Mélyi József: Mi az a München? (München – magyarul. Magyar művészek Münchenben 1850–1914.)

Amikor néhány évvel ezelőtt egy antológia szerkesztői azt a kérdést tették fel Esterházy Péternek, hogy Mi a magyar?, ő írásának címében a Mi a mi? fordulattal válaszolt. A München – magyarul című kiállítás címében csupán el van rejtve egy kérdés, amely azonban ott lebeg a Nemzeti Galéria Munkásmozgalmi–Ludwig szárnyának valamennyi kiállítótermében: Mi az a München?

München a magyar művészettörténetre visszatekintve ma már gyakran csak egy szó, amely szinte valamennyi 19. századi művészéletrajzban szerepel, „tanulmányait Münchenben végezte” vagy „hazatért Münchenből” formában. München először kiugrási lehetőség volt, kapu az érvényesüléshez, később természetes állomás, még később béklyó. Nagybánya szemszögéből München már az, amit meg kell haladni, a város neve maga az akadémizmus, amellyel szembe lehet vagy kell helyezkedni. A Mi az a München? kérdés tisztázása nélkül nincs Nagybánya, ha pedig nincs Nagybánya, nincs meg a modern magyar művészet mind ez idáig legnagyobb közös osztója.

München tehát jó téma, és a Nemzeti Galéria számára több szempontból is kézenfekvő. Egyrészt a korszak és a tárgy szűken és tágabban értelmezve is beleesik a nemzetközi kutatások egyik jelenlegi fősodrába. Hogy az akadémiai művészek és az akadémizmus témája milyen időszerű, azt jól jelzi, hogy a katalógus bevezető tanulmányát az a Walter Grasskamp írta, aki a művészeti intézményrendszerek történeti vetületeinek és kortárs kontextusainak egyik legjobb ismerője. München hatását Kelet-Közép-Európa (nem Közép-Kelet-Európa, ahogy a katalógusban olvasható) több országában is vizsgálni kezdték az utóbbi években, az Akadémia fennállásának kétszázadik évfordulójára külön kutatócsoport is alakult. Ha a programhoz rendelhető művek szempontjából közelítünk, a téma szintén kínálja magát: a Nemzeti Galéria átfogó festészeti anyaggal rendelkezik a korszakból, a Szépművészeti Múzeum pedig ehhez kölcsönözheti a legjellemzőbb Fritz von Uhde-, Franz von Stuck- vagy Hans Thoma-műveket.

A témához kapcsolódó cél is természetesnek tűnhet: az elindult nemzetközi vizsgálatok alapján a kiállítás áttekinthetővé tehetné, mi történt az adott időszakban magyar szempontból Münchenben, illetve kimutathatná, „milyen szerepet játszott (…) az Akadémia a környező országok művészetének fejlődésében”. Akármennyire is kézenfekvő a téma, és akármilyen természetes is a cél, a siker nem automatikusan garantált. Ahogy Hessky Orsolya, a kiállítás kurátora fogalmaz a katalógusban a környező országok München-kísérleteivel kapcsolatban: „A tényleges tudományos/művészettörténeti problémát egyelőre sehol sem sikerült megoldani.” Számos oka van, hogy a budapesti kísérlet is torzó maradt, és hogy az összkép „egyre szövevényesebbé válik”.

A legnagyobb problémát az idő jelenti. A kiállítás az 1850 és 1914 közötti korszakot vizsgálja, ami egyrészt kényelmes állapotot teremt, mivel szinte minden beleépíthető, ami a magyar művészet szempontjából releváns, másrészt viszont a koncentrált vizsgálat tekintetében valószínűleg megoldhatatlan feladat elé állítja a kutatót és a nézőt egyaránt. A vizsgált korszak annyira tág, hogy a két végpontján „München” jelentése még „a németben” is más és más. A 19. század közepe az I. Lajos által megkezdett és II. Miksa idején folytatott építkezések kora. München lakossága még a százezret sem éri el, az épülőfélben lévő konzervatív kulturális központban a klasszicizmus és az angol gótika elemei váltják egymást; fogalommá válik a Miksa-stílus (Maximilianstil). A korszak végén viszont, a századforduló idején München az egységes Németország legszabadabb sokszázezres városa, birodalmon belüli hírneve és pozíciója talán a mai Berlinéhez mérhető. 1894-ben itt ítélik egy év fegyházra Oscar Panizzát, mert a Szerelmi tanács című művében olyan blaszfém, amilyet az ember még Münchenben sem engedhet meg magának, itt alapítják meg a Jugendstil alapjait lerakó Die Jugend című folyóiratot és a Der blaue Reitert. A kiválasztott korszak két végpontja lényegileg tér el egymástól, a kiállításon éppen hogy néhány szöveghellyel felvázolt háttér, illetve az idősíkok gyakori keverése azonban ebben nem nyújt eligazodási lehetőséget.

Részben a hatalmas korszakból, részben talán a rendelkezésre álló, nehezen használható térből következik, hogy a kiállítás nem találja a megfelelő méretét. Végigjárva a termek sorát még utólag is nehéz eldönteni, vajon mi lenne optimális: a rövidebb korszakra vagy korszakokra, egyes tendenciákra fokuszáló szűkítés vagy a teljes bemutatásra alkalmas, a nemzetközi kontextust is érzékeltető tágítás. A sokszor elátkozott tér tulajdonképpen mindkét lehetőséget megadná, de a kiállítás konzervatív hármas tagolása, a grafika, a szobrászat és a festészet éles elválasztása már kijelöli a bemutatás korlátait. Ráadásul a műfajonkénti prezentálás más-más szerkezetben történik: a grafikák csoportosítása nem illeszkedik a festményekéhez, a szobrok pedig bevallottan tagolatlanul, szinte csak illusztrációként vannak jelen. (Lehet, hogy éppen ebből a töredékességből kiindulva tűnik mégis potenciálisan erősnek és ígéretesnek a grafikai vagy a szobrászati anyag.) A kiállítás így látványosan legalább két részre szakad; ez a fajta tagolás valószínűleg csak egy jóval nagyvonalúbb belsőépítészeti megoldással vagy egy jóval feszesebb kurátori koncepcióval működhetett volna.

A München – magyarul kiállítás igazi hangsúlya természetesen a festményekre esik, de a bemutatás szerkezete itt sem teljesen egyértelmű. Az egyik olvasat az akadémiai képtípusok szerinti felosztást mutatja: tájképek, vallásos képek, történeti képek, életképek, portrék. A másik olvasat, amely néha átszövi az előzőt, inkább a stílusváltások és változások szerint sejteti a struktúra fővonalait. A kétféle megközelítés az időrendiség problémája miatt nehezen másolható egymásra, és ebben sem a termek falának festése, sem a kihelyezett – egymáshoz gyakran nem illeszkedő – szövegek nem nyújtanak valódi fogódzót. Igazi kapaszkodót egyes termeken belül, a művek mikrokörnyezetében találhat a néző: néhol – például a vallásos képek esetében – felvillan egy-egy német párhuzam vagy egy korszakra jellemző fényprobléma, többek között a plein air hatások belső terekben történő megmutatására irányuló próbálkozások gyűjteménye.

Ha a nagyobb, kétértelmű struktúrákat figyelmen kívül hagyjuk, észrevehető, hogy a kánon belső hangsúlyai kicsit eltolódnak. A jól ismert, mindig látható művek mellett most a raktárból számos darab kerülhetett elő, és válhat újraértékelhetővé. Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Benczúr Gyula vagy Liezen-Mayer Sándor kézenfekvő kiemelése mellett Wágner Sándor, Deák-Ébner Lajos vagy Karlovszky Bertalan is előkelő helyre kerül. Ismét reflektorfényt kap a fiatalon elhunyt Tóth László 1894-ben festett Szépség, pénz, szellem című nagyméretű triptichonja, amelyet Lyka Károly fedezett fel először újra. Lyka 1935-ben írt a művészről, már akkor is Egy elfeledett magyar festő címmel. Tóth hatásos művének kiemelése jelzi, hogy kevésbé konzervatív sorolással és térkihasználással valószínűleg jóval több hasonló újrafelfedezésre vagy újraértékelésre kerülhetne sor.

Ugyanis szembetűnő a kiemelések és tagolások hiányában kihagyott lehetőségek sora. Egy-egy művész fókuszba állítása, esetleg a mester–tanítvány viszony vizuális elemzése például komoly támpontot nyújthatott volna a „müncheniség” jobb megértéséhez. A szalonként berendezett, egymás fölé-mellé sűrűn aggatott képekből felépülő terem – bár a rendezők az időrendet itt sem vették figyelembe – jól érzékelteti, hogy akár csak kiállításrészletek rekonstrukciójával is milyen közel lehetett volna hozni a mához München egy-egy korszakának szellemiségét. Lehetséges lett volna egyfajta differenciált hatástörténet felmutatása is, ehhez azonban legalábbis több francia műre lett volna szükség, és nem csupán Bastien-Lepage-ra vagy Dagnan-Bouveret-re. Münchennek a modern magyar festészet megteremtésében játszott pozitív vagy negatív szerepe jóval hangsúlyosabb lehetett volna egy tágabb, nemcsak Lengyelországra szorítkozó kelet-közép-európai kitekintéssel. A helyi kontextust és a történelmi Münchent viszont valószínűleg leginkább a grafikai és festészeti anyag keverése érzékeltethette volna. Így ez most csak néhány apró nyomtatványból, levélrészletből, életképből olvasható ki, vagy éppen a Kernstok Károly egyik karikatúráján látható kis tréfás német szövegből, amelyből kiderül, hogy az Akadémián a magyar beszéd elég gyakori volt, s a tanárok ezt nem nézték jó szemmel.

Műfaji keverés és hangsúlyozás híján a kihasznált lehetőségek helyett marad a képek ütemes egymásutánja. Illetve itt maradt még néhány korábbi mű is, amely rendkívül zavaróan hat: a modern gyűjteményből származó, mozdíthatatlannak nyilvánított előtéri festmény és szobor mellett most különösen szürreális hatást kelt a Búsuló juhász fölött a magasban lebegő modern kék-sárga objekt. Az ilyen jellegű vizuális átfedések, valamint a kiállításszerkezeti kétértelműségek szimbolikusan is jól érzékeltetik a Nemzeti Galéria köztes állapotát, amelyben nincs egyértelmű térhasználat, nincs döntés a fokuszált vagy kitágított nézetekről, és láthatóan nincs meg a kapacitások szinergikus egymáshoz rendelése sem. Utólag így kiderül, hogy a 19. századi és a 20. század eleji művészetet bemutató kiállítások eddig is csak akkor működtek, ha szigorú és koncentrált kurátori koncepció állt mögöttük.

A München – magyarul a képek óriási felhozatala és a befektetett komoly munka ellenére elszalasztott lehetőségnek tűnik. A túl hosszú korszakot felölelő, túl nagyot merítő tárlat olyan, mintha egy kis teremben elhelyezett hatalmas képet tárna a néző elé, amelyre sehonnan sincs pontos rálátás.

München – magyarul. Magyar művészek Münchenben 1850–1914. Magyar Nemzeti Galéria, 2009. szeptember – 2010. január 10. Kurátor Hessky Orsolya.

 

 

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: Atombomba a Kálvin téren „A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának.” Így kezdődik...

Mélyi József: Az eltűnt idő legújabb bizonyítéka Néhány hónappal ezelőtt egy német művészettörténész-hallgatóval találkoztam, aki diplomamunkáját...

Mélyi József : A szárnyas oltártól a teremtéstörténetig (Keith Haring a Ludwig Múzeumban, 2008. augusztus 15. – november 16.) A Keith Haring művészetét legalaposabban bemutató weboldal (www. haring.com)...

Mélyi József: Mediterrán illúzió (A pécsi Széchenyi tér felújítása az Európa Kulturális Fővárosa 2010 program keretében.) E sorok írása közben a pécsi Széchenyi térre irányuló webkamera...

Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) „Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...