Farkas Zoltán: Helyre, tétre, befutóra – A válság, a Bajnai-kormány és az ellenzék

 

I. Állapothatározók

„Szembenézve a kemény időkkel, néhány közép-európai ország drasztikus döntésekre kényszerült. Nekik nem adatik meg az a lehetőség, mint az amerikai vagy a brit kormányzatnak, hogy hatalmas kölcsönöket vegyenek fel annak érdekében, hogy a fájdalmas megszorításokat elkerüljék… Képzeljék el, mi lenne, ha Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok olyan kiadáscsökkentéseket kísérelne meg, mint Magyarország vagy Észtország. Lenne nagy felzúdulás!” – írta a tekintélyes brit napilap, a The Financial Times publicistája, Gideon Rachman.1

Az elmúlt egy év valóban nagyon sokba van nekünk.

Vegyük sorra, kezdjük mindjárt a hazai össztermékkel; ha ezt a gazdasági teljesítmény legátfogóbb mutatójának tartják, bizonyára alkalmas a veszteségek mértékének szemléltetésére is. A 2008 szeptemberében az Országgyűlésnek benyújtott első, még „békebeli” költségvetési törvényjavaslat kalkulációi szerint a GDP 2008-ban 27 380 milliárd forint, 2009-ben 29 110 milliárd forint lett volna. Lehetne élcelődni azon, hogy a kormány gazdaságpolitikusai még két héttel az amerikai Lehman Brothers bukása után is háromszázalékos gazdasági növekedésről álmodoztak, de felesleges. Tévedésükért nagy árat fizettek, azóta csaknem valamennyien eltűntek a politika porondjáról. Maradjunk tehát a szikár tényeknél. A 2008 októberében Magyarországra betörő pénzügyi válság következtében, a nagy őszi összeomlással a tavalyi GDP végül csupán 26 543 milliárd forint volt, az idei pedig – ha minden jól megy – 25 790 milliárd lehet. Ezek úgynevezett folyó áras adatok, vagyis nincsenek megtisztítva az inflációs hatásoktól, de egy pillantást feltétlenül megérdemelnek. Ezek szerint az idei év végén a GDP 3320 milliárd forinttal kevesebb lesz, mint ha a tavalyi törvényjavaslatban vázolt válságmentes, normális pályán haladt volna a gazdaság. Csakhogy arról letaszították.

A képletet a köznapi érzékelhetőség kedvéért egyszerűsítve arra a következtetésre jutunk, hogy a válság minden egyes magyar állampolgár potenciális jövedelmét uszkve 332 ezer forinttal apasztotta. Ennyivel több jövedelmünk lenne, ennyivel jobban élnénk, ha nem zúdul nyakunkba a krízis. A tényleges veszteség persze kisebb ennél, 2009-ben az egy főre jutó GDP mintegy 75 ezer forinttal csökkent a megelőző évihez képest. Ez sem potomság, minden magyar állampolgár csaknem egyhavi minimálbérnek megfelelő summát veszített el – átlagosan.

Nem mellékesek az arányok sem. Ezek mérlegeléséhez az a kiindulási alap, hogy 2009-ben a GDP 6-7 százalékkal zuhan az előző évhez viszonyítva. Körülbelül ekkora, 7 százalék körüli veszteség éri a nyugdíjasokat, amennyiben az államháztartás stabilizálása érdekében megfosztották őket 13. havi járandóságuktól. Szokásos havi nyugdíjuk azonban követi az inflációt. Nem úgy, mint a közszféra dolgozóinak keresete, mert a 13. havi juttatás megvonásán kívül két évre a teljes bérkeretet befagyasztotta a kormány. Ez reálértéken – azaz az inflációt bekalkulálva – már az idén is több mint 10 százalékos mínusz. A közszféra fizetéseinek megnyirbálásával a gazdaság két szektorának az átlagos kereseti színvonala kiegyenlítődött. Eddig a közszféra bérszínvonala meghaladta a versenyszféra átlagos kereseteit, ami unikális jelenség; Magyarországon a biztonság többet fial, mint a kockázatvállalás. A közszféra a válság közepette is jóval nagyobb biztonságot jelent, mint az üzleti, ráadásul a kormány felhagyott az állam 2006-ben elkezdett (eddig nem is eredménytelen) karcsúsításával, sőt közfoglalkoztatóként maga is beszállt a munkaerőpiacra. Menti, ami még menthető. A versenyszférában a keresetek egyelőre még követik az inflációt, ám az utóbbi gyorsul, a bérszint pedig aligha nő tovább.

A válság legnagyobb vesztesei kétségkívül azok, akiket elbocsátottak. Az Állami Foglalkoztatási Szolgálat szerint a nyilvántartott álláskeresők száma egy év alatt, 2008 szeptembere óta 142 ezerrel nőtt, összességében 566 ezerre tehető, s hasonló tendenciáról tanúskodik a Központi Statisztikai Hivatal más módon készülő adatsora is. Utóbbi személyes megkérdezésen alapul, és azt firtatja, hogy a páciensnek az elmúlt egy hétben akadt-e legalább egyórányi munkája, amely jövedelmet hozott. A munkanélküliek száma a KSH felmérése alapján egy év alatt több mint százezerrel nőtt, dacára az időlegesen több tízezer állástalannak legalább alkalmi elfoglaltságot jelentő közmunkaprogramoknak. Akik pedig időlegesen vagy végleg, önként vagy kényszerűségből kiszorultak a munkaerőpiacról, s csak támogatásokból, járadékokból élnek, szintén nem számíthatnak rá, hogy juttatásuk lépést tart az inflációval. Jobb időkben ez így volt.

Hatalmasat veszített értékéből a háztartások vagyona. Ha a készpénzben és a befektetett, lekötött eszközökben lévő vagyonból levonjuk a háztartások hiteltartozásait, megkapjuk az úgynevezett nettó pénzügyi vagyon értékét, ami a jegybank statisztikái szerint 2007 végén 16 410 milliárd forint volt. Ez egyetlen év alatt mintegy ezermilliárd forinttal apadt, majd még tovább: a pénzügyi válság 2009. márciusi tetőzése idején – amikor a forint csaknem bedőlt, és a tőzsdei árak is a mélypontig zuhantak – a háztartások nettó pénzügyi vagyona már csupán 14 765 milliárdot ért. Elillant tehát 1655 milliárd forintnyi vagyon 2007 decembere és 2009 márciusa között – összehasonlításképpen ez nagyobb summa annál, amennyit az állam egyetlen évben egészségügyre elkölt. Más kérdés, hogy ez a veszteség részben virtuális volt, hiszen a leértékelődött vagyontárgyak egy része az őszi hónapokra már visszanyerte válság előtti értékét (például a Budapesti Értéktőzsde indexe is visszatornázta magát a tavaly októberi szintre), és a háztartások nettó pénzügyi vagyona az idei nyár közepén már csaknem elérte a 16 ezer milliárdot. Reálértékben azonban a vagyonvesztés biztosan meghaladja a 10 százalékot.2

A háztartások fogyasztása az idén várhatóan 6 százalékkal csökken, amit választói körökben az tesz nehezen megbocsáthatóvá, hogy már a válságot megelőző két évben is apadt valamelyest. Ráadásul a kormányzati-elemzői prognózisok szerint a háztartások fogyasztása még jövőre sem indul növekedésnek, amire egyébként választási évben még soha nem volt példa Magyarországon.

Sokat buktak a magyarországi lakástulajdonosok is, bár korántsem akkorát, mint amerikai, ír, brit vagy éppen izlandi sorstársaik. A magyarországi lakásárak a legutóbbi, 2008 negyedik negyedévében készült becslés szerint alig 2-3 százalékkal mérséklődtek, szemben például a lett és az észt árak 60, illetve 30 százalékos zuhanásával.3 Azóta az áresés feltételezhetően a magyar piacon is folytatódott, ám eddig nem vált drámaivá, és talán már nem is válik azzá. E tekintetben enyhíthet a kialakuló piaci feszültségeken, hogy a banki hitelezés megszigorítása, az állami támogatásra való jogosultság megnyirbálása következtében az újlakás-építések drámaian visszaesnek. Minden rosszban van valami jó: legalább nem nő tovább a kínálat. De ha a lakásvásárlók devizában adósodtak el, a vagyonvesztésnél súlyosabb gondot jelent számukra a forint gyengülése. A legrémisztőbb időszak 2008 nyara és 2009 márciusa között volt, ekkor a forint az euróval szemben 30 százalékkal, a jennel szemben – februárig – 80 százalékkal, a svájci frankkal szemben 40 százalékkal gyengült, és nem látszott, hol áll meg. Azóta a forint némiképp visszaerősödött, mostanra viszonylag stabilan a 270 forint/euró árfolyam közelében cövekelt le, ami 2008 nyara óta 20 százalék alatti leértékelődést jelent. A különbség csaknem ezermilliárd forint: a márciusi 7460 milliárdról a nyár közepéig csaknem ennyivel mérséklődött a devizában eladósodott háztartások kötelezettsége.

Csökkenő munkajövedelmek, zsugorodó vagyonok, leértékelődő megtakarítások, növekvő hitelterhek, befagyasztott szociális támogatások: így summázható a válság eddigi hozadéka. A krach következtében a magyar gazdaság teljesítménye a 2009–2010-es esztendők során négy évet csúszik vissza, és valahol a 2005-ös szint közelében landol. Nagyjából ehhez illeszkednek a jövedelmek is. Az összkép előretekintve sem túl biztató: ha a prognózisoknak hinni lehet (amire azért ne vegyünk mérget), a gazdaság legkorábban 2013-ra éri el a válság előtti szintet – átlagosan. Ez az átlag azonban a szokásosnál súlyosabb jövedelmi átrendeződéseket takar.

II. Zsugorfóbiák

„A befektetők alaposabb elemzései esélyt kínálnak arra, hogy a józan gazdaságpolitika elnyerje jutalmát. Valójában a megfelelő gazdaságpolitikát folytató országok már a válság alatt is jobban boldogulnak” – írta a Nemzetközi Valutaalap októberben tartott éves közgyűlése alkalmából Marek Belka, a szervezet európai igazgatója,4 megjegyezvén, hogy Magyarország, Lengyelország és Románia már megkezdte a hiteles középtávú célok kialakítását.

Tavaly októberben még egy nap volt az élet. A piac pedig éppenséggel büntette Magyarországot.

Nekünk különösen rosszkor jött ez a válság.

Nem mintha jöhetne válság jókor is, de mégis… A magyar államháztartás az Európa-rekordnak számító 2006-os deficit után 2008 őszére úgy-ahogy stabilizálódott, mérséklődőben volt a külső egyensúlyhiány is, és lehetett tűnődni, merre tovább, s milyen tempóban. Ehhez az egyik forgatókönyv Gyurcsány Ferenc tavaly nyári Megegyezés című dolgozata volt,5 amelynek fő téziseit szeptemberben a Corvinus Egyetemen is előadta: óvatos kibontakozás, lassú gyorsítás, a korábbi reformok feladása és egy igazi fordulat: erőteljes állami beavatkozás a foglalkoztatáspolitikában. Berendezkedés a biztonsági játékra a 2010-es választásokig. Nem lett belőle semmi.

De hála a 2006–2008-as időszak heves elméleti vitáinak, valamiféle szakmai konszenzus mégiscsak körvonalazódott, miféle alapvető bajok vannak a magyar gazdasággal.6 Mindenekelőtt az európai mércével rendkívül alacsony foglalkoztatás. Ezzel összefüggésben, mindjárt másodjára a munkaerő alkalmazásának kiemelkedően nagy költségei. Harmadrészt: az alacsony foglalkoztatás és a csekély jövedelműek kedvezményei miatt túl kevesen fizetnek adót, ők viszont sokat. Miután azonban a kevesek sok adójából nem lehet az állam által vállalt kötelezettségeket finanszírozni, viszonylag magas adók terhelik az üzleti szférát is. Az államháztartás stabilizálása érdekében, a bevételeket növelendő a kormány 2006-ban 4 százalékos különadót vetett ki rá – szándéka szerint átmenetileg, csupán két évre (ekkora, szintén átmenetinek meghirdetett pluszteher sújtotta a magas jövedelmű magánszemélyeket is). Ezenkívül egymást érték a sajátos ágazati különadók is. A pénzintézeteké pusztán a szolidaritás jegyében, a gyógyszergyártóké az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyszerkasszáját tölti fel, lényegét tekintve ártámogatásra megy el, csakúgy, mint az energiatermelők különadója, ami a lakossági fogyasztók ártámogatását szolgálja. Így aztán felettébb mókás, ha a magyar gazdaságot bárki liberálisnak titulálja…

Az államháztartás kérlelhetetlenül szívja el, dönti magába a pénzt, mégsem tud annyi adót begyűjteni, hogy ne költsön többet a bevételeinél; olykor sokkal, 2006-ban például több mint 2 ezer milliárd forinttal többet. Ez a deficit az akkori bevételek ötödére rúgott… ami békeidőben nonszensz.7 De folyton-folyvást lyukasak a társadalombiztosítási alapok is, mivel Magyarországon nemcsak adót fizetnek nagyon kevesen, hanem járulékot is. Nem folyik be annyi járulékbevétel, hogy a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alap eleget tudjon tenni törvényekben meghatározott kötelezettségeinek. Ebből adódik a kényszer, hogy az adóbevételek egy részét e két alapba kell átönteni, hogy ne legyen kifizetetlen nyugdíj, ellátatlan biztosított beteg.

A magyar állam szinte valamennyi alapvető funkciójára – önmaga működtetésére, gazdaságfejlesztésre, szociális célokra – arányait tekintve többet költ, mint közép- és kelet-európai riválisai, s ha kiadásait nem akarja vagy nem tudja mérsékelni, tartósan magas marad az adószint is. A jövedelmek nagyarányú elvonása miatt pedig romlik a gazdaság versenyképessége; oda a régi vonzerő. Márpedig a magyar állam a GDP több mint felét elvonja, s adósságai olyan tetemesek, hogy mostanság a GDP csaknem öt százaléka a hitelek kamatterheire megy el. A gazdaság növekedése lelassult, a 2006-ban elkezdődött stabilizációs politika nem kívánt, ám előre látható mellékhatásaként csaknem le is állt. Ebben egyebek mellett az is közrejátszott, hogy a – valóban impozáns – költségvetési kiigazítás nagyobb része adóemelésekkel valósult meg: 2006-ról 2008-ra a központi költségvetés bevételei (kerekítve) 6550 milliárd forintról 8160 milliárdra ugrottak, miközben a kiadásai 8510 milliárdról „csak” 9030 milliárdra nőttek. Az a tétova reformkísérlet pedig, hogy az ingyenes egészségügy legalább jelképesen, az első diploma megszerzése pedig részben fizetőssé váljék, a Fidesz agresszív fellépésén, az általa kikényszerített 2008-as népszavazással elvérzett. Holott a tandíjjal és a vizitdíjjal az államháztartást valamelyest tehermentesíteni lehetett volna. Vagy ami még fontosabb, elkezdődhetett volna a közfinanszírozás átalakítása annak jegyében, hogy a közjavak nem ingyenes járandóságok, azok költségeihez az igénybe vevők is hozzájárulnak, ha csak töredékesen is.

Summa summarum, 2006 és 2008 között a kormány a kötelező minimumot – a deficit Brüsszel által is keményen előírt csökkentését – teljesítette ugyan, de nem tudta dinamizálni a gazdaságot. Ellenkezőleg, a beruházások visszaestek, az életszínvonal csökkent, és a 2009-es európai parlamenti választásokkal nyilvánvalóvá vált, hogy politikai értelemben nincs több türelmi idő (valójában annyi sem volt). Ráadásul a növekedés serkentésének a régebbi forrásai is kimerültek. A privatizáció gyakorlatilag befejeződött, vételi céllal már nem (nagyon) jött friss tőke az országba. Lezárult a külföldi befektetőknek juttatott extra adókedvezmények időszaka is; az uniós csatlakozás után a korábban ígért, szerződésben rögzített mentességeket átmenetileg még fenn lehetett tartani, de az új támogatások megítélését már egységes uniós szabályok rögzítették, azok folyósítását Brüsszel ellenőrizte. A visegrádi országok már egyre kevésbé versenghettek, melyik ajánl nagyobb szubvenciót a befektetőknek. Döntőnek az általános versenyképesség bizonyult, e mutatókat tekintve riválisaink jócskán elhúztak, főleg a reformjaival, majd az euró bevezetésével gazdasági mintaországgá előlépett Szlovákia.

Egyre elfogadottabbá vált a nézet, hogy a növekedés beindításához az államnak csökkentenie kell az elvonásokat – adókat, járulékokat egyaránt. Ennek előfeltétele az állami kiadások drasztikus megnyirbálása, különben ismét veszélybe kerül az egyensúly. Még a kívánatos mértékek körül is körvonalazódott valamiféle konszenzus: a motorok felpörgetéséhez a szakértők legalább ezermilliárd forintos dózist javasoltak, amely egyfelől adó-, másfelől kiadáscsökkentésből állna össze. Mindazonáltal akadt különvélemény is, például Bokros Lajosé, aki önmagában az adócsökkentést nem tartotta üdvözítőnek, s a politika színpadára lépve, az MDF vezérfigurájaként is kitartóan kardoskodott amellett, hogy a reformok kritikus tömege nélkül nincs remény a gyorsításra.8

Itt tartottunk. Magyarországra ekkor ütött be a nemzetközi pénzpiaci válság.

Az áttételek tavaly októberben egyik napról a másikra nyilvánvalóakká váltak: összeomlott a tőzsde, a magyar állampapírok piaca és csaknem a forint is. E vészjósló jelenségek mögött viszonylag gyorsan kirajzolódott a lényeg: a Lehman Brothers bukását követően a bankok kivonultak a kockázatosabb területekről s piacokról, így nem fektettek magyar részvényekbe, állampapírokba sem. Nem vették a forintot és a forint alapú eszközöket, hanem szabadultak tőlük, a bankok pedig a korábban bőkezű hitelezést egy csapásra leállították, és betétgyűjtésre váltottak. A fenyegetettség kettős volt: ha a magyar államadósságot nem lehet megújítani, előbb-utóbb nem kapnak fizetést a köztisztviselők, közalkalmazottak, beüt az államcsőd, illetve ha sokat veszít értékéből a forint, törlesztésre képtelenné válnak a devizában eladósodott személyek, háztartások, ami végső soron az egész bankrendszert megrendítheti. Ehhez adódtak az októbertől egyre nyilvánvalóbbá váló reálgazdasági sokkok: a működőtőke is inkább megy, mint jön, Magyarország fő exportpiacai recesszióba csúsztak, magukkal rántva a magyar ipart is, amelynek egyötöde szinte egyik hónapról a másikra leállt, a munkanélküliség pedig gyors és erőteljes növekedésnek indult.

El lehetett dobni a konszenzusos recepteket.

A veszélybe került cégek megsegítése, a munkahelyek megőrzése, a bankok megerősítése, a betétesek és az adósok védelme, a visszaesés tompítása mind-mind extra állami kiadásokat követelt volna meg. Vagyis válságban épp azzal ellentétes gazdaságpolitika lett volna kívánatos, mint amilyen a magyar gazdaság válság előtti állapotából következnék. Nem az állami újraelosztás szűkítése, hanem kiterjesztése, nem az államháztartási deficit mérséklése, hanem az adók csökkentése jelentett volna némi könnyebbséget. No meg az, ha az állam új beruházásokba kezd, minél több zsebpénzt hagy meg az embereknek, roncsprémiumot ad az autóvásárlóknak – és így tovább. Csakhogy a költekezés luxusát a Magyarországgal szemben bizalmatlan befektetők és a fizetőképesség veszélybe kerülését érzékelő hitelminősítők nem adták meg. Arra tippeltek, Izland után Magyarország lesz a következő áldozat.

Ekkor már a kényszer diktált: minél kevesebb új adósság, minél csekélyebb deficit, ám annál több meggyőző erőfeszítés és látványos eredmény. Mindez annak érdekében, hogy a kockázatosnak tekintett magyar piacról eltávozott nemzetközi befektetők térjenek vissza, a külföldi bankok honi leányvállalatai folytassák a hitelezést, a részvényárfolyamok és a forint összeomlására játszó spekulánsok higgadjanak le, keressenek maguknak más célpontot. Ehhez szükség volt nemzetközi segítségre is: a piacinál olcsóbb kölcsönökre, valamint olyan megállapodásokra, amelyek a gazdaságpolitikát hitelesítik. Az Európai Unióval és a Nemzetközi Valutaalappal a magyar kormányzatnak hetek alatt sikerült megállapodnia. Ez nem csupán a gyors magyar fellépés sikere, októberben másutt is leesett a tantusz, és kialakult az új munkamegosztás. Eszerint a világ legnagyobb és legjobb adósságminősítésű országainak kormányai erőteljes gazdaságösztönző programokba kezdenek, jegybankjaik ontják s nyomják az ingyen – minimális vagy nullás kamatozású – pénzt a horribilis veszteségek pótlására, a náluk sebezhetőbb feltörekvő országok megsegítése pedig a nemzetközi szervezetek feladata lesz.

A magyar kormányzat dilemmája a következő volt: hogyan lehet a kívánatos mentőmanővereket a perpektivikus, tehát növekedést segítő célokkal ötvözni. Evidens volt, hogy a költségvetés terjedelmét legalább olyan mértékben zsugorítani kell, mint amekkora visszaesés várható; ha a következő két évben a gazdaságban összességében egy hónapnyi jövedelem elvész, a kiadásokat azzal arányosan vissza kell fogni. Mivel a magyar adósság kockázati megítélése a kritikus napokban sokat romlott, az adósság növekedését mindenképpen meg kellett fékezni. Ehhez hasonló, azonnali reagálásra nem kényszerültek a fejlett országok kormányai. Így aztán az Egyesült Államoktól Nagy-Britannián át Írországig és Japánig az államadósság-mutatók egy szemvillanás alatt drámai romlást mutattak. A náluk szegényebb országok efféle fiskális fegyelmezetlenséget nem engedhettek meg maguknak.

A tagállamok gyors eladósodása megoldhatatlan feladat elé állította a fenntartható növekedés feltételeire nagy gondot fordító Brüsszelt is. Az euróövezet adóssága az Európai Bizottság szeptember közepén készült dokumentuma szerint 2014-ben elérheti a GDP 100 százalékát.9 A válság első éve után már 20 uniós tagállam ellen folyik túlzottdeficit-eljárás, abban a reményben, hogy 2011–2012 körül normalizálódhat a helyzet. No nem mindenütt, mert Nagy-Britannia számára a 2013–2014-es pénzügyi évig van türelmi idő, a deficitet addig kell a maastrichti feltételnek megfelelő 3 százalékos limit alá szorítani. Mindazonáltal az uniós tagországok között csupán egyetlen olyan akad – minő véletlen, éppen Magyarország –, amelyik immár ötödik éve nem fér bele a maastrichti keretbe, azóta tart ellene a túlzottdeficit-eljárás, és még jövőre sem fogja teljesíteni a kritériumot. Brüsszel válságérzékenységét és engedékenységét egyaránt jelzi, hogy Magyarország az államháztartási hiány 3 százalék alá szorítására 2011-ig újabb haladékot kapott.

A nemzetközi szervezetekkel kialakított konszenzusos prognózis alapján a magyar GDP 2009-ben és 2010-ben öszszességében 7,5 százalékkal csökken, ami 2008-hoz viszonyítva alsó hangon is 2000 milliárd forint mínuszt jelent, többet, mint amennyi jövőre az öregségi nyugdíjakra be van tervezve. Az államháztartásból nagyjából ennek a fele esik ki, változatlan GDP-arányos deficithez tehát a kiadásokat uszkve ezermilliárddal csökkenteni kell. Ezt kell két év alatt megspórolni. Csak emlékeztetőül: a válság előtt épp ekkora kiadáscsökkentést szorgalmaztak a szakértők, amit mind Gyurcsány Ferenc kormányfő, mind Orbán Viktor Fidesz-elnök – egymástól függetlenül – képtelenségnek tartott. Pedig akkor még úgy látszott, e kurtításra növekvő gazdaságban lehetne sort keríteni. Most zuhanóban kényszerül erre a kormány.

Az ezermilliárdos megtakarítás kisebb részét az idén kell összehozni, amikor mélyül a válság, a nagyobb részét 2010-ben, amikor már várhatóan csillapodik, sőt a második félévben talán már növekedésnek indulhat a gazdaság. Ennek az aszimmetriának az az oka, hogy a válsággal keletkező veszteségeknek az államháztartás szempontjából van egy sajátos áthúzódó hatásuk: az üzleti szféra az idei teljesítmény- és jövedelemcsökkenés miatt jövőre feltehetően még kevesebb adót fog fizetni, mint 2009-ben. Összességében ezt teszi a lakosság is: ha spórolásra kényszerül, a költségvetésbe kevesebb forgalmi jellegű adó folyik be, ha pedig nő a munkanélküliség, mind az adózandó, mind az elkölthető jövedelem csökken. Így aztán a válságkezelés során, bármily meghökkentő is, a nagyobb visszaesést hozó 2009-es esztendő a könnyebb. Mert brutális volt ugyan a 13. havi bér elvétele a közszférában, a 13. havi nyugdíj megvonása, valamint az összes többi megszorítás, ezek a köznapi halandó számára is belátható döntések voltak. Világos képlet: kevesebb jövedelemből mindenkinek kevesebb jut. Nehezebb ügy a jövő évi büdzsé, mert abban már a megszorítások megszorítása következik. Pszichésen is nehezebb lesz a 2010-es esztendő, hiszen ha a makrogazdasági adatok már mutatnak némi javulást, ezt várnák el a háztartások is.

Ahhoz, hogy a gazdaság a befektetők szemében is hiteles makropályán maradjon, alaposan meg kell rostálni a jövő évi kiadásokat, egészen addig, míg azokat a várható bevételekkel összhangba nem hozzák. Itt már olyan erős érdekcsoportokkal ütközik a kormány, mint az önkormányzatok, a vasutasok, az egészségügyiek, a pedagógusok, a tűzoltók vagy éppen a gazdatársadalom. E szakma- és intézménycsoportok többsége pedig a szocialista frakcióban is jelentős erőkkel képviselteti magát.

Ebbe a válságkezelő fiskális politikába kellett minél több elemet beilleszteni a perspektivikus célokat szolgáló teendők közül. Ilyen volt a nyugdíjkorhatár megemelése vagy a gyermekgondozási segély két évre rövidítése, amiből a Bajnai-kormány nem profitál, hiszen e döntések csupán a következő évek költségvetéseit tehermentesítik. Ezeken a jövőre megválasztandó kormánynak tálcán felkínált ajándékokon kívül tipikus fájdalomcsillapító eszköz az állami foglalkoztatáspolitika megerősítése. Ennek új részterülete az Út a munkához program, amely nélkül a munkanélküliség ma már jócskán meghaladná a 10 százalékot. Viszont a programnak köszönhetően a közszférában foglalkoztatottak száma az év eleje óta több mint 60 ezerrel nőtt, alapvetően a közfoglalkoztatás különféle módozatai miatt. De az állásmegőrzést és álláskreálást a versenyszférában segítő kormányzati akciók sem voltak eredménytelenek: szeptemberben az Állami Foglalkoztatási Szolgálat valamivel több mint 27 ezer új állást regisztrált, ennek a felét valamilyen módon támogatta a kormány. Ami pedig a perspektivikus gazdaságpolitikai célok közül a versenyképesség javítását illeti, két ütemben mérsékelte a kormány a foglalkoztatás költségeit, eleget téve a munkaadók és a Reformszövetség igényének. A változtatás költségvetési szempontból nullszaldós, azaz az adó- és járulékcsökkenést a forgalmi jellegű adók növelése és az új vagyonadó ellentételezi.

Nagyjából ennyi. Szűkre szabott idejében a Bajnai-kormány nem kezdett neki a nagy elosztási rendszerek megbolygatásának, programjában szó sincs a reformok „kritikus tömegéről”. Az állami újraelosztás mértéke 2009-ben s 2010-ben alig mérséklődik, ugyanakkor a többségükben változatlan állami funkciókra egyre kevesebb pénz jut. Az egészségügy, a közoktatás egyes intézményei már alapjáraton üzemelnek, az állami szolgáltatások tovább romlanak. A költségvetés az uniós programokat leszámítva kivonult a beruházásokból. Nem bővül számottevően az adót-járulékot fizetők köre, a munkanélküliség pedig még hosszú hónapokig növekedni fog. A munkára ösztönzés és kényszerítés közül az utóbbi elemek erősödnek.

Klasszikus túlélőprogram; nem a kormányé, hanem az országé. De a jelek szerint nem eredménytelen, legalábbis a válságelhárítás terén.

Mert bár gyengébb a forint, mint egy évvel ezelőtt, egyre stabilabb, szinte „ráült” a 270-es vonalra. Az államadósság már a piacról is finanszírozható – ha drágán is –, nem csupán a nemzetközi szervezetek kölcsöneiből. A fiskális fegyelmet a hitelminősítők és a befektetők is méltányolják.10 A válság előtti szintjén van a Budapesti Értéktőzsde indexe, az állampapírok hozama, a magyar adósság kockázati megítélése és a jegybanki alapkamat is. Az államháztartás deficit-előirányzatának teljesítését a legbefolyásosabb külföldi elemzők már nem vonják kétségbe. Minden várakozást felülmúlóan javul a külső egyensúlyi helyzet: a folyó fizetési mérleg az idei első félévben minimális hiányt mutatott csupán, az uniós transzfereket is magában foglaló tőkemérlegé pedig vastag többletet produkált.

Az egyre biztatóbb összképet azonban nem volna szabad félreértelmezni. Egyrészt azért, mert a pénzügyi feszültségek csillapodásához legalább felerészben hozzájárult a globális klíma javulása is (ami még ma is számottevő kockázatokat hordoz), másrészt pedig a dicsérő elemzői nyilatkozatok dacára Magyarország adósságának besorolása több osztályzattal elmarad a többi visegrádi országétól. Mindazonáltal a Bajnai-programot szakmai-elemzői körökben az ország határain belül is szokatlanul egységesen ítélik meg,11 sőt a legfontosabb kormányzati előterjesztések parlamenti megszavazását sajátos módon még az ellenzék is egyengette – ha mással nem, távolmaradásával.

Depresszióba hajló idill.

III. Kísértések és kísértetek

„Olyan belső politikai állapotig jutottunk, ami előtt a világ egyre inkább értetlenül áll. A politikai gyűlölködés lassan már minden értelmes kezdeményezést kudarcra ítél” – írta legutóbbi tanulmányában Erdős Tibor közgazdász-akadémikus.12

Nem csoda, hogy a külföldi elemzők közül egyre többen a jövő évi választásokat tartják az egyik legnagyobb kockázatnak.

A tavaly októberi válságot még túlélhette volna Gyurcsány Ferenc, a második hullámban érkezőt, a kora tavaszit azonban már aligha. Egyrészt azért, mert a kormányfő októbertől márciusig szinte hétről hétre új, egyre vészjóslóbb forgatókönyvekkel állt elő, és akkor már egész egyszerűen nem volt hova hátrálnia. Ráadásul azt sem lehetett tudni, hol a vége, mi a vége a fejleményeknek. Másrészt egy kétéves, önmagában is sok megrázkódtatással járó stabilizációs szakasz után ő maga már aligha vezényelhetett volna egy újabb, két év alatt összességében 7-8 százalékos visszaesésre beállított gazdaságpolitikát.

Elsodorta a krízis a Gyurcsánynál radikálisabb, adócsökkentéssel kombinált egyensúlyi politikát szorgalmazó Szabad Demokraták Szövetségét is. A liberális párt ráadásul épp akkorra nullázódott le, amikor a Bajnai-kormány tett egy negyedfordulatot az SZDSZ felé: a korábbiaknál jóval erőteljesebb megszorítások ellenére is mérsékelte az adókat, a társadalombiztosítási járulékokat, hogy olcsóbbá tegye a foglalkoztatást. Az SZDSZ felőrlődéséhez és brutális vereségéhez az európai parlamenti választásokon persze hozzájárultak a párt belharcai, vezetőinek tétovaságai, követhetetlen taktikai próbálkozásai is. De nem ez volt a fő ok, hanem hogy liberális jellegű – pontosabban liberális stigmával illetett – válságkezelésre Magyarországon akkor már alig akadt vevő, a politikailag aktív népesség körében csaknem háromnegyedes többsége volt az etatista, paternalista és populista nézeteknek. A felvillanó protekcionizmusnak.

A választókat akkor már csak népnemzeti szólamokkal lehet elandalítani.

A visszaszoruló baloldal széles spektrumú, egyre mélyebben tagolt jobboldallal került szembe. Gazdaságpolitikai értelemben a skála a szélsőséges monetarizmustól a szélsőséges állami gyámkodásig terjed, sőt a jobbszélen még tovább: az idegen tőke megbélyegzéséig, a bankvilág megregulázásának szándékáig, az államadósság átütemezésének igényéig. Az egyik végletet Orbán Viktor tanácsadója, a jegybank korábbi elnöke képviseli, aki sokkal radikálisabb terápiát javall, mint a jelenlegi kormány. Vele szemben maga a pártelnök áll, aki – legalábbis verbálisan – minden megszorítást ellenez, rendre a nemzetközi szervezetek – köztük az Európai Bizottság – ajánlásaival ellentétes nyilatkozatokat tesz, és folyamatosan azt lebegteti, hogyha a Fidesz nyeri meg a választásokat, megakadályozza, hogy Magyarországon „gazdasági vészhelyzet” köszöntsön be. Tőle jobbra azok a szervezetek helyezkednek el, közéjük sorolva a Jobbikot is, amelyek kiszakítanák az országot az európai integráció mai norma-, érték- és szabályrendszeréből.

A kavalkád egyik vezéralakja vitathatatlanul Járai Zsigmond, aki gyakori előadásaiban fiskális fegyelemből leckézteti a kormányt. Úgy véli, a GDP 50 százalékát meghaladó állami újraelosztást a kiadások drasztikus csökkentésével 40 százalékra kell leszorítani, különben esély sincs a gyors felzárkózásra és az államadósság csökkentésére. Az összefüggés elvileg aligha vitatható, az állam zsugorításának kívánatos mértéke azonban meghökkentően nagy: a jövő évi büdzsé tervezetével kalkulálva uszkve minden ötödik forint, összességében több mint 2600 milliárd kiadás kirostálását jelentené az államháztartásból. De Járai nem érné be az éves deficit 3 százalék alá szorításával, vagyis a maastrichti követelmények teljesítésével sem. Szerinte olyan szigorú fiskális szabályt kell megalkotni, amilyen Svédországban van, vagyis az államháztartásnak 2 százalékos többletet kellene produkálnia. Ekkora átszabással – tisztán elméletileg – a jövő évi költségvetés tervezetében szereplő mintegy 1000 milliárd forintos deficit helyett több mint 500 milliárd forintos bevételi többletet kellene előirányozni.13 Ilyen értelmű módosító indítványt azonban a 2010-es költségvetés tervezetéhez a Fidesz egyetlen politikusa sem nyújtott be.

Mérsékeltebb álláspontot képvisel Varga Mihály, az Orbán-kormány pénzügyminisztere, aki – mint például a Magyar Közgazdasági Társaság idei, szeptemberi vándorgyűlésén tartott előadásában elmondta – elégedett lenne azzal is, ha az állami újraelosztást sikerülne 45 százalékra mérsékelni. Az államadósság növekedésének megfékezésére ő is elfogadna valamiféle fiskális szabályt, de korántsem olyan szigorút, mint Járai. A szakmai közönség előtt fegyelmezettséget mutató Fidesz-alelnök néhány nappal később már nem költségvetési szigorról, hanem lazításról értekezett – igaz, szélesebb nyilvánosság előtt.14 A Bajnai-kormányzat jövő évi deficit-előirányzata nincs kőbe vésve, nyilatkozta, szerinte a hiányt átmenetileg akár növelni is lehetne, ha az új kormány a nemzetközi szervezetek szemében is hitelesen képvisel egy növekedésélénkítő és foglalkoztatásbővítő politikát. Ez nem könnyű feladvány, különös tekintettel arra, hogy a Valutaalappal egyre több baja van a Fidesznek: Varga Mihály például azt rótta fel neki, hogy „túl optimistán” ítéli meg Magyarország helyzetét, Orbán Viktor pedig a gondolatmenetet azzal fűzte tovább, hogy a Valutaalap nem a magyar polgárok érdekeit képviseli, hanem azokét a tőkés csoportokét, amelyek hitelt adtak Magyarországnak.15 Utóbbihoz hasonló minősítés az 1982-es csatlakozás óta nem hangzott el felelős magyar politikus szájából.16 Ha másért nem, önfegyelemből türtőztették magukat: tudták, nem illő s főleg nem eredményes, ha egyszerre kérnek s ellenségeskednek. Márpedig a Fidesz feltett szándéka, hogy a Valutaalappal kötött megállapodást újratárgyalja.

Mintha harminc évet gyalogolnánk vissza az időben, olyan korszakban landolva, amikor – a Figyelő című gazdasági hetilap bölcs főszerkesztőjét, Garam Józsefet idézve – egyszerre három ceruzával kellett írni. Úgy, hogy a Nyugat pontosan értse, mit szándékozunk tenni, hogy Moszkva ne fogjon gyanút, és hogy lehetőleg még a magyar közönség is értsen belőle valamit. A technika a Fidesz eszköztárában úgy módosult, hogy van egy szöveg napi politikai használatra a törzsszavazóknak, van egy radikálisabb változat a tőlük jobbra állóknak, és van egy harmadik is, az elemzőknek és szakértőknek, akik még emlékeznek a Fidesz 1998 és 2000 közötti fegyelmezett fiskális politikájára, az ázsiai és orosz válság hónapjaiban végrehajtott csendes kiigazításra; utóbbi változat a nemzetközi szervezetek, hitelezők és hitelminősítők megnyugtatására is szolgál.

Ékes példája az árnyalatok fontosságának a fideszes tétel módosulása, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet kell teremteni. Aki csak kicsit is érdeklődik a politika iránt, úgy emlékezik, hogy ezt a Fidesz határozottan beígérte, sőt kampányol is vele. Csakhogy ez féligazság. „Nem azt mondjuk, hogy tíz év alatt teremtünk egymillió munkahelyet, hanem azt mondjuk, ahhoz, hogy Magyarország talpon maradjon a közép-európai gazdasági versenyben, egymillióval több legális munkahelyre van szükségünk” – nyilatkozta a Fidesz-frakcióvezető Navracsics Tibor szeptemberben az InfoRádió Aréna című műsorában, nehogy már félreértés legyen, és néhány nappal később a legnagyobb példányszámú napilapnak, a Blikknek Orbán Viktor is hasonlóképpen fogalmazott.17

A fideszes nyilatkozatok alapos vizsgálata nélkül az óvatlan olvasónak az a benyomása támadhat, hogy hatalomra kerülése esetén a párt mindent helyreállít s helyrehoz, amit a Bajnai-kormány elkövetett az emberek ellen. A Fidesz szakpolitikusai és szóvivői a jövő évi költségvetés tervezetének benyújtása óta elutasították egyebek mellett a vasúti szárnyvonalak felszámolását, a közösségi közlekedés szubvenciójának megnyirbálását, a megszorításokat a szociálpolitikában és az egészségügyben (ahol a szakpolitikus Pesti Imre szerint „aktív eutanázia zajlik”), a közoktatásban és az önkormányzati szférában, jobb közbiztonságot követeltek, ellenezték az agrártámogatások megcsapolását, a gázár- és távhőtámogatás mérséklését. Magát az előterjesztést pedig Orbán Viktor „az elmúlt húsz év legveszélyesebb tervezetének” titulálta, és megígérte, hogy kormányra kerülvén azonnal megváltoztatja. Ám utóbbiból nem következik, hogy a hősies nyilatkozatokkal megvédett területeken az elvett milliárdokat a Fidesz rögvest visszaadná. Erre a szertartásos napi sajtótájékoztatókon nem hangzik el konkrét ígéret. Sőt ha valakinek netán úgy rémlett volna, hogy a Fidesz egykor megígérte a 13. havi nyugdíj visszaadását (a 14. havi nyugdíj bevezetését), azt Varga Mihály maga ábrándította ki a minap: a Fidesz-kormány olyan döntéseket hoz majd, amelyek a nyugdíjak reálértékét stabilizálják. Ez pedig nem különbözik a Bajnai-kormány politikájától. Nyílt kötelezettséget a Fidesz csak az ingatlanadó megszüntetésére és a gyes-szabály helyreállítására vállalt – másra nem.18 Ebben egyébiránt a nemzetközi hitelminősítők és elemzők sem (nagyon) kételkednek;19 ám ha kitör rajtuk a bizalmatlanság, annak nagy ára lesz.

Van élet a Fidesztől jobbra is, és egyre élénkebb. A globális világrend pénz- és profitközpontúságával szembe a magyar érdekeket állító Jobbik Magyarországért Mozgalom támogatottsága például október közepén a pártot választani tudók körében meghaladta a 10 százalékot. Melyek volnának a magyar érdekek? Egyebek mellett az uniós csatlakozási szerződés felülvizsgálata, az államadósság „részbeni vagy teljes egészében való” elengedése. „A kilábaláshoz teljes paradigmaváltásra van szükség. A globalizmussal szemben egy erős, aktív államra. A jelenlegi sztalinista alaptörvény helyett egy a Szent Korona-tanra épülő új alkotmányra. A béna kacsa módjára vergődő liberális demokrácia helyett egy értékelvű demokráciára. A pusztító neoliberális elvek helyett a krisztusi tanítás egyetemes és időtálló értékrendjére” – olvasható a párt programjában.20 A szerzők nem riadnának vissza a privatizált nemzeti vagyon egy részének, illetve a pénzintézeteknek a – közelebbről nem definiált – „visszaszerzésétől” sem, utóbbira úgymond azért volna szükség, hogy a gazdasági életben az idegen bankok túlsúlyát csökkentsék.

A nemzeti radikalizmus ragályosan terjed, az idén augusztusban országos gyűlést tartó Magyarok Szövetsége például látványosan tovább megy a Jobbik céljainál,21 egészen a pénzintézeti tevékenységből származó haszon és a tőzsdei műveletek korlátozásáig, a helyi pénzes cserekörök elterjesztéséig.22 Az idegenellenességükkel és antikapitalizmusukkal tömegeket szédítő szervezetek előretörése azért meghökkentő, mert az 1990-es választásokon az efféle vagy hasonló eszmékkel s rögeszmékkel kampányoló pártok, mozgalmak valamennyien elbuktak, nem hozott számukra elegendő voksot sem a Szent Korona-tan, sem Magyarország védőhatalmi státusa a szülőföldjükön őshonos magyar közösségek felett.

A választék óriási, viszont a mezsgye szűk. Bárki nyerje is a választásokat, jövőre még birkóznia kell a recesszió utóhatásaival: a nagy munkanélküliséggel, a gyéren csordogáló állami bevételekkel, a végletekig kifeszített költségvetéssel. No és az elmúlt években felszított választói igényekkel.

A győzelemre aspiráló Fidesz a mai globális kereteket és játékszabályokat verbálisan sem adta fel, legfeljebb olykor úgy tesz, mintha, a Jobbik és az újkori pogányság gyarapodó tábora23 azonban nyíltan szembehelyezkedik velük. A piacgazdaság álságos és valódi ellenfelei évekig szót értettek, Orbán Viktornak sikerült őket – valóban vagy látszólag – egy zászló alá terelnie, újabban azonban egyre több bajuk van egymással. A Fidesznek egyre több baja van – s lesz is még – a saját maga keltette illúziókkal is, amelyekből itt-ott már visszavesz – lásd egymillió új állás, 13. havi nyugdíj. Elkezdte a hátrálást, bármennyire kockázatos is.

A Fidesz idestova hét éve szajkózott fő üzenetei végtelenül egyszerűek. Egy: a szocialisták hazudnak, csak a hatalmat akarják birtokolni, nem értenek semmihez, bármihez nyúlnak, elrontják. Kettő: ha a Fidesz kormányozna, nem volna szükség megszorításokra, mert a pártnak van receptje arra, miképp lehet gyors növekedéssel felzárkózni, „kinőni” az államadósságot, bevezetni az eurót. Három: a gyors növekedés nem jár az egyensúly veszélyeztetésével, az adócsökkentéssel nem kevesebb, hanem több pénze lesz az államnak, így aztán a Fidesz győzelméből mindenki részesedik. Bár a szoclib tábor által sugallt Fidesz-kép sem vádolható túlzott bonyolultsággal – O. V. pártja mindenre nemet mond, agresszív, kokettál a szélsőjobbal etc. –, az korántsem tekinthető hasonlóan hatásosnak. De ez momentán mellékes: a Fideszre az igazi veszélyt nem a baloldal, hanem saját szavazótábora jelenti. Ez is sajátos válságjelenség: a Fidesz-üzenetek a krízis kiterjedésével egyre kockázatosabbak lettek, pusztán azért, mert nőtt a szakadék az ígéretek és a kormányzati lehetőségek között. Ha pedig a választók netán tömegesen csalódnának a kormányra készülő vagy kormányzó Fideszben, félő, többségük nem balra veszi az irányt, hanem masíroznak tovább jobbra, új csodákra várva s vágyva.

Jegyzetek

1 Gideon Rachman: When Austerity Does Not Come Easily. The Financial Times, 2009. május 25.

2 A világ készpénzben és értékpapírokban mérhető vagyona 2008-ban átlagosan 11,7 százalékkal csökkent, a legnagyobb veszteséget az észak-amerikai kontinens polgárai szenvedték el, akik átlagosan vagyonuk több mint egyötödét elbukták. (The Boston Consulting Group: Delivering on the Client Promise, Report, 2009. szeptember.)

3 World Economic Outlook, International Monetary Fund, 2009. október.

4 Marek Belka: Emerging Markets: Challenges and Rewards. International Monetary Fund, 2009. október 6.

5 Gyurcsány Ferenc: Megegyezés. Magyarország megújításának lehetséges irányáról. Népszabadság, 2009. augusztus 29.

6 A gazdasági növekedés beindításához szükséges teendőkkel a legharsányabban 2008 nyarán az Oriens (Barabás Gyula, Holtzer Péter, Orbán Krisztián és Vojnits Tamás) állt elő; a tanulmány láthatóan nagy hatással volt a Reformszövetség szakértőire is, akik 2009 februárjában ismertették programjavaslataikat. Kormányfőként Bajnai Gordon részben az utóbbira, részben a Veres János pénzügyminisztersége végnapjaiban a József nádor téren összeállított vészforgatókönyvre épített.

7 A 2009 szeptemberében zárult pénzügyi évben az Egyesült Államok produkált 10 százalékos (1,4 trillió dolláros) hiányt, amely a második világháború idején mért deficit óta a legnagyobb. Ez pedig úgy jött össze, hogy az Egyesült Államok kormánya és jegybankhálózata fordította a legnagyobb összeget a bankok megsegítésére és a gazdaság ösztönzésére.

8 Bokros szerint a növekedés felgyorsítása érdekében kézenfekvő volna az egészségügyi, oktatási, nyugdíj-, közigazgatási és adóreformokat öszszefűzni, hogy hatásaik egymást erősítsék. Bokros Lajos: A reformok kritikus tömege. Élet és Irodalom, 2009. január 23.

9 Economic Crisis in Europe: Causes, Consequences and Responses (provisional version). European Commission Directorate-General for Economic and Financial Affairs, 2009.

10 Szeptember 11-én a JP Morgan elemzői azt prognosztizálták, hogy Magyarország 2014-ben be tudja vezetni az eurót, egy évvel korábban, mint Lengyel- és Csehország. Szeptember 18-án a Bank of America–Merrill Lynch azt jövendölte, hogy a magyar költségvetési pálya meredeken javulni fog, szemben a lengyellel, amely erőteljesen romlik. Október 2-án a Standard & Poor’s negatívról stabilra változtatta a hosszú lejáratú magyar államadósság minősítését. Október 12-én a Bank of America–Merrill Lynch bankcsoport azt jelezte előre, hogy a magyar gazdaság már jövőre növekedni fog, a tempó 2011-re 4,5 százalékra gyorsul, ezzel a térség egyik legdinamikusabb gazdasága lesz.

11 A gazdaságpolitikával szemben rendszerint felettébb kritikus Jaksity György, a Concorde Értékpapír Zrt. ügyvezetője például úgy nyilatkozott az InfoRádióban, hogy hónapok óta higgadt, józan válságkezelés történik, nem csupán tűzoltás. Mindazonáltal megjegyezte, ha „visszalépünk a jól ismert adósságspirálba, akkor megint elpártolnak majd tőlünk” a befektetők. Idézi: Világgazdaság Online, 2009. szeptember 21.

12 Erdős Tibor: Válságkezelés Magyarországon. Pénzügyi Szemle, 2009/2–3.

13 Farkas Zoltán: Pontokba szedve: Járai kontra Bajnai. hvg.hu, 2009. szeptember 25.

14 Varga Mihály: nincs kőbe vésve a hiánycél. Az MTI tudósítását idézi a portfolio.hu, 2009. október 1.

15 Át kell majd csoportosítani az uniós támogatásokat. fidesz.hu, 2009. szeptember 10.

16 A Nemzetközi Valutaalap a keményvonalas, Moszkvához hű MSZMP-vezetők szerint a nemzetközi monopoltőke trójai falova volt…

17 „Arra a kérdésre, hogy mi visz ki minket a bajból, az adja meg a választ, hogy mi vitt be minket a bajba. 1 millióval kevesebb munkahely van, mint 20 évvel ezelőtt. Ha nem tudunk ennyi munkahelyet teremteni, nem jutunk ki a bajból” – válaszolta Orbán Viktor a Blikk kérdésére. Nem kérünk türelmi időt. fidesz.hu, 2009. szeptember 26.

18 Orbán Viktor tanácsadói közül először Szapáry György, a jegybank korábbi alelnöke ütött meg reális hangot, azt sugallva, a Fidesz köreiben pontosan tisztában vannak vele, milyen szűk a gazdaságpolitikai mozgástér. Farkas Zoltán: „Nem hinném, hogy az új kormány mindent visszacsinál”. interjú Szapáry Györggyel, HVG, 2009. július 18.

19 „A Moody’s meglátása szerint bár van némi politikai kockázat a jövő évi választásokkal kapcsolatban, de (…) a várhatóan győztes Fidesz csak a szavak szintjén populista” – a hitelminősítő Moody’s Investors Service jelentését idézi: portfolio.hu, 2009. szeptember 29.

20 Vona Gábor–Morvai Krisztina–Balczó Zoltán: Magyarország a magyaroké!, 2009. március.

21 A Magyarok Szövetsége kiáltványt intézett a köztársasági elnöknek és az Országgyűlésnek címezve, hogy október 23-ig indítsák el az alkotmányozást. magyarokszovetsege.hu, 2009. augusztus 26.

22 Az első utalványos pénzhelyettesítő Sopronban jelenik meg, Kékfrank elnevezéssel.

23 Lásd erről: Ablonczy László: A táltosok már a spájzban vannak, Heti Válasz, 2009/40; Menekülés az őstörténetbe, Heti Válasz, 2009/42.

 

 

Kapcsolódó írások:

Farkas Zoltán: Kényszerek és képzetek – A Bajnai-kormány öröksége Orbán Viktornak alaposan keresztbe tettek a görögök. Ha voltak is...

Farkas Zoltán – A tervezőasztaltól a boncasztalig (Az Orbán-kormány gazdaságpolitikai szándékai és a valóság) Schmitt Pál köztársasági elnök határidőre aláírta a „talpra állás”...

”A harctéri szanitéc nem finomkodik” – Bajnai Gordon nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszterrel beszélget Farkas Zoltán Hat hét csaknem megrengette Magyarországot. Október elején kitört a tőzsdekrach,...

Farkas Zoltán: Ámítási mesterkurzus Egy a tábor, egy a zászló – ezt sugallja Szijjártó...

Farkas Zoltán: Önkénygazdaságtan – A Fidesz erőltetett menete In memoriam Antal László Önmegváltók Nem tudni, történelmi vagy keresztény...