Györffy Iván: Vicc nélkül (Tréfa. Színes magyar játékfilm, 93 perc, 2009. Rendező Gárdos Péter.)
Árnyjáték a falon: Gárdos Péter legújabb filmjéről, a Tréfáról egyetlen, sokszor ismételt snitt mond legtöbbet. A papok vezette szigorú, szinte kolostori rendtartás szerint élő iskolába egy fiatal „jezsuita”, Weigl atya érkezik, akinek az itt uralkodó szellem még mindig túl liberális. Az ő profilja vetül újból és újból szűkös lakócellájának falára a holdfényben, amint a történet előrehaladtával egyre jobban rátelepszik az iskolásfiúk életére, gonosz trükkökkel egymásnak ugrasztja őket, s a paptanárok laza egyetértését is kikezdi. Ez a kimódolt beállítás – sötét ablakkeretbe foglalt fekete, elnyúló arcél kristálytiszta fénypászmával a meszelt falra szegezve – egybefoglalja a film optikai és dramaturgiai gyengeségeit. Túl sok áttetsző jelkép, túl sok ismétlődő szekvencia, túl sok mesterkélt képkocka, rengeteg – javarészt sematikus – áthallás filmekre, irodalmi párhuzamokra, kultúrtörténeti motívumokra. A nyomasztó, borús atmoszféra éles kontúrjaiba szinte belefájdul a szem – semmi helye nem marad a képzeletnek, a lineáris történetvezetés (a részletgazdag jellemrajzok, a helyszíneken, tereptárgyakon, gesztusokon elidőző kamera ellenére) egyenesen beleszalad a tragikus végkifejletbe.
Gyönyörű, gondosan fényképezett, következetesen végiggondolt, az alapnovellához képest számos árnyalattal kiegészített, újraértelmezett filmről van szó – erősségeit azonban alig tudja előnyére fordítani. A kamatból adósság lesz: adós marad az újdonság, frissesség erejével, s habár örök érvényű aktualitásokról szeretne beszélni (zárt kisközösségek agressziója, besúgóvá válás, erkölcsi helytállás lehetőségei), végül semmit nem mond. Allegorikus képkivágások, finoman bontogatott jellemvonások – mindössze ennyi marad utána. Egy sablonokból építkező, bár kétségkívül egyéni kompiláció. Visszatérve az árnyjátékra: Huszárik Zoltán első, főiskolás kisfilmje, a Játék (1959) is tartalmazott hasonlót, ott a börtönben sakkozó elítéltek felett szárnyaló idő vetített fényt és árnyékot padlóra, falra. Ahogy Huszárik megoldása sem volt több egy mozgóképre forgatott ötletnél, amelyet messze maga mögött hagyott a hatvanas évek közepén az Elégia, majd a Capriccio különleges montázsaival, Gárdos fél évszázaddal későbbi árnyjátéka is csak az első, ötletszerű megjelenésig életképes, utána már elfárasztja a filmet.
Pedig Kosztolányi azonos című novellája szinte adaptációért kiált – igaz, maximum egy rövidfilmért. Persze csak akkor, ha ragaszkodunk az 1912-es keltezésű szöveghez. Eredetileg ugyan Gárdos Péter is egy rövidebb lélegzetű tévéjátékot tervezett, ám a helyszínnek kiválasztott zsámbéki Zichy-kastély tulajdonosának társproduceri közreműködésével, valamint a korábban már számos Gárdos-filmbe bedolgozó Bíró Zsuzsa forgatókönyvírói segédletével egész estés nagyjátékfilm lett a tervből. A felduzzasztás azonban a szikár, alig-alig cizellált, csak hangulatokra és történetforgácsokra épülő Kosztolányi-szöveget alaposan fellazította: szükségszerűvé vált a máskülönben elismerésre méltó látvány- és díszlettervezői munka, a kameraman szerepének felértékelése, s persze a forgatókönyvbe kasírozott újabb alakok, motívumok megjelenítése.
Az eredeti Tréfában ott érződik a közelgő világháború rettenete („talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk”), s a személytelen, arctalan gonosz szinte kényszeríti a kiskamaszokat, hogy egyre durvább, egyre megalázóbb csínyeket eszeljenek ki („a nevetés gonosz epidémia”). Nincs kétfajta, egymásnak feszülő ideológia, nincs esély a megnyugvásra és megértésre, a felnőttek kasztja zárt és áthatolhatatlan, a világ pedig körülöttük – akár a túlérett őszi gyümölcs – menthetetlenül rothadásnak indul. Az eminens osztályelsőt, akit valójában mindenki szeret éles eszéért és tapintatáért, ám egyúttal a tanárok „kémjének” is tartják, a „kemény, ravasz és kegyetlen” szerb fiú és a gazdag, imponálóan magabiztos gyógyszerészpalánta vezetésével halálba szekírozzák.
Miközben a novella az elhallgatásra, a lezáratlanságra, a nyugtalan otthontalanságra és a levegőben vibráló erőszakra fokuszál, a film mindennek nevet, formát és ok-okozati felépítményt fabrikál. Feltalálja Zoltánt, az engedékeny osztályfőnököt, akit önvád emészt bokszoló öccse miatt, mert egy amerikai műtét érdekében jegyet vett neki a Titanicra, s a hajótörést követően hiába várja a megnyugtató híreket. Megteremti Weigl atyát, a tenyérbe mászóan rámenős, rigorózus fiatal tornatanárt, aki ellensúlyozza Zoltán lelki alkatát. Aprólékosan kidolgozza a tüdőbajos Ágoston atyát, a lelkesen pöszítő Damián atyát, s a lélek szabadságáért tétován szót emelő Fórist, életre kelti a direktor, az osztályelső és vagy öt-hat osztálytárs jellemét. Tornyot épít zsámbéki romokból, ablak- és ajtókeretbe feszülő zöld domboldalból, tárgyakból és mozdulatokból. Megidézi az ősmozi szellemét, zootrópot (körbe forgatható, képcsíkokkal mozgóképhatást keltő, egyszerre több ember által élvezhető, ezért a mozi előzményének is tartott szerkezetet), és laterna magicát ad a szereplők kezébe, híradó alatti csókjelenetet adat elő, bekukkant a nyilvánosházba, búskomor boltíveket olt burleszkes pantomimbe – egyszóval csordultig telíti a jeleneteket szimbólumokkal, manírokkal, átemelésekkel.
Egy példa: az eminens tragikomikus halála a filmben krisztusi jelképpé magasztosul, a kiterített, felső kameraállásból is alaposan megszemlélt mezítelen test, a földre csöppenő vércseppek és az animális kíméletlenséget sugárzó, tudatosan egyéniesített kivégzők meszsze futnak a Kosztolányi-szöveg szándékoltan visszafogott, tipizált, érzelemmentes és elvarratlan szövetétől. Ha a színészek nem állnának meg a maguk lábán, talán a film egész koncepciója összeomlana.
Ezért is különösen érdekes és tiszteletet érdemlő módszer – eltekintve most a szűkös költségvetés diktálta kényszertől – az amatőr színészek előtérbe tolása. Gárdos előző irodalmi adaptációja, a Lázár Ervin-novellákra alapozó Porcelánbaba (2004) volt a rendező első nagyszabású kísérlete az amatőr színjátszás erényeinek kihasználására, s mivel ez a tanyasi világban játszódó „mágikus realizmus” esetében gyümölcsözőnek bizonyult, itt sem maradhatott el. Elsősorban a gyerekszereplők tesznek ki magukért – a vad és fékezhetetlen, mégis hamiskásan szimpatikusnak láttatott Ráczot alakító Bakai Gergely, az érzékeny lelkű, nagystílű csínytevő Géczit játszó Nagyistók Máté, az áldozatszerepbe kényszerített Szebeni bőrébe bújó Kiss Márton. De sziporkázó a hipermarket hentespultja mögül a kamera elé csábított Kovács Mihály önfeledt bolondozása is az elhivatott latintanár szerepében, és igazán meggyőző a gyermeki képzelet meggyújtásán serénykedő Takács Ferenc oktató-nevelő tevékenysége, majd az új rendszabályokat tudomásul vevő zavart elbizonytalanodása is. Elsősorban persze az engedékeny Zoltán atya (Váta Lóránd) és a negédesen rendmániás Weigl atya (Lengyel Tamás) érdemes a nézők figyelmére: kettejük sarkosan szemben álló világképéből, morális tartásából bomlik ki a gyerekcsínyeket ellenpontozó cselekményszál. Mindketten remekelnek a szerepben, bár a forgatókönyv szűk marokkal mér: Zoltánról túl sokat, Weiglről túl keveset tudunk ahhoz, hogy hihető legyen jellemfejlődésük egy nevelődési regényeket megidéző filmben.
Egyszerre segíti és hátráltatja ugyanis Gárdos Péter Tréfáját az a gondolatuszály, amelyet maga után vonszol. Folyamatosan feleselget az irodalom és a filmművészet nagyjaival, de az összehasonlításból ritkán kerül ki győztesen. Amikor Zoltán – ki tudja, mi okból – eltávozik az iskolából, Géczi a következő vallomást teszi: „Minden megváltozott. Minden olyan rossz lett. Már nem értek semmit.” Mintha csak az Iskola a határont hallanánk, az 1923-as évre visszaemlékező Medve és Bébé összefonódó hangján: „Akkor még mindennek volt értelme, jól emlékszem. Csak estefelé kezdődött a zűrzavar…”, illetve később: „Ezzel kezdődött életünk igazi zűrzavara. Ha eddig nem értettem egyet-mást, hát most aztán olyan sűrű köd szállt le – igaza van Medvének –, hogy ettől fogva minden összezavarodott.” A futásmotívum (amely Kosztolányi zárásával összhangban a film végjelenetében is megtalálható, de a „csodadob-technikának” köszönhetően sokkal álomszerűbb hangulattal), az egymás közötti szitkozódás („elefes”), a szereplők egyes tulajdonságainak összegyúrása mind-mind Ottlik alapművére épít. De természetesen találunk itt adalékanyagot a Törless iskolaévei katonaiskolai élményeiből, amit a filmvilág Volker Schlöndorff adaptációjából is jól ismer, kissé indokolatlanul szólal meg Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt című halálfélelem-nótája Géczi száján keresztül, William Golding (illetve a rendező Peter Brook) is beköszön A legyek urával, majd egy kiforgatott „lázadásjelenetben” felbukkan A holt költők társasága. Fórist (ellenkező előjellel, mert ott éppen rendpártiságáról hírhedt) egyenesen Kosztolányi Aranysárkányából húzza elő a forgatókönyvíró–rendező páros, de még a főszereplő Novák Antal gyenge kezű humanizmusát is bedolgozza Zoltán figurájába.
Fábri Zoltán és Ranódy László Kosztolányi-adaptációi, Csáth Géza és Szász János Witman fiúkról szóló történetei, a „kaszárnyairodalom” klasszikusai egyaránt ott zsibonganak a Tréfa hátterében. S bár kétségkívül hozzátesznek költőiségéhez és sokszínűségéhez, jelenlétük inkább elbizonytalanítja a befogadót: az alapmunkák – dacára az eltelt évtizedeknek – frissebbnek, bátrabbnak, bölcsebbnek hatnak az összevetésben. A Tréfa ingergazdag, érzéki aurája mint valami vámpír szívja ki az életerőt a Kosztolányi-novellából, anélkül pedig gólemként támolyog.
„Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is velük nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült” – summázza ironikus-szomorúan az írás a történteket. Gárdos filmjében elenyészik a tréfa, se így, se úgy nem sikerül. Az intellektust, a k.-európai műveltséganyagot szólongatja a film, miközben a szemet próbálja elkápráztatni. Érdekes, még akár izgalmasnak is felfogható, de az egész kísérletből csak a színészi játék maradandó.
Tréfa. Színes magyar játékfilm, 93 perc, 2009. Rendező Gárdos Péter; író Kosztolányi Dezső; forgatókönyvíró Bíró Zsuzsa; operatőr ifj, Seregi László; díszlettervező Horgas Péter; jelmeztervező Jánoskúti Márta, Balai Zsuzsa; producer Szekeres Dénes; vágó Miklós Mari; szereplők Váta Lóránd, Lengyel Tamás, Kovács Mihály, M. Kecskés András, Kovács Zsolt, Takács Ferenc, Bakai Gergely, Nagyistók Máté, Kiss Márton, Timon Barnabás, Csonka András, Sipos Eszter.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Szétesett világ (Off Hollywood. Színes magyar játékfilm, 76 perc, 2007. Rendező Hajdu Szabolcs.) Mit várjunk attól a rendezőtől, akitől az elmúlt években láthattunk...
Győrffy Iván: A jövő elkezdődött (1. Színes, fekete-fehér magyar krimi, 91 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-látványtervező Pater Sparrow.) „Minden dolog mértéke az ember; a létezőknek, hogy léteznek, a...
Győrffy Iván: Láthatatlan falak (Köntörfalak. Színes magyar filmdráma, 81 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró Dyga Zsombor.) A Köntörfalak olyan produkciónak való cím – legyen az színházi...
Győrffy Iván: Színes, szagos (Friss levegő – színes magyar játékfilm, 109 perc, 2006. Rendező-forgatókönyvíró Kocsis Ágnes; társrendező-forgatókönyvíró Andrea Roberti; zeneszerző Kovács Bálint; operatőr Fillenz Ádám; szereplők Hegyi Izabella (Angéla), Nyakó Júlia (Viola), Turóczi Anita, Stubnya Béla, Kiss Zoltán, Ámon Henriette. ) Győrffy Iván Színes, szagos Az ember génállományának kábé három...
Győrffy Iván: Az idő vasfoga (Ópium – Egy elmebeteg nő naplója. Színes magyar játékfilm, 108 perc, 2007. Rendező Szász János; forgatókönyvíró Szász János, Szekér András; operatőr Máthé Tibor; szereplők Ulrich Thomsen, Kirsti Stuboe, László Zsolt. ) Győrffy Iván Az idő vasfoga Saját bevallása szerint Szász...