Bán Zsó­fia: Sin City, Budapest (Hatások és visszahatások – Budapest változásai a 80 éves városépítészet-oktatás tükrében. Budapest Kiállítóterem, 2009. október 9–25.)

Október nálunk az „építészet hónapja”, s ha van a (vizuális) kultúrának olyan területe, amelyhez mindenki, hogy úgy mondjam, von Haus aus, ért, mint a focihoz, az az építészet. Kell-e mondani, az építészet olyan mértékben része a mindennapjainknak, a mindennapi környezetünknek, hogy nem lehet nem érteni hozzá, ami természetesen elsősorban azt jelenti, hogy nem lehet közömbösnek lenni iránta. Ilyen értelemben, az építészet a lehető legnagyobb mértékben populáris kultúra – és a bajok talán épp ott kezdődnek, amikor ez egy adott kultúrán belül nem válik evidenciává, és magas kultúraként a kevesek, a kiválasztottak, az úgynevezett szakértők birodalmaként kezelik. Ugyanakkor az is elmondható, hogy ha van az építészetnek olyan területe, amelyik a lehető legmélyebb és legmaradandóbb hatással van egy város szövetére, jelenére és jövőjére, az az urbanisztika (lásd még: várostervezés). S az a tény, hogy e szó jelentését nálunk nemcsak a felsőbb osztályos kisiskolások nem tudják, akiknek pedig már tudniuk kellene (ha, mondjuk, várostervezői Lego-készleteket, társasjátékokat vagy ezt tematizáló izgalmas komputeres játékokat adnának a kezükbe), hanem a legtöbb felnőtt is hadilábon áll vele, az nemcsak a jelenkori magyar vizuális kultúrának, hanem kultúránk egészének az egyik legnagyobb, hogy nem mondjam, legbűnösebb adóssága az elmúlt húsz évben. Pedig azt lehetne feltételezni, hogy egy olyan városban, amelyben az építészet 1989 előtt a politika béklyójában vergődött, a rendszerváltás megtörténtével a várostervezés témája az akadémiai világban és a hétköznapokban egyaránt azonnal a közérdeklődés középpontjába kerül, s mint egy addig oxigéntől elzárt organizmus kivirul, új életre kap. Hogy nem így történt, az vizuális metaforája a rendszerváltás összes beváltatlan ígéretének és betegségének. A városépítés kérdései (mert megvalósult tervezésről csak ritkán beszélhetünk) többnyire a gazdasági élet szereplőinek, a befektetők és ingatlancsászárok kezében, a városi döntéshozók pedig sajnálatosan gyakran a zsebükben vannak. Így van ez Budapesten és vidéken egyaránt, a fővárosban mindez tetézve avval a súlyosbító körülménnyel, hogy a 22 kerületnek mind saját, külön bejáratú főépítésze van – mely körülmény már önmagában is indokolhatja a városban uralkodó kaotikus építészeti állapotokat.

Ilyen körülmények között az építészetnek szentelt hónapban az építészet és urbanisztika kérdéseiben érintett városlakó (lásd mint fent: elvben mindenki) örömmel nyugtázhatja, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem Urbanisztika Tanszéke három kiállítást is szentelt a tanszék fennállásának 80. évfordulója alkalmából: egyet az egyetem aulájában a hallgatói munkákból, egyet a HAP Galériában, ahol tanszéki arcképcsarnokot, a tanszék oktatóinak szakmai életútját mutatják be, a Budapest Kiállítóteremben pedig egy Budapest változásaival foglalkozó kiállítás látható a 80 éves városépítészet-oktatás tükrében. Most csupán ez utóbbira szorítkoznánk, mert éppen ez az a helyszín, amelyik a város szívében lévén az arra járó laikusokat – de profi városlakókat – is képes magához vonzani, utcára nyíló, nagy üvegablakain át őket beinvitálni. A kiállítás által kiválasztott három központi tematika is vonzó, hiszen a városrehabilitáció, a lakótelepek, valamint a Duna szerepe Budapesten mind olyan kérdések, amelyek bármely budapesti szívét megdobogtatják. Belépve azonban az építészet kérdéseiben laikus, ám profi városlakó azonnal visszahőköl, s úgy érzi, hogy valami végzetes félreértés avagy tévedés történhetett, zavartan áll egyik lábáról a másikra, mert belátja, hogy ő itt hívatlan vendég, ide bizony nem őt várták, s erre a felismerésre jutván nem hibáztatható, ha azonnal sarkon fordul, és kisétál a háromdimenziós városba. Ha mégsem ezt teszi, az kizárólag hősies erőfeszítéseinek köszönhető – de ilyen bizonyára nemigen akad majd. A bátor látogató a kiállítótérbe belépvén egy prezentációs állványerdőben találja magát, melyeken három sorban, sűrűn egymás mellé és fölé helyezett, viszonylag kisméretű tervrajzokat lát hasonlóan kisméretű feliratokkal – már ahol egyáltalán vannak, mert a látogatónak többnyire nem sietnek segítségére elmagyarázni, hogy pontosan mi is látható e tervrajzokon, mire kell figyelni, mit kell nézni, hogy kell a tervrajzot olvasni, hiszen az, nekik, amúgy is magától értetődő (na jó, házi feladat: olvassátok el a Bovarynét algebrajelekkel!), netán az adott városrészről készült fényképekkel, kivetített képekkel kiegészíteni, hogy a látogatónak kézzelfoghatóbbá tegyék a számukra elvont ábrákat. Így a sorokon végighaladva, előbb-utóbb egy sajátos, absztrakt művészeti kiállításon érezhetjük magunkat, amely a három színnel jelölt fő tematikai csapásvonal révén valamiképpen a várossal, a mi városunkkal van összefüggésben. De hogy hogyan, azt csak az tudhatja meg, akit az egyik kiállításrendező, a tanszék egyik professzora vagy egy hallgató kézen fog és magyarázva végigvezet – ez azonban nem tűnik teljesen életszerűnek. S ekkor a városlakó, akinek nincs ugyan építészeti diplomája, városlakásból azonban már graduált, szomorúan megállapítja, hogy ez a kiállítás bizony nem neki, a városlakónak és a városnak, hanem a kiállításrendezőknek, azaz saját maguknak, saját maguk ünneplésére készült.

Pedig. Pedig a kiállításmegnyitón elhangzik az a végtelen eufemizmussal megfogalmazott mondat, mely szerint „ellentmondásos kapcsolat” áll fenn a főváros és a tanszék között, mely mondatban ott lappang az összes, a tanszék által beterjesztett, de meg nem valósult terv fölött érzett keserűség, frusztráció és szívfájdalom. Ezt ellensúlyozandó azonban elhangzik az is, hogy mégis mennyire tetten érhető a város és a tanszék közti oda-vissza hatás. A megvalósult kiállítás fényében talán nem ártana a fővároslakók és a tanszék közti ellentmondásos kapcsolaton is elgondolkozni, valamint azon, hogy vajon mennyire érhető tetten a városlakók és a tanszék közti oda-vissza hatás. Elvégre az urbanisztika mégiscsak elsősorban emberekkel, az emberi környezettel, és nem épületekkel és kétdimenziós tervekkel foglalkozik. Éppen az urbanisztika tanszék szép feladata volna a városlakók és az építészet közti híd szerepének betöltése – és ez másként, mint a (vizuális) kommunikáció útján nem megy. Szoktuk szégyenkezve felemlegetni (vagy talán nem is eléggé szégyenkezve), hogy a magyarok alig beszélnek idegen nyelveket. A vizuális kommunikáció nyelve talán még az idegen nyelveknél is fontosabb, mert egyrészt univerzális, mindenféle náció által érthető, s nem mellékesen a segítségével saját honfitársainkkal is közvetlenebbül létrejön a kommunikáció. Vagyis mindaz a tudás, amely egy ilyen hihetetlenül fontos diszciplína történetében felhalmozódik, közkincssé válhatna – azoké lehetne, akikről, akikhez és akikért végeredményben az egész szól(na). Már persze ha van ilyen akarat. A kiállítással egy időben kiadott impresszív, jubileumi kötet (Egy tanszék 80 éve – A BME Urbanisztikai Tanszékének története, 1929–2009) részletesen és izgalmasan számol be a magyar urbanisztikának az építészszakmán belüli viharos, gyakran küzdelmes éveiről, s talán a sok bürokratikus küzdelem során nem látják eléggé tisztán, hogy ügyüket milyen nagy mértékben tudná támogatni a nagyközönség felé való nyitás, mely az urbanisztikát népszerűvé, mindenki ügyévé tudná tenni. Ráadásul a fővárosban mostanra eluralkodó állapotok miatt a közönség részéről erre igen nagy fogadókészség mutatkozik. Olyan kiállításokat kellene rendezni (elsősorban a hallgatók, fiatal oktatók bevonásával), amelyek vetekedhetnének a különböző múzeumokban megrendezett hétvégi játszóházakkal, amelyekben a család apraja-nagyja tudna elmélyedni a várostervezés bőr, szív és lélek közeli kérdéseiben.

Félreértés ne essék: a vizuális kultúra oktatásának általános, hazai hiányát s azon belül az építészet elitkultúraként való kezelésének végzetes hibáját, valamint a társadalmi viták hiányában a társadalmi diskurzus kialakulásának lehetetlenségét e tárgyban (is) nem ezen az egy kiállításon kívánom számon kérni. De sajnos azt kell mondjam, hogy szimptomatikus, az egész társadalom ebbéli állapotát jól tükrözi, ha éppen egy oktatási intézmény által kezdeményezett kiállítás mutatja a kifelé való kommunikációra való képtelenségét. Szó esett az építészeti viselkedés megújhodásának szükségességéről – nos, e megújult viselkedésnek a széles hatósugárban létrejövő kommunikáció a legalapvetőbb eleme. Szó esett arról is, hogy 2011-ben, úgy tűnik, végre létrejöhet egy urbanisztikai graduális képzés az új, bolognai rendszeren belül. Csak remélni tudom, hogy ebben a képzésben a vizuális kommunikáció az egyik kötelezően felveendő tárgy lesz; minden más kurzus elvégzésének erős előfeltétele. Vagy hadd mondjam így: a „Duna szerepe Budapesten” témának egyik visszatérő, megoldandó kérdése, hogy hogyan lehetne Budapestet a Duna felé jobban nyitni, hogyan lehetne a rakpartokról kivonni a forgalmat és a nagyközönség számára élhetővé tenni őket. Hát, valahogy így. Nyitni kell.

Hatások és visszahatások – Budapest változásai a 80 éves városépítészet-oktatás tükrében. Budapest Kiállítóterem, 2009. október 9–25.

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.) Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként...

Rózsa Gyula: A hátsó műhelyben (Kor-képek. Budapest Kiállítóterem, 2006. április 6. – május 14. ) Rózsa Gyula A hátsó műhelyben A cianotípia, amint utánanéztem,...

Sán­dor Er­zsi „A fog­fá­jás hú­zós do­log” (Esti frizbi Hajdú Péterrel. StoryTv, 2009. október 4.) Nem kop­tat­nám a kla­vi­a­tú­ra bil­len­tyű­it Haj­dú Pé­ter mé­dia­szi­poly­ra, fe­lő­lem bár­me­lyik...

Almási Miklós: A képvilág paradoxonai (Hans Belting: A hiteles kép. Képviták, mint hitviták. Fordította Hidas Zoltán. Budapest, 2009, Atlantisz.) Képek tömegével élünk, ott is képek vannak, ahol nem is...

Rainer M. János: Árok, kilencven-egynéhány éves Rainer M. János Árok, kilencven-egynéhány éves A „nagy háború”,...