Győrffy Iván: Lukianosz a moziban (Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino.)
A rablók és pandúrok, a B-szériás filmek és a mozimitológia után a történelem is jól megkapja a magáét Tarantinótól. Legújabb alkotása, a Becstelen brigantyk nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy hajtűkanyart illesszen a második világháború unalomig ismert (de elégszer sosem ismételhető) borzalmas fordulatai közé. Ez az alternatív történelem valahol 1944 derekán ér véget. Nem fojtják vérbe a varsói felkelést, nem lesz nyilas hatalomátvétel Magyarországon, Budapest ostromára semmi szükség, Jalta és Potsdam mintha meg sem történt volna, Drezda lebombázása, Hirosima és Nagaszaki értelmetlenné válik, Mussolini kivégzésének, Hitler és Goebbels öngyilkosságának nyoma sincs, és milliónyi áldozat menekül meg a náci mészárszéktől. Hiszen történik valami egy kis párizsi moziban, ami megváltoztatja és megváltja a világot. Az ötlet, hogy a mozi vessen véget a történelemnek, zúzza szét a Harmadik Birodalmat, s a nitráttal átitatott filmtekercsek égessék porig A nemzet büszkesége premierjére érkező illusztris társasággal telezsúfolt teátrumot, Tarantino számára egyszerre metafora és legkézzelfoghatóbb valóság. Az a fajta valóság, amely csak celluloidra rögzítve vagy a néző retinájába másolva kelhet életre.
A Becstelen brigantyk szemtelen játék idővel és térrel, nevekkel és jelképekkel, fantáziával és hitelességgel. Úgy dacol a mozi s azon belül a háborús drámák bevett kliséivel, hogy megidézi, ezerszeresen felnagyítja, majd messzire elhajítja őket. Ahogy a kétrészes Kill Bill hősnője a zsigeri filmtörténelem, az exploitation mozi őserdején küzdötte át magát, vagy ahogy a Robert Rodríguezzel közösen összetákolt duplamozi, a Halálbiztos és a Terrorbolygó paranoid figurái a grindhouse-típusú filmvetítések latrinájában mártóztak meg, úgy a Becstelen brigantyk karakterei és beállításai sem kímélik az elődöket. Kifigurázzák, emléket állítanak nekik, fejet hajtanak előttük, kifacsarják őket, s közben tipikus Tarantino-mozivá állnak össze.
Amit ugyanis a megszállott videotékásból ünnepelt rendezőzsenivé avanzsált amerikai direktor csinál, az nem egyéb, mint „kinematográfiai hellenizmus”. Úgy viselkedik, mint a hellenisztikus gondolkodó, Lukianosz, aki Igaz történetek című paródianovellájának bevezetőjében így ír: „Engem aztán igazán nem lehet a hazudozás vádjával illetni, mint a többieket, hiszen nyíltan megmondom, hogy egy árva szó sem igaz elbeszélésemből. Bizony, olyasmikről írok, amiket nem is láttam, nem is tapasztaltam, másoktól sem hallottam, sőt nemhogy nincsenek, de még csak nem is lehetségesek.” Azzal, hogy felüllicitálja a legvadabb történelmi képzelgéseket, Tarantino egyszerre feszegeti és jelöli ki újra a kultúra kereteit. Egymástól gyökeresen eltérő tradíciókat, stílusokat, kulturális sémákat olvaszt egybe – Fassbinder beállításai nála jól megférnek a spagetti-western klasszikusaival, Fritz Lang Enzo G. Castellarival, az 1978-as „eredeti” Becstelen brigantik rendezőjével, Beethoven és Morricone futamai egymásra felelgetnek –, s olyan filmes szinkretizmus kerekedik belőlük, amelyen egyaránt megteremnek a romlás virágai és a művészi képzelőerő friss hajtásai. Minden csak nézőpont kérdése: Tarantino filmjei a sorból cseppet sem kilógó Becstelen brigantykkal együtt szedett-vedettségük miatt gyűlölhető, ám világos alkotói koncepciójuk miatt szerethető darabok. Trágárságaik miatt egyeseknek taszító, tömör és kiérlelt dialógusaik okán mások számára kifejezetten inspiráló művek. Aki áldani vagy átkozni akarja Tarantinót, legújabb opusában sem fog csalódni: hideglelős párbeszédek, nyílt színi skalpolások és nyelvi zsonglőrködés váltják egymást, ahogy a pörgős akciójeleneteket is lassú, morbid közjátékok ölelik körbe.
Ugyanakkor a film mégis újat hoz a rendezői repertoárba. Nyoma sincs a körkörös szerkezetnek, a ravasz időjátéknak – egyedül a „film a filmben” típusú flashbackek zavarják meg a lineáris történetvezetést. A fejezetek nem érnek össze, mint a Ponyvaregényben, hanem egy drámai csúcspont felé vezetik a nézők figyelmét. Időnként újabb és újabb karakterek lépnek be, önálló mitológiával, jellemrajzzal, majd sorsukat elejtve csak a fináléban ereszti őket össze a rendező. Az első fejezet címe mesei szófordulattal érvényteleníti a bevett történelmet („Egyszer volt, hol nem volt a nácik megszállta Franciaországban…”), majd a spagetti-westernekben megszokott látványvilággal, feszültségfokozó dramaturgiával él – a markáns pisztolyhősök helyett azonban smúzolós náci tiszteket és a félelemtől verítékező leigázottakat kapunk. Hans Landa, a „Zsidóvadásznak” titulált SS-ezredes egy francia parasztgazdát bír rá, hogy fedje fel a házában bújtatott zsidócsalád lelőhelyét – a vérengzésből egyedül a Shosanna nevű fiatal lány menekül meg. Vele három évvel később párizsi moziüzemeltetőként találkozunk – a film harmadik és ötödik fejezetében –, aki egy német háborús hősről, a neki udvarló Frederick Zollerről forgatott propagandafilm bemutatóján a „zsidó bosszú” démonaként kíván végezni a náci vezérkarral. A második és negyedik fejezet új fogást keres a film nyersanyagán: a „becstelen brigantyk”, egy amerikai-zsidó kommandós csapat tagjai nácik megskalpolásával, baseballütős agyonverésével és egyéb válogatott kegyetlenségekkel keltenek félelmet és undort a megszállókban, sőt magában a karikatúraszerűen megörökített Hitlerben is. Õket szemeli ki a szövetséges hadvezetés (valamint a szánalmat keltő figuraként ábrázolt Churchill) arra, hogy egy volt angol filmkritikus és egy kettős ügynök német filmszínésznő segítségével végrehajtsák a „Kino hadműveletet”: felrobbantsák a moziban ücsörgő hírhedt vendégsereget. Az ötödik fejezetben következik a nagy leszámolás, amely Tarantino lezáratlanságot, elvarratlan szálakat kedvelő stílusával ellentétben a megidézett – majd az első két fejezet után a háttérbe száműzött – háborús kalandfilmekhez illő megalomán összecsapásban éri el dramaturgiai forráspontját, később pedig egy abszurd levezető végjátékba torkollik. A talán a kelleténél fél órával hoszszabbra nyúlt filmjében Tarantino mesterien keveri a kártyát, helyezi el a négy különböző nyelvből és megannyi akcentusból egybegyúrt nyelvi sziporkákat, és vázolja fel a kiváló színészi alakításokkal élethűvé varázsolt karakterek egyedi arcélét. Ezért könnyű megbocsátani neki az idomtalan szerkezet, a rétestésztaként kinyújtott (és – Landa perverz ízlésének megfelelően – „tejszínhabbal” ízesített), mégis igen kiszámítható jeleneteket, az expresszionizmustól a filmtörténeti szörnyszülöttekig ívelő idézettömeget, a nevekbe rejtett utalásokat baráti körére és filmográfiájára.
Lehetetlen viszont szó nélkül hagyni az elsőrangú színészvezetést – miként a tulajdonképpeni főszerepet alakító Christoph Waltz fogalmazott: „azzal rendez, hogy a jó döntések felé irányít”. Elsősorban éppen az artisztikusan megformált gonosz, a társasági illemkódexben, az emberi jellemekben és a nagyobb európai nyelvekben egyaránt otthonos Landa ezredes megteremtését. Az alakításáért Cannes-ban is díjazott, korábban csak osztrák–német színházi és filmes karrierjéről ismert Cristoph Waltz hihetetlenül plasztikusan kelti életre a cizelláltan ördögi SS-ezredes portréját. Tarantino ismét csak kiváló dialógusainak köszönhetően elsöprő verbalitásával, a Sherlock Holmes-kellékpipával is hangsúlyozott „mesterdetektív” képességeivel, harsány gesztusaival és széles spektrumon mozgó mimikájával uralja a filmvásznat – mindössze két jelenetben veszíti el legendás önuralmát, de ezek is résmentesen illeszkednek a jellemét felfedő epizódok közé. A film húzónevének számító Brad Pitt, a „becstelen brigantykat” vezető, déli származású, hányatott sorsú, enyhén alulművelt, de választékosan kegyetlen Aldo Raine hadnagy bőrébe bújva szintén alázatosan tűri a másodhegedűs szerepét – ez már az Égető bizonyíték című Coen-filmben is előnyére vált. Egyikükkel sem lehet azonosulni, de Tarantino karmesteri pálcája nyomán megvetni és elítélni is nehéz őket. Az új személyiséget felvevő bosszúszomjas zsidólány szerepében Mélanie Laurent és a titokban a szövetségeseknek parírozó ünnepelt náci filmcsillagot alakítva Diane Kruger gazdagítja ugyan a karakterkatalógust, de jeleneteik jóval kevésbé átütőek. Annál emlékezetesebb az eszelős-sérülékeny Hitlert érzékletesen karikírozó Martin Wuttke játéka, s még inkább Sylvester Grothé, aki már nem először azonosul a filmvásznon az arrogáns és szentimentális propagandaminiszterrel, Joseph Goebbelsszel. A német ajkú színészek mellett az angolszászok között is ügyes kézzel válogat a rendező, s bár mindkét háborús ellenfélnél elsősorban az előbbiek brillíroznak, egy rövid náci filmbetéttel rendezőként is megmutatkozó (korábban horrorfilmjeiről ismert) Eli Roth is beválik a baseballütős „Medve Zsidó” szerepében.
Összjátékukból az utóbbi évek egyik legkidolgozottabb színészi kavalkádját állítja elő Quentin Tarantino. A remek dialógusokban bővelkedő, ám néha túlontúl egysíkú forgatókönyv, a sok bakit felvonultató, mégis autentikusan ható díszlet- és látványvilág, a jellegzetesen tarantinós körsvenkek és az elmaradhatatlan naturális betétek teszik egységes, összefogott, ironikus korrajzként, háborús thrillerként és pimasz időutazásként is élvezhető filmmé a Becstelen brigantykat.
Egy német történész, Herbert Illig sokat ajnározott és szidalmazott elmélete szerint az első ezredforduló európai hatalmasságai (naptárreformnak álcázva) a krónikaíró szerzetesek segítségével egyszerűen beloptak 297 évet a történelembe. Megtöltötték sosem élt alakokkal, eseményekkel, csatákkal és hittérítésekkel; többek között Nagy Károllyal, Kis Pippinnel vagy Cirillel és Metóddal. Tarantino a másik végéről ragadta meg a történelem szekerét: jó egy évet kilopott a második világháborúból – egy az élet és a művészet minden szegmensét átíró emblematikus eseménysorból –, és saját vízióját állította a helyébe. Ebben a látomásban nem kapnak helyet a szokványos ideológiai sablonok és az értékítélet is csődöt mond – ezért hitelességről, a hollywoodi kalandjátékokban bevett történelemhamisításról nem nagyon illik beszélni, és a politikai állásfoglalást sem érdemes rajta számon kérni.
Ami marad, színtiszta „hellenizmus” – gondolatkísérlet arról, működik-e Tarantino szerint a világ, sarjad-e hit a vallások (filmes klisék és iskolák) szemétdombján. A Becstelen brigantyk döccenői ellenére alkalmas arra, hogy igazat adjunk a rendezőnek – és izgatottan várjuk a folytatást.
Becstelen brigantyk. Színes, feliratos amerikai–német háborús film, 153 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Quentin Tarantino; operatőr Robert Richardson; vágó Sally Menke; társproducer Lawrence Bender; látványtervező David Wasco; jelmeztervező Anna B. Sheppard; szereplők Christoph Waltz (Hans Landa ezredes); Brad Pitt (Aldo Raine hadnagy); Mélanie Laurent (Shosanna Dreyfus); Diane Kruger (Bridget von Hammersmark); Eli Roth (Donnie Donowitz őrmester); Til Schweiger (Hugo Stiglitz őrmester), Daniel Brühl (Frederick Zoller), Mike Myers (Ed Fenech tábornok), Martin Wuttke (Adolf Hitler), Samuel L. Jackson (narrátor), Michael Fassbender (Archie Hicox hadnagy), Jackie Ido (Marcel), Sylvester Groth (Joseph Goebbels).
Kapcsolódó írások:
Győrffy Iván: Derűs önkínzás (Egy komoly ember (A Serious Man). Színes, feliratos amerikai vígjáték, 106 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer-vágó Joel Coen, Ethan Coen.) Az Újvilág legsebezhetőbb testtájainak szadomazochista élvezettel történő boncolgatása után most...
Győrffy Iván: Félszeműnek áll a világ (A félszemű (True Grit). Színes, feliratos amerikai western, 106 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró-producer Joel Coen, Ethan Coen.) „Így vagy úgy, a világon mindenért fizetni kell. Semmit nem...
Győrffy Iván: Agyban nagy (Micmacs – (N)agyban megy a kavarás. Színes, feliratos francia vígjáték, 105 perc, 2009. Rendező-forgatókönyvíró-producer Jean-Pierre Jeunet.) Idejétmúlt figurákkal filmvásznat lehetne rekeszteni. Az egyik legtermékenyebb klisé a...
Győrffy Iván: Legenda újraírva (Robin Hood. Színes, feliratos amerikai–angol kalandfilm, 148 perc, 2010. Rendező-producer Ridley Scott;) Nagy művészet egy agyonhasznált legendáról újat mondani, de Ridley Scottnak...
Győrffy Iván: A fehér néger (Szellemíró (The Ghost Writer). Színes, feliratos francia–német–angol filmdráma, 128 perc, 2010. Rendező-forgatókönyvíró Roman Polanski.) „Ha azt hinném, hogy az emberi szellem sugallásai vezetnek –...