Tóth Krisztina: Gyűrű

A sirály nagyon okos. Gyanakvó és okos, mint a varjú. Ezért olyan nehéz fényképezni, meg gyűrűzni is. A legtöbb fotón oldalról látható, vagy repülés közben: szemből soha. Ha belenéz az objektívba, rögtön felkap, nem viseli el. Olyan az neki, mintha egy nagy szem szegeződne rá. Régebben sokat gyűrűztünk anyáddal, meg fotóztam is. Csak hát mióta meghalt, nem szeretem elővenni ezeket a képeket. Volt egy sirály, amit még közösen jelöltünk meg, és látták később a libanoni partoknál. Nagyon messzire elmennek ám, egész Észak-Afrikáig. Ha valahol leolvassák a számot, akkor az ottani madártani egyesület elküldi magyar ornitológusoknak. Vagy azoknak, aki meggyűrűzték. Ilyenkor jó elképzelni azokat a távoli helyeket: kicsit olyan, mintha követeket küldene az ember.

Szeretek képzelődni, különben sincs más dolgom egész nap. A kecskék elvannak, nem kell rájuk különösebben figyelni. Most van négy kicsi, a feketét szeretem a legjobban. Még alig bújt ki a szarva, de már döfköd. Féltem a sirályoktól, mert mondják, a sirály megvágja a csőrével a kicsiket. Feljönnek ám egész idáig a partról, itt keringenek. Lent, a laposon is látom őket, szedegetik a szemetet, megesznek mindent. Ma megint lőttek, visszhangzott az egész környék, az állatok meg voltak zavarodva.

Egyszer, ha akarod, előkeresem, kaptunk egy nagyon érdekes levelet. Itt van valahol a képek közt, csak nem tudom, melyik mappában. Egy libanoni fickó írta, de az egyesületnél lefordították, el voltunk képedve. A Madártani Egyesület egyébként a Költő utcában van, szerintem ez se lehet véletlen. Ahogy öregszem, egyre jobban hiszek az ilyen egybeesésekben, mint ez is. Poénnak se rossz, de én valami mélyebb összefüggésre gondolok, olyasmire, mint amikor hirtelen felismersz valakit egy másik arcban.

Felismerem ezt a madarat, tegnap is ez volt itt. Egész közel jött, nézett. Olyan rossz érzésem támadt, ahogy félrefordította a fejét, mintha egy ember bámulna. Mi drúzok vagyunk, hiszünk a lélekvándorlásban. Nem akarom azt mondani, hogy ez a sirály is valaki, de visszajött, az biztos. Van a lábán egy ékszer, ezt se értem. Lehet, hogy csak lent a kikötőben belegabalyodott valami drótba. Ma az egyik kecske elpusztult, majdnem megsirattam. Hádzsi Husszein megnézte, megtapogatta a hasát, de csak a fejét csóválta. Este elmondtam otthon, hogy mi lelte, apámék nagyon aggódtak. Egyébként is aggódnak, egyre nehezebb itt élni, mindennap lőnek a határ mellett.

Sok madarat lelőnek, nem is hinnéd. Pedig a sirály nem árt senkinek. Télen, ha éhes, még a szemetet is összeszedi, meg az eke után is kicsipegeti a pondrókat. Újabban sok megdöglik az öngyújtóktól, mert azt hiszi, kishal. Lebegnek ezek a kis műanyag öngyújtók a vízen, a nagyobb madarak meg rábuknak. Ha szerencséje van, nem bírja bekapni, de néha megroppantja a csőrével, és akkor persze megdöglik. Képzeld, a németek felderítőnek használták a háborúban a sirályokat. A madarak gyakran azt hitték a tengeralattjárók sötét foltjairól, hogy víz alatti halrajok, és csapatban vonultak utánuk, a németek meg bombázták a vizet.

Bombázták az egész környéket, mintha egyfolytában az ég dörgött volna. Nálam volt a puska, mert mostanában nem merek anélkül elindulni otthonról. Megint itt volt a madár, itt keringett fölöttünk. Aztán leszállt, mint aki el se akar menni. Megfordultam, mentem a hegynek fölfelé, erre jött utánunk. Nem tudom, mi lelt, de ideges lettem, és ráfogtam a puskát. Akkor se repült el, nézett kíváncsian szembe a csővel. Na, gondoltam, te se fogsz idejönni többet, és elsütöttem a puskát. Egy pillanatra felröppent, de sikerült, eltaláltam.

Ez a kép sikerült a legjobban, ez egy portré. Az a címe, hogy Dankasirály. Az a különlegessége, hogy pont szembenéz a madár, mintha veled beszélne. Nézd, kicsit nyitva a csőre, és a feje szép csokoládébarna. Azt hiszem, ezt az egyet kinagyíttatom és kiteszem a falra, ezt anyád is nagyon szerette.

Anyám nem szereti, ha lövöldözünk. Állandóan attól fél, hogy minket is lelőnek majd. Hazavittem a sirályt, mondtam, hogy napok óta jött utánam. A bátyám, Khaled, segített levenni a lábáról a gyűrűt. Nem volt könnyű, egész szoros volt. Közelről nagyon szépek a tollai, olyan fehérek, mint a szűz vászon – egész éjjel nem tudtam aludni, annyira gyötört a lelkifurdalás, hogy mit csináltam.

Na, itt van a levél, pont megtaláltam. Nem hosszú, olvasd el:

„Asszony Te! Akinek lelke sirály képében megkeresett engem. Az én nevem Idris, huszonhat esztendős vagyok, és még nőtlen. Anyám Szihán, apám Musztafa, testvéreim Khaled és Ahmed. Mindnyájan Naqoura mellett élünk, apám itt született. De a testvéreimmel el fogunk menni innen, mert a vidék megváltozott, az eget gyakran füst borítja. Ha Te üzentél a madárral és rám vársz, és még nem vagy férjezett, erre a címre írj nekem.”

A pecsét bejrúti, az ottani egyesület továbbította a levelet. Nem volt rajta más, csak a szám, amit a gyűrűről leolvastak. Bedobták egy postaládába, és megjött. Ez a csodálatos ebben, hogy üzeneteket küldesz a világba. A madár mindenhová eljut, ahová te sose. Van az egyesületünknek egy tagja, aki a Szegedi Egyetemen tanít, ő fordította le a levelet. Rusdinak hívják, és csak csóválta a fejét, aztán írt egy hosszú, cirkalmas választ.

Választ kaptam a levélre. Három hónap telt el, amióta lelőttem a madarat, és már egyáltalán nem gondoltam rá, hogy jön majd felelet. A madárral szoktam álmodni. Közben el kellett költöznünk a faluból, mindent elleptek a katonák. A kecskéket eladtuk, Hádzsi Husszein gondoskodott róla, hogy jó helyre kerüljenek. Amikor megjött a levél, elhatároztam, hogy elmegyek. Abba az országba fogok menni, ahonnét küldték. Tudom, hogy vár ott rám valaki, és még fiatal vagyok. Fiatal és erős, bármilyen munkát el tudok végezni. Anyám és apám kétségbe vannak esve, Khaledet, a bátyámat kérték, hogy beszéljen a fejemmel. De Khaled azt mondta, hogy utazz, ahová akarsz, minél messzebb innen. Azt hiszem, nagyon el van keseredve.

Néha úgy elkeseredem, persze nem tart hosszú ideig. Csak mikor előveszem a képeket. Eszembe jut, ahogy álltunk a Duna-parton, és mutattam anyádnak a madarakat. Nem is volt olyan régen. Minden érdekelte, nagyon gyorsan tanult, és imádta a fotókat. De legjobban a madárhangokat szerette, elég sokat felismert közülük.

Érdekes, hogy legjobban a kecskék hiányoznak. Mindegyiknek külön neve volt, és megismertem a hangjukat. Komolyan. Nem hittem volna, hogy ennyire fontosak. Egyébként annyira más minden, hogy szinte semmi nem emlékeztet a régi életemre. Nagyon nehéz volt eleinte, semmit nem értettem. Volt, amikor azt is gondoltam, hogy vissza kellene menni, mert hónapokig össze voltunk zárva és nem lehetett tudni, meddig tart ez még. De mostanra jó lett, van hol laknom, és együtt dolgozom egy másik libanoni fiúval, aki mindenben segít. Õ találta ezt a munkát is, és mindenhová elkísér, hogy szokjam a közlekedést.

Anyád mindig mindenhová jött velem. Elkísért a konferenciákra, és jött, ha tudott, jött gyűrűzni velünk. A kismadarakat szerette a legjobban megfogni, a kis énekesmadarakat. Õ maga is olyan volt, mint egy kis törékeny madár. És ahogy félrehajtotta a fejét, és figyelt, abban is volt valami madárszerű. Csak hát elröpült, én meg itt maradtam

Azt hiszem, megtaláltam a hozzám való nőt. Húszéves, nagyon szép. Hosszú, fényes haja van. Nagyon figyel mindenre, amit mondok. Sokat meséltem neki a falumról, a hegyekről, a testvéreimről. Egy étteremben dolgozik, meg szoktam várni esténként. Lemegyünk a folyópartra, sétálunk. Õ is hegyek között nőtt fel, egy kis faluban, Romániában, és nekik is voltak állataik. Két testvére van, de azoknak már van családjuk. Tegnap este megvártam, és megint lementünk a folyópartra. Ott akartam odaadni neki a gyűrűt, amit vettem. Nagyon örült, fogta a kezem. Keveset beszélünk, de mindennap tanulok néhány új szót. Az alapdolgokkal már jól elboldogulok, de ő mindig az mondja, hogy jaj, Idris, nem tudsz te semmit. Figyelj, Idris, mondta nekem tegnap is, tudod például, hogy hívják magyarul azt a maradat? Azt a fehéret? Na, az a sirály.

 

 

Kapcsolódó írások:

Tóth Krisztina: Idáig ért Nem tudom, mibe halt bele: három- vagy négyéves voltam, amikor...

Tóth Krisztina: Plágium Paul már harmadik hete nem járt be tanítani. Eddig is...

Tóth Krisztina: Soha egy szót se Tóth Krisztina Soha egy szót se Gyerekkoromban azt hittem,...

Tóth Krisztina: Árnyék a falon – avagy a talp története Az előbb mintha aludt volna egypár percet. Elgémberedett a...

Tóth Krisztina: Valaki Tóth Krisztina Valaki Tudod, hogy kell a könyveket összekötözni?...