Bán Zsófia: Lótek (Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.)

Ha minden nyelvi konnotációja ellenére mégis értelmes, sőt értékes tevékenységként akarnánk elgondolni a fából vaskarika szófordulatot, akkor értelmező közegként kétségkívül a low tech kontextusa kínálkozik erre a célra. Mert a low tech, azaz low technology (alacsony v. kezdetleges technológia) olyan eljárást sugall, amelynek már megvan ugyan a high tech verziója – ahhoz képest low –, mégis akár történelmi, akár politikai vagy financiális okokból a kezdetleges, low verziót használjuk vagy értjük rajta. Ha már tudunk vasból vaskarikát csinálni, ugyan miért akarnánk azt fából elkészíteni (innen a kifejezés valami abszurdra, értelmetlenre, hiábavalóra utaló jelentése)? Vagy ha mégis, annak nyilván megvan a jól meghatározható, alapos oka. Érdekes megfigyelni, ahogy a low tech kifejezés eredeti, negatív, lesajnáló konnotációja a történelem során, napjainkig bezárólag átfordul, és gyakran pozitív jelentést vesz fel, amennyiben valamiféle szembenállást, ellenállást, protestpozíciót fejez ki, a gyengébb pozícióját az erősebb ellenében. Mára már van benne valami hősi, hogy ne mondjam, forradalmi, ami valahogy mindig az adott kultúra ellenkultúrájához kapcsolja. Eredetileg persze azokat a kézműves technológiákat és szerszámokat jelentette, amelyeket az ipari forradalom előtt használtak, s amelyeket minimális tőkebefektetéssel lehetett alkalmazni, és egyének, illetve kis létszámú csoportok is tudhattak gyakorolni. A modern, kapitalista társadalmakban ezek a technológiák túlhaladottakká váltak, és a hozzájuk való ragaszkodás (mint például a ludditák, a géprombolók vagy a különböző s a mai napig létező vallási szekták, mint például az amishok, mennoniták esetében) retrográd, múltba forduló és a haladást megakadályozni próbáló, illetve arról nem tudomást vevő viselkedésnek számított. Az iparosodás előrehaladtával, főképp Észak-Európában és az Egyesült Államokban, már a 19. század közepére jelentkeztek olyan mozgalmak, így például egy elsősorban esztétikai célokat valló mozgalom, az Arts and Crafts Movement, amelyek a vissza a természethez és a népművészethez romantikus szlogenjét hirdették. Ezek gyakran a 20. századra is áthúzódtak, mint az imént említett mozgalom is, amelynek keretében művészek, építészek, designerek és amatőrök kis kézműves műhelyekben felélesztették a régi, low technológiákat, hogy az ipari esztétika lelketlenségét – illetve amit ők annak láttak – ilyen módon ellentételezzék. Később, az Egyesült Államokban és másutt, ennek többféle továbbfejlesztése, leágazása lett, mint például az Amerikában a mai napig virágzó DIY (do it yourself) mozgalom (lásd az erre vonatkozó hatalmas irodalmat az amerikai, illetve angolszász kultúrában), sőt nevezhetjük életfilozófiának, amelyik a már említett Arts and Crafts mozgalmon kívül az amerikai puritanizmus történelmi időszakát és kultúráját is forrásának mondhatja, amelyben a DIY nem erkölcsi, hanem szimplán a túlélés érdekében respektált imperatívusz volt. De említhetnénk itt olyan kultikussá vált műveket is, mint a számtalan új és bővített kiadást megért, de eredetileg 1968-ban, az amerikai ellenkultúra virágkorában publikált Whole Earth Catalog c. művet Stewart Brandtől, amelyik az akkoriban beinduló polgárjogi mozgalmak közvetett, kisebbségi csoportokra vonatkozó politikai célkitűzései helyett közvetlen hatalmat kívánt adni az egyének kezébe gyakorlati tudás és eszközök formájában, melyek révén megszűnik kiszolgáltatottságuk, és jóval gyakrabban tudnak önellátókká válni. A tudás demokratizálódása és általános elérhetősége szempontjából nem véletlenül nevezte a Catalog-ot később az Apple cég alapítója, Steve Jobs a világháló konceptuális előfutárának.

Hasonló, csak persze később induló folyamat figyelhető meg a művészetek, konkrétabban a médiaművészet terén, amelyik általában a legújabb technikát használja a művészi kifejezés elsődleges eszközeként. A folyamatos update-, illetve upgrade-olás alapvető kényszer mindazok számára, akik, akár művészi, akár tudományos vonalon, ezen a területen mozognak. Ez pedig folyamatos konzumálást jelent, általában borsos árakon, ami többnyire a multinacionális cégeket támogatja. A low tech hirdetői ezzel szemben olcsó, illetve szabadon, ingyen, mindenki által hozzáférhető technológiákat és rendszereket preferálnak (például olyanokat, amelyeknek update szempontból már lejárt a szavatossága, s ezért szemétnek nyilváníttattak), illetve olyan művészeti megoldásokat, amelyeknek kreatív ereje éppen fapadosságukból ered. A high tech nem feltétlenül biztosítja a magas (high) kreativitást, sőt gyakran maga az adott médium, illetve annak határai jelentik a kreativitás határait. A low tech művészet alkalmazóinak tehát különféle megfontolásaik lehetnek. Képviselhetnek egyfajta politikumot, rendszerellenességet (s itt a rendszer mindkét értelemben érvényes), amennyiben nem kívánják elfogadni a folyamatos fogyasztáskényszert. Vagy lehetnek művészeti megfontolásaik, amennyiben nem kívánják hagyni, hogy egy technikai médium adottságai korlátozzák a kreativitásukat, s gyakran olyan munkákat hoznak létre, amelyekben a digitális (vagy analóg) technikát leegyszerűsítve, „lebutítva”, illetve a normál használatuktól eltérően alkalmazzák. Végül képviselhetnek egyfajta ironikus, játékos látásmódot is, amelyben mindez együttesen van jelen.

A Videospace Budapest galériában most látható Low-Tech című kiállítás darabjai leginkább ez utóbbi kategóriába sorolhatók, amennyiben az ötletesség és játékosság néha ellenállhatatlan humorral és iróniával párosul. Példa erre Július Gyula Oszcilláció (2009) c. remek installációja, amely egy fadobozban UV-fénnyel megvilágított s folyamatosan pörgetett műanyag zsinór élőképét kivetíti egy monitorra, amelyen ez a röhejesen-mechanikusan létrehozott hullámkép a megszólalásig hasonlít egy high tech komoly oszcillogramhoz, mintegy megfricskázva mindenkit, aki könnyen bedől az efféle „tudományos-technikai” ábrázolásmódoknak. De említhetném KissPál Szabolcs Körhullám (2003) c. installációját, amely a humort sikerrel párosítja a poétikummal, és még tudománypedagógiai értéke is van. A mű azt mutatja be, hogy egy hang által keltett körhullám hogyan alakul át képpé, azaz szinesztéziásan vizuális élménnyé tesz egy hanghatást oly módon, hogy egy régi, tölcséres hangszórót egy elválasztó fólia segítségével megtölt vízzel, s a (nem látható) csepegés hangja hullámmozgásra készteti a fólia feletti vizet, amelynek képe a megvilágítás révén kivetül a falra – igen szép vizuális haiku. A gyakran hihetetlenül bonyolult, kifinomult technikai szerkezeteket saját kezűleg létrehozó Csörgő Attila ezúttal a végtelen redukció útját választotta: Óramű című objektje (1993/2009) egy farostlemezre szerelt, számlap nélküli óra, amelynek két, hetykén piros kis másodpercmutatója ellentétes irányban mozog – egyszerre humoros és filozofikus mű. Pacsika Rudolf Konspirációelmélet-generátora (2004) egy olyan fából készült „számítógépes terminál”, illetve játékautomata, amelyet egyetlen fagombbal lehet működésbe hozni. Tekerésre alul az első ablakban egy – többnyire katasztrofikus, traumatikus – történelmi esemény neve jelenik meg, ezt összeköti a „made by” szöveg, ezután még egy ablak következik, s végül az „and” felirat az utolsó ablakkal (így például: Chernobyl made by Al Kaida and scientology), s a gomb tekergetésével a legkülönfélébb konstellációkban szerepelnek események és nevek, illetve csoportok – poénos, de itt az erős mezőnyben nem a legjobbak közé tartozik. Sipos Melinda és Németh Péter Fénylugas 0.2 című installációja (2008, Kitchen Budapest projekt) már jóval érdekesebb, szofisztikáltabb és látványosabb mű (bár, mint láthattuk, itt a szofisztikum nem feltétlenül a bonyolultságot jelenti). A dekorációként, illetve hangulati elemként is használható mű saját kezűleg is összeállítható papírtekercsek és led-kijelzők segítségével. Egy videóról kapott képet redukált, 7 × 9 pixeles, kis felbontásban mutat meg. Az öt különböző videóról kapott kép (pl. napsütötte erdő, nagyváros fényei, víztükröződés) az élességét elveszítve elmosódott, színes fény-árnyék jelenséggé alakul át, mintha valamiféle derengő, álomképet néznénk; már szinte sejtjük, hogy mit ábrázolhat, de tudni sohasem tudhatjuk – a DIY, a művészet (az esztétikum) és a technika lefegyverző kombinációját alkotó mű. Végül Sugár János két műve két radikálisan különböző megközelítésmódot képvisel a low tech világán belül. A Csörgő-műre rímelő végtelen redukció nála az Omega pont (demo) (2000) c. műben érhető tetten, amely egyszerűen egy ROSSZ feliratú villanykörte, amelyet egy JÓ feliratú kapcsolóval lehet felkapcsolni – az ebben a műben is nyilvánvaló filozofikumot a Csörgő-mű azért ennél összetettebben hozza, jóllehet Sugárnál talán éppen a nyilvánvaló primitivizmus kíván a humor egyik forrása lenni. Ennél jóval érdekesebb Halhatatlan tettesek (1988) c. műve, amely opera a videotechnikáról, s melynek rendes, kamaraoperai zenéjét Litván Gábor írta, s hossza 30 perc. Egy monitoron nézhetjük-hallgathatjuk végig a művet fülhallgató segítségével, amelynek „cselekménye” a Jancsi és Juliska c. mese abszurd parafrazeálására épül, ám szövegét tekintve a videó működésének rendkívül technikai jellegű leírását adja. A színpadon a két szereplőn kívül egy hatalmas fakamera látható, valamint egy REC és egy PLAY feliratú óriásgomb, melyekre a műben elhangzó „hogyan működik?” kérdése vonatkozik. Az abszurd megjelenítésen túl a mű médiafilozófiai kérdéseket vet fel a felvett, illetve a megélt élmények tettszerűségére, élményszerűségére vonatkozóan – A kopasz énekesnő Jancsi és Juliskába, valamint egzisztencialista filozófiába és kortárs zenébe ojtva. A több előadást is megért művet eredetileg a Szkéné színpadán mutatták be 1988-ban (teljes hossza 70 perc), amikor a mű által felvetett kérdések médiatechnikai szempontból is erősen aktuálisak voltak. Azonkívül, hogy a remekül összeválogatott kiállítás (kurátor Eike Berg) a low tech fentebb kifejtett, nemzetközi jelenségének egy érdekes hazai, művészeti megnyilvánulása, a szellemes, gondolatébresztő művek szervesen illeszkednek képzőművészetünknek abba a konceptuális, neoavantgárd vonulatába, amelynek legjelentősebb képviselője és motorja Erdély Miklós volt. Így nő össze, ami (végül is) összetartozik.

Erdély Miklós szelleme…

Videospace Budapest Galéria, 2009. szeptember 12. – október 24. Kurátor Eike Berg.

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Ami a levegőből is jöhet (Laurie Anderson médiaműveinek kiállítása. Pixel Galéria, 2007. június 13. – augusztus 20., kurátor Július Gyula. ) Bán Zsófia Ami a levegőből is jöhet Vegyük sorba,...

Bán Zsó­fia: Sin City, Bu­da­pest (Hatások és visszahatások – Budapest változásai a 80 éves városépítészet-oktatás tükrében. Budapest Kiállítóterem, 2009. október 9–25.) Október nálunk az „építészet hónapja”, s ha van a (vizuális)...

Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.) Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy...

Bán Zsófia: Genderközivé lesz (Gender Check – Gender Roles in the Art of Eastern Europe. Kurátor Bojana Pejic. Ludwig Museum, Bécs, 2009. november 13. – 2010. február 14.) Ha azt mondom, gender, te azt mondod, beszélj magyarul; ha...

Bán Zsófia: Egy ágyban az ellenséggel (Gőbölyös Luca Férjhez akarok menni! c. kiállítása, Knoll Galéria, Budapest.) Amióta Claude Lévi-Strauss megmondta, hogy a főzés nem más, mint...