Molnár Krisztina Rita: Készület soknyakú hegyre, égilakókhoz

 

Készület soknyakú hegyre, égilakókhoz

Nem lesz párja a Múzsák isteni gondot elűző

és az örök jelen ékét kristály fénysugarán szőtt,

alt hangon lebegő igazának most ez az ének.

Hisz csak a múltat, és jaj, tán a jövő üde arcát

zengheti földi halandó. Mert az a perc, ami éppen

most kivirágzott, épp az, a titkát nem fedi fel, bár

vágyunk illata felhőjébe bemártani romló

lelkünk. Nem lesz párja, de mégis, most belevágok.

Úgy, ahogy egyszer már nekivágtam én a nagy útnak.

Bőrsaru, tóga, tarisznya a vállon – ennyi elég, ha

soknyakú hegyre indul a vándor, égilakókhoz.

Nem csak azért, mert ott soha nem rázkódnak a fák vad

északi szélben, és örökös tavasz árad, akárcsak

kisgyerekek rajzán kék ég, tulipán, ragyogó nap.

Nem csak azért, mert úgy véltem, nektár akad úgyis.

És ambróziamorzsa, ha éhség kínja elérne.

Gondoltam, ha a lábam a porban gázol a hegyre,

egyszerű öltözetemben bandukolok igaz üggyel,

tiszta zarándok, célomig eljutok, így odaérek.

Látni akartam. Látni derűs, boldog lakomáján

ülve Zeuszt, aki éberen őrzi az eskü szavát és

azt, ki adott szót megszeg, bősz villáma lesújtja.

– Eltűnt napjaim égő lábnyomait viselem. – ezt,

és fás, bánatos arcom akartam vinni elé, hogy

lássa, hogy értse, a földilakóknak fáj ez-az. Élni.

Mert én úgy föl akartam vinni a hegyre a tiltott,

fojtott, szégyennel teli sírást és az enyészet

szúrós, földszagú kincsét. Mert én látni akartam

mind a tizenkettőt, szeme csücskéből patakokban

hogy megered majd buzgó könnye az eddig

bújócskát játszó, noha sziklaerős szeretetnek.

Végül minden egész másképp alakult a hegyen, fönn.

A hegyen, fönn

– Hát, te honnan jössz? A Zefírke küldött? –

így Zeusz hozzám. Szeme borvörös volt.

Szólni sem mertem, – pedig úgy feszített

sok nyavalyám, hogy!

Õ meg elfordult, lehevert a fűbe,

és a Múzsák lengedezése közben

– még derűs, szörnyű közönyét se fedve –,

egy nagyot ásít!

Bóbitát fújt, majd kicsi ággal orrom

megvakarta. Úgy remegett a szívem

szégyenemben, látva: Tenyérbe illő

hangya vagyok csak.

 

 

Kapcsolódó írások:

Molnár Krisztina Rita: Dal Molnár Krisztina Rita Dal eloldom magamat szomorú fűzfámtól eloldom...

Molnár Krisztina Rita: Teszem dolgomat Molnár Krisztina Rita Teszem dolgomat Sarokba rakom magam –...

Molnár Krisztina Rita: Rémült szolga Molnár Krisztina Rita Rémült szolga Rémült szolga bolyong az...

Molnár Krisztina Rita: Kőház Ha egyszer hirtelen, ha egyszer lenne még, egyszer, ha úgy...

Molnár Krisztina Rita: Köd mögött a fény (Míriám és Márta balladája) Ami elmúlt, nem pozdorja. Hiába fúj, nem sodorja, kővé dermedt...