Miklya Zsolt: Soraid, Rafael

 

Soraid, Rafael

„Rafael, a soraid úgy legyenek megírva,

őrizzenek, tudod, valamit életünkből”

Konsztandinosz P. Kavafisz:

Ammonészról, a költőről…

Vas István fordítása

Rafael, soraid úgy legyenek

megírva, hogy őrizzenek valamit

az illatból, mit nem őrizhet csak egy

mázsálóháznak álcázott kis trafik

a park széli hársfák hűvösében,

a trafikos karcos hangja, a titkon

beszippantott vágy, a karcos éden

súlyos dohányillatával rokon

vonzalom. Mi vonz, mi taszít, rég nem

tudom olyan biztos nyugalommal

megítélni, mint amennyire féltem,

beléptem mégis újra meg újra,

pár forinttal, dianás cukrot kértem,

nem kérdezhettem, van-e dohánypora.

***

Rafael, soraid úgy legyenek

– tetőteraszra írott macskaléptek –,

mint egy végtelenített üzenet,

amiben a válasz – hiába kérded –

csak léphető. Nem lep meg néma pánik,

egy kultúra lebontása nem megy

máról holnapra. Kövei bár másik

épületbe kerülnek, és szétszed,

mozdulatokra tördel az idő,

a léptek feléd vezetnek. Cicánk is,

már mindenórásan, így jött elő,

a nyugágyba feküdt, párnaölbe – itt

feküdt anya is halála előtt –,

s szült, négy kiscicát, bár kimúlt az egyik.

***

Rafael, soraid, belsővé vált

hangok és illatok, gyönyöráldozat

az ismeretlen isten oltárán,

vagy csak egy elengedő kis mozdulat,

szabad vagy, mehetsz. Mondd, mitől, ugyan.

Hisz amíg sorokká hurkolod, kötöd,

vagy mormolod magad, a mozdulat

is köt, ahogy a változó is, örök.

Apa úgy emelte fel lányomat,

mint úrvacsoravételkor a kelyhet,

új szerelem az én vérem által,

cselekedjétek emlékezetemre,

hogy hang vagyok, a hangotok, s illat,

és majd gyönyörködni fogok bennetek.

***

Ahogy barbárok többé nincsenek,

úgy mindahányan barbárok vagyunk,

Rafael, és mindhiába nyelved

rafinált zeneisége, szótlanul

állod a pillanat átvonuló

seregeit, félbeszakadsz újra meg

újra, isteniből nem tanuló,

emberiből kiábrándult idegen.

Idegeimre mentek már megint,

hallottuk időnként, és igyekeztünk

észrevétlenül átlényegülni,

ahogy te is naponta átlényegülsz,

más-létbe kényszerülve, mint aki

önmaga felett, törvény helyett, csak ül.

***

Rendet hagysz magad után. Mosogatsz,

elhelyezed azt a pár edényt, még ha

máshova is. Pohárba töltöd a

maradék teát. Csak a színe miatt.

Kell egy arany tömb a márványlapon.

Műmárvány persze, antik művet idéz,

egy színházat, hol a széksorokon

márványlapokról szóródik szét a fény.

Menta- s citromíz tölti be a szád,

átlényegíti az ízemlékezet,

rendhagyó örömként viszed tovább,

amivé csak a gyönyörködés tehet,

bármit is. Gyönyörű máltai kereszt

a konzolokon. Rendhagyó virág.

 

 

Kapcsolódó írások:

Miklya Zsolt: A legkeskenyebb % Miklya Zsolt A legkeskenyebb Módszeresen, szinte szakértelemmel tépte...

Miklya Zsolt: Ikerponyva Miklya Zsolt Ikerponyva Rezeg, kiold Mikor rád leltem,...

Miklya Zsolt: Billentyűkről lekopott betűk; Csigák fölött arany Csak egy billentyűzethez ragaszkodik – nem ragad, tévedés ne essék...

Miklya Zsolt: Senkise öl Senkise vagy, mégsem vagy egyedül, bár naponta megszégyenülne benned a...

Miklya Zsolt: Pipacs, cicfarok, belvíz Meggylevelek közt szüntelen átdereng, -szűrődik az égkék, anya kosztüme, feszesre...