Almási Miklós: Nem én voltam… (Elliot Aronson–Carol Tavris: Történtek hibák, de nem én tehetek róluk. Az önigazolás lélektana. Fordította Borbás Mária és Varga Katalin. Ab Ovo Kiadó.)

 

Az önigazolásról ír Elliot Aronson és szerzőtársa, az igényről és ennek rejtett, ám kívülről nézve komikus gyakorlatáról. Ami azért nem is olyan komikus. Mert mindent felülír, felborít, elront. Mondjuk, megbüntetnek rossz parkolásért, miközben jó helyen állsz a kocsiddal. Fényképed is van róla, az útkaparó nem fogja belátni, nem kér elnézést, azt mondja, hogy igen ám, az egyik kerék egy bolha fülényivel belelóg a fehér csíkba, szóval szabálysértő vagy, fizetni kell. Fellebbezel, kisül, hogy már lejárt a villamosbérleted, vagyis még rosszabb a helyzeted. A bíróság már úgy kezel, mint „ja, az a krónikus bajkeverő”, és hiába magyarázol, mutatsz fényképeket, hozol tanúkat, a „hivatalnak” igaza van, mondhatni, pausálé önigazolása – nem fogja bevallani, hogy tévedett. Örülsz, ha csak felfüggesztettet kapsz. (A példát Thomas Wolfe Talpig férfi c. regényéből loptam, ott egy életre kicsinálták a felszólaló parkolót. Durvább példákat te is tudsz sorolni itthonról is.)

Az önigazolás pszichológiájának alapállása: ketten állnak sorba a lóversenypénztár előtt. Az esélyeket latolgatják, bizonytalanok. Miután megvették a jegyet, az egyik már biztos a dolgában: a Sáska nevű fog győzni. A másik csak legyint: Parázna győz, és kész – ő ugyanis arra fogadott. Az imént még bizonytalanok voltak, most, hogy a tikett vásárlásával eldőlt a dolog, ki-ki a saját igazában hisz – jóllehet bizonyíték még csak a jövőben. Bonyolultabb felállás: a srácnak rossz arca van, mire ügye végigfut a rendőrség-ügyészség-bíróság soron, ő a gyilkos, és kész. A srác végig tagad, bizonyíték nincs, a tanúk hazudnak. Sittre vágják. Pár év múlva jelentkezik az igazi tettes, mindent bevall, tárgyi bizonyítékokkal ellátva. A srácot mégsem engedik el – azért mégiscsak bűnös, na jó, nem ebben, valami másban, lássuk csak… (A példa kicsit átírva Aronsontól, aki a DNS-vizsgálatok lehetőségével kiszabadított halálraítéltek eseteit vizsgálta – meleg agyrém: több száz ilyen eset volt…) Szimplább történetben: két haver vitatkozik: először alig tér el véleményük, aztán egyre durvul a vita, pár nap múlva már nem köszönnek egymásnak, végül életre-halálra összevesznek – egyik sem enged álláspontjából. Az önigazolás mániája – nekem van igazam, és kész – tönkretesz egy barátságot.

A modellsztorik ismerősek, ám nem az ilyen presztízsharcok, a „mundér becsülete”-szerű viták az izgalmasak. A könyv mélyebbre ás: úgy látja, hogy a racionális cselekvés és döntés köre minőségileg szűkebb, mint aminek gondoljuk. Felvilágosodás óta hiszünk a ráció erejében, egész kultúránk a racionális döntésekre (gondolkozásra) épül. Ott is, ahol vérre mennek a dolgok: a piaci szereplők is racionálisan cselekszenek (mondják, na, jó, most egy kicsit halkabban…). Aronson viszont azt mondja, hogy döntéseinket nem a tiszta ésszerűség vezérli: számos érzelmi, öntudatlanul bennünk dolgozó, netán irracionális tényező befolyásolja. Ahogy ő mondja: például az a „vakfolt”, ami már a dolgok észlelésében „kitakarja” a releváns tényeket: egyszerűen nem vagyunk képesek „meglátni” az igazi bizonyítékot. Például: előítéleteim vannak, így aztán még mielőtt beindulna a racionális érvek építése, netán a döntésfolyamat, máris az előítéletek vezérelnek. (Anélkül, hogy tudatában lennék saját, olykor irracionális előítéleteimnek…)

Második tételként azt mondja, hogy ha már megtettük az első, akár önkéntelen lépésünket, ez már kötelez, és odaláncol a választott úthoz (érvekhez, állítólagos bizonyítékokhoz), és ettől kezdve ragaszkodunk véleményünkhöz (döntésünkhöz, tetteinkhez) – a tiszta ész érveivel szemben is. Nem kéne más, csak az első lépés, kimondott értékítélet visszavonása – bocsi, tévedtem –, de ez csak ritkán történik, általában nem vonjuk vissza, inkább álbizonyítékok barokkos füzérét építjük alá, és kötjük az ebet a karóhoz. (Vagy úgy teszünk, mintha elfogadnánk partnerünk érveit – csak már hagyjon békébe –, és közben jól megutáljuk, amiért neki van igaza…) Pedig csak végig kéne gondolnunk, és be kéne látnunk, hogy tévedtünk – de nem vagyunk rá képesek. Ami csak formálisan hasonlít a racionális viselkedésre.

Azt ne higgyük, csak a trehány hétköznapokban (hivatalokban) viselkednek így. A tudományos felfedezéseket elemezve Aronson jó néhány példát mutat az önigazoló deformálódásra: bizonyítékok hamisítása (lásd dél-koreai klónozás ügyét), megismételhetetlen kísérleteket követő kimagyarázkodásokat, nem a trendbe illő felfedezések mellőzését („csak mi tudjuk, mi az igazság”), amire aztán tíz-húsz év múltán mint óriási teljesítményre tér vissza a tudós közösség…

Aronson „vakfoltról” beszél: tudatunkban valami egyszerűen kitakarja a felfogásunkat cáfoló döntő bizonyítékot. Elénk tárul tíz tény, kilencet jól látunk-értelmezünk, de azt az egyet, ami egész elképzelésünket szétlőné, képtelenek vagyunk észrevenni. Egyszerűen nem látjuk – ill. csak saját igazunk körében lépkedünk. Hasonlít ehhez a racionalizmus másik defektusa: a köznapi hiedelmek rögzülése – pl. „ufók márpedig léteznek”, „a felmelegedés csak a tudósok biznisze”, „mindennek a pirézek az okai”. E hiedelmek akkor sem tűnnek el fejünkből, ha bizonyítékok sorával szembesítenek. Ha abban hisz valaki, hogy a világvége december 13-án bekövetkezik, 14-én még jobban fog hinni a katasztrófában. A pirézek csibészek, igaz, hogy a szomszédom is piréz, aki rendes ember, de hát ő kivétel. Vagyis bizonyíték nem használható egy állítólag racionálisan működő világban.

Mi lenne, ha most ide említeném Marx sokszor elátkozott „hamis tudat” fogalmát? (Tudom, hogy illetlenség, de hadd próbáljam meg!) Ott is arról van szó, hogy az egyén tudatának fókuszát valami általa nem ismert erő (totalitás, eszme) befolyásolja. Azt hiszi, azt gondolja, amit akar, közben azt gondolja, amit a hamis tudat diktál neki – amit a vakfolt irányít. Igaz, hogy a hamis tudat képlete ennél több: az angol ipari forradalmat Habakuk prófétára hivatkozva vívták a polgárok (Engels) – de valamennyire itt is képes magyarázattal szolgálni. Az ügyész meg van győződve, hogy az igazság nevében küzd, amitől nem veszi észre, hogy akadályozza az igazság kiderülését (elutasítja a DNS-vizsgálatot, vagy annak felmentésre utaló eredményét irrelevánsnak tekinti, és kliens tovább ül a sitten). Más: orvoslátogatók apró ajándékokkal kedveskednek a doktor úrnak (Amerikában 100 dollárban limitálták az ajándékok elfogadható értékét). Aronsonék kimutatják, hogy ha a gyógyszergyárak 5-10 dolláros akármit küldenek, akkor is beindul valami „rokonszenvhullám”, az ajándékozott akkor is úgy érzi (nem tud róla, de kénytelen ennek az érzésnek engedelmeskedni), hogy valahogy hálásnak kell lennie. Megint a „vakfolt” működik: nem tudunk róla, hogy fejünkben valami „más” adja ki a parancsot – és csináljuk, amit mond. Közben meg vagyunk győződve tisztakezűségünkről. Akinek kedveskedtek, hamis tudatilag úgy gondolja, semmire sincs elkötelezve – egy csomag papírzsepi nem kötelez semmire –, a tudat alatt mégis beindul a cselekvés gépezete. „A bizonyítékok azt támasztják alá, hogy a legtöbb orvost az apró ajándékok sokkal jobban befolyásolják, mint a nagy értékűek. Mihelyt elfogadjuk, legyen akármilyen csekélység, ösztönzést érzünk, hogy viszonozzuk, ha kezdetben mással nem is, mint a figyelmünkkel, azzal, hogy készségesen meghallgatjuk a tájékoztatást. Idővel hajlamosabbak leszünk, hogy fel is írjuk a gyógyszert, hogy letegyük a voksunkat – de hála a vakfoltoknak és az önigazolásnak, szellemi és szakmai függetlenségünk tudata megmarad.” A hamis tudat megmenti a becsületet (ill. annak igazolását).

Sok mindent tud Aronson, mintha bölcsebb lett volna A társas lény c. sikerkönyve óta. Mondok egy példát. Az agresszivitás kiélése levezeti az agreszszivitást – mondják. (Ezért jó, ha a gyerek piff-puff filmeket néz, mert csökken benne a vadulás…) Aronson csóválja a fejét: az agresszív gesztus után még inkább zabos lesz az ember, felmegy a vérnyomása, és újabb agresszióra kap. Vagyis a köznapi pszichológia nagyot téved. Agresszívebbek leszünk, ha valakibe belerúgunk, és az nem rúg vissza, látszik rajta, hogy gyenge, no, akkor minden bele, és máris verjük a szerencsétlent. Ez ismerős. Viszont a fordítottja nem – itt jön a bölcsebb Aronson: ha valakivel jót teszünk, azt kedvesebbnek, rendesebbnek látjuk. Utólag igazoljuk magunkat, de ez a kedvezményezettet is jobb színben tünteti fel előttünk. E viszony fordítottját viszont Aronson már nem ismeri: mi történik annak lelkében, akivel jót teszünk? Rossz érzés keletkezik benne: „most legyek hálás ennek a mocsadéknak?” – kérdi, és elkezd gyűlölni, olykor egy életre: ahányszor rám néz, eszébe jut, hogy egyszer kisegítettem. Aronson nem véletlenül nem ismeri ezt a reakciót, szerintem ez kelet-európai betegség, sokféleképp tudjuk utálni egymást, de, mondjuk, ez a legveszélyesebb: szétveri a szolidaritást (már ami maradt bennünk…).

Az önigazolás küszöbértéke – amit nem érdemes elhagyni – az ember tartása, öntudata. Kell hogy higgyek abban, amit csinálok, mondok, amit megvédek másokkal szemben. Röviden: ami én vagyok. Ha a kognitív disszonancia jelszavával túl messzire megyünk – gondolom én –, sértjük az egyén tartását. Lehet, hogy le kell építeni belőle valamit (a vakfoltokat, előítéleteket, hamis önigazoló jelentéseket), de ezek helyébe vissza kell építeni azt, ami én vagyok, különben csak tengek-lengek, mindig annak adok igazat, akivel utoljára beszéltem. Aronson könyve erről nem szól, nem is ez a dolga, mégsem tudom megállni, hogy fel ne szólaljak az egyéni integritás védelmében.

Nagyon nehéz kimondani azt a mondatot, hogy hibát követtem el. Ugyanakkor nagy a jutalma – aki képes erre, az megnő társai (a társadalom) szemében. Oprah Winfrey műsorában ünnepelt egy volt drogost, aki kidolgozta a leszokás módszerét. Kisült, hogy csaló volt, átverte a világhírű műsorvezetőt. Oprah következő műsorában bejelentette: bocsánat, félrevezettem önöket. Egy ország ünnepelte – nemcsak a naiv néző, a médiaszakma is. (Mert nagy ritkaság ám az ilyen csoda…) Aronson azt is tudja, hogy az ilyen magatartásra (a gyónás igényére, ahogy ő mondja) nevelni kéne a társadalmat. Dél-Afrikát hozza példaképp, ahol is az apartheid alatt elkövetett bűnöket megbocsátották. Igen ám, de egy feltétellel: csak azoknak, akik nem kezdtek bele az önigazolás valamilyen szövegébe. Aki elismerte, hogy szemét volt, felmentést kapott. Aki azzal kezdte, hogy igen, igen, de az úgy volt, hogy nem is lehetett volna másképp – azon rajta maradt a bűnös jelző. Isteni pedagógia és terápia. Akár át is lehetne venni.

Elliot Aronson–Carol Tavris: Történtek hibák, de nem én tehetek róluk. Az önigazolás lélektana. Fordította Borbás Mária és Varga Katalin. Ab Ovo Kiadó, 238 oldal, 4650 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós (Alexander Waugh: A Wittgensteinek. Egy békétlen család. Fordította Sipos Katalin. Budapest, 2010, Európa Könyvkiadó.) Nem a filozófus, Ludwig Wittgenstein, a 20. sz. klasszikusa izgatott...

Almási Miklós: A szabadság kézikönyve (ean-Paul Sartre: A lét és a semmi. Egy fenomenológiai ontológia vázlata. Fordította Seregi Tamás. Budapest, 2006, L’Harmattan Kiadó. ) Almási Miklós A szabadság kézikönyve Hatvanéves. Vastag könyv, tömény filozófia....

Almási Miklós: A kétszer írott könyv (Hans Belting: A művészettörténet vége. (Az első kiadás újragondolt változata – tíz év után.) Fordította Teller Katalin. 334 oldal, 3595 forint. ) Almási Miklós A kétszer írott könyv Merthogy Belting kétszer...

Almási Miklós: Beszólás középről (Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.) Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta...

Almási Miklós: Amikor a neurológus zavarba hoz (Oliver Sacks: Az elme szeme. Fordította Bobák Orsolya. Akadémiai Kiadó, Az elme kerekei sorozat, 204 oldal, 2900 forint.) Sokan szeretik, tábora van, jókat sztorizik. Oliver Sacks neurológus, pszichiáter...