Takács Ferenc: Nagyban (Darvasi László: Virágzabálók.)
Kortárs regényírásunk a jelek szerint – Féja Géza könyvcímét kikölcsönözve – a nagy vállalkozások korát éli, már pusztán terjedelmi téren is: az utóbbi évek közfigyelmet keltő regényei között megszaporodtak a szokatlanul testes munkák, az átlagos regényhosszhoz mérten gigászi, sőt monumentális terjedelmű könyvek. Hogy csak a leginkább feltűnést keltőket említsük: a Harmonia Caelestis, a Fogság, a Párhuzamos történetek mind ilyen mega-, giga-, sőt teraregények. Nagyban utaznak, s már tárkapacitásukkal is a klasszikus modernizmus nagyra törő projectjét, az Ulyssest, Az eltűnt idő nyomábant, A tulajdonságok nélküli embert idézik: az enciklopédikus világregény eszményét. Ebben az összefüggésben haszonnal vethetők egybe a 20. század utolsó évtizedeinek hasonló ambíciójú és világirodalmi hatású külhoni kísérleteivel, a Bádogdobbal (1959), a Száz év magánynyal (1967), a korszaknyi késéssel a minap végre magyarul is hozzáférhetővé vált Súlyszivárvánnyal (1973) vagy Az éjfél gyermekeivel (1981).
A jelek szerint ugyanez az ambíció szülte és élteti Darvasi László hatszázhetvenhárom nagy laptükrű és sűrű szedésű könyvoldalát, a Virágzabálók című regény szövegét. Persze csupán nagyjából ugyanez az ambíció: ha távolról nézzük, látjuk, hogy a könyv „hozza” a típusjegyeit, olyannyira, hogy a regény gyakran maga is utal, önreflexív módon, a típusára, így aztán értelmes módon elhelyezhető ebben a kategóriában; ha viszont eléggé közelről szemléljük, skatulyázhatatlanul egyéni jegyei és egyedi értékei adnak hírt magukról, mégpedig igen meggyőző módon. Az értelmező feladata nyilván ennek a két mélységélességnek a váltogatása, a zoom in és a zoom out műveletek megfelelő egyensúlyának a megtalálása és megőrzése. Nincs könnyű dolga: a páratlanul gazdag anyagú és igen talányos regény titkainak a puszta felleltározása, rejtelmesen bonyolult cselekményének a szétszálazása is hosszabb tanulmány munkája lenne.
Kezdjük a tipikussal és az általánossal. Az enciklopédikus világregény univerzális jelképisége gyakran (és tipikusan) a helyszín provincialitására épül, a szigorúan helyi érdekű és a papírforma szerint voltaképp érdektelen városra-falura. Joyce Dublinja, Grass Danzigja, García Márquez Macondója mind ilyen helyek: vidékiek, a metropolistól távoli porfészkek, olykor – mint Dublin esetében – a szó szoros értelmében kolóniák, az anyaváros messzi gyarmatai. Darvasi regényének a helyszíne is ilyen: egy mindvégig talányosan megnevezetlen maradó magyar vidéki város, amelynek – a szöveg földrajzi és eseménytörténeti utalásai alapján azonosíthatóan – Szeged (Darvasi személyes történetében igen fontos szerephez jutó város) a mintája, a regény tulajdonképpeni „hőse”, a látszatra jelentéktelen mikrokozmosz, amelyre a regény varázslata egyetemes jelképiséget képes telepíteni. Leginkább avval, hogy – a regény szereplőinek élettörténete mentén – „Szeged” egy összeurópai útvonal állomása lesz, szimbolikus félút a délkeleti kezdőpont, a szerbiai Kosevo Polje, a rigómezei csata legendába vesző történelmi helyszíne és az északnyugati végpont, Németország között (Béccsel mint fontos megállóval). Az előbbi helyről a szerb Koszta Néró „fűmuzsikus” származik, az utóbbi helyre Szép Imre szegedi botanikus jutott el tanulmányai során.
Típusához híven történelmi regény is a Virágzabálók, bár a maga sajátos módján az (mint ahogy a Bádogdob, a Száz év magány és Az éjfél gyermekei is történelmi regények a maguk külön-külön sajátos módján). A regény történelmi ideje nagyjából az 1830-as évektől tart a várost elpusztító 1879-es árvízig, s fontos szerephez jutnak benne 1848–49 szegedi eseményei. Megjelennek benne valóságos történelmi személyek (azaz olyan szereplők, akiknek létezésére a regénytől független forrásokban is találhatunk utalásokat), köztük a korszak két legfontosabb magyar történelmi alakja: Széchenyi István és Kossuth Lajos.
Ám ezek a „valóságos” személyek igen különös dolgokat művelnek a regényben. Széchenyi például amikor harmincháromban a városban járt, a poros Fő téren haladva megtorpant, lehajolt, majd ujjai között egy sárga virágot tartva fölegyenesedett. … A következő pillanatban olyat tett, hogy a város elöljáróinak ereiben megfagyott a vér. Bekapta és enni kezdte a növényt. Miután lenyelte, megigazította a nyakkendőjét. (74–75. o.) Ugyanígy, virágokkal foglalatoskodnak, virágokat ültetnek és virágevéssel, sőt virágzabálással vannak elfoglalva a regény többi, nem történelmi szereplői is, elsősorban Szép Imre, a botanikus, aki – a regény egyik kulcsjelenetében – Virágzabálók címmel tart előadást, illetve recenziót tesz közzé a maga nem létező, soha meg nem írt Virágzabálók c. könyvéről.
A regény központi motívuma vagy szimbóluma ez – ilyenkor jelképfejtésre csábul a recenzens, jobb meggyőződése ellenére. A virágevés észlelhetően a halállal, vagy legalábbis az életből – a köznapi valószínűségek rugójára járó úgynevezett „valóságból” – való kilépéssel társul a könyv lapjain. A hóhér, mielőtt kivégez egy magyar katonát, virágszálat illeszt az ajkai közé. Ha pedig cigány katonát, tulipánt tesz a szájába. (114. o.) Ezt az értelmezést látszik erősíteni a „virágzabálók” szó görög mitológiai visszhangja is – az Odüsszeia IX. énekéből ismerős lótuszevőkre gondolok (lotophagos: a görög szó is inkább „lótuszfalót”, „lótuszzabálót” jelent), akik boldog közönyben, az álom mámorában töltik életüket, s mit sem tudnak a rideg valóságról, munka, kötelesség és hasonlók keserveiről.
Így emelkednek el a Darvasi-regény virágzabálói is a ridegen gyakorlati értelemben vett valóságtól és történelemtől – mint ahogy a könyv módszere is átemeli a szereplőket és világukat, a tárgyi értelemben vett Szegedet, az álom, a mítosz, a mese, a legenda és a fantasztikum csodavilágába. A Virágzabálók történelmi regény ugyan, de a műfajnak azt a modern változatát képviseli, amelyet mágikus realistának címkéz a mai irodalomtudomány. „Szeged” legvalószerűbb jegye, sugallja a regény, teljes és feltétlen valószerűtlensége, a történelem éppen titokzatosságában és érthetetlenségében nyilvánítja ki egyetlen értelmét.
Ebben a valószínűtlen közegben zajlik s mondódik el újra és újra, mindig más szereplő szemszögéből a regény privát története is, Pelsőczy Klára és az életét kitöltő három férfi, Imre, Péter és Ádám balladás pszicho- és fizikohistóriája, amelybe belefonódik Gilagóg cigányvajdának és Somnakajnak, a szépséges cigánylánynak a története. Élet és halál mezsgyéjén vagyunk mindvégig, s sohasem lehetünk biztosak: meghalt-e, aki meghalt, s él-e, aki élőnek látszik: Ádám hol halott, hol élő a regényben. Vagy talán mindkettő egyszerre?
S a regénybeli fantasztikus históriának mintha regénybeli titkos szerzője is lenne: Schütz doktor, látszatra jótékony rezonőrfigura, valójában a regénybeli életek forrása és a regénybeli sorsok manipulátora, a varázslat világának mindenható varázslója, „Szeged”, e vízzel oly gyakran körülfolyt sziget Prosperója, a hely uralhatatlan sokféleségének – németek, magyarok, szerbek, zsidók, cigányok tarkabarka keverékének – rejtelmes Ura. Péter bólogatott, igen, a doktor befolyásos embernek látszik. Mint valamiféle pók, mindenfelé hálói feszültek, a nyájasság mögött borotvaéles elme figyelte a hibákat, vétkeket, megtorlásra váró bűnöket. Nem feledte, hogy a doktor avatta be apja szerelmi titkaiba, s nyilván nem ok nélkül, a doktor nem olyan ember, aki bármit megfontolás nélkül tesz. … A doktort nemcsak a szegedi németek kedvelik, a magyarok is nagyra tartják, máskor pedig a zsidók üzennek érte. A rabbinak ő mulasztotta el a hátfájását, egy örmény fűszeresnek az érgörcsét kezelte, a szerb rőfös feleségének a krónikus fejfájását orvosolta… (526–527. o.) Igen, a romance világában vagyunk, a shakespeare-i Viharban és a verne-i Rejtelmes szigeten, ahol az eseményeket a véletlen, rendjüket pedig a csoda igazgatja, egy kifürkészhetetlen transzcendens akarat és terv eszközeiként.
Az előadásmód, a félig belső, félig külső elbeszélői helyzet, a dialógust, belső monológot és szerzői hangot egybeötvöző, hol lázasan látomásos, hol higgadtan tárgyszerű stílus rendkívüli erővel közvetíti ennek a világnak az ismerős otthoniasságát, mint ahogy dermesztő idegenségét is. Mindennek, mint ahogy a mágikus realista módszernek is, megvannak persze a lelőhelyei: elődök, akiktől nyilván tanul az ember, s akiknek – a könyv tanúsága szerint – illik apró fejbiccentéssel megköszönni a tanultakat. A regény három mottója közül az egyik Ivo Andrictól származó idézet, mely egyebek között nyilván annak is a jelzése, hogy Darvasi mágikus realista világregényének vannak időben-térben közelebbi, regionális előzményei is: a Híd a Drinán közéjük tartozik. A Virágzabálók 493. oldalán szó esik a szerb Koszta Nérónak a rigómezei csata óta tartó „időtlen vándorlásáról” – talán nem tévedünk, ha Milos Crnjanski (1893–1977) Seobe című regényciklusára (1929–1963) tett utalást látunk benne, hiszen Crnjanskinak a magyarországi szerbség sorsával foglalkozó lírai-történeti (ha tetszik: mágikus realista) munkája az Örökös vándorlás címen jelent meg magyarul. „A buta hold bámul egy kiszáradt kútba”, olvassuk az 570. oldalon, s önkéntelenül is összekapcsoljuk a szöveg balladás költőiségét Szilágyi István Kő hull apadó kútba (1975) című regényének nyelvezetével.
De a Virágzabálóknak az ilyen forrásjelzések és köszönetnyilvánítások mellett még sok minden másra is futja idejéből és erejéből. Például arra, hogy szemügyre vegye és evvel az olvasói reflexió tárgyává tegye a maga mágikus realista premisszáit. A varázslat igazi forrása, mint kiderül, maga a mesélés, az elbeszélői képzelet. Mégpedig maguké a szereplőké (Kláráé és Imréé): Ők maguk, a testük, fizikai valóságuk álomból volt, s amiről beszéltek, az lett a valóság. (66. o.) Maguk álmodják magukat létre, valóságuk az ő meséjük, élni annyit tesz, mint mesélni, mesélni pedig, mint élni. A mágikus realizmus nem egyszerűen a létről adott irodalmi beszámoló – azaz a fikcionalitás – egyik lehetséges eszköze vagy eljárásmódja, hanem – sugallja a regény – magának a létezésnek a működtető princípiuma: mindenki önmaga létének és önmaga valóságának a varázslója.
Ám ez a varázslat meg is törhet. A szó erősebb a halálnál, élővé mondható a halott is. De Imre, maga sem tudja miért, most nem hajlandó életre mesélni a halott Ádámot:
Klára, értse meg, nem állíthatok ilyesmit, ha egyszer megtalálták a halottak között! suttogta Imre, és nyomban megrémült, mert azt a szabályt sértette meg, ami a csodás bezárkózásaiknak volt éppenséggel az alapja, vagyis hogy bármi megtörténhet a szavaik által. Átírhatják és újramondhatják a világot, ha ők úgy akarják, csakhogy ő most ezt a kölcsönösen tiszteletben tartott, minden körülmények között, még maguktól is óvott megegyezést, ezt a fundamentális szövetséget mondta fel durván és jóvátehetetlenül, mert ahhoz, és csak ahhoz ragaszkodott, ami valóban lehetett, ami igazán megeshetett. (289. o.)
Ugyanígy törik meg a varázslat a regény publikus nagytörténetében, „Szeged” életében is: a műszaki haladás, a modern civilizáció egyre erősödő nyomására összeroppan ez a „fundamentális szövetség” a város – és a regényfikció a fortiori-ja révén – az egész Világ működésében. Szabályozzák a folyót, áthelyezik a Maros torkolatát, kiszárítják a város szigetét körülvevő vizeket, kövezik az utcákat, a működése mámorától megittasult anyag – jegyzi meg keserűen Imre – felzabálja a meséket. (295. o.) A varázslat kormányozta rejtelmes szigetből a racionális akarat uralta szárazföld lesz. A nagy árvíz már nem Isten küldötte özönvíz, a bűnhődés és a megtisztulás lehetősége, hanem a vak véletlen minden értelem nélkül való, ám igen hasznos eszköze: a mese radikális eltakarítása, a világ végleges varázstalanítása érkezik el vele.
S ez persze önreflexív módon magára a regényre is áll: a Virágzabálók a jelek szerint tényleg mindenre képes, még arra is, hogy önnön létalapját, a mágikus realizmust is felszámolja, vagy legalábbis ironikusan gyanúba keverje, és feltételesnek nyilvánítsa. Nagy, nagyon nagy vállalkozás a munka, végleges és hibátlan kivitelben, minden ellen – még önmaga ellen is – bebiztosítva.
Darvasi László: Virágzabálók. Budapest, 2009, Magvető, 3990 forint.
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Próbafülke (Tv Taxi – 2006. november 8-9., szerda-csütörtök m1 19.45. Munkatársak Andrics László, Antal Kati, Balázs Sándor, Bodonyi Andrea, Buza Éva, Csizmadia János, Dankó Szabolcs, Ferenc Anita, Fitz Éva, Flór Péter, Fodor Orsolya, Kapuvári Gábor, Kelle Miklós, Kiss Bea, Kovács M. Barbara, Magyar Eszter, Müllner Dóra, Nagy Ágnes, Nagy Emese, Orosz Csilla, Pap Levente, Pleizer Richard, Szabó Gilbert, Varga Erika, Veress Dóra; készítette Próbafülke Produkció. ) Győrffy Iván Próbafülke Alig egy héttel azelőtt, hogy szélsőséges...
Molnár Gál Péter: Hát bizony, Csongor (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Mesejáték három részben (de azért kettőben adják). Rendező Valló Péter. Díszlet Antal Csaba. Jelmez Szakács Györgyi. Zene Melis László. Koreográfia Gergye Krisztián. Film M. Nagy Richárd. Világítástervező Mórai Ernő. Csongor, ifjú hős: Kulka János, Kalmár: Gazsó György, Fejedelem: Spindler Béla, Tudós: Blaskó Péter, Balga: Szarvas József, Tünde: Sipos Vera, Kurrah: Schmied Zoltán, Berreh: Marton Róbert, Duzzog: Nagy Cili, Ilma: Schell Judit, Mirígy: Almási Éva m. v. Ledér: Nemes Wanda, Éj: Molnár Piroska. Bemutató: 2006. november 17. Nemzeti Színház. ) Molnár Gál Péter Hát bizony, Csongor Karinthy-Kosztolányi kedves ifjúkori...
Molnár Gál Péter: Bánk tökön szúrja magát (Katona József: Bánk-bán. Zene Sáry László. Díszlet Ambrus Mária. A marhákat a Katus Alt Bt. készítette. Jelmez Benedek Mari. Dramaturg Ungár Júlia. Rendező Zsótér Sándor. Szereplők Láng Annamária, Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Sárosdi Lilla, Somody Kálmán, Katona László, Terhes Sándor, Tóth Péter, Péterfy Borbála, Schilling Árpád, Rába Roland. Bemutatta a Krétakör társulat a Vakok Intézete Nádor Termében, 2007. április. 17. ) Molnár Gál Péter Bánk tökön szúrja magát Reinhardt megrendezte...
Takács Ferenc: Dalol (sie singt) a múlt… (Dalos György: A körülmetélés – A nagy buli. Budapest, 2006, Ab Ovo Kiadó. 222 oldal. ) Takács Ferenc Dalol (sie singt) a múlt… Származása: egyéb....
Bán Zsófia: Szabadság, megeszem (Taxidermia. Rendezte Pálfi György. Forgatókönyv Parti Nagy Lajos, Pálfi György, Ruttkay Zsófia. Operatőr Pohárnok Gergely. Szereplők Koppány Zoltán, Trócsányi Gergely, Stanczel Adél, Hunyadkürthy István, Dengyel Iván, Znamenák István, Nagy Mari, Blaskó Péter, Balkay Géza, Tóth Anita. ) Bán Zsófia Szabadság, megeszem Pálfi György új nagyjátékfilmje, a...