Rainer M. János: Az eszmetörténész a történelembe lép (Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Eszmetörténeti Könyvtár 9. Budapest, 2008, Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely.)
Dénes Iván Zoltán munkáját egy honlap szintézisnek nevezi – ez a meghatározás hiányzik ugyan a könyv belső címlapjáról, de előszavában a szerző is használja, igaz, csak könyve egy részére. A Szabadság – közösség. Programok és értelmezések tanulmányok gyűjteménye: Dénes három és fél évtized munkásságából válogatott szövegeket, át- és egybedolgozta őket, mindazonáltal a könyvnek nagyon is van olyan gondolati gerince, amely mentén a különféle alkalmakra született előadások, tanulmányok egységes ívbe rendeződnek. Ha nem is a hagyományos értelemben, de akár szintézisnek lehetne nevezni.
A Szabadság és közösség különlegességét távolról sem csak eme formai jegye adja, bár nyilván sok minden adódik ebből. Dénes Iván Zoltán eszmetörténész, politikai eszmék, sajátlag a magyar politikai ideológiák tudora, éspedig mindenkor a paralel nemzetközi eszmeáramlatok világába ágyazva. Ebből adódóan munkássága a késő modernitás két évszázadára terjed ki, pontosabban a 18. század végétől (amikor a modern politikai ideológiák koordinátarendszerében értelmezhető koherens gondolatok megjelentek honunkban) napjainkig. Ez utóbbi – ez Dénes „szintézisének” következő különlegessége – szó szerint értendő. Annál érdekesebb a jelenség, mert az utóbbi évek hasonló munkái közül több jelentős is szembeszökően eltérő utat választott. Takáts József kitűnő, rendkívül ökonomikus tankönyve (Modern magyar politikai eszmetörténet, 2007, Osiris) ugyanott kezdi, és 1945-tel végzi, némi kitekintéssel. Gyurgyák János nagyszabású, terjedelmes áttekintése a magyar nemzeteszme történetéről (amelyet alkalmam volt e hasábokon méltatni, lásd MV 2008/3) gyakorlatilag ugyanígy járt el. Dénes nem tankönyvet írt, és bár nem teljesen idegen tőle Gyurgyák szereplőit extenzíven beszéltető módszere, e kötetben csak olykor él vele. Ám nemcsak könyvének problémáját érzi nagyon mainak, a probléma történetét is felhozza a jelenig. A kötet utolsó fejezete a 2006. őszi politikai válság elemzése, és a mintegy háromszáz oldal tekintélyes része (majd harmada) az 1945 és a jelen közötti évtizedek eszméivel foglalkozik.
Erre az időszakaszra esik, nagyjából a közepe felé (kicsit előbb) az a pillanat, amelyre írásom címe vonatkozik. Ama szűkebb diszciplináris térben, amelyre az imént utaltam, még különlegesebbnek hat az ilyesmi: az eszmetörténész ugyanis a történelembe lép. A Diákmozgalom Budapesten, 1969 című fejezetnek (239–260. o.) Dénes Iván Zoltán IV. éves történelem–filozófia szakos hallgató egyrészt szereplője, másrészt Dénes Iván Zoltán természetesen szerző marad, éspedig történész. Mert ez a tanulmány nem igazán eszmetörténet, hanem egy elfeledett történelmi epizód felidézése, az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán 1969-ben választott KISZ-bizottság és a híres őszi Kari Gyűlés históriájáé.
Dénes könyvén végighúzódik az a problémaérzékelés, amelyet leginkább antinómiaként határozhatunk meg. A hasadás, mely kezdetét a magyar modernitással vette, és ami mutatis mutandis máig tart. Ez az antinómia szabadság és közösség, haladás és haza, európaiság és magyarság szembekerülése, amely lényegében hamar szinte választási kényszerként jelent meg a különféle diskurzusokban. Dénes több helyütt európai mintakövetés és magyar öncélúság dichotómiájáról beszél, arról pedig még gyakrabban, hogy választási kényszerként, egyedül üdvözítő alternatívaként mindkettő könnyen hiszterizálhatja a politikai beszélgetéseket. Ahogy a múltbeli példák – a kötet fejezetei – ezt többnyire meggyőzően demonstrálják.
A közösségi hisztéria Bibó István gondolkodásának egyik központi eleme – Dénes Iván Zoltán, aki köztudottan Bibó (magán)tanítványa volt (hiszen a köz terében Bibó 1950 után nem taníthatott), nem véletlenül használja. Bibó egyébként maga is végigkíséri a könyvet. Talán a klasszikus magyar liberalizmus és a magyar (nemzeti) konzervativizmus születéséről szóló első fejezeteket legkevésbé, bár szelleme és egy-egy lábjegyzet erejéig véleménye, szellemisége ott lebeg. Amikor azután Szabó Dezsővel megérkezünk a 20. századba, Bibó kommentátorrá és mindinkább szereplővé válik, éspedig az utolsó pillanatokig. Bibó egy megjegyzése irányadó és megvilágító a hatvanas évek kelet-európai diákmozgalmairól; az egyéni szabadság és a szabad politikai közösség viszonyáról szóló elemzés négy életmű releváns részeit veti egybe (Isaiah Berlinét, Hannah Arendtét, Kis Jánosét és persze Bibó Istvánét); végül pedig a 2006-os események szolgáltatnak alkalmat a bibói terápiás javaslatok felidézésére. Amihez Dénes Iván Zoltán is hozzáteszi a maga javaslatait, a nemzeti alkat diskurzusból, a nemzeti alkat mint érdem elgondolásából való kilépésről, amelyet azonban mégis „érdemes empatikusan megközelíteni, megérteni, majd olyan helyzetet teremteni, amelyben ki lehet gyógyulni belőle”. (307. o.) Más helyütt „terápiás referenciacsoportokról” is beszél – nos, ha ilyet tudtommal nem is vezet, a terapeuták bízvást referenciálisnak nevezhető csoportját ő hozta létre. A Bibó István Szellemi Műhely nyilvános vitái, kiadványsorozatai (Tanulmányok Bibó István életművéről, Eszmetörténeti Könyvtár) a lehetséges terápia elméletének és gyakorlatának műhelyei.
Az említett 1969-es pillanat ebben a nagyon koherens és sűrű szövetben helyezkedik el – pontosabban inkább kiválik a szövetből, legalábbis a helyét keresi benne. Dénes tanulmányírói módszere a kötetben amúgy sem teljesen egységes. Hol részletes szövegapparátussal (idézetanyaggal) szolgál, hol szinte teljesen elhagyja azt, és csak az összefüggések sűrű vázát prezentálja. 1969-es írása viszont nem is klasszikus eszmetörténet, hanem történetírói munka, és egy manapság szinte teljesen elfeledett eseményről szól. Magáról az eseményről azonban sajnálatosan keveset olvashatunk. Annál többet az emlékezetéről, amelyek természetesen nem tényleírások, hanem átéléstörténetek. és 1969 jelentőségéről szólnak olyanok szemével, akik így vagy úgy szereplői voltak az eseménynek – pontosan úgy, ahogyan az eszmetörténész. De az eszmetörténész itt a történelem módszertanába lépett át, és el kellett volna mesélnie egy történetet.
Ami – ha jól vettem ki – nagyjából a következő. 1969 tavaszán az ELTE Bölcsészkar KISZ-tagsága (a hallgatók 80 százaléka) a meglévő, demokratikusan centralista intézmények és eljárások segítségével új vezetést választott, amely megbízását demokratikusnak értelmezte. A tagság politikailag aktív része kísérletet tett egy politikai mikroreform megvalósítására, amely közvetlen és képviseleti demokratikus formák sajátos vegyítésével arra irányult, hogy a hallgatók érdemben vehessenek részt lényegében minden kari-egyetemi döntésben. A fegyelmi ügyektől az óra- (előadás-) látogatáson és az oktatók meghívásán át az ösztöndíjelosztásig. Ezt fejezte ki a Kari Gyűlés követelése, amely voltaképpen az alapszervezetek küldötteiből (és meghívottakból) állott volna, de mégsem küldöttértekezlet volt (ami lényegében ugyanígy verbuválódott anno), mert speciális mandátummal küldték ki: ne a monolit ifjúsági szervezet szabályzatát valósítsa meg, hanem szóljon bele lehetőség szerint mindenbe. Az eszmetörténész IV. éves hallgatóként egyike volt a beleszólni kívánóknak. A Gyűlés 1969. október 11-én szombaton délelőtt összeült az Egyetemi Színpadon, de délután kettőkor a dékán berekesztette – egyszer és mindenkorra. Vele a beleszólás lehetőségét is elvágták, a kezdeményezőket megdorgálták, meggyanúsították, az eseményt erényeivel és (súlyos) hibáival együtt pártszerűen kiértékelték, egyszóval – a kádári reform kezdetén, kádárista módon – csináltak egy jó kis rendet.
Elemzése egy pontján Dénes megpróbálja a (személyes) történeti eseményt visszasorolni a könyv vezérfonalába. Azt írja, hogy az 1969-es lázadók a hatalmak megosztására, intézményes biztosítékokra törekedtek, liberális törekvéseik (is) voltak tehát, s nem jellemezte őket a nacionalizmus. Hogy ebben (is) megnyugodva tegyük le a könyvet, ahhoz az kellene, hogy tudjuk: mi is történt voltaképpen a Kari Gyűlésen? Mert megvan a jegyzőkönyve, éspedig a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban, ha jól veszem ki, 85 oldalra rúg. Sőt a szerző olvasta is, hiszen a lábjegyzetben elárul róla annyit, hogy a vita tárgyszerű volt, és hogy ki kellene adni. Egyébként imponáló terjedelmű lábjegyzet-apparátusa emellett elsősorban a Kari Híradó című stencilezett periodikára utal. Amikor Dénes a magyar liberalizmus, vagy az alkatdiskurzus alapvetéseiről ír, joggal feltételezi, hogy Kossuth Lajos vagy Szabó Dezső szövegeihez csak a polchoz kell fáradni, elmenni bármely nagyobb könyvtárba, esetleg beütni a kulcsszót az internetes keresők egyikébe. A Kari Híradó esetében ez már nem annyira egyszerű. Az egykori résztvevők – így a „nép által választott KISZ-titkár, Bakos István, valamint valószínűleg Dénes Iván Zoltán – kezdeményezésére az ELTE Egyetemi Levéltár (vezetője – milyen véletlen – ugyancsak résztvevő generációs társ, Szögi László) feltette az 1969-es diákmozgalom egy csomó dokumentumát, visszaemlékezését honlapjára (ahol is az ELTE BtK linkre kell ugrani…). Olvasgattam a Kari Híradót, amely hiánytalanul ott van a honlapon. Mindenesetre nehezebb érteni, mint Kossuthot, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Bibót, Dénes könyvének megannyi főszereplőjét. A 85 oldalas gyűlés-jegyzőkönyv nincs a lapon. Dénes Iván Zoltánnak kellett volna elmagyarázni, vagy más résztvevőknek. Paradox módon – bár többük visszaemlékezése olvasható ott – senki nem válaszol a kérdésre: mi is történt ott valójában?
Akkor jutott eszembe: Dénes Iván Zoltán talán nem véletlenül „blokkolta” ezt a kérdést. Lehet, hogy a törekvések egy része liberális volt, vagy mindenesetre a mából – és ez a perspektíva nagyon fontos a Szabadság – közösség szerzőjének, okkal – annak látszik. Ami 1969-ben az ELTE-n történt, tényleg a magyar liberalizmus tiszteletre méltó hagyományvonalába is tartozik. Oda, mert a szabadságról is szólt. De nem csak arról – a közösségről is. És igaza van Dénes Iván Zoltánnak, ez a közösség nem az abszolutizált és valóságos testként felfogott, organikus nemzet közössége volt. Hanem valami, ami az autochton, s ma nemigen létező magyar baloldali hagyomány része lenne – ha lenne ilyen. A nyugati új baloldal, a hatvannyolcas Párizs magyar értelmezésének kísérlete. Valami, ami Dénes diskurzusában. legalábbis ebben a könyvben – nagyon logikusan egyébként – nem találja saját helyét. Az eszmetörténész egy epizód erejéig átlépett a történelembe, felhívta a figyelmet egy feledésre ítélt epizódra, azután folytatta saját (eszme)történetét. Hogy felhívta rá a figyelmet, önmagában fontos dolog. Könyve 234–244. oldalán egy rá jellemző terjedelmű lábjegyzetben Dénes Iván Zoltán felsorolja a Kari Gyűlés küldötteinek és meghívottjainak (nem teljes) névsorát. Ha majd a 85 oldalas jegyzőkönyv megjelenik, kéretik a névsort csatolni hozzá, még jobb, ha életrajzokkal – ugyanis generációról van szó. Számottevő részük – így vagy úgy – azzal vetett számot, amivel az eszmetörténet magaslatán Dénes Iván Zoltán. Az ő válasza, következtetése, semmi kétség, megnyugtató. Az 1969-es történet helye viszont egyelőre nem végleges.
Dénes Iván Zoltán: Szabadság – közösség. Programok és értelmezések. Eszmetörténeti Könyvtár 9. Budapest, 2008, Argumentum–Bibó István Szellemi Műhely, 366 oldal.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Önki, 1867–2010 (Feitl István–Ignácz Károly: Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010. Budapest, 2010, Politikatörténeti Intézet Budapest-történeti Műhely.) A mostanában nehéz helyzetbe került, állami támogatásától megfosztott Politikatörténeti Intézetben...
Rainer M. János: Felelet előtt gondolkodási szünet (Széchenyi Ágnes: Lélegzetvétel. Válasz 1946–1949. Budapest, 2009, Argumentum.) Február végén beszélgetésre hívott a Történelemtanárok Egylete: egy sorozat részeként...
Vajda Mihály: Aktuális-e még Bibó István? Be kell vallanom, hogy ezt a nem túl eredeti és...
Rainer M. János: A jelentés mint olvasmány és végelszámolás (Kenedi János (elnök), Palasik Mária, Ripp Zoltán, Sipos Levente, Ungváry Krisztián, Varga László: A Szakértői Bizottság jelentése 2007-2008.) Államigazgatási megrendelés alapján keletkezett beszámolók, jelentések, törvényhozási aktusokat indítványozó szövegek...
Mélyi József: Tétova kezdés (Nem kötelező! Új stúdiósok kiállítása a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában. Szervező Esterházy Marcell, Horváth Tibor. Budapest, 2008. január 4.-február 2.) Nehéz eldönteni, mi a jobb: ha a fiatal művészek első...