Nyerges András: Félbarátok igazodása

 

Jön Windischgrätz, jönnek a konzervatívok, a győzelmük ellen semmit nem lehet tenni. Hírek jönnek arról, hogy elfoglalt pozícióit a honvédsereg sorozatosan önként adja fel, mintha jó előre beletörődne, hogy kész, vége, a háborút elveszítettük.

1848 decemberében az addigi világnézeti frontok is összezavarodnak. Ami novemberben, az olmützi nyilatkozat idején még világos volt, hogy tudniillik ahhoz az erőhöz, mely előre közli: „seregeim a Szent György havában nyert engedmények visszavételére, a magyar nemzetiség elnyomására jelennek meg köztetek”, magára valamit adó ember nem közeledik. Csakhogy jön a trónon a Ferdinándot felváltó „nemes lelkű ifjú monarcha” is, Windischgrätz pedig megüzeni, hogy behódolni még most sincs késő. Csak füttyent, és a sértődött konzervatív tábor rohan szolgálatra jelentkezni, mások pedig a változó erőviszonyok láttán „gondolkodóba esnek”. Bár pro forma még nincs meg a győzelem, a közvélemény már elkönyveli, hogy megint a jobboldal az úr. Még meg sem szerezték Pestet, már valóságos árnyékkormány alakul, amely lázas tempóban kezdi kidolgozni a bosszúállás részleteit.

Aki teheti, elmenekül, a maradókon olyasféle érzés lesz úrrá, mint amilyenről Sztrókay Kéler Katalin ír levelet 1849. január elsején Toldy Ferencnek: „Egy nagy fergeteg közelget felénk, mely talán a pénz betsét is bizonytalanságba hozza.” Batthyány miniszterelnököt január 8-án letartóztatják, az értelmiség pedig különösen szorong, mert Windischgrätzet megelőzi bécsi „rendcsinálásának” híre, amiről Kósa Sándor levele már november 8-án beszámol: „Bétsben a liberális újságírók is befogattattak, és azok közül is némellyek lógnak.” Van, aki kénytelen maradni, mint a beteg Czuczor Gergely, akit egy december 21-én megjelent verse miatt letartóztatnak és várfogságra ítélnek, mintegy megerősítve, hogy a Windischgrätz kultúrpolitikájáról szóló híreszteléseket nem árt komolyan venni. Az új uralom ideológiáját képviselő lap elég pontosan megmondja, minek akarnak véget vetni: március 15. után „a hatalom a honoratior proletárok, poéták, újságírók, szelídebb néven együgyű álmodozók kezébe került”. Nevezettek egyike, bizonyos Petőfi Sándor az Alföldi Hírlapban 1849. január 9-én a rá jellemző történelmi optimizmussal értékeli a helyzetet: „Én e csapástól nemhogy kétségbe esném, sőt örülök rajta. Megrázott bennünket az ellenség, megrostált: a szemét és konkoly kihull. Most minden félbarátunk és titkos ellenségünk átmegy a győzedelmesekhez.”

És a „félbarátok” siettek is igazodni, úgy vélték, ha elég gyorsan teszik, elfeledtetik, hogy eddig republikánus lapokban publikáltak; Szilágyi Sándor, Nagy Ignác, Mentovich Ferenc „és sokan mások” Windischgrätz bevonulása után úgy írnak tovább (az immár más szellemű) Pesti Hírlapba, mintha mi se történt volna. A német nyelvű Pesther Zeitung január 16-án a hatalomváltást mint „a forradalmi erőszak alóli felszabadulást” értékeli. A legnagyobb fordulatot a Figyelmező hajtja végre. 1848. december 3-án még árulkodó többes számmal jelezte azonosulását „1848-diki törvényeinkkel”, de január 21. után váratlanul monopolhelyzetbe jut (még a félbarátoknak is csalódniuk kell, mert a jobboldalt sem elég félszívvel szolgálni, a Pesti Hírlapot is betiltják), csak Nagy Ignác kapja meg később az igazodás jutalmát: 1849 őszén elsőként jut lapengedélyhez. A Figyelmezőből egyszeriben az új uralom szócsöve lesz. Naponta közöl első oldalán „hódolati nyilatkozatokat”, értsen belőle, aki akar, hangvételére jellemző, hogy a Honvédelmi Bizottmányt átkereszteli Honveszedelmi Bizottmánnyá. Naponta akad benne fejtegetés arról, hogy „a drágalátos kossuthokrácia gyalázatot hozott a magyar névre”, hogy Kossuth „gyáva szájhős”, aki „szép hírünket mocsokkal borítá”, hogy a honvédsereg „Kossuth összehajhászott csordája”, de a rab Batthyány Lajos is megkapja a magáét, mivel ő „mindamellett, hogy nála Kossuth forradalmiabb volt, a forradalmi typust soha le nem vetkezte magáról”. Ne gondoljuk, hogy a lap szerkesztője, Vida Károly a republikánusok tévedései és hibái miatt kiábrándulva lendült át a jobboldalra – ezt illető naivitásunkra Angyal Dávid pirít rá annak feltárásával, hogy Vida nagy fordulata mitől következett be: „Windischgrätz nemcsak engedélyt adott neki, hanem 12.000 forint évi szubvenciót is ígért havi részletekben, azzal a határozott utasítással, hogy lapját, a Figyelmezőt konzervatív szellemben folytassa.”

A feladatot Vida (önmagát hergelve) még túl is teljesítette. Nem érte be Kossuthék szidalmazásával – összekötötte ezt a másik oldal felmagasztalásával is. Ha leleplezte, hogy „a Görgei csapatai pusztítanak, mint a sáskák”, rögtön hozzátette, hogy „a királyi seregek az elterjedő pusztulást jóvá teszik”. Nem győzte visszamenőleg is szidni a baloldali sajtót, sőt annak olvasótáborát is felelőssé tette a helyzetért: „Hogy olvasták nálunk még kevés idő előtt is a Márczius Tizenötödike cikkét? Hogy vették az emberek a kézzel fogható hazugságokkal teli plakátumokat? Hát írták volna ezeket, ha a szemtelen író nem számolhatott volna még szemtelenebb olvasókra?” Kossuthot mint a baloldal emblematikus figuráját nemcsak „le-lajoskázza”, de szellemi utódait megszégyenítő találékonysággal naponta másképp bélyegzi meg, és külön rovatot tart fenn a leleplezésére. Ezek a („hátha elhiszik” alapon) közölt információk egyszer azt közlik, hogy „Kossuth leckéket vesz királyi pózokból”, máskor a hangzatos „Hogyan kezelték az ország vagyonát a pártütők?” cím alatt állítják: „Kossuth Pázmándyval és Csányival mulatozott”, vagy ő intézte el, hogy kormánya Valero gyárost támogassa, „aki által 211 ezer pengőforintig károsíttatott meg a kincstár”. 1849. március 3-án a Figyelmező „hitelt érdemlő forrásból azon tudósítást veszi”, hogy „Kossuth már tegnap említett sikkasztása valóság”. Naponta sulykolják, hogy „Kossuth merő hazugsággal kicsalja a nemzet erszényéből a vagyont”. A mai olvasó meghökkenve kénytelen megkövetni a mostani jobboldali sajtót, hiszen lám, mindazzal, amit művel, csak saját, régi hagyományait élteti tovább.

Az elfoglalás tényétől Pest és Buda nem változik egy csapásra tejjel-mézzel folyó Kánaánná, de hogy miért nem, azt meg is kell magyarázni. Vida lapja megoldja: „Bajaink forrása éppen azokban rejlik, amiket márcziusi nyereményeknek szokás nevezni.” Ha ideát nem minden tökéletes, Debrecen viszont „a Kossuth-frakció rémkormányától” szenved. (Máskor „dúlókormánynak” nevezik.) Vida annak leszögezésével sem éri be, hogy minden, amit a Batthyány-kormány tett, rossz volt, ő mindent megadna, „csak a történteket nem történtekké tehetnők, ha azt, ami március 15-e óta történt, nemzeti életünkből kitörölhetnénk!”. Vagyis a „kitörlősdiből” is az ő nyomán lett tradíció. Elvileg sem hagy kétséget afelől, hogy valójában mi az, amit a Windischgrätz-rezsim mindenképp le akar váltani: „Kimondók meggyőződésünket, miszerint a demokráciával a magyar nemzetiség s magyar név hegemóniáján halálos döfés ejtetett.” A lap Tatár Béla nevű szerzője ezt más relációkra is kiterjeszti: „a tudomány és művészet legsötétebb sírja a demokrácia”. Az 1848. március 15. óta eltelt idő mérlege így fest: „a kereskedés oda, a jószág becse oda, ipar semmi, csak vér, nyomor, és a nemzet nyakán az adósság”. Azt ne higygyük persze, hogy a Windischgrätz-uralom dicsőítésével Vida egyedül maradt a porondon. Akadtak önkéntes agitátorok, akik képesek voltak önmagukat, sőt ismerőseiket is arról győzködni, hogy „Windischgrätz igen eszélyesen viszi a dolgot, és mérséklet, igazság, méltányosság által állandó pacificatiót akar eszközölni, és inkább megnyerni, mint leigázni a nemzetet” (például Tasner Antal 1849. január 13-i levelében). Hogy a korabeli média nem csinált rossz üzletet az igazodással, jelzi a Figyelmezőben közölt felhívás is, miszerint azoknak, akik hajlandók a lapba írni, „schweizi hengerarany órával fogunk kedveskedni”, de túl ezen „írókat, kik lapunkat dolgozataikkal előmozdítani buzgólkodnak, ívenként 20-40 forinttal, sőt azon felül is díjazunk.”

De vajon a hatalmat át-, illetve visszavevő konzervatív tábor képes volt-e erkölcsi mintaként szolgálni a mindennek elmondott pártütők ellenében? Ehhez – egy a sok közül – érdekes adalék lehet a közigazgatásban végrehajtott tisztogatás módja. Január 16-án hirdették ki a rendeletet az előző kormány idején szerepet játszott tisztviselők leváltásáról. A rendelet egyik megszövegezője, Koller Ferenc a kompromittált Graefl főbíró utódául azonnal ki is nevezte – önmagát. Talán az efféle esetek láttán írta a hatalomváltásról egy elfogulatlan (mert republikánus vonzalmakkal nem gyanúsítható) kortárs, gróf Dessewffy Emil, hogy „trágyadombról árnyékszékbe jutunk”.

 

 

Kapcsolódó írások:

Nyerges András: A barátságszédelgő A nagy, egybenyitott szobákban már nyüzsögnek a Petri–Galla-féle lakáskoncert meghívottai,...

Nyerges András: Pamfletek és kommandók Szélsőjobb felől meg lett pirongatva a hazai közvélemény, amiért nem...

Nyerges András: Juszt is költészet napja Nem sokkal a rendszerváltás után, talán 1991-ben történt, hogy egy...

Nyerges András: Tagadók és másrólbeszélők Ha hisszük, ha nem: Magyarországon mindjárt 1945-ben elkezdődött a holokauszttagadás,...

Nyerges András: Értelmiség, fűrésszel Februárban boldogító meglepetésként bukkantam rá egy antikváriumban Klaus Mann Fordulópont...