Fáy Miklós: Richter és a szomorú zene (Sviatoslav Richter – pianist of the century. Deutsche Grammophon, 1959–2009)

My way is to continue with the continuation, mondta egy napon Bátky János, és miért ne kövessük példáját. Minden lemezzel végül is az a legfőbb baj, hogy nincs rá elég idő, egy-öt-tíz meghallgatás semmire sem elég, de közben jönnek az újak, a még újabbak – és a régiek, még régibbek. Ez itt most épp régi. Egy szép kis album, Szvjatoszlav Richter összes Deutsche Grammophon-felvétele. A Schumannokat már hallgattam, de persze semmivel se kerültem közelebb az egész Richter- és Schumann-kérdéshez. Vagy legfeljebb egy hajszállal. Ahhoz képest, hogy ők ketten mennyire messze vannak, mondhatni, hogy semmivel. De ez egy kilenclemezes album, nem kötelező beleragadni Schumannba, nézzük meg, mi van a második lemezen!

A nemzetközi helyzet csak valamenynyit javult a Schumann-felvételek óta eltelt négy év alatt, Richter még mindig nem járja a nagy nyugati koncerttermeket, csak a híre, amit alaposan megtámogatott az 1957-ben megjelent Schumann-album. Így aztán a nyugat-berlini központban úgy érezték, hogy érdemes újabb utazást vállalni Richterért, most nem Prágába mentek, hanem Varsóba, nem szólólemezt vettek föl, hanem szerződtették a Varsói Nemzeti Filharmonikusokat, a műsor pedig, ma már nem tudni, kényszerből vagy vállalkozó kedvből, de merészebb, mint hinné az ember. Volt egy zongoristájuk, aki a tar fejével, hatalmas testével tökéletes antizongorista, de olyan elképesztő tehetség, hogy sikerül befuttatni annak ellenére is, hogy a közönség élőben egyáltalán nem láthatta őt. Richterről elterjedt, hogy micsoda romantikus, bánatos orosz lélek, meg minden ilyesmi, ami kell. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton kell tovább puhítani a közönséget, Schumann, Liszt, Csajkovszkij lenne a logikus folytatás. Nyilván Richter az, akit ezek a piaci szempontok hidegen hagynak, mindenesetre a folytatás Mozart és Prokofjev. Mozart, aki ránézésre ugyancsak messze áll Richtertől, Prokofjev, aki éppen csak halott, akkor még kortársnak számító, aligha van rá tömegigény. És a kettő együtt. Azóta azért megjelent már néhány tízezer lemez a világon, de nem hiszem hogy sok olyan, amelyen a két szerző egymás mellett hallható.

Gyorsan megnéztem, hogy mit szólt a korabeli hanglemez-szaksajtó a lemezhez, de becsületükre legyen mondva: észrevették, hogy mi az, amit hallanak. Mindenki hüledezik egy kicsit, közli az előítéleteit, hogy Richtertől nem erre a fegyelmezett zongorázásra számítottak, hanem valami döbbenetes hevületre, nagyromantikára, a Prokofjevvel nem is tudnak sokat kezdeni, de észreveszik, hogy milyen tökéletes a zongorázás – ma már tudjuk, hogy még Richternél is jobb, a második felvételén Lorn Maazellel nem tudja felülmúlni korábbi önmagát. És a Mozart, a D-moll zongoraverseny. Talán a legnépszerűbb zongoraverseny, az a Mozart-koncert, ami soha nem ment ki a divatból, mert benne van a Don Giovanni sötétsége, izgalma, rejtélyessége, mindig is romantikus darab volt a maga módján, Beethoven és Brahms is írt hozzá kádenciát. Tulajdonképpen döbbenetes, hogy Richter mennyire ellenáll a kísértésnek, mennyire meg sem próbálja romantizálni a darabot. De éppen ezt értékelik benne a megjelenés idejének szakírói is, ha meg is pendítik, hogy Fischer Annie intenzívebb, ennyire hibátlan zongorázásra, ilyen zongorahangra, ezekre a richteri megoldásokra nem számíthattak. Mert persze itt is az a döbbenetes, ami Richternél mindig: az egészről van valami hihetetlenül biztos képe, és azon belül a részletek mindig a helyükön vannak. Mintha egy hibátlan mozaikot néznénk, ha közel megyünk, a kövek szépségén ámulunk, de messziről látni a teljes képet.

A Grammophone kritikusa ki is emel egy apróságot, a lassú tétel elején a 3/7 ütemben a staccatókat, amit Fischer Annie teljesen figyelmen kívül hagy, Richter pedig olyan pontosan, hibátlan ízléssel old meg. Nehéz ellenállni ennek a provokációnak: én is gyorsan meghallgattam a staccatókat. Hát, tényleg.

De nem ez lökdösött vissza Richter karjaiba, hanem egy másik lemeze, amelyen a kéttételes Beethoven: F-dúr szonátát játszotta. Megmutattam valakinek, hogy mit szól, szerző és előadó említése nélkül, és azt mondta: biztos, hogy Richter játszik, mert olyan elképesztően szomorú. Így aztán, amikor esni kezdett az eső, azt gondoltam, talán meg kellene keresni Mozartban is Richter szomorúságát.

Nem is annyira könnyű. Mert a D-moll zongoraverseny zenekari bevezetővel kezdődik, és sok fantázia nem szorult a varsóiakba, sem a vezénylő Witold Rowickiba. Mondjuk, a vonóskar csak olyan krumplipürészerűen játszik, volt részünk ebben az élményben idehaza is bőven, de többé-kevésbé elkezdődik a darab. Aztán a fafúvósok gyorsan tisztázzák a színvonalat: ilyen oboistákkal kiállni, ezzel a szörnyű, vérnyogó, éles hanggal, mögöttük pedig teljesen eltűnik a fagott, nyomorúságos előadás.

Aztán belép a zongora. És pont az benne a lényeg, hogy csak belép, nem csinál zajt, nem mondja, hogy akkor most én. Szinte csak folytatja, amit hallott. Nagyon csendes. Nagyon pontos, minden hang hallatszik külön is, de mindegyik valaminek a következménye és valaminek az előzménye. Egy pillanatig még a zenekar is meglepődni látszik, és mintha jobban játszanának, mint előtte. Szép lassan húzza őket vissza a csudálatos fafúvós kar, de nem tudnak már olyan mélyre esni, mint Richter előtt voltak.

Richter fokozatosan átveszi az uralmat a tétel fölött. Néha valósággal megható, ahogy próbálnak a hegedűsök válaszolni azokra a frázisokra, amiket a zongorától hallanak, alapvetően sikertelenül, az oboistáknak esélyük sincs, szívóskodnak a hangszereikkel, de Richter lénye, játéka annyira erős, hogy róla szól így is az egész tétel. A zenekar csak háttér, mondjuk így: kórus. Mintha egy lepusztult, düledező operaelőadásba meghívnának egy világsztár tenoristát, és hirtelen tökéletesen mellékes, hogy a sisakok alufóliából vannak, és a páncélok alól kilógnak a kitaposott cipők, minden a főhősről szól, aki fenomenális hangon énekli az áriát.

Mert Richter ebben is jó. Mielőtt az ember elcsodálkozna mindenféle finom apróságon vagy a nagy egészen, az a legelső és a tétel, sőt a mű során végig megmaradó élménye, hogy milyen szépen zongoráznak. És emellett lehet aztán bosszankodni vagy ájuldozni, mert persze vicces, ahogy az utolsó két hangra megérkezik a trombita is, és trottyant egyet (vagyis kettőt), nem lehet elvenni semmit az egész komolyságából, mélységéből, egyszeriségéből.

Aztán a második tétel, címe szerint Romance, bár nem hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége lenne. Az viszont fontos, hogy a zongora kezd. Nem a már emlegetett staccatók miatt, hanem mert Richter kezében van a zene, ő mutatja meg ennek a voltaképpen gyermekdalszerű és egyszerű témának a karakterét. És aztán belép a zenekar, de úgy kell belépnie, hogy a témához a felvezetést a zongora játssza – kénytelenek egy kicsit mégis normálisabban muzsikálni. Úgy jönnek ebből ki, hogy visszaadják a kölcsönt, a zongora felvezető ütemét, és ők vezetik föl a szólóhangszer visszatérését. Tökéletesen más lesz ettől a szólista és a zenekar viszonya, mint az előző tételben volt. Ott a tömegből kitűnő magányos hőst hallottuk. Most viszont a tömeg támogatóan van jelen, és vele, általa éri el azt a különleges szintet, magaslatot a szólista. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen minden meg van bocsátva: amikor a zongora játszik, pötyögi a dallamot, megy alatta a kíséret, és váratlanul a brácsák játszanak egy kis dallamot. Ebben a néhány ütemben hirtelen tökéletesen együtt van minden, a zenei tudástól, képességtől függetlenül.

Azt viszont tényleg nem értettem az első hallgatás után, hogy miért is őrzi a zongorista ezt a szaggatottságot, miért nem énekelteti jobban a hangszert, miért ragaszkodik ehhez az egyujjassághoz, mintha épp csak keresgélne otthon valami dallamot a zongorán. Hogy érteném, azt most sem állítom, de éppen ez adja az egész tétel rögtönzésszerűségét, elevenségét, éppen most születettségét, így érezni azt, hogy Richter hívja és viszi magával a többieket.

Aztán lehullnak a porba, amelyből.

De nem ez a vége, van egy harmadik tétel is. Lehet, hogy az adott körülmények között elkerülhetetlen a visszaesés, bár itt is a zongora kezdi a tételt. Mindenesetre itt időnként megfordul a helyzet, Richtert kifejezetten vissza tudja húzni a társaság, rögtön az első megszólalásuk annyira zagyva, tagolatlan és értelmetlen, hogy már abból is nehéz felállni. Aztán vannak üres ütemek a tétel során, a fafúvósok minden eddiginél rémesebbek, a fuvola mintha csak szörtyögtetne, alig-alig jön a sok mellékzaj mellé valóságos zenei hang, a fagott megint alig szólal meg, az oboisták rémesek, katyvaszban próbál Richter rendet tartani, és nem teljes sikerrel. Talán csak azért kell mindez, hogy maradjon másoknak is lehetőség, legyen oka újabb lemezeket készíteni. Bár én most egy ideig aligha fogom mással is hallgatni a D-moll zongoraversenyt.

Sviatoslav Richter – pianist of the century. Deutsche Grammophon, 1959–2009.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A mű alól a szőnyeg (Haydn: Die Schöpfung The Monteverdi Choir, English Barock Soloists, John Eliot Gardiner, Deutsche Grammophon, 1996; Wiener Singverein, Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan, Deutsche Grammophon, 2004. ) Fáy Miklós A mű alól a szőnyeg A mű...

Csengery Kristóf: Soha kétszer ugyanúgy (Vladimir Horowitz: Complete Recordings on Deutsche Grammophon. Deutsche Grammophon, 7 CD.) Egy esztendeje itt, a Mozgó Világ hasábjain kritikát írtam egy...

Fáy Miklós: Meghaladni Gouldot (Bach: C-moll partita. Martha Argerich, Deutsche Grammophon, 1980.) Eljön a nap, amikor mindenki kiábrándul Glenn Gouldból. Kinövünk a...

Fáy Miklós: Semmi nem fölösleges (Brahms: 3. szimfónia. Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan. Deutsche Grammophon, 1978; 1989.) Bánat szedi szét eszemet, ha elgondolom, hogy tényleg csak ennyire...

Almási Miklós: Richter, az enigma (Karl Aage Rasmussen: Szvjatoszlav Richter. A zongorista. Fordította Soós Anita. ) „Elsősorban magamnak muzsikálok. Ha ez jól sikerül, azzal a közönség...