Almási Miklós: Itt a fiatalok beszélnek (Gábor Nikoletta–Liska János: Magyar árok és Napfény ország. Fiatal értelmiségiek a ma és a jövő Magyarországáról.)

Végre látod őket, a plusz-mínusz harmincasokat. Illetve egy kupacban – tizenöt pofás kis tanulmányban – olvashatod őket. Mindenféléről: mentális rendszerváltás hiányáról, ökopolitikáról, köznapi beszéd dekódolásáról, az ideológiákról (ill. azok hiányáról) vagy elemzést arról, hogy miképp globalizálnak (valójában) a transznacionális vállalatok. Szóval: benne a forró témákban, csak másképp. Ami érthető: a többség rövidebb-hosszabb ideig külföldön (Amerikában, Németországban, Kolumbiában) tanult, dolgozott, vagyis van „szemüvegük” észrevenni, amit a honiak nem nagyon: a messziről jött ember többet lát. Ráadásul nem azok az arcok, akiket a tévében látsz. Műhelyekben kutatnak, tanítanak, tanulnak, írnak. (Igaz, sírnak is – joggal –, hogy ez egyelőre csak egymás számára sikerül, most aztán végre a nagyérdeműnek is.)

A politológiai írásokban – a közkeletű szlogenek, előítéletek, jelszavak elemzése során – azt vártam, hogy valamit robbantanak: új témákat hoznak, meg hogy radikálisan más problémahorizontot nyitnak. De nem: többségük olyan témákat diszkontál, melyeket a kettővel előttük járó generáció nyűvött: „Miért nem volt rendszerváltás?”, „Hol tévesztettünk utat?” „Hogyan halványodott el a rendszerváltó elitek szerepe?” (Kiütést kapok e toposzok emlegetésétől – ledarált témák, de ez az én bajom.) Persze a tanulmányokon érezni, hogy a szerzőknek eszük ágában sincs e toposzokat az ötvenes generáció módjára kezelni (azaz jelszószerűen). Mégis meglepett az elszakadási kísérlet bátortalansága. Hogy miért nem csapnak az asztalra (elméletileg, hm).

Persze túlzok. Mert vannak ám itt nagyszerű dolgozatok. Pogonyi Szabolcs például az ideológiák hiányáról értekezik. Pontosabban arról, hogy a végső értékek újrapolírozása nélkül, vagyis eszmei horizont híján csak a napi politika pancsolójába merülve képtelenség az ország dolgait áttekinteni. Persze értem én: a fogalom (ideológia) annyira lejáratódott, hogy senki sem meri használni – pedig legitim kategória. Pogonyi épp ezt a negatív jelenlétet (ideológiadeficit) bírálja: a baloldalnak nincs átfogó elméleti alapja, vagy ha említ ilyet, az ellentmondásba kerül a napi ügyekkel. (Esélyegyenlőség és egykulcsos adórendszer pl. üti egymást.) Ám éppilyen konfliktuszónák kibontására lenne szükség, mondja, nevén nevezve egy valóban égető gondot.

A kötet legizgalmasabb dolgozatai közgazdáktól valók, hiába, a politológiához képest ez kemény tudomány. Mészáros Ádám pl. a transznacionális vállalatok kontra magyar gazdaság viszonyt elemzi, mégpedig az uralgó előítéletek ellenében. Tűhegyre vesz öt közkeletű állítást, aztán nosza… Pl. miért részesítik adó- és más előnyben a külföldi beruházót (miközben a magyar nem kapja meg ezeket a kedvezményeket)? Igaz-e, hogy a magas profitkivitel kifosztja az országot? Válaszai körültekintőek. Én sem tudtam például, hogy a külföldi tőkeberuházás aránya a hazai GDP-hez viszonyítva 73 százalék, ami nemcsak nyugat-európai országokhoz, hanem a szomszédjaink gazdaságához mérten is elképesztően magas. Annak idején nem kellett volna ilyen gáláns vendéglátónak lenni? Nem tudom, tőkehiány, elmaradt infrastruktúra, lerobbant ipari környezet, elmaradt technológia mellett úgy tűnt, ez a királyi út a gyors felzárkózásra. Most viszont a külföldi beruházások termőre fordultak, és ezzel párhuzamosan jelentősen megugrott a profitkivitel. Amin szokás felháborodni. Azt viszont nem látja az újságolvasó, hogy korábban csak hozták ide a tőkét, éveket vártak, míg megindul a hozam, és most – kaszálnak. Ilyen a tőke logikája, a külföldié is, magyaré is. De Mészáros Ádám annak az előítéletnek is utánajár, hogy vajon nem túlzott mértékű-e a profitszivattyúzás. (Már ha egyáltalán lehet itt „mértékről” beszélni. Legfeljebb arról, hogy miért nem forgatják vissza a megtermelt profitot…) A számok nagyok – mondja –, de azt is kellene látni, hogy ez csak ma van így, holnap esetleg már tovább is áll a cég, megy keletre, olyan országba, ahol alacsonyabbak az adók, olcsóbb a munkaerő, tehát magasabb a profitmarzs. Ez globális trend, pl. Németország is ezzel bajlódik (egyszerűen kiköltöznek a nagy multik, otthagyják a munkanélkülieket: nemcsak az adóktól esik el az állam, de a nyakába kapja a munkanélküliek ellátását is…). Most akkor kire kell haragudni? A globalizációs tőke így működik.

A globalizációval szemben a nemzetállamoknak – így hazánknak is – csak minimális beleszólása marad: a dolgok pár emelettel feljebb dőlnek el, és az államnak egyszerűen nincs lehetősége egy-egy multi gazdasági stratégiáját korlátozni, javítani, profitkivitelét fékezni. A nemzetállamok szerepe leértékelődött a globalizációval – a döntéseket olyan cégek hozzák, melyeknek össztőkéje több, mint, mondjuk, Pakisztán vagy Hollandia egész GDP-je. Széllel szemben meg nem lehet…

A kiszolgáltatottság tény. De ahogy én látom, időleges. Egy idő után a megerősödő hazai tőke át is vehet egy „megunt” céget – ha megéri, és életképes. De Mészáros itt is a közbeszéd előítéleteivel vitázik: érdemes-e egyáltalán külföldi és hazai tőke megkülönböztetéséről beszélni? Kapitalizmus van itt is, ott is, legfeljebb az egyik cég humánusabb módon zsákmányol ki, a másik „gorombább” – és mindkét módszer előfordulhat magyar vagy külföldi cégnél. Nem a gyarmatosítók állnak szemben a hazai, tehát humanista tőkével. Hasonlóan tényszerű és mélyelemzést nyújtó írás Jankovics Dávidé vagy Mátyus Imre internettel foglalkozó analízise. Mindegyik egy vagy több köznapi előítélet ellenében íródott, ezek cáfolata tényszerű, és messze esik tőlük a mindentudás arroganciája.

Ezek a dolgozatok végre tényekkel (és azok elemzésével) kezdik, társadalmi (politikai) előítéletek elemzésével folytatják, és van saját véleményük a bemutatott jelenségekről. Ami a kötet politológiai jellegű írásainak nem sajátja. Ott még az is előfordul, hogy közhelyérvekkel szemben más közhelyek szerepelnek – azzal a felkiáltással, hogy jó lenne, ha empirikus tényeket is vizsgálnának a politikai szakírók. Csak az hiányzik nekem, hogy maga a dolgozat nem kirándul ilyen vidékre.

Aztán a könyv vége felé robban a dolog: Mátyus Imre azt kérdezi, miért nem használjuk az internetet. Miért tekinti a jó nép (és a média) a hálóhasználatot valami hóbortnak, netán bűnözők kollégiumának, megtanulhatatlan hobbinak? Már indító tézise is asztalt borít: nem a gépek, eszközök, kütyük elérése az akadály (egyre olcsóbbak, iskolákban majdnem elég van belőlük), hanem a felhasználói szándék, hajlandóság hiányzik. Még ez is érthető – lassan kapcsolunk –, de hogy a gazdasági élet mért nem cuppant rá nagyobb mértékben az internet kínálta lehetőségekre, azt nem értem. (Na jó, honlapja már majd minden cégnek van, az internetmarketing is beindult, az okosok itt tekintik át a kínálatot, itt vetik egybe az árakat – de hol van a tömeges térfoglalás?)

A legnagyobb baj – mondja Mátyus –, hogy sehol sem látja a rávezetés gesztusát, olyan fórumot, műsort, programot, stratégiát, hogy megkedveltessék, bevezessék a kezdőt az internet világába, ha kell, megtanítsák az első lépésekre. (Később már beszívja a „gépezet”…) Mátyus szerint mindenki csak lebeszél: a tévében megjelenő internetező valami zöld fejű zombi vagy bankkártyacsaló, netán játékfüggő tini. Komolyabb szinten meg az megy, hogy az internetinformációk megbízhatatlanok, tehát ne is foglalkozz velük. (Na igen – mondja –, és az elektronikus sajtó információi olyan megbízhatók? Merthogy a társadalom onnan szerzi be legfőbb információit…)

Tetszett az a visszafojtott indulat, ahogy ez a tanulmány íródott: ezek a mítoszok, tévedések a jövőnket zabálják fel, hihetetlen, mit lehetne kezdeni a tömeges internetfelhasználók csapatával – itt hiányzik a critical mass. Szívemből beszélt, mert ez a lemaradás ráadásul zsebre is megy. Mellékesen az egyetemen csak nézem kis kollégáimat – egy-egy tanítványomat –, akik informatikusként web-designban dolgoznak, és jól keresnek. Vagy olyan honlapot működtetnek, amire jó pár szubkultúra odafigyel. Nekik van igazuk: ők már a jövőben laknak. Amerikában egy-egy sztárblogger kormánytanácsadó lehet, nálunk kiröhögik, aki ilyesmivel bíbelődik.

A dolgozat sorolja a „lebeszélők” listáját, de számomra a legmeghökkentőbb a tudományos (szakmai) „zárt klub” jelenség: egymás között élénken vitatják pl. a web 2.0 újdonságait (ma már a web 3.0-ét), de kifelé azt üzenik, hogy te ezt úgysem érted, jobb, ha behunyod a füled. „A tudomány technoelitje, a politikai/gazdasági szféra és az aktív felhasználók közösen játsszák el az Isten-trükkjüket, s ők maguk is misztifikálják az internetet.” Na, ez az a bomba, amire az imént céloztam: végre berobbanhat a köztudatba, hogy egy aranybánya van kezünk ügyében, de nem kell senkinek, akinek kellene, azt lebeszéli a szakma meg a társadalom úgy egészében. Nem így kellene a jövővel bánni.

Mátyus Imre dolgozata szól azon a hangon, amit e beszámoló elején hiányoltam: friss, szembemegy az előtte járó generációk szövegeivel, őrületeivel. Fiatalos, okos, de egy percre sem arrogáns. Persze másutt is felcsillan ez a hangvétel – túloztam a cikk elején –, ezért érdemes böngészni ezeket az írásokat. Mondjuk, beleütközöl Győri Csaba figyelmeztetésébe: „Sokkal bátrabban kellene közélet kérdésekben közérthető módon megnyilvánulnunk, hidat verve a társadalomtudományos megismerés és a közélet viták közé.” No igen. Ehhez a gesztushoz azonban nagy bátorság kell – e kötet csapatának van belőle –, mert aki művelni próbálja, rögvest megkapja, hogy egyszerűsít, hogy nem tudományt művel (sipirc ki az akadémiából!), meg hogy propagandázik (pártoskodik…). Nem könnyű.

 

Gábor Nikoletta–Liska János (szerk.): Magyar árok és Napfény ország. Fiatal értelmiségiek a ma és a jövő Magyarországáról. Gondolat Kiadó, Demos könyvek, 288 oldal.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: Színvakság (Josef Albers: Színek kölcsönhatása. A látás dialektikájának alapjai. Fordította Maurer Dóra. Magyar Képzőművészeti Egyetem – Arktisz kiadás.) Almási Miklós Színvakság Az ember leélhet egy életet anélkül,...

Almási Miklós: És a művész úr mennyit keres? (Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867–1918. Új Mandátum Könyvkiadó.) A más zsebében turkálás napi tréningjének következménye, hogy azt a...

Rainer M. János: Árok, kilencven-egynéhány éves Rainer M. János Árok, kilencven-egynéhány éves A „nagy háború”,...

Almási Miklós: A depró mint üzlet (Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint. ) Almási Miklós A depró mint üzlet Most Pilátus leszek...