„Szép remények és vaskos realitás” – Békesi Lászlóval beszélget Rádai Eszter

– Csináljunk képzeletbeli leltárt, nem a pillanatnyi, hanem a következő országgyűlési választások utáni állapotról: ha majd késő tavasszal vagy nyár elején föláll az új kormány, és körülnéz a „birodalmában”, mit talál, milyen örökséget? Nem azt kérdezem, milyen országot, hiszen azt mindenki a maga bőrén érzi, hanem hogy milyen gazdaságot, milyen viszonyokat, milyen mérlegeket, mekkora stabilitást, milyen állapotú államháztartást? És mit talál a kasszában?

– Talán onnan érdemes kiindulni, hogy fél év múlva milyen lehet a világgazdaság. Ez is az örökség alkotórésze, amitől nem függetleníthetjük magunkat, bármilyen politikai kurzus következzen is.

Talán nem túl felelőtlen állítás, hogy addigra a globális méretű válság első nagy szakaszáról már múlt időben beszélhetünk. A pénzügyi krízis – vagyis a hitelezési válság, a likviditási vagy finanszírozási válság, a bizalmi válság, a pénzügyi intézmények, elsősorban a bankrendszer válsága – lezárul. Úgy tűnik, hogy minden olyan paraméter, ami ezt a krízist jellemezte, pozitív irányba változott. Bizonyára lesznek még bankok, amelyek portfóliója tartalmaz rossz követeléseket, amelyek veszteségeket fognak okozni, akár még néhány csontváz is kidőlhet a szekrényekből, de ezek a problémák nem lesznek sem globális, sem regionális méretűek. Úgy tűnik, hogy az a mérhetetlen nagy áldozat, amit a kormányok és a jegybankok a pénzügyi rendszer stabilitásának helyreállítása érdekében vállaltak…

– És általuk az országok lakossága…

– …természetesen, a kormányok a lakosság nevében vállalják, amit vállalnak, hisz az államok mögött – akár adnak, akár elvesznek – mindig a lakosság áll. De a lényeg, hogy az áldozat nem volt hiábavaló, elérte a célját, a pénzügyi rendszer összeomlását sikerült elkerülni. Most már olvad a jég, a bankközi piacokon elindult a hitelezés, a bankok egymásnak is hiteleznek, a kamatlábak rekord alacsonyra csökkentek. Ez rejt magában veszélyeket is, de erről majd máskor. A tőzsdék világszerte – talán kicsit túlságosan is – optimisták, ennek következtében a tőzsdeindexek folyamatosan emelkednek. Egyelőre a legkritikusabb helyzetben lévő országok – az Amerikai Egyesült Államok és a nagy nyugat-európai országok – bankkonszolidációs és gazdaságélénkítő csomagjait finanszírozó állampapírokat el lehet adni a piacon. Ebben meghatározó szerepe van Kínának, amely ismét lendületesen növekszik, így a piacra dobott hatalmas állampapír-mennyiség jelentős részét képes felvásárolni. Látszik, hogy lassan nemcsak a pénzügyi rendszerben nő meg a joggal hiányolt likviditás, hanem – ha nem is a kívánatos, főképpen nem a krízis előtti mértékben, de – a reálgazdaság hitelezése is elindult. Egyszóval nem nagyon látok olyan paramétert, amely alapján félni kellene a pénzügyi krízis esetleg még előttünk álló, második-harmadik hullámától.

– Miközben léteznek ennél negatívabb forgatókönyvek is…

– Mindig vannak vészforgatókönyvek, ahogyan vannak okos katasztrófapropagandisták is, akik manapság nagyon népszerűek. Ők állandóan jósolják, hogy nincs vége a dolognak, a következő hullámban jönnek például a hitelkártya-bedőlések. Lehet, hogy lesznek ilyenek – főként az Egyesült Államokban –, de nagyságrendjük messze nem hasonlítható a jelzáloghitelek bedőléséhez, az ingatlanpiac összeomlásához vagy a befektetési bankok sorozatos csődjéhez. Ez inkább píár, ilyen szövegeket remekül el lehet adni, lehet velük a címlapokon szerepelni, de mögöttük már nincs komoly veszély. Ez azért nagyon pozitív dolog, mert ha a pénzügyi rendszer biztonságosan működik, és működése javul, akkor a reálgazdaság feltételei is javulnak.

– Mikor, mekkora késéssel, illetve áttételekkel?

– Ha nem is azonnal, de néhány hónapos késéssel biztosan. Csökkennek a kamatok, olcsóbbak a hitelek, hozzá lehet jutni friss forrásokhoz, és ha már érdemes, ismét lehet beruházásokat finanszírozni.

– És nyilván nem egyszerre mindenütt…

– Először a legversenyképesebb területeken, ami – mint minden gazdasági, túltermelési válság esetében – erőteljes szelekcióval valósul meg. Ez a Schumpeter által szellemesen „teremtő rombolásnak” elnevezett folyamat. Kétségtelen, hogy borzasztó, amikor munkahelyek szűnnek meg, kapacitások épülnek le, de közben az élet- és versenyképesek fejlődnek, megerősödnek. Tudom, hogy ez kicsit a Taigetosz-elméletre hasonlít, de a gazdaság már csak ilyen. És ne legyen illúziója senkinek, ilyen is marad, függetlenül attól, ki miről álmodozik. Még egy illúzió, amit fontos eloszlatnunk: a pénzügyi rendszer stabilitásának, működőképességének helyreállítása soha többé nem jelentheti a válság előtti olcsó pénzbőség visszatérését. Hiszen az egy abnormális, az alaptörvényeket sértő, a normális üzletmenettel ellentétes hitelezési gyakorlat volt. Tehát ha ismét lesz pénzbőség a világban, azt olyan felelőtlenül igénybe venni soha többé nem lehet. Az üzleti hitelek már soha olyan olcsók és könnyen elérhetők nem lesznek, mint a válság előtt…

– Ezt most fenyegetésképp mondja vagy biztatásképpen?

– Mint realitást. Mert sokan ma is abban reménykednek, hogy ha elmúlik a válság, akkor majd visszatér az „aranykor”. Nem, az az aranykor többé nem tér vissza.

– Talán jobb is!

– Hát persze, Isten őrizz, hogy visszatérjen! A kockázatviselő képesség persze – és ez a dolog lényege – fokozatosan javulni fog, de a hitelek visszafizetésének biztosítékait úgyszólván teljesen nélkülöző, lényegében fedezetlen hitelezés gyakorlatát többé már nem lehet megismételni. Magyarul: a pénzintézeti rendszer erősen figyelni fogja, hogy milyen területekre helyez ki hiteleket. Ez nagyon fontos dolog, mert megakadályozza a későbbi csődöket. Persze ennek következtében nehezebb lesz hitelhez jutni. Nő a biztosítékok szerepe, reálisabbá válnak a futamidők. A hitel és a fedezet közötti arány meg fog változni, nagyobb és biztonságosabb fedezeteket igényelnek a bankok. Ennek láthatjuk Magyarországon is a jeleit, az MNB új deviza- és forinthitel feltételeinek kidolgozása például ennek az elvnek az aprópénzre váltása, de ez világméretű tendencia. Valószínűleg szigorodni fognak a pénzügyi rendszer, a pénzintézetek működésének szabályai is. Így például a tőkemegfelelési szabályok, a tartalékolási kötelezettség mértéke, az új termékek kibocsátás előtti auditálása, a hitelminősítés szabályai stb. Így lassan kialakulnak azok a nemzetközi standardok, amelyek az új pénzügyi felügyeletek feladatát, hatáskörét fogják meghatározni. Megváltoznak a számviteli szabályok is, az auditorok sokkal nagyobb felelősséggel fogják minősíteni a pénzintézeteket, a termékeket, azok kibocsátását a reklámtól kezdve a „fogyasztóvédelemig”, ami most még nagyrészt divatos jelszó, de nem tartalmatlan. Mindemellett a nemzeti pénzügyi felügyeletek is sokkal szorosabban fognak együttműködni. Mindez azért lényeges, mert egyfelől jó hír, hogy a pénzügyi rendszer működik, hogy már vannak likvid források, amelyekhez hozzá lehet jutni, másfelől „jó hír”, hogy attól a felelőtlen hitelezéstől, ami majdnem csődbe vitte az egész világot, talán már nem kell tartanunk.

– Kevésbé jó hír, hogy a második szakaszáról a krízisnek, a reálgazdasági válságról még nagyon sokáig nem beszélhetünk múlt időben, az nagyon is jelen idő. Meddig?

– Igen, ebben benne vagyunk, ezen a szakaszon távolról sem jutott túl a világ, még kevésbé Magyarország. Mi is itt a valódi probléma? Teljesen nyilvánvaló, hogy a felelőtlen hitelezés, a lényegében korlátlan mennyiségű olcsó pénz korszaka nem jön még egyszer vissza. De ez azt is jelenti, hogy akkora, mesterségesen felpumpált kereslet a piacon már nem fog megjelenni, mint a krízis előtt. Vagyis e felturbózott keresletet kielégítő kapacitások egy részének is meg kell szűnnie. De amíg ezek a kapacitások nem épülnek le és nem kerülnek egyensúlyba az új, szigorúbb kereslettel, addig a reálgazdasági válságnak nincs vége. Ezt ráadásul – hogy ne legyen olyan sokkszerű – késleltetik is. Hiszen azok a nagy állami megrendelések, amelyek állami költekezéssel teremtenek mesterséges keresletet – hogy átmenetileg csökkentsék a visszaesést, a munkanélküliség növekedését, a vállalati csődöket –, továbbá azok a keresletbővítő állami akciók – például a gépkocsik cseréjét ösztönző roncsprémium –, amelyek elkerülhetetlen leépítéseket késleltetnek például a gépkocsiiparban, nem tudják ezt a folyamatot megállítani, csak elodázni. Emellett a leépülő kapacitásokat felváltó új struktúrák is csak lassan, fokozatosan épülnek ki. Ezért ennek a válságnak nem vagyunk a végén.

– Ez a kutya farka fokozatos levágásának esete? Minél tovább késleltetik, annál tovább fáj, annál tovább tart a baj?

– A fene tudja! Vannak pozitívumok is. Nézze, a teljes tudatosság, az abszolút precíz tervezés itt szinte lehetetlen, mert a folyamatok a piacon zajlanak, és azt pontosan soha nem lehet kiszámítani. Tendenciákat lehet megtervezni. Ha jól terveznek és szerencsések a kormányok, akkor elképzelhető például, hogy a még hátralévő kapacitáscsökkentés már egy enyhe fellendülési szakaszra tolódik ki. Például az Opel belga, spanyol vagy holland gyárát vagy épp a magyar üzemet – most nagyon leegyszerűsítem a dolgot – csak akkor fogják bezárni, amikor már egy enyhe föllendülés más iparágakban valamit felszív az elbocsátott munkaerőből. Az ilyen késleltetés kétségkívül tompítja a válság hatását. Csak itt is el kell kerülni azt az illúziót, hogy a kényszerű leépülést – a kereslet és a kínálat közötti egyensúly létrehozását – el lehet kerülni. Ez olyan, mint egy természeti törvény, mint az, hogy nulla fok alatt megfagy a víz. Ez is bekövetkezik, ha nem akarjuk, akkor is. De jól csak akkor tud belőle kijönni a gazdaság – és erre vannak jelek, néhány országban különösen –, ha a leépüléssel párhuzamosan fokozatos struktúraváltás is végbemegy. Tehát nem ugyanazok az iparágak épülnek újjá, hanem bejönnek olyanok, amelyek a jövőt jobban képesek szolgálni. Ma már vannak jelszavak, kinevezett húzóágazatok is, nem is feltétlenül rosszak: ilyen a környezetvédelem, ilyen az energetika, a fosszilis energiahordozók részarányának a csökkentése, a környezetet kímélő energiahordozók részarányának növekedése, a végső felhasználásban a károsanyag-kibocsátás, valamint a nyersanyag- és energiaigényes termékek részarányának csökkentése, ilyen a legmodernebb technológiák elterjedése a biotechnológiától a lézeren keresztül sok minden. Magyarul: van egy egyensúlyteremtő kényszer a gazdaságban, amire jó esetben rárakódik egy fokozatos átalakulás a gazdasági struktúrában. Ennek nem vagyunk a végén. Az, hogy jó néhány országban a harmadik-negyedik negyedévben már szerény növekedést is ki lehet mutatni, még nem jelenti, hogy az átalakulás végén vagyunk. 2010-ben már lehet a világ fejlett térségeiben arra számítani – Ázsiában már ebben az évben is –, hogy elindul egy lassú növekedés, ami – Ázsiát leszámítva – még nem dinamikus növekedés, hanem lassú kilábalás lesz. Ugye, emlékszik arra a vitára, hogy milyen lesz a krízis lefutását jellemző görbe alakja? Kezdetben V alakúnak gondolták, de csakhamar kiderült, hogy ilyen gyors föllendülés nem várható. Aztán volt az U, majd egyre többen az L elnyújtott változatára szavaztak, egy olyan L-re, amelynek a vízszintes szára enyhén emelkedik. Amiből az következik, hogy amikor nálunk sor kerül a választásokra, a világgazdaság – túl a pénzügyi krízisen – enyhe felszálló ágban lesz. Ezt elég nagy biztonsággal lehet mondani, ebben már szinte konszenzus van a komoly elemzők között. Nem beszélek a politikai bértollnokokról, mert azok azt mondják, amit megrendelnek tőlük, de a szakma ebben többé-kevésbé egységes. Persze Európa ebben az enyhén fellendülő szakaszban az utolsó helyen fog kullogni. Lesz növekedés, de a legkisebb, és számunkra azért mégiscsak ez a perdöntő. A válság, mint egy reflektor, úgy világított rá az európai gyengeségekre. Európa versenyképtelen költségoldalról, versenyképtelen technikai oldalról, és ez azt jelenti, hogy lassabban lábal ki a válságból. De ha lassabban lábal ki, akkor a számunkra meghatározó külkereskedelmi impulzusok is nyilvánvalóan gyengébbek lesznek. Vagyis Magyarország előre láthatólag nagyjából ebben a gyenge fellendülési szakaszban találja majd magát 2010 közepén.

– Körülbelül a választások idején.

– Igen, és akkor most tekintetünket fordítsuk végre Magyarországra, először a magyar gazdaságra! A magyar gazdaság gyengeségére és a versenyképességében bekövetkezett visszaesésre különösen éles fényt vetett a válság. Mi következik ebből ránk nézve? Leépülő kapacitások, struktúraátalakulás, lassan növekvő kereslet, keményebb feltételek mellett.

– Ez mit jelent?

– Hogy ezen a keresleten próbál meg osztozkodni mindenki, aki teljesítményt bocsát ki, aki kínálatot teremt, termel vagy szolgáltat. Vagyis – akár tetszik, akár nem – élesedik a verseny. Nálunk erről nem illik beszélni, mert a verseny nálunk szitokszó, holott a gazdaságot a verseny mozgatja, és ezután még inkább az fogja mozgatni. Az élesedő versenyben ki tud helytállni? Aki legalább három dolgot tud: kitűnő minőséget adni olcsón, precízen és gyorsan. Magyarul: használati értékét és műszaki paramétereit tekintve világszínvonalú termékeket és szolgáltatásokat kínál olcsón, és ráadásul finanszírozni is tudja. Ezek a paraméterek azonban a magyar kibocsátásnak csak arra a részére jellemzők, amit a legmodernebb technológiával dolgozó multinacionális cégek hazai leányvállalatai állítanak elő. De mert ezek visszaesése az átlagnál nagyobb, hiszen a leginkább konjunktúraigényes és konjunktúraérzékeny területeken találhatók – gépkocsigyártás, -összeszerelés, alkatrészgyártás, az informatika hardver része számítógéptől kezdve a televízión át a Nokia telefonig –, itt a felfutás csak szerény mértékű lehet. Más területen – az egyetlen kivétel ez alól a magyar gazdasági struktúrában a gyógyszergyártás – mi nem tudunk versenyképesek lenni, sem költségoldalról, mert drágán termelünk, sem technikai oldalról, mert gyenge a fejlettségi szintünk, és nincsenek se tőke-, se egyéb tartalékaink. Következésképp a magyar gazdaság pozíciói nem jók egy növekvő verseny körülményei között zajló piaci küzdelemben a kilábaláshoz, pláne nem új piaci pozíciók szerzéséhez. Persze nálunk is elindul lassan a növekedés, vélhetően inkább 2010 második felében, a fáziskésés tehát a világ és köztünk 6-8 hónap, és a növekedés dinamikája is kisebb lesz, mint az unióé. Ha szerencsénk van, akkor a németeknek kicsit gyorsabban sikerül elindulniuk felfelé. Ha ők kicsit gyorsabbak, akkor mi is tudunk egy picit dinamikusabbak lenni, egyébként nem. Ez persze már nem visszaesés, ami nagy dolog, gondoljunk az ez évi drasztikus, majdnem hat és fél, hét százalék közötti viszszaesésre meg a jövőre konzervatívan tervezett 0,9 százalékra, ami lehet akár jobb is, de ez még mindig csak a visszaesés megszűnése, és nem érezhető mértékű növekedés.

Tehát olyan gazdasági környezetben fog a magyar gazdaság működni, amelyben nagyon erős lesz a versenyképesség követelménye, mert csak így tudunk rácsatlakozni arra a lassú konjunktúranövekedésre, ami a világot és benne Európát jellemezni fogja. Magyarországnak tehát, ha viszonylag rövid idő alatt ki akar lábalni ebből a nagyon mély gödörből, úgy kell alakítania gazdasági szabályozóit, közgazdasági környezetét és minden mást, hogy valamennyi területen javítsa a gazdaság versenyképességét.

– Nem akarnám megakasztani a gondolatmenetét, csak jelzem, hogy a – minden valószínűség szerint – leendő kormánypárt, illetve kormányfő politikája, illetve ígéretei, hangoztatott elvei, elképzelései, már ami napvilágot látott belőlük, mindezzel épp ellentétesek.

– Ebben is legyünk precízek: verbálisan ma ez így van: amit ma a leendő kormánypárt és első számú vezetője hirdet, az előbbi követelményekkel valóban ellentétes. De mivel mindketten láttunk már karón varjút, és láttunk olyan Fidesz-kormányt és kormányfőt 98 és 2000 között, aki hihetetlen baromságokat mondott, és homlokegyenest az ellenkezőjét csinálta, egyáltalán nem zárom ki, hogy most is ez fog történni. De abban igaza van, hogy verbálisan ma pont az ellenkezőjét halljuk a Fidesztől annak, amit majd csinálni kell.

– Mekkora részét hagytuk magunk mögött – ha egyáltalán – a válság harmadik, a társadalom tagjaira közvetlenül ható szakaszának?

– Ennek nemhogy nem vagyunk a végén, de még a legmélyén sem, még befelé tartunk, a munkanélküliség mértéke például még biztosan növekedni fog, hiszen további munkahelyek fognak megszűnni, további kapacitások fognak leépülni. De az egyensúlyteremtésnek nemcsak az állami megrendelések esnek áldozatul, hanem az állam jóléti kiadásainak egy része is. Ebben minden benne van a szociális támogatásoktól kezdve az állami szektorban dolgozók bérén keresztül az állami támogatással folytatható beruházásokig, megrendelésekig, beszerzésekig. Ezek mind szűkülnek, mert amikor egy életveszélyes eladósodási folyamatot kell megfékezni, súlyosan megbillent egyensúlyt kell helyreállítani, akkor egyszerűen nincs más megoldás. Ugyanez vonatkozik a bérekre, a költségekre: azok a cégek, amelyek talpon akarnak maradni, pláne ha versenyképesek is akarnak lenni, nem engedhetik meg maguknak, hogy ezekben az években bért emeljenek, vagy ha igen, csak nagyon szerény, a termelékenységnövekedésnél szerényebb mértékben. Vagyis a válság harmadik szakasza és benne a társadalmi feszültségek kiéleződése messze nem érte el még a csúcspontját. Itt nem egyszerűen az érdeksérelmek miatt utcára menőkről van szó, akik az állami takarékosság miatt úgy érzik, hogy az érdekeik az átlagnál nagyobb mértékben sérülnek, vagy a politikai hátterű megmozdulásokról, lásd például a gerjesztett önkormányzati vagy a szokásos MÁV-cirkuszt. A tiltakozások és követelések egy jelentős része reális alapokon nyugszik. Tényleg vannak területek, ágazatok, települések, társadalmi csoportok, családok, amelyek helyzete valóban romlik, esetenként kilátástalanná válik. Olyan körülmények között, amikor a gazdasági szükségszerűség nem engedi meg, hogy az állam nagyobb mértékben szálljon be e feszültségek csökkentésébe, akkor a mozgástér nagyon szűk, mert mindenki kiszolgáltatott és mindenki kényszereknek kell hogy engedelmeskedjen.

A feszültségek enyhítésének a rövid távú eszközei általában állami eszközök: az állam adjon több pénzt, adjon támogatást. Az állam azonban ezt nem teheti, mert – nehogy egy újabb pénzügyi csődöt idézzen elő – kénytelen keményen kézben tartani az állami kiadásokat. Ennek következtében sokan elvesztik a munkájukat, de aki nem, annak sem nő a jövedelme, a hiteltartozásait azonban fizetnie kell, elárverezik a házát, elviszik az autóját, mondjam tovább? Tehát mindenki, az állam is, a polgárai is kiszolgáltatottak, illetve kényszereknek engedelmeskednek. Ilyen körülmények között aztán a társadalmi mozgások felgyorsulnak. Egyfelől végbemegy egy erős polarizáció, megjelenik vagy – nálunk például – felerősödik a populizmus és a demagógia, megjelennek a szélsőségek, az erő követelése, a bűnbakkeresés, a rendcsinálás vágya, amit ráadásul politikailag jól ki lehet használni, hisz az emberek mindezt szívesen hallják. Ezért a választási harc is – valószínűleg nem kis mértékben – ezeknek a jelenségeknek a nyilvános manifesztálódása lesz, hiszen azok a politikai erők, amelyek eljátsszák ezen valóban nehéz, kiszolgáltatott helyzetben lévő társadalmi rétegek érdekképviseletét, természetesen szavazatokhoz fognak jutni.

Tehát miközben a válság három szakaszából egy befejeződött, a második mélypontja még előttünk van, de utána – szerencsés esetben – lassú kilábalás következik, a harmadik még hátra van. Ha úgy tetszik, ez rejti magában talán a legtöbb veszélyt és feszültséget. És most olyat hall tőlem, amit felelős közgazdász általában nem mond, vagy ha igen, akkor nagyon nagy a baj: én még azt sem zárom ki, hogy noha pontosan tudjuk, hogy a válságból való kilábalás, a gazdaság fellendítése érdekében milyen lépéssorozatra van szükség, ezt nagyon nagy mértékben fékezhetik vagy akár átmenetileg meg is akadályozhatják azok a társadalmi feszültségek, amelyek itt vannak a nyakunkon. Ez bizony kőkemény realitás.

– Amire – még ön is azt mondja – nem lehet nem tekintettel lenni?

– Erre a helyzetre még a legelvakultabb technokrata közgazdász sem mondhatja, hogy „nem érdekel, éhséglázadás lesz-e, vagy tömegek ugranak-e egymás torkának az utcán”. A társadalom tűrőképességének van egy határa, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem vagyunk-e közel hozzá. Reszketve gondolok rá, hogy emiatt egyébként jól bizonyítható és szükséges lépéseket majd nem lehet megtenni.

De térjünk vissza a következő kormány gazdasági örökségéhez, ahhoz a gazdasági környezethez, amiben majd az új kormánynak el kell helyeznie magát. Mi lesz a helyzet a makrogazdaságban? Drasztikusan javuló egyensúlyi pozíciók, amiért nem lehet eléggé nagyra értékelni a Bajnai-kormány tevékenységét. Számomra nagyon kellemes csalódást okozott nemcsak a miniszterelnök személyisége, higgadt eltökéltsége, hanem főként az, ahogyan ezt a rendkívül nehéz feladatot nagyon szisztematikusan, minden akadállyal szemben végrehajtja, ezt a nehéz és a többség szemében hálátlan szerepet végigjátssza. Le a kalappal előtte!

– Amiből nem von le semmit, hogy azért képes erre, mert nincs vesztenivalója a politikában, tehát ilyen értelemben szabad ember, nem foglya saját pártjának, általában a pártpolitikának. A gazdasági racionalitást nála nem kell hogy fölülírja a politikai racionalitás.

– De ez a saját döntése, már elnézést! Ha ő egyszer válságmenedzsernek szegődött, akkor ezek a játékszabályok, és ezeket kell megtartani. De hogy ez az országnak sokat használ, az egy pillanatig nem kérdés. És az örökségnek ez az a része, amire nagy biztonsággal lehet építeni. Orbánéknak össze kéne tenniük a két kezüket és hálát rebegni azért, hogy Bajnaiék ezt végigcsinálják.

– Nem lehet, hogy Orbán titokban hálát is rebeg?

– A megnyilatkozásaikból úgy látszik, hogy nem értik és nem is értékelik ezt a missziót. Ami egyszerűen védhetetlen magatartás. Mert ha nem dicsérik is – amit értek, hiszen egy választás előtt elég nehéz az ellenfelet dicsérni –, akkor legalább hallgatni illenék, mint a sír, nem pedig mindent ellenezni, ami épp az ő pozíciójukat javítja, leendő gondjaikat enyhíti. A gazdaságpolitikai fordulatot a világ látja, a gazdasági élet szereplői látják és értékelik. Amennyire korábban a világ, benne az üzleti és pénzügyi élet szereplői megdöbbenve figyelték a magyar ámokfutást az elmúlt hét évben, most olyan lelkesedéssel ámuldoznak, sőt leesik az álluk: „Ilyen rövid idő alatt hogy mertek ezek ekkorákat lépni?” Ez azért fontos – amellett, hogy óriási szakmai és politikai tőke Bajnai Gordonnak –, mert megmentette Magyarországot a legnagyobb veszélytől: az ország bedőlésétől, egy olyan pénzügyi krízistől, amely tönkretesz mindent. Az utolsó pillanatban óvott meg milliós munkanélküliségtől, vágtató inflációtól, vagyonok és megtakarítások teljes leértékelődésétől, a devizahitelesek – cégek és egyének – tömeges csődjétől. Ettől mentette meg ez a politika az országot. Mert hét év után végre megértette azt, amiről mindig is tudtuk, hogy elkerülhetetlen: mértéktelen eladósodás árán nem lehet se jólétet teremteni, se dinamizálni egy gazdaságot.

Ráadásul – miközben a világ nagy része a krízismenedzselésre óriási adósságokat halmozott fel, állami költekezéssel megnövelve a deficiteket, már-már ezek jövőbeli finanszírozását is kétségessé téve – Magyarország erőteljesen csökkentette a hiányát. 2010 után – ha nem változik a gazdaságpolitika lényege a választások után – az elsők között szorítja le a hiányt arra a mértékre, amit az euróövezethez való csatlakozás megkíván. Továbbá ha a lassú növekedés elindul, ilyen mértékű hiány mellett elkezd csökkenni az adósságállomány is, ami óriási dolog.

– Sőt már most is alacsonyabb a GDP-arányos államadósságunk az EU átlagánál, az utóbbi az év végére a becslések szerint 100 százalék körül lesz.

– De Magyarország 80 százalékos GDP-arányos adósságrátája súlyosabbnak minősül, mint, mondjuk, Belgiumban a 110 százalék, mert a magyar gazdaság meg a belga gazdaság teljesítménye és kiszámíthatósága között ég és föld a különbség. Ott azt is elviseli a világ, itt nem, ott azt is finanszírozzák, itt ezt sem.

Harmadik dolog, ami nagyon fontos: az egyensúlyjavítás bázisán végre elindulhatott a gazdaság számára nélkülözhetetlen és kedvező monetáris lazítás, azaz egy tartós kamatcsökkentési periódus.

– Amit maga már tavaly decemberben nagyon hiányolt.

– Persze, de most végre elindult. Természetesen ma is lehet a kamatcsökkentés ütemét, mértékét vitatni és a Bajnai-féle kormányintézkedések szakmai tartalmát is számos ponton kritizálni, a szakértők ezeknél bizonyára jobb megoldásokat is el tudtak volna képzelni… A szakmai részleteknél azonban momentán sokkal fontosabb, hogy végre megvalósul az elkerülhetetlen gazdaságpolitikai fordulat. Ez hatalmas minőségi különbség, óriási előrelépés ahhoz képest, amit hét évig ez a kurzus művelt. Csökken a hiány, javulnak az ország finanszírozási feltételei, süllyedő hozamok mellett tudunk a piacon állampapírokat eladni, elindult a kamatcsökkentés, lassan olcsóbbá válnak a hitelek, stabilizálódik a forintárfolyam. Az elmúlt fél évben az ingadozás nem lépte át az 5 százalékot, tehát 265 és 280 között mozog a forint árfolyama, és egyre inkább a 270 szűk környezetében marad. Mindezek következtében már az IMF-csomagot sem kell igénybe vennünk – ami óriási mértékben megnöveli az ország hitelét –, hisz annyi devizatartalékot halmozhatott föl a jegybank, amivel az ország biztonságosan finanszírozható nagyobb nemzetközi pénzpiaci ingadozások esetén is. Az új kormánynak tehát semmiféle finanszírozási gondja nem lesz, ráadásul még az IMF-hitelt is meghosszabbították 2010 októberéig, amire valószínűleg nem lesz szükség, mert az államadósságot a piacról lehet finanszírozni.

– Bár Varga Mihály most épp – a korábbiakkal ellentétben, amikor Fidesz-politikusok szégyennek nevezték – újabb IMF-hitel felvételének lehetőségét fontolgatja, mondván, ez olcsóbb pénz, mint a piaci hitel…

– Ez ma már egyszerűen nem igaz. Fél éve még igaz volt. Mára már radikálisan csökkentek a hozamok, lényegesen javult Magyarország országkockázati besorolása, csökkent a hibás gazdaságpolitika miatt fizetendő kamatfelár. Ezért ma már a pénzpiacon is nagyjából az IMF-kondíciókkal azonos feltételekkel lehet hitelhez jutni. A piacról való finanszírozás ugyanakkor megnöveli a befektetők bizalmát, így azok ismét hajlandók befektetni nálunk és magyar állampapírokat vásárolni.

Az IMF-hitel abban a tekintetben biztonságot jelent – amit a Fidesz most következetesen elhallgat –, hogy egy ilyen szerződés és az abban foglalt kötelezettségek megtartásának szisztematikus ellenőrzése olyan külső kényszer, ami alól csak veszteségek árán lehet kibújni. Ha úgy tetszik, nemzetközi garancia, hogy az új kormány ne térjen le a helyes útról.

Összefoglalva tehát: amit a Bajnai-kormány csinált és – reményeim szerint – csinál még a választásokig, az lényegesen kedvezőbb helyzetbe hozza az új kormányt, mert eltávolítja az országot az igazi veszélyzónától. Ezért miközben nem lehet eléggé kárhoztatni a szocialista–szabad demokrata koalíció első hét évének gazdaságpolitikai hibáit, tévedéseit – azt a lényegében 2002-től 2008-ig tartó ámokfutást, hiszen a lassú kiigazítás is elégtelen volt 2006-tól –, nem lehet eléggé értékelni az elmúlt néhány hónapot és remélhetőleg a következőket is a választásokig, tehát azt a kevesebb mint egy évet, ami a Bajnai-kormánynak megadatik.

Az a helyzet tehát, amelyben az új kormány majd megkezdi működését, a gazdasági krízis eddigi menedzselése és a kilábalás feltételeinek megteremtése érdekében tett eddigi lépések következtében kifejezetten jó. Magyarország ezen a bázison a térség országai közül elsőnek kerülhet ki a pénzügyi válságból. Ráadásul az új kormánynak nem a nulláról kell elindulnia, hanem folytatnia kell azt, amit ez a kurzus elkezdett, hogy előbb-utóbb a növekedés is elinduljon. 2010-ben már a legjobbak lesznek az egyensúlyi pozícióink, és ha nem rontják el, 2011-től már teljesíteni tudjuk a maastrichti követelményeket is.

De nézzük, mely területeken kell rossz örökséggel számolnia a következő kormánynak. A költségvetési szigoron nem lehet enyhíteni – bármit hirdet is a Fidesz –, ez a szakemberek számára teljesen nyilvánvaló. Igen ám, de miközben a Bajnai-kormány ebben a rövid időszakban már nem vállalkozott, nem vállalkozhatott semmiféle gyökeres rendszerreformra, nagy átalakításra, ami hosszú távon is fenntarthatóvá teszi az egyensúlyjavítást, azokat egy következő kormány már nem tudja megúszni. Bajnaiék gazdasági kényszerrel most elindítottak fontos és megérett változásokat, például takarékosságra és szerkezeti változtatásokra késztetik az önkormányzatokat, a MÁV-ot, a BKV-t, számos közszolgáltatást nyújtó állami intézményt és természetesen a lakosságot.

– …és ezért kénytelenek e nagy rendszerek bizonyos tekintetben magukat megreformálni…

– Így van, akár tetszik nekik, akár nem, mert egyébként képtelenek lesznek működni. A pénz- és szakemberhiány miatt működésképtelen meg a kritikus számú betegek hiányában felesleges kórházakat például nem szabad vegetálásra kényszerítve életben tartani, hanem be kell csukni. Ma már a kórházszakmai szervezetek is elismerik, hogy Magyarországon a kórházakban legalább négyezer fölösleges ágy van. Majd most ki fog derülni – egyébként eddig is mindenki tudta –, hogy a MÁV nem azért veszteséges, mert magas színvonalú szolgáltatást nyújt, hanem mert irracionálisan működik, pazarol, és dilettánsok vezetik. Az is kiderült, hogy a BKV-t nemes egyszerűséggel szétlopják…

Mindez természetesen csak a felszín. A nagy szolgáltató és elosztó rendszerek gyökeres átalakítását, az eddig többnyire elutasított és elutált reformokat már nem lehet tovább halogatni. Nincs befejezve a nyugdíjreform. A rendszer a Bajnai-csomag néhány, a nyugdíjba menetel szabályait, a korhatárt, az indexálást érintő módosításával néhány évre fönntarthatóvá vált, de az átalakítás messze nincs befejezve. Aztán hátravan még az egészségügy teljes rendszerreformja: milyen biztosítási módszerek mellett milyen kapacitások kellenek, milyen állami kötelezettségvállalás tartható fenn, milyen legyen a lakosság hozzájárulása stb. Valami az oktatási rendszerben is történt, de távolról sem annyi, ami elegendő. Aztán az önkormányzatokhoz sem lehet úgy hozzányúlni, hogy az önkormányzati törvényt és vele a jelenlegi struktúrát, valamint az ellátási kötelezettségek egész rendszerét ne változtassuk meg.

– Orbán Viktor épp a napokban jelentette be, hogy ragaszkodik a kétszáz fős Országgyűléshez, és felére csökkenti az önkormányzati képviselők számát.

– Ez mind jó, de nem elég! Nem lehet fenntartani 3200 települési önkormányzatot, nem szabad működtetni a kiürült megyei önkormányzatokat. Nem érdemes Budapesten 23 kiskirályságot pátyolgatni. Nem lehet olyan ellátási kötelezettséget róni a sok szétaprózott kis önkormányzatra, aminek sem a financiális, sem a szakmai feltételei nincsenek meg: a kis kórházakban nincs orvos, a kis iskolákban nincs hozzáértő tanár… Mondjam tovább?

– Mindezekről azonban ellenzékben a Fidesz hallani sem akart…

– Sőt meg is akadályozott mindent, amire a kormány nagy nehezen elszánta magát. Holott neki sem lesz más választása…

– De mi ebben a ráció? Nem engedni az ellenfélnek a népszerűtlen feladatokat, a „piszkos munkát” elvégezni, hogy az majd rá maradjon…

– Ez a hatalmi politika logikája, ebben nincs racionalitás. Itt egyetlen cél van, azt kell mindenáron szolgálni. Azért kell bebizonyítani, hogy minden rossz, amit a másik csinál, mert ez is közelebb visz az áhított célhoz, a mindent felülíró kétharmados választási győzelemhez. Annak birtokában aztán át lehet szabni minden eddigi szabályt és struktúrát, ami lehetővé tenné, hogy az új kurzus hosszú távra rendezkedjen be Magyarországon – kerül, amibe kerül… A kétharmados győzelemhez csak népszerűeket szabad mondani, a reformok pedig nem népszerűek, ezért ellenezni kell őket, még ha maguk is tudják, hogy elkerülhetetlenek.

– És – most valahogy az az érzésem – ha majd az Orbán-kormány terjeszti elő őket a megfelelő pillanatban és hangulatban, akkor „az emberek” akár népszavazással is megerősítik az addig olyannyira gyűlölt reformokat.

– Kétharmad birtokában és kellő hangulati előkészítés után valóban mindent meg lehet csinálni. Racionalitás? Hatalmi érdek van, machiavellista módszerek vannak, de se őszinteség, se szakmai tisztesség, se világos beszéd nincs! Én már csak arra vagyok kíváncsi ezek után, vajon Orbán Viktor mikor mondja el a maga őszödi beszédét. Mert ha valakinek szüksége lesz majd egy őszödi beszédre, az sokkal inkább Orbán, mint Gyurcsány. Mert neki homlokegyenest az ellenkezőjét kell csinálnia annak, amit ígér, és valószínűleg csinálni is fogja, talán egy-két kivételtől eltekintve. És ne legyen kétségünk róla, hogy az a beszéd majd arról fog szólni, hogy „nem is sejtettük, hogy ennyire rossz a helyzet, sőt még annál is roszszabb, hiszen ezek hazudtak, félrevezettek mindenkit, mi nem tehetünk semmiről, de most aztán megbüntetjük azokat a gazembereket….” És majd indulnak a perek… A forgatókönyvet – még ha felfordul is tőle a gyomrom – természetesen értem, ám lényegét tekintve ez is csak egy őszödi beszéd lesz. Azokat a döntéseket ugyanis, amelyek fenntarthatóvá teszik a Bajnaiék által az egyensúlyjavítás és a pénzügyi stabilitás érdekében megtett lépéseket, már az új kormánynak kell meghoznia.

A másik rossz öröksége a következő kormánynak az állami elvonások mai, rendkívül magas mértéke. Amíg ez így marad, addig a magyar gazdaság nem lehet versenyképes, ami pedig minden későbbi dinamikus fejlődés alapja. Enélkül közelíteni sem lehet Európa fejlettebb feléhez. Az eredeti jövedelmek mostani, több mint ötvenszázalékos állami elvonását legalább tíz százalékkal kellene mérsékelni. Az pedig az államháztartás drasztikus átalakítása nélkül nem megy. Ehhez már nem elegendők a megszorító intézkedések, ezekkel nem lehet ötvenről negyven százalékra lecsökkenteni az újraelosztási rátát, ehhez már gyökeres reformok kellenek. A Reformszövetségben mi kidolgoztunk egy programot, ami a redisztribúció nyolcszázalékos csökkentését jelentette volna négy év alatt, 2013-ig. Ez a minimum, aminél több kell, de ezen a nyomvonalon el lehet indulni. Azaz nem elutálni kell az államháztartás reformját, hanem megcsinálni. A Fidesz itt önmagával fog szembekerülni.

– Emlékszem, Orbán Viktor rögtön az önökkel való találkozás után azt nyilatkozta, hogy a Reformszövetség egyetlen javaslata sem egyeztethető össze a Fidesz elképzeléseivel, ők már egészen más dimenzióban gondolkoznak, teljes megújulás kell, nem válságkezelő csomagok.

– Pedig ha ez így van, ha nem tudja az állami kötelezettségeket csökkenteni, ha nem tudja a reformokat megcsinálni, akkor a magyar gazdaságból nem lesz versenyképes gazdaság. Akkor nem tud adót csökkenteni, pedig kellene, nem tud tovább járulékot csökkenteni, pedig azt is kellene. Az ugyanis nem megy, még ha ezzel a blöffel etetik is az országot évek óta, hogy – fejre állítva az adókulcsok növekedése és az adóbevételek közötti kapcsolatot leíró Laffer-görbét – először csökkentik drasztikusan az adókat és járulékokat, ami majd rövid időn belül – legutóbb már 6 hónapot mertek mondani! – akkora növekedést hoz, hogy utána az alacsonyabb centralizációs ráta mellett is növekedni fognak az állam bevételei. Ez nem egyéb szédelgő porhintésnél, hasonlóan a másik Fidesz-gazdaságpolitikai tézishez: először dinamizálni kell a gazdaságot, akár az államháztartás hiányának megduplázásával is, majd a növekedés birtokában javítani a megbomlott egyensúlyt…

De visszatérve az örökséghez: a versenyképesség szempontjából az államháztartás a kulcskérdés. Ha ott nem csökkentjük az állami kötelezettségeket, akkor nem lehet adót és járulékot csökkenteni, akkor pedig a magyar gazdaság szereplői változatlanul óriási versenyhátránnyal terhelten fognak részt venni a globális versenyben. Ez meggátolja a kapacitások bővítését, az új beruházásokat és befektetéseket, enélkül pedig nem növelhető a foglalkoztatás. Ha nem nő a foglalkoztatás, nem szaporodnak a munkahelyek. Ha nem szaporodnak a munkahelyek, akkor nem nő a GDP. Ebből a körből kell kitörni. Nos ebből a szempontból kifejezetten rossz pozíciókat örököl a következő kormány.

– De vajon ezt ők is így gondolják? Vagy inkább úgy kérdezem: biztos, hogy eszerint fognak cselekedni? Van arra valamilyen garancia, hogy ne az ellenkezője következzen be?

– Nézzük konkrétan az általuk már verbalizált programszilánkokat, amelyeket én inkább ötletrohamoknak gondolok, nem érzek mögöttük semmiféle konzisztens konstrukciót…

– A program egyik fontos célkitűzéséről mindenesetre a leendő miniszterelnök Blikknek adott interjújából már értesülhettünk: egymillió új munkahely tíz év alatt.

– Egymillió munkahely tíz év alatt. Jó lenne. Tíz év alatt persze sok minden elképzelhető, az ilyen tízéves távlati álmokat felelős program hiányában én nem tudom komolyan venni. Azt sokkal inkább, mit tervez a Fidesz a következő három évben. A negyedik évre vonatkozó ígéretekre sem vagyok kíváncsi, mert az megint választási év lesz, de a következő három év, az igen, az sok mindent eldönt. Erről a következőket közli velünk Orbán Viktor. Első tétel: rövid távon először a gazdasági növekedést kell megindítani, majd utána javítani az egyensúlyt. „Ahogy ezt a világban mindenütt teszik”, mondja. (Nem igaz, hogy mindenütt, de sok helyen tényleg, csak nem a Magyarországhoz hasonló helyzetben lévő országokban.) Magyarul: fölemeljük a deficitet a duplájára, és először növekedünk, utána javítunk egyensúlyt. Nem fogadjuk el a nemzetközi szerződésekben vállalt 3,8 százalékos hiánycélt, azt a duplájára lehet emelni, ez lesz az első dolgunk, letárgyaljuk az IMF-fel, az atyaúristennel, az ENSZ-szel és mit tudom én, leginkább, gondolom, a Magyarok Világszövetségével…

– A hiánycél megemelése teljességgel lehetetlen ön szerint?

– Erre is mindjárt válaszolok, de előbb folytatom a gondolatmenetet: ha nem kell tartanunk magunkat a 3,8 százalékos hiánycélhoz, akkor belső keresletnöveléssel táplálni tudjuk a gazdaságot, beruházunk, támogatást adunk a kis- és közepes vállalkozásoknak, ezzel elindítjuk a növekedést, aztán, ha növekszik a gazdaság, majd csökkentjük a hiányt és az adósságállományt. Erre a gondolatmenetre alapozza a Fidesz az egyensúly javításával, a kiadások csökkentésével, a stabilizációval kapcsolatos Bajnai-féle megszorító intézkedések tagadását. Szerinte annak épp a fordítottját kéne csinálni, mert Anglia és Németország is ezt csinálja, meg Amerika is ezt csinálja stb.

Nézzük ezzel szemben a tényeket: ami a 2010-es, 3,8 százalékos hiánycélt illeti, azt – nem árt emlékezni rá, hogy az elfogadott IMF-szerződésben és a brüsszeli konvergenciaprogramban még 2,6 százalék volt – épp Bajnai IMF-fel folytatott sikeres tárgyalásainak köszönhetjük, amely során elment a szakadék széléig, és elfogadtatta a szerződésmódosítást. Tehát amiben a Fidesz reménykedik, azt Bajnai már elérte. Ezt a duplájára emelni egyszerűen vicc, ezen az alapon szóba sem állnak velünk. Ettől még persze egy új kormány és parlament kidobhatja a 2010-es költségvetésből a reális hiányszámot, ehhez nem kell hatályon kívül helyezni a költségvetést. Csinálhatnak egy pótköltségvetést, amiben kétszer ekkora deficitcélt jelölnek meg, a hozzá tartozó kiadásnövekedéssel és adócsökkentéssel együtt. De mi lesz ennek a következménye? Attól kezdve nem lesz olyan nemzetközi pénzügyi befektető, amely hajlandó lenne Magyarországot finanszírozni. Az IMF természetesen ezt nem fogadhatja el, ilyenről tárgyalni sem lehet. Hiába kopogtatnak most különféle Fidesz-megbízottak különféle ajtókon, hiába puhatolóznak itt is, ott is, meddig lehet elmenni: nem lehet tovább, a most tervezett 3,8 százalék a felső határ. Négy százalék fölötti hiányról senkivel nem lehet tárgyalni. Ha pedig nem lehet, akkor ez azt jelenti, hogy amint Magyarország ezt – ne adj’ Isten! – meglépi, abban a pillanatban a világ drasztikusan leértékeli a magyar adósságállományt, eladják a forintban nominált állampapírokat, drasztikusan nő a kockázati besorolás, a jegybank azonnal kamatemelésre kényszerül, az árfolyam pillanatok alatt elszáll, jóval 300 forint/euró fölé, elzárják a külföldi csapokat. Természetesen az IMF-hitel még fel nem használt részét sem lehet októberig igénybe venni, mert az ország nem felel meg a szerződésben vállalt kötelezettségeknek. Beláthatatlan távolságra kerülünk az euróövezettől, a devizaadósok tönkremennek, új befektetés nem jön, és az ország mégiscsak elszenvedi azt a pénzügyi csődöt, amit – nagy nehezen, komoly áldozatok árán – tavaly sikerült elkerülnie. Ez a helyzet. Tehát magyarul: a Fidesz programjának első tételét, hogy fölemeljük a deficitet duplájára, és először növekedünk, utána javítunk egyensúlyt, át kell húzni, mert lehetetlen megvalósítani.

És most nem is beszélek azokról az ígéretekről, például az ingatlanadó azonnali hatályon kívül helyezéséről, a kórházaknak odaígért 100 milliárdról, a családtámogatások azonnali megnöveléséről, a pazarló és finanszírozhatatlan lakástámogatási rendszer ígért visszaállításáról, a Széchenyi-terv felélesztéséről, az uniós és hazai források nyakra-főre osztogatásáról. Mindebből pillanatok alatt ezermilliárdos nagyságrendű többlet állami kötelezettségvállalás állna elő.

Ezek a lépések ha megvalósulnak, nemcsak az eddigi stabilizációs lépéseket teszik visszamenőleg értelmetlenné, de visszalökik az országot a szakadék szélére, vagy akár bele is lökik a szakadékba.

– Matolcsy György, a Fidesz gazdasági programjának feltételezhető szellemi atyja, a volt Orbán-kormány második gazdasági minisztere a júliusi-augusztusi Beszélőnek adott interjújában három mintáról beszél, amelyeket szerinte „Magyarország három metszetére” használni érdemes. Az állami újraelosztásra, az adózásra a szlovák és a cseh térségi modelleket ajánlja. A gazdaságra szerinte „az észak-itáliai, bajor, baden-württenbergi, osztrák, szlovén, akár a katalóniai családi középvállalkozások lehetnek a minták, ahol a munkahelyek többsége, az adóbevételek többsége, még az innováció többsége is a családi középvállalkozásokból jön”. A társadalmi modellben pedig „a magyar habitusnak nagyon megfelelő ázsiai családközpontú” mintát választaná, „ami jól megfér a családi tulajdonnal, de benne van a családi öngondoskodás is, s nem kell hozzá nagy állami újraelosztás, még csak nagy állami nyugdíj- és egészségügyi rendszer sem”.

– Ez igen! Ez tipikus Matolcsy-féle gondolatkísérlet. Korábban a világ öszszes jól működő adórendszerének legjobb elemeiből akarta összerakni az új magyar adórendszert. Most meg mit is ajánl ezzel a három modellel? Az adózás, az újraelosztás szlovák modelljének követéséhez Magyarországon az 50 százalékos állami újraelosztást nem tíz százalékkal kéne csökkenteni, hanem 17-tel, mert az Szlovákiában 33 százalékos. Emellett egységes lineáris adót kellene bevezetni, nem a szlovák 19, hanem 18 százalékos mértékben. Ez valóban jó lenne. De hol vannak hozzá a feltételek? Az állami újraelosztás ilyen drasztikus csökkentése mellett hogyan akarja Matolcsy megvalósítani azokat a célokat, amiket a főnöke hirdet, a lakástámogatástól kezdve a szociális támogatások növelésén keresztül az egymillió munkahely létrehozásának állami támogatásáig? Hogy van ez?

De menjünk tovább, nézzük, mit ajánl nekünk a gazdaság felvirágoztatására a Fidesz gazdaságpolitikusa: a kis és közepes családi vállalkozásokat. Ezt komolyan tetszik gondolni? Hogy onnan jönne az innováció? Kétségkívül jól működnek a kis családi vállalkozások a fölsorolt régiók egy részében. Kétségtelen, hogy a dél-tiroli és a szlovén kis és közepes családi vállalkozások többsége virágzik egyetlen területen: ez az idegenforgalom és vendéglátás. Nálunk tőke, piac és tudás hiányában milyen innovációra lennének képesek, mit csinálnának ezek a vállalkozások?

– Tájgazdálkodást.

– Azt külföldön azért csinálják, azért tart mindenki öt darab tehenet, hogy igénybe lehessen venni az EU-támogatást. Nem azért csinálják, hogy eladják a húst meg a tejet, hanem hogy a támogatást fölvegyék. Ebből virágozna fel Magyarország? Lassan belepusztulunk abba is, amit nagy garral elindítottak, a gyógyvízprogramba, a ráépített panziók meg a wellnessüdülők nagyobb része veszteséges és csődbe megy, hacsak újabb állami mentőövet nem kapnak! Ez lenne „az üdvözítő modell”?

– És mit gondol az ázsiai családközpontú társadalmi modellről mint követésre méltó mintáról?

– Na, az meg mindennek a teteje. Ha átvennénk az ázsiai modellből, ami tényleg segítene Magyarországon, még aznap kitörne a forradalom. Ez kéne a magyarnak? Fele bérért kétszer annyit dolgozni, mint eddig, a fogyasztást ötven százalékkal visszavenni, ezenkívül még takarékoskodni és „öngondoskodni”? Magyarországon? Ahol azért adósodnak el sokan, hogy még annak is plazmatelevíziója legyen, aki egyébként élelemre meg ruhára sem keres elég pénzt? Ezt a modellt adaptálni nálunk? Na ne!

– Az előbb azt mondta, láttunk már karón varjút, 98 és 2000 között az Orbán-kormánynak csak a retorikája volt képtelen, a gazdaságpolitikája nagyon is racionális. Most mire számít? Szükségesek-e, egyáltalán léteznek-e, létrehozhatók-e garanciák a nagy áldozatok árán elért pozíciók megőrzésére?

– Bár a nemzetközi feltételek kevés lehetőséget hagynak bármiféle ámokfutásra, én mégis úgy gondolom, a Bajnai-kormánynak a remek válságmenedzselés mellett a hátralévő időszakban – amennyire az gazdaságilag racionális, és ameddig az MSZP-frakcióval elfogadtatható – meg kellene még hoznia néhány olyan hosszú távon ható döntést, amelyekkel korlátokat állít mindenfajta felelőtlen gazdaságpolitikai váltás elé.

– Például?

– Először is, nem szabad engedni azokból a kemény makroparaméterekből, amelyekre a 2010-es költségvetés épül. Vigyázat, ez még nincs zsebben. Már látom, hogy egy csomó, egyébként nyilván indokolt belső átcsoportosítás során hozzányúlnak a 310 milliárdos céltartalékhoz. Pedig azt érintetlenül kéne hagyni, mert még konzervatív tervezés mellett is sok a jövő évi bizonytalanság. A kormány ezt helyesen mérte fel, Oszkó Péter jól csinálta, hogy 310 milliárd négy jogcímen szerepel tartalékként a költségvetésben, amiben a bevételek ingadozása, a várható kiadások, az esetleges országkockázati felárak miatti többletek is benne vannak. Nagy baj, ha ezt vagy ennek egy részét most szétosztják. Az MSZP-frakció már eddig is elköltött ebből 50-60 milliárdot. A távhő ötszázalékos áfája például teljes abszurdum. Ez azt jelenti, hogy a jövedelmi helyzettől függetlenül, automatikusan mindenki olcsóbban jut hozzá – egyébként csökkenő árak mellett – ehhez az energiahordozóhoz. Ehelyett néhány milliárddal az igazán szegény lakótelepi lakásban lakó nyugdíjasokat, családokat kellene támogatni, hogy ki tudják fizetni az áfa miatt növekvő árat. (Ami egyébként a gázár csökkenése miatt egyébként is csökken.) Erre azt mondanám, rendben van. Azonban automatikusan mindenkinek, és ezért 20 milliárdot kidobni az ablakon? Ez őrület! A gyermekétkeztetés normatívájának növelése is rendben van, nem nagy pénz, 5-6 milliárd, oda kell adni, de nem a tartalék terhére, máshol kell megkeresni az ellentételét, miként az egészségügy 30-40 milliárdos többletének is meg kellene keresni a fedezetét.

– De ez a pénzügyminiszter szerint már amúgy is kifeszített költségvetés.

– Ez igaz. De 13 500 milliárd forintból mindig lehet 50-60 milliárd átcsoportosítható forrást találni. De folytatom: növekedni fog a nyomás önkormányzati oldalról is. Nyilván beindulnak a szocialista polgármesterek is – nemcsak a fideszesek –, itt aztán végképp nem szabad engedni a makroszámokból. A nettó 85 milliárd elvonást kőbe kell vésni. MÁV: az aztán végképp nem megy, ami ott szakszervezeti vonalon zajlik. Tessék tudomásul venni, hogy ha felhalmozott adósságai miatt pénzügyi csődbe jut a MÁV, akkor csődbe kell vinni. Egy csődfelszámolás és egy a MÁV élére állított megfelelő kormánybiztos erős kormányzati támogatással és felhatalmazással talán rendet tudna csinálni! Így soha, amíg a társaság ellentétes politikai érdekek béklyójában vergődik. És ugyanez vonatkozik a BKV-ra. Az egészségügybe tényleg kellett többet adni, az teljesen rendben van, de annak a fedezetét azokból a járulékokból kell megteremteni, amelyek a többlet-járulékbevallásból jöhetnek jövőre, és nem enyhíteni a követelményeket.

Tehát azt akarom mondani: az első garanciális elem, hogy ne lazuljon föl a költségvetés. Azt gondolom, egy dologban biztos nem fog fellazulni, a miniszterelnök abból nem fog engedni: hogy 3,8 helyett 4,1 legyen a hiány. De ha a tartalékok kritikus mértékűre csökkennek, akkor nagy lesz a bizonytalanság, és ezt már a piacok sem fogják honorálni. Most azért tetszik mindenkinek, mert egyrészt a makropálya jó, szinkronban van a költségvetéssel, az egyensúlyi pozíciók jók, megfelelnek a nemzetközi kötelezettségnek, és van benne annyi tartalék, amivel a szükségszerű kockázatok menedzselhetők. Ha ez a tartalék lecsökken, a kockázat megnő.

Ez tehát az első feladat, amit az eredmények megőrzése érdekében a Bajnai-kormánynak meg kell oldania. Ha reális az elfogadott költségvetés, akkor tovább erősödik az országgal szembeni bizalom. Folytatható a monetáris politika lazítása, a kamatcsökkentés, anélkül, hogy az finanszírozási vagy árfolyamromlási kockázatokkal járna. Közben csökken a hiány, és 2010 második felében elindul a lassú növekedés. 2011-től az államháztartás bruttó hiánya elkezd csökkenni, a GDP-arányos államadóssággal együtt. Stabilizálódik és tovább javul az árfolyam, nő a befektetési és beruházási kedv, egyre többen fognak magyar papírokat vásárolni. Drasztikusan csökken az ország külső finanszírozási igénye, mert kicsi a költségvetés hiánya, a nagy import-megtakarítások miatt remek a folyó fizetési mérleg pozíciója. A külső kereslet élénkülésével az export is bővülni fog, ami lehetővé teszi az import növekedését anélkül, hogy romlana a fizetési mérleg egyensúlya. A csökkenő forintkamatok lehetővé teszik, hogy a nagyon kockázatos devizahitelek lassan forinttá legyenek konvertálhatók, mert előbb-utóbb nem lesz drágább a forinthitel a devizahitelnél. Én azt gondolom, 2010 közepére ez a szint 5–5 és fél százalékos kamatszint mellett elérhető. Ami azt jelenti, hogy nagyságrendekkel csökken az ország kitettsége, ami a magyar deviza instabilitását okozta sokáig. Spekulálni már nem lesz érdemes, mert lehet, nagyon drága lenne, eredmény nélkül, hiszen a jegybank tartalékai túl vannak a 31 milliárd eurón. Ilyen feltételek mellett már be lehetne lépni az euróövezet előszobájának nevezett ERM 2-be. Annak ugyanis nem az a feltétele, hogy két évnél tovább nem lehet benne tartózkodni. Két évig minimum benn kell lenni, de tovább is lehet.

– Azt mondja, ezt a lépést már a Bajnai-kormánynak kellene megtennie?

– Én ezt tanácsolom. Ami nyilván nem könnyű dolog, le kell tárgyalni Frankfurttal, meg kell egyezni egy középárfolyamban. Az Európai Központi Bank az új csatlakozóknál nyilván abban érdekelt, hogy azok lehetőleg ne gyenge, hanem erős árfolyamon lépjenek be az övezetbe, hogy az exportban az ösztönzés kicsi legyen. Nekünk az lenne az érdekünk, hogy ilyen, 270 forint körüli euróárfolyamon lépjünk be, de ez tárgyalás kérdése. Nem tudom, hogy hova lehet eljutni, de erről nem kell sokat beszélni, ellenben sokat kell tárgyalni és közben hozzá a feltételeket is megteremteni.

– Az egyik legnagyobb amerikai bank, a J. P. Morgan szerint a következő években a régióban Magyarország költségvetési helyzete lesz a legjobb, riválisainál egy évvel korábban vezetheti be az eurót, feltéve, hogy az új kormány is megfontolt költségvetési politikát folytat majd.

– Erről beszélek. Ha az ERM 2-be még a választások előtt be tudunk lépni, akkor az nemcsak stabilizálja a forintot, hanem létrehoz egy eurócsatlakozási menetrendet is, mert az feltétel. Ez lehet egy hároméves program, aminek a végrehajtása lehetővé teszi, hogy 2014. január 1-jén bevezessük az eurót. Erről a pályáról már nem lehetne lelépni, vagy ha igen, csak óriási gazdasági és politikai veszteség árán. Ez tehát egy jó értelemben vett kényszerpálya, aminél komolyabb és természetesebb garancia nincs a következő kormány esetleges kalandorkodása ellen. A nemzetközi hatás meg a piacok hatása nagyon erős, a felelőtlen gazdaságpolitikáért rendkívül nagy árat kellene fizetni.

Mindent összevetve azt hiszem, hogy erre kéne koncentrálni, a folyamatokat fölerősíteni, a tárgyalásokat elkezdeni, megkísérelni kidolgozni azt a hároméves programot, ami alapján végig lehet menni ezen az úton. Frankfurtban most még nyilván nagynak érzik a kockázatot, bár – rögtön hozzáteszem – Magyarország jelenléte az ERM 2-ben erősítené az eurót, mert nálunk lesz a legkisebb az államháztartási hiány meg a GDP-arányos államadósság. Tehát nem mi jelentünk kockázatot, hanem esetleg a politikai váltás. Ezért lehet, hogy Frankfurtban most azt mondják: jó, jöjjenek a magyarok, de várjuk meg, mit csinál az új kormány. Mert egy ilyen program elfogadása egyben azt is jelzi, hogy a nemzetközi pénzvilág bízik Magyarországban, ugyanakkor garanciákat vár arra nézve, hogy nem tér le a vállalt pályáról.

– De akkor a választás előtti belépés az ERM 2-be az új – feltehetően Orbán Viktor által vezetett – kormány számára akár újabb jó hivatkozási alap is lehet: „a gonosz Bajnai-kormány tehet arról, kedves nép, hogy még mindig, nekünk is sanyargatnunk kell benneteket”.

– Továbbá ez arra is garancia, hogy Magyarország a Fidesz-kormány idején léphet be a monetáris unióba, és akkor az eurót Orbán Viktor vezetheti be, mondjuk, 2014. január 1-jén, miközben az alapjait a Bajnai-kormány rakta le.

De hagyjuk egyelőre a szép reményeket, és térjünk vissza a vaskos realitás világába, a garanciákhoz: keményen kordában tartott 2010-es költségvetés, belépés az ERM 2-be, még a választások előtt, és egy erre épülő hároméves eurócsatlakozási program. Az egyikhez, a 2010-es költségvetéshez közel vagyunk, a másik nagyon kétes dolog, de keményen kéne rajta dolgozni. Ha megcsinálja, Bajnainak szobrot kell emelni.

 

Kapcsolódó írások:

“„Saját érdekeinket akarjuk-e szolgálni, vagy leckéztetjük partnereinket?” – A magyar külpolitika mozgástere – Valki Lászlóval beszélget Rádai Eszter „- Mennyivel szűkebb a magyar külpolitika mozgástere, mennyit kellett feladnunk...

“Előnyök, stallumok, hitbizomány, kegydíj, örökös legfőbb ügyészi fizetés, akármi” – Majtényi Lászlóval beszélget Rádai Eszter - Hogyan döntötte el egy fiatal jogász valamikor a...

„Minden megtörténhet” Radnóti Sándorral beszélget Rádai Eszter – 2003 januárjában a Mozgó Világban arra a kérdésre, mit...

„Szabadságharcos üzemmód” Oszkó Péterrel beszélget Rádai Eszter – Drukkolok nekik, hogy sikerüljön – ezt mondta az egyik...

„Kiírjuk magunkat Európából” – Göncz Kingával beszélget Rádai Eszter – A Nézőpont Intézet elemzése szerint ön az elmúlt évben...