Parászka Boróka: Túlélők

A magyar sajtóban reneszánsza van az apokalipszisirodalomnak. Egyre-másra jelennek meg a forgatókönyvek arról, hogyan élhető túl az eljövendő Fidesz-kormány, melyek az élhető stratégiák a hatalomváltás korszakában, hogyan következik be az elitváltás, mi lesz a régi elitekkel, hogyan viselkednek az újak. Előredobott tanácsok, intelmek, félelmek sora olvasható a jövő évi választások sokak számára rémisztő árnyékában. Elismerem, hogy lehet racionalitása ezeknek a morfondírozásoknak, és „belülről” tényleg valós, egzisztenciális kérdésekként vetődhetnek fel. Ha mélyen, önkritikusan végignézzük a magyar prérit, akkor az elitek (már ezt a szót is halkan és bizonytalanul kell kimondani, mert hát merné-e bárki is önmagára vetni az első követ, és számolni azzal, mennyiben tudott elitszerepet kialakítani, vállalásokat teljesíteni) úgy általában mély, feudális függőségben vannak. Megalázó kiszolgáltatottságban. A most távozó (ha távozó) régiek is, és a most eljövő (mert eljövő) újak is. Ki azért, mert nem kap többet. Ki azért, mert kap, és innentől kezdve megszűnik önmaga lenni, bekerül egy jól ellenőrzött és számon kért elvárásrendszerbe. A konkrétan vett, választási ciklusok által strukturált hatalmi rendszereken kívül ma Magyarországon nincs elit. És most az egyszer ne vádoljuk a hatalmi struktúrákat azzal, hogy túl nagy az elszívó erejük. Nagy persze, és be is szippantottak mindenkit, akit lehetett. De tény, hogy ezzel az elszívó hatással szemben nem alakult ki elég erős ellenhatás. A politikával szemben nincs Magyarországon ellenkultúra. Az ellenkultúra is hatalomkonform, gyorsfagyasztott, félkész és avas hierarchia, készen arra, hogy bármikor hivatalba lépjen, betöltse a legszokványosabb, legkevésbé ellenőrzött, autoriter, önjáró hatalmi pozíciókat. És ebből a szempontból a magyar elit számára nincs üdvözítőbb annál, ami eljövend (ha, tegyük hozzá megint akkurátusan, ha eljövend). Omoljon csak össze az eddig felépült ilyen-olyan oldali feudális rendszer, szembesüljön a saját kiszolgáltatottságával, és azzal a ténnyel, hogy elfelejtett autonóm álláspontot kialakítani és azt autonóm módon képviselni. Hogy kiépül, pontosabban kiépült egy jobboldali feudális rendszer? Hogy most csak „az egyik” oldal veszít? Itt az veszít, aki nem szembesül a helyzet tarthatatlanságával. Aki minél tovább ringatja magát a politikai kitartottság látszatbiztonságában. A sokasodó apokalipszisirodalom helyett szerencsésebb lenne, okot adna a bizakodásra, ha a szellemi függetlenné válás forgatókönyvei szaporodnának. Nem nagyon találkoztam magyar nyelven ilyen jellegű stratégiákkal.

Itthon kicsit más a helyzet: a román politika elszívó hatása nem olyan erős, mint a magyaré. A politikai pártok képlékenyebbek, a hatalmi struktúrák gyorsabban változnak. Ez nem jelenti azt, hogy nincs klientúraépítés. De van, csak nem úgy és nem annyira. Nincs idő holdudvarok kialakulására, és nincs is hagyománya ezeknek. Román elit persze van, és élt már meg nagyon mély pontokat, követett el nagyon nagy hibákat (többek között a mértéktelen hatalomra szert tevő és ahhoz mértéktelenül ragaszkodó Basescu támogatását). De nem él olyan végzetes szimbiózisban a politikával, mint a magyar. Hogy mennyire van „független”, autonóm elit Romániában (kérem ezeket a kategóriákat megengedő türelemmel és beleérző kíváncsisággal olvasni), azt nem tudom megítélni. Mindenesetre ebben a hónapban két olyan esemény is történt, amely próbára tette a hazaiak ítélőképességét. Az első Herta Müller irodalmi Nobel-díja volt. A Nobel-díj híre ugyanúgy sokkolta (a szó legszomorúbb, leglesújtóbb értelmében) az országot, mint a Kertész Imre Nobel-díja. Rögtön, azonnal felmerült a kérdés, hogy egyáltalán mennyire érinti Romániát ez a kitüntetés, hiszen a díjazott nem is román. Azonnal megjelentek a listák, hogy hány Herta Müllernél románabb román, pontosabban a szász írónő helyett hány tényleg román szerző kaphatta volna meg az elismerést. „Begerjedt” a román nacionalizmus legszélesebb rétege, izzottak a napi publicisztikák, a román társadalom jelentős része locsogott. Mindez persze nem volt elég, mert Herta Müller első nyilatkozataiban egyértelművé tette, hogy mi a viszonya a Securitate országával, amely mind a mai napig képtelen volt leszámolni a saját múltjával. És ezzel szembefordult a Basescu-éra idején kötelezettségeket vállaló és így eladósodó, függetlenségét vesztő elittel is. Hiszen ez volt az egyetlen, jól hallható ígérete ennek a rétegnek, hogy leszámol a Securitate örökségével, tiszta vizet önt a pohárba. Nem sikerült, belebukott Basescu, belebukott a politika, és belebuktak azok is, akik mindezekkel elkötelezték magukat. Az emigrációban élő írónő erre figyelmeztette saját kor- és sorstársait. Herta Müller Nobel-díja most, a bukás pillanatában (amikor Basescu pozíciói is gyengülnek, változnak) létfontosságú ahhoz, hogy szembesüljön a román elit saját helyzetével. És úgy tűnik, Herta Müller körül egyre inkább erősödik a hatalomról szóló, újfajta beszéd. És ez jó. A román elitnek van mondanivalója Herta Müllerről, magáról, a saját múltjáról és a saját jövőjéről és politikai korrumpálódásáról is. Érdekes, hogyan érik a leszámolás a Basescu-érával és a Basescu-éra be nem tartott ígéreteivel. Miközben Magyarországon rituális leszámolás folyik (mondjuk, a Gyurcsány-kormány tagjaival, Gyurcsánnyal magával), itt inkább személyes elszámolásokkal találkozni. Nem ürügyvádakkal és alibikereséssel. Basescu kollektív „találmány”, és szerzői most saját műalkotásukat dekonstruálják. Fordított Pügmalión-történet.

A másik ilyen határhelyzet, amelyben a román társadalom találta magát, az októberi tüntetésekben, sztrájkokban megnyilvánuló szociális válság. Heteken át állt az ország: hol a tanárok, hol az orvosok sztrájkoltak, majd a rendőrök, a vasutasok vonultak utcára. Aki élt és mozgott. Persze a kelet-európai társadalmak válsága éppoly típusválság, mint amilyen típusnacionalizmus a kelet-európai társadalmak nacionalizmusa. Az általános sztrájk csak imitálta a szolidaritást, társadalmi öszszefogás helyett az önmagáért felelősséget vállalni nem tudó közalkalmazotti szféra lázongott juttatásokért, pótlékokért. A társadalom szerencsésebbik fele. A bajt súlyosbítja, hogy novemberben államelnöki választás lesz, újabb esély a Basescu-érával való leszámolásra vagy annak megerősítésére. A tiltakozások, tüntetések az elnöki megméretés előjátékai voltak. Hatalmas, jól megkoreografált kampányrendezvények. A tüntetéssorozatot kormányválság követte (ez is kampány előtti kampányként működött). A sokak számára elképzelhetetlennek tűnő szociáldemokrata–demokrata koalíció felbomlása után a kisebbségi demokrata kormány kezdett taktikázni. Válaszként elképzelhetetlen egységbe tömörült az ellenzék, az eddig egymással farkasszemet néző szocdemek, liberálisok, sőt még a mindenkori hatalom pártján álló RMDSZ is megkutyálta magát. Bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a jobboldali Boc-kormány ellen, hátha sikerül megelőzni Basescu újraválasztását és ezzel a jobboldal esélyét a megerősödésre. Október közepén úgy tűnt, mindent elsöpör a politika, a legszélesebb társadalmi kezdeményezések is csak manipulatív kísérletek, szimulációs játékok. Hangos, hisztérikus, mesterségesen fenntartott pánikhangulat tombolt az országban. Túlcsordult önmagán a politika.

Ennek ellenére hallani lehetett – túl a politikai harc zaján – alternatív hangokat, ellenvéleményeket: a közalkalmazotti reformmal kapcsolatban, a közoktatással, közegészségüggyel kapcsolatban. Úgy általában a közzel kapcsolatban. Túl a pártokon, az államfőválasztás ciklusain, a parlamenti taktikákon megfogalmazódnak önálló álláspontok a román társadalom legfontosabb kérdéseiről. És ez akkor is biztató, ha amúgy a román válság kétségbeejtő gazdasági mutatóival, munkanélküliségi-rátáival messze fölülmúlja a magyarországit.

A kormányválság legkülönösebb közjátéka az volt, amikor hirtelen (no nem olyan hirtelen) előbukkant a semmiből Klaus Johannis, Szeben polgármestere mint Emil Bocot követő miniszterelnök-jelölt. Johannis „a szász csoda”, aki alig egy évtized alatt átvarázsolta Szebent, befektetőket, turistákat vonzva oda, aki életre keltette a tetszhalott várost. Nem az a különös, hogy Johannis sikeres polgármester. Végül is csak annyit tett, hogy megértette az idők szavát, tudta, hogy kell uniós kapcsolatokat építeni és azokkal élni, tartotta azt a ritmust, amit a csatlakozás kínált és megengedett. Még csak az sem csoda, hogy a szász Johannist vállára vette újra és újra az a tömeg, amely a szász Herta Müllert, mondjuk, káromolta. (Azért van egy nagyon alapvető különbség Müller és Johannis között. Müller távolról büntet – joggal és megfontoltan. Johannis belülről köt kompromisszumokat – nem tudni még, mennyire jogosan, de megfontoltan.) Az a csoda, hogy Johannist civilként, függetlenként támogatta a román társadalom jelentős része. Mint olyan embert, aki szembefordult a Basescu-érával, és nem kötelezte el magát (túl látványosan) az ellenzékkel. Klaus Johannis kedves egzotikum – egyelőre. Egy vidéki polgármester, akit az különböztet meg, mondjuk, Kósa Lajos népszerűségétől, hogy nem pártkapcsolatai révén tette és teszi a városát azzá, ami. Kormányok jöttek, kormányok mentek – Szeben fejlődött. Ez jó. Klaus Johannis miniszterelnöki jelölését végül nem támogatta Traian Basescu (naná). Az októberi meccsek januárban lesznek lefutva. És kérdés, hogy meddig tartható fenn a mai Johannis. Mikor kezd túl sok kompromisszumot kötni. Mikor akar majd túlságosan is miniszterelnök-, államelnökjelölt lenni. Kérdés, hogyan őrizhető meg az általa átgondoltan képviselt függetlenség. Kérdés, hogy Herta Müllert meddig védi meg a román elit szűk, de elkötelezett rétege, vállalva az önmagával való leszámolást és elszámolást. Vannak kérdések, de vannak válaszok. Vannak hangok, arcok. És ezek a hangok egészen biztosan hallhatóak lesznek a választások után is, és ezek a kérdések akkor is érvényesek, ha egyébként a román politika nem képes érvényes kérdéseket megfogalmazni, és pláne nem képes megválaszolni. Van élet a politikai apokalipszisen túl. Szeben tiszta utcáit tekintve nem is akármilyen.

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: Ortodox Magyarország Orbán Viktor és Traian Basescu derűsen fog kezet – ez...

Parászka Boróka: Mocskos kis katarzis Parászka Boróka Mocskos kis katarzis Amikor a Zuschlag-ügy mindent...

Parászka Boróka: Aszimmetria Parászka Boróka Aszimmetria Az utóbbi hetekben-hónapokban kell leszámoljak magamban...

Parászka Boróka: Dolmányosok, katonák Nem tudom pontosan, mitől elviselhetetlen a télvég. Hogy mi...