontjához a 2008 szeptemberében kirobbant világgazdasági válsággal.

Az újabb fejlődésvonalnak olyan a logikája, amibe már nem szükségszerűen tartozik bele a szorosabban vett rendszerváltás. Olyan régiók dolga ez, amelyek eddig a zsákutcába szorultak, a félperifériához tartoznak, és most nyílt lehetőségük rá, hogy átlépjenek a modern gazdaság, a modern demokrácia, a „második világállapot” Rubiconján. Itt – a folyamaton belül – szükség van egy egyszeri, határozott lépésre, rendszerváltásra vagy változásra. Hogy megteremtsék modern plurális demokráciát és jogállamot, beilleszkedjenek az európai stílusú gazdasági életbe, és a társadalom többsége számára biztosítsák a (szintén európai szintű) életszínvonalat és biztonságot. Egyelőre nem többet, de nem is kevesebbet. Hogy azután a többi európai országgal közösen haladhassanak előre, ha kell, újabb válságokon keresztül, a válságok által megvilágított problémák újragondolásával.

Ez lett 1990-ben a közép-európai, volt szocialista országok rendszerváltásának tétje.

 

 

A rendszerváltás mérlege

 

 

Elmúlt húsz év, itt az alkalom, hogy mérleget készítsünk. Változatlanul úgy gondolom, hogy ehhez Dahrendorf téziséből kell kiindulni. Eszerint a rendszerváltás több párhuzamos folyamatból tevődik össze, amelyek különböző időtartamot igényelnek. A politikai váltáshoz elég hat hónap. A gazdaság átszervezéséhez már legalább hat év kell. A társadalom és a kultúra megújulásához pedig (amihez az életképes saját gazdaság kifejlesztése is hozzátartozik) hatvan év szükségeltetik.

Amikor először olvastam ezt tizenöt évvel ezelőtt, reménykedve ingattam a fejem. Láttam, hogy a politikai és a gazdasági időtartamban igaza van. A szükséges átalakítások tényleg végbe is mentek ennyi idő alatt. De abban bíztam, hogy a társadalmi-kulturális megújulás hamarabb eléri célját. Most viszont attól kell félnünk, hogy Dahrendorfnak van igaza.

A magyar sors alapvető kérdése ma is ugyanaz: hogyan tudjuk áttörni az évszázados zsákutca végén meredő falat. Ez azonban máig sem sikerült teljesen. Ma ugyanis az Európai Unió tagországait a hivatalos elemzések is két csoportba osztják. Az elsőbe azok tartoznak, amelyek gazdasága erős, gyorsan fejlődik, a társadalom többségének életszínvonala eléri a jóléti színvonalat. A másodikba pedig azok, amelyek gazdasága gyenge, fejlődése lassú, a társadalomnak pedig csak kisebbsége éri el a jóléti szintet. Mi természetesen az utóbbiba tartozunk, de abba eddig kimozdíthatatlanul. Ez a zsákutcás fejlődés aktuális megfogalmazása.

Mi történt? A helyzet jellemzésére hiteles forrásokra hivatkozhatunk, közgazdászok, szociológusok, történészek tollából. Hadd idézzem most a Nemzeti Bank elnökének, Simor Andrásnak tömör összefoglalását. (Népszabadság, 2008. március 22.)

A válságos helyzetnek két tényezője van: az államgazdasági rendszer és a társadalom. Az államháztartás és vele az egész gazdasági létezésmód bajai nem esetiek, hanem szerkezetiek. Nálunk kevesebb ember adózik, mint az unió legtöbb országában, de többet kell adóznia. A társadalom egyharmada tartja fenn az államot. Kevesebben dolgoznak, és kevesebb a valóban teljesítő vállalkozó is. Ellentételként viszont többet költünk a szociális kiadásokra, mint bárki más Európában. Ördögien hibás kör alakult ki, amely most már nem kényszerűen következik az elmúlt évszázadokból, hanem részben a magunk „hozzájárulása” az 1990 utáni két évtizedben. Tegyük mellé, hogy ugyanakkor világrekorderek vagyunk a feketegazdaság elterjedésében és mértékében: a GDP egyharmadát veszi el.

 

Ennek a helyzetnek logikus tükörképe a társadalom magatartása. Szó szerint idézem Simor Andrást. „A magyar lakosság jelentős része… nem érti, hogy mitől lehet sikeres egy ország (és ezen belül lakói is) a globális piacgazdaságban. Nem érti, vagy nem akarja elfogadni, hogy ez a mai világ a szabadságról, a felelősségvállalásról, a folyamatos változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásról szól, nem pedig arról… hogy az államnak kötelessége gondoskodni munkalehetőségünkről, jövedelmünkről és jólétünkről.”

A magyar társadalom szerkezetének ugyanis ma is az a baja, mint az 1990 előttinek. Nálunk nem valósult meg kétharmados társadalom. A társadalmi és kulturális szerkezet adatait elemezve már 1985-ben úgy lehetett fogalmazni, hogy a nyugat-európai kétharmados társadalommal szemben mi csak a társadalom egyharmadának tudjuk megközelítő mértékben biztosítani az európai szintet. Több mint egyharmada veszélyeztetett, elesett állapotban van. Most, a legújabb vizsgálatokat összegezve azt mondhatjuk, hogy a szerkezet nem változott, csak a gazdagok gazdagabbak, a szegények pedig szegényebbek lettek. Növekedett azok száma, akik „társadalomalatti” létre szorultak.

El lehet persze mondani, hogy mi mindent értünk el ebben az időben. Demokráciában élünk húsz éve, a társadalom egy jelentős középrésze még valamennyit előre is lépett. Ha időnk lenne rá, ebből is le lehetne vonni a következtetéseket. Most azonban inkább arra kell összpontosítanunk, mi az oka annak, hogy valahol mégis megrekedtünk. Nem a felelősöket keresve, mert valamennyien osztozunk benne, hanem azokat a tényezőket, amelyek ide vezettek.

 

Az okok. Valahol utat tévesztettünk

 

 

A magyar helyzet jellemzésére találóan használunk közlekedési kifejezéseket. Ilyen a zsákutca. Tegyünk hozzá egy másikat, Szekfű Gyulát idézve: „valahol utat tévesztettünk”! Ő az első világháború utáni évtizedekről állította ezt. De valahogy így történt 1990 után is.

A két fogalom – a zsákutca és az úttévesztés – nem egészen ugyanaz. A zsákutcás fejlődés évszázadok terméke, és csak részben a mi hibánk vagy bűnünk, részben a történelemé. Az úttévesztés a zsákutcához képest sokkal inkább a saját hibás tájékozódásunk műve. Már tudjuk, hogy a kitörés útját kell keresnünk, de rosszul választjuk meg a feltételeket, az irányt és az időt. Az igazi baj akkor van, ha a zsákutcák és az úttévesztések egymásra halmozódnak. Ilyenkor egyre keményebb a parancs: megtalálni a zsákutcák labirintusából kivezető utat.

Utat tévesztettünk. Azazhogy nem valahol, nem valamikor és nem valaki egymagában. Hanem 1990 után a magyar társadalom, a magyar nemzet kitörésének útját keresve. És megnevezhető, hogy ki: valamennyien. A magyar politikai elit, és a magyar társadalom. Nincs mit egymás szemére vetniük. A zsákutca: adottság. Az utat mi tévesztettük el.

 

Felülnézet: A politika úttévesztése

 

 

1990-ben új politikai elit lépett színre a demokratikus rendszer megalakuló-újjáalakuló pártjaiból. Azzal indultak, hogy a kemény és puha diktatúrák után valódi demokráciát, európai módon európai szintű országot hoznak létre.

Nem készültek fel azonban arra a helyzetre, amelybe a nyilvános politikai életben belekerültek. A volt ellenállók, szabadgondolkozók és a baloldali rendszerváltók most a hatalomért való harc részei lettek. Így kellett megfontolniuk azt, hogy mikor mit mondjanak. Menynyiben vegyék figyelembe a társadalom létének nagy, átfogó, távlati problémáit, mennyire elégítsék ki hallgatóikat a gyorsan elérhető eredmények ígéretével. Nem beszéltek össze. Nem hoztak határozatot. De hallgatólagosan előbb-utóbb mindenki azonos módon cselekedett.

Sokan voltak tudatában annak a problémának, amit az elején Gombos Ferenctől idéztem. Tudták, hogy a rendszerváltás nem egyszeri aktus, nemcsak annyi, hogy kimennek az oroszok, eltűnnek a „kommunisták”, és minden egyszeriben jó lesz. Reformok hosszú sorát jelenti, nemcsak a plurális politikai rendszer és a magántulajdonon épülő gazdasági szisztéma kialakítását, de az önkormányzati, társadalmi, civil, oktatási, egészségügyi, kulturális viszonyok átalakítását, a feketegazdaság felszámolását. Tudták, tudniuk kellett, hogy ez áldozatokkal jár. Ezt azonban nem mondták el a társadalom előtt, még kevésbé egyenesen a társadalomnak. Élni engedték azt a hitet, hogy most akkor egyszerre minden jó lesz. Csak lerázzák a diktatúrát, és úgy élünk, mint Nyugat-Európában. Vagy mint Ausztriában – amit a magyar társadalom legjobban ismert. Lehetséges tehát a fájdalom nélküli üdvözülés. Nem kell megvívni a zsákutcás magyar történelem árnyaival, iparunk és gazdaságunk gyengeségeivel, a kiskapu-rendszeres hitbizományisággal, a feketegazdasággal, a szegénységgel, a hátrányos helyzetűek tömegének felszámolásával. Csak ránk kell hogy szavazzatok.

(El lehet gondolkozni, hogy mikor kezdődött ez a folyamat. Én úgy érzem, hogy akkor, amikor az első kormány elfogadta Torgyán József álláspontját, és hamis indokokkal úgy verte szét a termelőszövetkezeteket, hogy ezzel tönkretette a virágzó magyar mezőgazdaságot. Akik ezzel nem értettek egyet, azokba belefojtották a szót, vagy oda sem figyeltek. Pedig nemcsak a szocialisták próbáltak tiltakozni, hanem – többek között – Csurka István is. A hatalom csupasz logikája talán ekkor győzött először ekkora horderejű ügyben.)

A politikai elit ezzel egészében utat tévesztett. Megfordult ugyan a zsákutcában, indult kifelé, de rögtön megállt. (Nem mentség itt, hogy közben a gondolkodó társadalom mélyén elhangzott néhány féltő kiáltás, az összeg ugyanaz maradt.)

 

 

Alulnézet: a társadalom úttévesztése

 

 

A társadalom, a nép jelentős része pedig abban tévedett, hogy mindezt csaknem mindenestül elhitte. Ha nem is az egész társadalom, de annak a demokrácia működésében szignifikáns része.

Igen, itt még mindig arról van szó, hogy még nem szabadultunk meg a zsákutcás magyar múlt káros beidegződéseitől. Ezek nem örökös, Istentől kapott vagy génjeinkben adott jellemvonásai a magyar népnek, hanem védekezési formák a sors csapásai ellen.

Mert mit adott a magyar múlt? Szóltunk már arról, hogy sohasem mi döntöttünk a saját sorsunkról. Lásd: 1849, 1914, 1918, 1919, 1944, 1945, 1956, sőt 1990. (Ez utóbbit is készen kaptuk, ezúttal sem „tetszettünk forradalmat csinálni”.) És nem, vagy csak késve és ellentmondásosan mentünk át azon a polgári fejlődésen, ami a nyugati országokat gazdaggá és nálunk szabadabbá tette. Ezért nálunk tovább maradtak életben a társadalmi viselkedés feudális-patriarchális vonásai. Nagy forradalmaink sorra elbuktak, utána paternalista vezetők következtek, A társadalom megszokta, hogy apjának tartsa Ferenc Józsefet, Horthyt és Kádárt, aki szigorú, de azért lehunyja a szemét, ha az ember valami számára jónak csendben érte nyúl.

Ez az örökségünk. Ez volt sokak számára a „rend”. József Attila szavát – Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet – csak kevesen értették. A hetvenes- nyolcvanas években a kiskapuk alkalmazása erkölcsileg is megdicsőült. (Például a magyar magán háztáji mezőgazdaság felvirágzása a hivatalosan vallott „kollektív gazdaság” árnyékában.) Csak éppen nem kellett hangosan kimondani. Így lettünk a „legvidámabb barakk”. Ennek isszuk a levét most. A magyar ugar viszszanyúl. Nem akarja engedni, hogy a világ társadalmi fejlődése új tendenciáinak robogó vonatára üljünk fel.

A „magyar ugar”, a „csodavárás” lélektanával való küzdelem nem új dolog a magyarság sorsával, létével, jövőjével foglalkozó irodalomban, Csokonaitól és Berzsenyitől Adyig és Babitsig, Széchenyi Istvántól Szekfű Gyuláig, Bibó Istvánig. Vannak, akik ostorozták, mint Ady Endre: „Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, de közben búsan lekönyököl, nyög, sír ez az én fajtám, a magyar.” Vannak, akik racionálisan elemezték, mint Bibó István. Az oka a zsákutcás, szervetlen fejlődés. Ez kialakítja a túlélés és a veszélyek megkerülésének technikáját. A történelem tette ezt velünk, de ez nem teszi feleslegessé, hogy a zsákutcából egyszer nekünk magunknak kell kikecmeregnünk. Amíg nem tesszük meg, addig a történelem ezúttal pozitív döntése sem tekinthető befejezettnek.

Meg kell küzdeni azzal a negatív hagyománnyal, amit a zsákutcás fejlődés hozott létre. Beszéljünk most a hagyomány rossz oldaláról. Két változatáról: az egyik fent jelentkezik, a hatalomban, a társadalom erős és gazdag felső rétegeiben, a másik lent, a mélyben. Fent a hatalom, a gazdagság hitbizományos jellege, az urambátyám viszonyok, a klientúrák, a mellékutak, kiskapuk, umbuldák, kijárások rendszere. Alul a magyar csodavárás, a szalmaláng, a juttatások, a polgári viszonyok hiánya. És ennek közös neve még mindig: feudalizmus.

Nagyon megfeledkeztünk a feudalizmusról. Évek óta ki sem ejtik a szót, mintha valami káromkodás lenne. (Bár a káromkodás már szalonképessé vált.) A feudalizmus lényege egyrészt a mindent áthálózó hierarchia, másrészt az, hogy a dologi viszonyok is személyi formában jelentkeznek. (Lásd erről Marx fejtegetéseit a Tőkében.) Vajon tényleg ennyire túl vagyunk rajta? Pedig ennek következménye, hogy mindig késve vagyunk Európától, és mivel sosem mi döntöttünk, sokan még mindig felülről várják a mannát.

 

 

Fordulóponton

 

 

Húsz év után elérkeztünk a kritikus ponthoz. A világválság még parancsolóbbá teszi a rendszerváltás folytatását és befejezését, a reformok végigvitelét, a második társadalmi állapot rendszerének kiteljesítését, a harmadik világállapotba való átmenet előkészítését. A magyarság legjobbjainak (Szent István, Mátyás, Széchenyi, Kossuth, Ady, Bartók, Jászi, Bibó, Nagy Imre és tovább) tanúsága, hite szerint. Ez az egész nemzet, valamennyi demokratikus politikai irányzat, a konzervatívok, liberális és a szociáldemokraták közös érdeke.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a társadalom egy része még a paternalizmus álmában él, nem is érti, hogy miről van szó. Eddigi kormányai az ellenállás ismeretében nem mertek hozzáfogni, azt sem tudták, hogy fogjanak hozzá, különösen hogy hogyan juttassák el ennek gondolatát a feladat valódi természetét nem a maguk hibájából nem ismerő emberekhez. És voltak olyanok is, akik éppen az osztogató állam, az apa szerepét játszó vezető fikciójára építették, építik sorsukat. Mások pedig, éppen azok, akik értik és tenni szeretnének, a helyzet nehezen megoldhatóságáért egymást vádolják.

Az államháztartás, a költségvetés európai normák szerinti rendbetételével, majd a válság racionális kezelésével és más lépésekkel a folyamat elkezdődött. Tudjuk-e folytatni?

Mit kell tehát tenni?

 

 

Ha egyszer utat tévesztettük, akkor vissza kell térni, vagy ha sose voltunk rajta, rá kell térni a helyes útra. Ez természetesen nem egyetlen lépést jelent, hanem sokat, de mivel minden hosszú út egyetlen lépéssel kezdődik, el kell kezdeni.

Ezt a tevékenységet szokták reformnak nevezni. A szónak eredetileg az is szorosan hozzátartozott a jelentéséhez, hogy bár nagy jelentőségű és széles körű, „szignifikáns” változásokra van szükség, nem szükséges hozzá forradalom. Társadalmilag evolúció, nem revolúció. (Szellemileg azonban forradalom.)

Ma ez a jelentés egy kicsit megkopott, de vissza kellene állítani. Olyan mély és olyan széles körű átalakításokat kell végrehajtanunk, amilyenekről egykor azt hittük, csak forradalom útján megvalósíthatók. Nem a felületen kell egy-két módosítás, hanem a társadalom egész működésében, létezésmódjában.

Mit kell megreformálni? Mindazokat a mechanizmusokat, amelyek a magántulajdonon alapuló gazdaság és a magánélet között vannak. Idetartozik az állami költségvetés, a feketegazdaság felszámolása, az adórendszer, a nyugdíjrendszer, a közigazgatás, az egészségügy, az iskola, a kultúra, a szabad idő. Csak mindezek együttes következményeképpen alakulhat át a társadalom szerkezete, válhatunk egyharmadországból kétharmadországgá (és még tovább), valósulhat meg a tudásalapú gazdaság és társadalom, nőhet az esélyegyenlőség, tisztulhat és szélesedhet a demokrácia.

Ekkor lépünk ki végleg a zsákutcából, a lassú fejlődésre kárhoztatott európai országok kisegítő iskolájából, ekkor fejeződik be a rendszerváltás.

 

 

 

Fontosabb hivatkozások

 

 

 

Arisztotelész: Organon. Budapest, 1981, Akadémiai.

Beck, Ulrich–Anthony Giddens–Scott Lash: Reflexive Modernisierung. Eine Kontroverse Edition. Frankfurt am Main, 1996, Suhrkamp.

Beck, Ulrich–Wolfgang Bonss–Christoph Lau: Theorie reflexiver Modernisierung – Fragestellungen und Hypothesen, Forschungsprogramme. In Ulrich Beck–Wolfgang Bonss (Hrs.): Modernisierung der Moderne. Frankfurt am Main, 2001, Suhrkamp.

Beck, Ulrich: A kockázat társadalma. Út egy másik modernitásba. Budapest, 2003, Andorka Rudolf Társaság–Századvég.

Boskoff, Alvin: Social Change: Major Problems in the Emergence of Theoretical and Research Foci. In Howard Becker–Alvin Boskoff (eds.): Modern Sociological Theory in Continuity and Change. Holt, Rinehart and Winston, 1957.

Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása. Budapest, 2000/2005, Gondolat–Infonia.

Castells, Manuel: Az identitás hatalma. Budapest, 2003/2006, Gondolat–Infonia.

Dahrendorf, Ralf: Betrachtungen über die Revolution in Europa. Deutsche Verlags–Anstalt Stuttgart, 1990.

Dahrendorf, Ralph: Die Sache mit der Nation. In Deutsche Zeitschrift für europaeischer Denken, 44, 1990.

Dahrendorf, Ralph: A modern társadalmi konfliktus. Budapest, 1994, Gondolat.

Dumont, Louis: Homo Hierarchicus. The Caste Sytem and its Implications. Chicago–London, 1970, University of Chicago Press.

Fontenelle, Bernard le Bovier de: Entretiens sur la pluralité des mondes. Oxford, 1955, Clarendon Press.

Friedman, Ronald–Amos H. Hawley–Werner S. Landecker–Gerhard E. Lenski–Horace M. Miner: Principles of Sociology. New York, 1956, Henry Holt and Company.

Hegel, Georg Wilhelm Fridrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai. Budapest, 1950, Akadémiai.

Mannheim Károly (1995): A gondolkodás struktúrái. Budapest, 1995, Atlantisz.

Mannheim Károly: Tudásszociológiai tanulmányok. Budapest, 2000, Osiris.

Spencer, Herbert: The Principles of Sociology. New York–London, 1876–1896.

Wallerstein, Emmanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983, Gondolat.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Vitányi Iván: Nyugat és kelet között – a gyepűn (A magyar társadalom helyzete) Az 1990 óta eltelt két évtized óriási, de még befejezetlen...

Vitányi Iván: A baloldal ma és holnap – Magyarország és a magyar szociáldemokrácia Az itt közölt írás egy három részből álló nagyobb dolgozat...

Vitányi Iván: Történelmi lehetőség Mai ülésünk témája – amint láttátok – a jelenlegi magyar...

Vitányi Iván: Mozgó-díj 2010 (Csepeli Györgyről) Végigolvasva az adott év Mozgó Világ-beli tanulmányait, minden alkalommal megadtam...

Vitányi Iván: Fából vaskarika (Farkas Zoltán) 2004-es, 2005-ös és 2006-os beszámolómban egyaránt azt állítottam, hogy...