Pünkösti Árpád: A mi atyánk

AP (Ars Poetika): Csak a tények és a szavak összhangja számít, az egyén, a hivatás, a rang nimbusza nem. P. Á.

2009. július 20.

Tisztelt Kozma Atya!

Az irgalmas rendi kórház újjáalakításáról, az ORFI kettévágásáról készülő könyvemben mindhárom főszereplőről készült egy portré. Legellentmondásosabb a legsikeresebb emberé, az Ön portréja lett. Noha együttműködésünk nem volt mentes az ellentmondásoktól, úgy tartom tisztességesnek – ha kérdéseim feltevésére alig volt is módom –, hogy elküldöm Önnek az írást, mondja el, írja hozzá, bele a véleményét, igazítsa ki tévedéseimet. A könyvfejezetet külön is közlöm egy folyóiratban, ezért kérem, két héten belül találkozzunk, vagy válaszoljon. Bármikor rendelkezésére állok.

Üdvözlettel: Pünkösti Árpád

2009. augusztus 6.

Kedves Szerkesztő Úr!

Személyes találkozásunk után megkaptam írását, amelynek megjelentetési szándékáról értesít. Megjegyzi, hogy két hónapi halogatás után talán csak a kíváncsiság vihetett rá, hogy szóba álljak Önnel. Nem a kíváncsiság vezetett, hanem sokkal inkább az, hogy engedtem az Ön állhatatos keresésének, annak ellenére, hogy szándékát illetően nem kaptam választ.

A kíváncsisággal az Ön magatartása jellemezhető inkább, ami érthető, hisz Önnek volt fontos a találkozás velem. Találkozásunk alkalmával sem kaptam egyértelmű választ arra, hogy mi a szándéka és célja az „elkészítendő” művel. Ezt csak az elküldött írás elolvasásakor ismerhettem meg. Most már világos és egyértelmű számomra az Ön szándéka és célja.

Megállapítható, hogy Ön nagyon sokat tud (sok mindennek utánajárt), de nem eleget ahhoz, hogy egy bonyolult történelmi időszakban élő személy mozgásterét ismerhesse. Mégis vállalkozik egy portré „hiteles” megrajzolására. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az írás a portré műfajától idegen.

Sajnálatos, hogy adott szövegkörnyezetből ragad ki mondatokat, ezáltal sarkít és ítélkezik. Önkényesen von össze vagy helyez egymás mellé idézeteket, majd saját értelmezésével „színezi”, és megcáfolhatatlannak tűnő következtetésekre jut.

Tiszteletet érdemlően írja, hogy szerkesztett szöveget ad át, amit jóváhagyásom után használ fel. Sajnos beleegyezésemmel nem tudom az írás megjelenését támogatni, arra pedig nincs időm, hogy közös „gyomlálgatásba” fogjunk, annál is inkább, mert mindig csak használni akartam s nem tündökölni, még ha Ön kettős-hármas birodalomról is vizionál. S ha így is lenne, akkor sem haszonszerzésről, vagy mások kihasználásáról volt s van szó. Azt pedig Önnél is jobban tudom én magam is, hogy életem gyümölcseit elsősorban a nyilvánvalóan meglévő gyarlóságaim, gyengeségeim, bűneim, tévedéseim árnyékolják be.

A szentírás szavaival vallom, hogy „senki sem jó, csak az Isten”. Igyekszem is élni az egyetlen emberi lehetőséggel, „győzd le a rosszat jóval”. Egyébiránt pedig nem tehetek egyebet, mint Szent Pál, „rábízom magamat az emberek lelkiismeretére”.

Ha valaki, Szent Péter okkal írhatta le, „a szeretet befedi a bűnök sokaságát”. Vele együtt én is reménykedem abban, hogy Isten-bírám hozzám is irgalmas lesz.

Írásával kapcsolatos nélkülözhetetlen megjegyzéseimet levelem mellékletében jelzem.

2009. augusztus 6.

Tisztelt Kozma Atya!

Köszönöm részletes válaszát. Maximálisan figyelembe veszem a közlésnél.

Egy dolgot félreértett. Nem kértem a jóváhagyását, minthogy erre nincs szükség. Csupán lehetőséget adtam, hogy pontosabbá tegye az írásomat, ahogy ezt mások esetében is megteszem.

Köszönettel: Pünkösti Árpád

Kozma Imre (1940, Győrzámoly) OH (Ordo Hospitalarius), protonotárius, érseki tanácsos, címzetes apát, kápolnaigazgató (Császárfürdői Szent István-kápolna) – még közismertebben Kozma atya – nem csupán Magyarországon számít szent embernek. (Élő személlyel kapcsolatban nem használjuk – Kozma Imre) Tudott, hogy mindenféle rendű, rangú rászoruló istápolója, gyámolítója. Gyermekkorát meghatározta, hogy másfél éves korában „háborús események folytán” vonatbalesetben elvesztette az apját. Visszakerültek a nagyszülői házba, ahol az édesanyja húga alig volt idősebb nála. „A nagyszüleim határozták meg alapvetően a gondolkodásomat, anyámmal együtt. Anyám refrénszerűen mondta: »Neked nincs apád, belőled nekem kell embert formálnom!«” „Nagyapám konkrét feladatokkal látott el, azt mondta: »Amit a gyerek el tud végezni, az csak hasznára lehet«” – mesélte rádióinterjúiban.1 Bár a húszholdnyi földön gazdálkodó nagyapa kiemelkedett a falu egy-két holdas többségéből – hát még a grófi cselédek közül! –, a nagy család miatt ők is szegénységben éltek, testközelben az ínséggel. Imi – ahogy az idősebbek ma is szólítják – mackóban (melegítőalsóban) nőtt fel, télen is ebben járt, és gumicsizmában, ami szánkózáshoz hideg volt; hiába tekerte mindenféle rongyba a lábát. Tizenkilenc éves korában volt először télikabátja. „Árva gyerek voltam” – csúszott ki a száján. „Az édesanyja is meghalt?” – szólt közbe a riporter. „Anyám élt” – felelte.

További mondatok a Klubrádió 2009-es interjújából: „Kifejezetten vallásos családban nőttem fel, faluközösségben… Az életfeladatunk ott kezdődik, hogy az ember hogy tud kifürödni az önzésből… Minden kisgyerek hazudik, én is hazudoztam… A gyenge jellemű emberek egész életükön keresztül hazudoznak, mert tartanak a másiktól, másrészt meg akarnak felelni az elvárásoknak. Ebből születik egy furcsa emberi magatartás… A megbocsátást a legfontosabbnak tartom az életben.”

Nyolcadik osztályos volt, amikor szigetközi faluja, a ma 1600 lakosú Győrzámoly vert falú vályogházait elpusztította a dunai árvíz. A nagyapa, Csontos István téglaháza ahhoz az öt százalékhoz tartozott, amelyik túlélte a katasztrófát. Az elpusztult épületeket az állam építette újjá. Később még özvegyasszony édesanyja is házat épített. Rátermett asszonyként tartja számon a község.

A semmiképp sem átlagos fiúcska az árvíz évében, 1954-ben került középiskolába, Győrbe. „Nagyjából nyolcéves koromban gondoltam először arra, hogy pap leszek. Erről tudott a plébánosom, akit nagyon szerettem, és örült neki.”2 Az általa legendás atyák közé sorolt Kutasi Károly esperes mégsem járt közbe, hogy inkább a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba jusson, jelentkezett hát a Révaiba. (A „legendás atya” mindig jó ügyet szolgált – K. I.) Végül az édesanyja intézte el, hogy a sokszoros túljelentkezés ellenére átkerülhessen a bencésekhez. „Anyámmal soha nem beszéltünk arról, hogy mi leszek… Tizennyolc éves koromban közöltem anyámmal, hogy ez a döntésem.” A mama sírva fakadt, és azt mondta: „Nagyon örülök!” A fölnőtt szerint azért nem beszélt a szándékról soha, mert nem akarta, hogy megkülönböztessék: „olyan vagány gyerek voltam, mint a többiek”. Az egyházi iskolában tanító papok sem tudták, hogy mi akar lenni. A középiskolában „nagyon szerelmes voltam” – vallotta be a Klubrádió riportereinek.3 (Valójában az hangzott el: „Nagyon szerelmes voltam középiskolás koromban. Ez inkább plátói volt.” – K. I.)

– Tudták róla, hogy papnak készül? – kérdeztem kortársát, Németh Miklós villamosmérnököt, Győrzámoly polgármesterét.

– Érezni lehetett. Nem vett részt a kamaszkori csínytevésekben, a bálok, a búcsúk borozgatásaiban.

A Szent István Rádiónak úgy fogalmazott: „Anyám méhében elhívott az Isten.”4

Noha Győr az 1956-os forradalom egyik központja volt, a tizenhat éves fiú kimaradt ezeknek a heteknek a forró eseményeiből. A Győrtől öt kilométerre fekvő Győrzámolyba sem járt a busz – a teherautó-alvázra szerelt fapados, fabódés fakarusz –, mondta kortársa, a polgármester, de ha járt volna is, az iskolák zárva voltak. (Járt a busz. Mindennap volt tanítás a Győri Bencés Gimnáziumban a forradalom napjaiban is. Délelőtt iskolában voltunk, délután forradalmárkodtunk – K. I.)

Érettségi után az esztergomi papi szeminárium következett. Ekkor beszélték meg az anyjával, hogy jó lenne, ha férjhez menne, hogy ne kelljen érte aggódnia. A felszentelésekor az édesanyja közölte vele, nemigen fogják keresni, hogy ne zavarják. „Akkora szabadságot jelentett, hogy anyám nem akaszkodott rám, mint egy kullancs.” Ez rossz mondat. (Miért rossz a mondat? – K. I.) Bármennyire is elhivatott, ragaszkodott az anyjához. Élete vége felé – amikor ő amúgy is sokat járt Bécsbe – hetente látogatta. „Anyám halálakor összetört a szívem. Én nagyon ember vagyok, számomra tragédia, ha egy jó ember meghal.” Noha a jótettek mellett a beszéd is hivatása, a Klubrádióban ilyen nem igazán pontos megfogalmazás is kicsúszott a száján. Falujának polgármestere áttételesen igazítja helyre:

– Az időskori rendezvényeinken is megjelenik, és órákat elbeszélget mindenkivel.

Lételeme a lelkesedés, az odaadás. „A papneveldében is rám szoktak, mindent örömmel elvállaltam.” 1963-ban Dorog-bányán lett egy szent életű plébános káplánja.5 A bányatelep nem tartozott a vallásos helyek közé. A fiatal hitoktatót, ahogy meséli, a nyílt utcán leköpték.6 A miséken tízen lézengtek, hittanra egy szem gyermek járt. Kozma Imre a közönyös, sőt ellenséges környezetben kezdett mindenkinek köszönni. Három hónap után akadt, aki visszaköszönt. A hittanos gyereknek pedig nemsoká nyolcvan társa akadt. Az „óralátogató” iskolaigazgató hazapofozta őket.

– Ez férfimunka volt, igazgató úr – dicsérte meg Kozma Imre.

Mikor már több százan jártak misére, a 26 éves káplánt áthelyezték a Zugligeti Szent Család Plébániára. Jutalmazták, pedig büntetni akarták? (Nem büntetésből, s nem jutalomképpen kerültem el. Szívesen maradtam volna ott, amit ki is fejeztem – K. I.) A törekvő fiatalember doktori címet kívánt szerezni, ám jelentkezését elutasították, mivel „az államnak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy még képzettebb legyen”. 1968-ban lelkészként került az Alkantarai Szent Péter-templomba. (Budapest, Ferenciek tere. Itt Horváth Richárd, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja, a római katolikus békemozgalom – a „békepapok” – egyik vezetője, a Katolikus Szó főszerkesztője, országgyűlési képviselő, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa tagja volt a templomigazgató, akit 1958-ban a Zsinati Szent Kongregáció kiátkozással sújtott két társával együtt az egyházat üldöző rezsim kiszolgálása miatt, kiközösítésüket azonban az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására Magyarországon nem hirdették ki – Horváth Richárd és társai így háborítatlanul működhettek.) Kozma Imrét is meglepte, hogy éppen ide helyezték. Besúgást nem várhattak tőle, és Horváth „elvtársat” talán nem is figyeltették. Õ roppant kedvesen fogadta, sőt invitálta az ifjú kollégát a békepapi mozgalomba, ám Kozma Imre nem kívánt ebben részt venni. „Fél év múlva mégis rám bízta az anyagi ügyek intézését… egy év múlva pedig a templom liturgikus életének irányítását is.”7 Meghirdette a templomi előadásokat egyetemista fiatalok, illetve fiatal házasok számára. A csoportos találkozás a fiatalokkal összeesküvés-gyanús volt.

Beszédei olyan népszerűek lettek, hogy végül ezerötszázan hallgatták, és ötven-hatvan magnón rögzítették, hogy legépelve terjeszthessék – olvasható egyik portréjában.8 Talán elég lett volna annyit mondania, hogy zsúfolásig volt a ferencesek temploma; mivel ott egyszerre legfeljebb hat-hétszázan férnek el.9 (Másrészt a hetvenes években a Magyar Rádiónak sem volt ötven olyan hordozható magnetofonja, amivel ilyen körülmények között felvételt lehetett volna készíteni.) „A hallgatóság soraiban zömmel olyan egyetemista fiatalok ülnek, akik a rendszerváltás után az élet szinte minden területén vezető szerephez jutnak. De akad a hallgatóság soraiban inkognitóját őrző pártember és civil ruhás belügyi tiszt is szép számban. Kozma Imrét csaknem a rendszerváltásig két-három titokzatos férfi kíséri az utcán, és hetente kihallgatásra idézik az Abonyi utcába”10 – folytatódik a beszámoló.

Ám a rendszerváltás utáni elit tagjai nem egyházi indíttatásúak, és nem a hetvenes években kezdték felütni a fejüket (például a leendő politikusok – Orbán, Gyurcsány, Fodor, Semjén is – ekkor még csak elemi iskolások). (Bizony a rendszerváltozás utáni első garnitúrában sokan voltak egyházi indíttatású személyek. Akiket Ön említ, csak később jutottak nagyobb szerephez – K. I.) Ha pártember is akadt a hallgatóságban, és ez a titulus pártfunkcionáriust jelöl, nem sima párttagot, hogy derült ki róluk, kifélék, mifélék, ha őrizték az inkognitójukat? Az előadásokat ugyancsak inkognitóban látogató belügyi tiszt hívta fel Kozma Imre figyelmét a Budaörsi úti kollégiumban szinte nyomorgó vietnami diákokra. Egy orvossal hármasban rengeteg adományt gyűjtöttek. „Önzetlen segítségüket a vietnami katonai (?) attasé kitüntetéssel akarta elismerni, Kozma Imrét azonban az ünnepség időpontjára beidézték a szokásos kihallgatásra. Este hétkor egy főtiszt elsápadva azzal nyitott be a vizsgálóba: »Miért nem mondta, hogy magának meg kellett volna jelennie valahol?« »Mert nem kérdezték.« – mondta Kozma Imre. Többé nem idézték.” Önkéntelenül felmerül: ha 1977 után többé nem idézték, akkor miképp lehet, hogy „csaknem a rendszerváltásig… kihallgatásra idézik az Abonyi utcába”? (A kihallgatások megszűntek ugyan, de a megfigyelés számos jelével tudatosították velem azt, hogy nem tévesztettek szem elől – K. I.)

Végül „az akkori biztonsági szolgálat, az ÁEH” büntetésből elhelyezte a ferencesektől. Ám az Állami Egyházügyi Hivatal nem biztonsági szolgálat volt, még ha az egyházak életének irányítása miatt valaki úgy érezte is. „Nem nézték jó szemmel, ahogyan a fiatalokat neveltem, mert akkora volt az érdeklődés, hogy esetenként ezerötszáz fiatal… Egyébként Budapesten elsőként lettem plébános úgy, hogy nem voltam békepap.”11 (A dispoziciókat az Egyházi Hatóság állította ki, az ÁÉH [sic!] kontrolljával. Plébánosi kinevezésemet Isten humoraként értékeltem, aki megfricskázta e világ hatalmasait. Isten a tudója, hogy mi lehetett az ő szándékuk – K. I.)

Könyvemhez gyűjtve az anyagot, többször kerestem Kozma Imrét. Két hónapi halogatás után talán csak a kíváncsiság vihette rá, hogy szóba álljon velem. Előítéletét hivatásommal szemben – „minden újságíró tisztességtelen” –, és kifogását könyvírási szándékomról többször megismételte, és bár két órát beszélgettünk, nem engedte bekapcsolni a magnót.

– Mi a célja az írásnak? – firtatta első-, másod- és harmadsorban.

– Egy különös társadalmi történet megörökítése.

– Én mit tudok ehhez hozzátenni?

– Meghatározó ismereteket, hiszen Ön nélkül nem lenne irgalmas rendi kórház!

– Ez igaz. Az vezérelt, hogy a szegények betegebbek. Az irgalmas rendi kórházak a betegek harminc százalékát ingyen gyógyítják, de Magyarországon erre nincs lehetőség. 1989-ben megkérdezték, miért nem tettem ezt eddig is. Mert nem engedték, kihallgatószobákba hurcoltak!

– Mikor a fő-békepap Horváth Richárd mellett szolgált, akkor is üldözték volna?

– Igen, meg is döbbentette, mikor megemlítettem neki. Büntetésből helyeztek el mellőle! De nem biztos, hogy részt kell vennem egy ilyen könyv vagy nem tudom minek a létrehozásában. Annyi méltánytalanság érte már a rendet.

– Meglepett, hogy a 78 éves Naszlady professzor engedélyt kért öntől, szóba állhat-e velem.

– Ez teljesen érthető, hisz ki tudja, miről szól majd ez a mű.

– Önökön is múlik!

– Én soha senkit nem tiltottam el attól, hogy önnel szóba álljon. Naszlady a lelkiismerete miatt utasította vissza a kérését. De miért kellene nekünk erről beszélni, mikor a renddel végtelen igazságtalanságok történtek, töredékét se kaptuk vissza a tulajdonunknak? – Felpillantok az írásból, rezdüléstelen az arca. – Húsz százalékát kaptuk vissza a javainknak! Húsz hektár szőlőnk volt Csopakon, ami a betegek ellátását szolgálta!

– A törvény szerint nem járt vissza, ahogy az egyházaknak sem az egymillió katasztrális holdjuk! (Egyházi javakról szóltam, a millió katasztereket [sic!] Ön találta ki – K. I.)

– Figyelmeztetem, ne keverje össze a dolgokat! Én tudomásul vettem, hogy a szőlőnket felparcellázták, eladták, a vevők építkeztek oda, és őket nem lehet onnan kirakni. Persze törvényt lehet hozni arra is, hogy elveszik holnap az ön lakását. Mit szólna hozzá? Azt adtak vissza, amit akartak! Itt az irgalmas rendi épületekben ma is élnek bérlők, itt laknak háborítatlanul, pedig kártalanítani kellett volna a rendet, lakást adni nekik. (A hűség kedvéért: az államosítás előtt is laktak benn orvosok a kórházban, csak nyugdíjba mentek, kihaltak, a gyerekük él ott… – P. Á.) Hangsúlyozom, én egy rend karitatív munkájáról beszélek, ahhoz kértem volna vissza a kórház működtetéséhez szükséges javakat.

Becslések szerint legkevesebb ötven-száz százalékkal többet kaptak vissza, mint amit elvettek a rendtől. Bármennyire elmaradott is a magyar egészségügy és elhanyagoltak a kórházak, az 1951-es és egy ezredfordulós állapotot nem lehet egy napon említeni. A rend korszerűsített, emeletráépített épületekben, a félszázaddal korábbihoz nem is hasonlítható műszerparkkal, ráadásul egy vadonatúj ötemeletes hotelszárnyban kezdhette újra működését. De nem én, hanem Kozma Imre vett részt hét éven át a tárgyalásokon, ő ezeket jobban tudja nálam. (A kórház viszszaadásának feltétele volt a gyógyító tevékenység folytatása – K. I.) Értetlenül hallgatok hát, ő pedig mosolyog rajtam:

– Furcsa figura vagyok az önök számára, nem tudnak beskatulyázni!

Így igaz. Például a Prima Primissima-díjat 2005-ben oktatási és köznevelési munkásságáért kapta, mert nincs a díjnak ráillő kategóriája – noha lehetne. Önfeláldozó munkássága, tiszteletre méltó közszereplései alapján ő a jó emberek sokféle csoportjába sorolható. Mintha kedvelné a beskatulyázást – ismételgeti, hogy „minden újságíró…” Rákérdezek, az „önökkel” engem miféle skatulyába zárna.

– Én senkit nem akarok megbántani. Lemondtam a gyűlölködésről, mert öreg vagyok már, netán nem tudom kiengesztelni az illetőt.

Eszerint korábban gyűlölködött? Pap létére? Kozma atya? Nem hiszem. (Így lehet kiforgatni a szavakat – K. I.) Meglepetésemben, nehogy félbeszakítsa a diskurzust, a rákérdezés helyett inkább az előttem fekvő lapról olvasom:

– Azt is ígérte, hogy indiai apácák fognak szolgálni a kórházban!

– Itt is vannak! – emeli fel a hangját. – Sajnos, nem fejlődött Indiában úgy a rend, ahogy számítottunk rá. Tíz embert hoztunk, hat-nyolc ma is itt van. De miért kell nekem erről beszélni? Engem eddig minden újságíró becsapott!

Vajon kik csaphatták be? Az általam felkutatott róla, róluk szóló interjúkban, írásokban egyetlen bíráló szó sincs. Érdemei oly számosak, hogy felüláll minden kritikán. A hivatásomat ért vádakat nem kívánom a nyakamba venni, rövid időre kilépek hát a kérdező szerepéből:

– Bemutatkoznék. Ez lesz a tizennegyedik kötetem. Megírom Ön nélkül is, de ha csak azt tudatom majd az olvasókkal, hogy nem fogadta el a többi szereplőnél is érvényesített ajánlatom, miszerint minden, az ön szájába adott szó, csupán a jóváhagyásával jelenik meg, hiányosabb lesz a történet. Eddig többnyire szociográfiákat írtam, például a téeszelnökökről, vagy négy kötet történelmi szociográfiát Rákosi Mátyásról. Legutóbb a családtörténetünk jelent meg, amelyben tőlünk elvált apám Erdélytől Ausztrálián át Brazíliáig jutott.

– A brazil kapcsolat! Egy zsidó házaspár jelentkezett Brazíliából, hogy támogatná az irgalmas rendi kórházat, mert a háború alatt a rend priorja 37 tagú családjukat bújtatta és megmentette az életüket. A priort végül egy zsidó ávós verte agyon. (Ismét egy önkényes gondolatfűzés. Én a két tényt arra utaló példaként kapcsoltam össze, hogy az életben előfordulhatnak ilyen abszurditások. Sajnálom, hogy ezt ön nem hallotta ki a megjegyzésből – K. I.)

– Bár az ávós vezetők között több zsidó volt az átlagnál, honnan veszi, hogy a prior épp egy zsidó áldozata lett, hiszen ők nem is vertek egyedül, és mi a jelentősége ennek? Nem magyar zsidó volt?

– A nevét is tudjuk, és zsidó származású volt az illető! De inkább arról írjon, hogy cigánytelepet egyedül a máltaiak számoltak fel az utóbbi húsz évben. Tarnabodon kis üzemet nyitottunk, 30 helyre 120 cigány jelentkezett. (Ha nem is halad tervek szerint az állami telepfelszámolás, nem csupán a máltaiak vették ki ebből a részüket. Kozma atya dicséretére említem, hogy a Prima Primissima-díjjal járó tízmillió forintnyi jutalmát rájuk áldozta, amire a „kontyos híradó” egyik bemondója, egy ápolónő megjegyezte: inkább a kórtermeket festette volna ki abból a pénzből! – P. Á.)

– Egy katolikus püspök szerint az egyházi vagyon visszaadásának módja nem volt végiggondolva, emiatt talán többet ártott, mint használt – folytatom a kérdezést.

– Asztrik püspök úr nézetét ismerem, többnyire egyetértek vele, de a püspöki karban egyedül van a véleményével. Szerinte a törvényhozók nem gondolták végig, mit jelent számukra az egyház. Megemlíteném, hogy Romániában mindent visszaadtak.

– Ott névleg megkapták volna a kórházukat, de az ORFI benne maradt volna továbbra is és rázhatták volna rá az öklüket!

– A kórház területén is élnek még lakók – említi újból, pedig állítólag nincs szerződésük, így felmondhatnának nekik. – Hányszor megalázták az egyházunkat, személy szerint engemet is évtizedeken át! Nem engedtek el Rómába továbbtanulni, doktorálni sem. Az Egyházügyi Hivatal csak azokat támogatta, akik együttműködtek, besúgókká váltak.

„Rómából” akkor felkészületlen voltam, de pótoltam. 2008 februárjában csak arról beszélt a Szent István Rádióban, hogy a papneveldében intenzív szellemi és tudományos munkát folytatott két professzorával is: „mikor elkezdődhetett volna a papi életem, az egyházmegye vezetése engem jelölt Rómába”.12 Egy korábbi nyilatkozata szerint a római továbbképzését az egyházügyi hivatal gáncsolta el, mondva: „az megy ki, akit ők akarnak”.13 És ezt így kinyilatkozták, pedig, a diktatúra többek között nyakatekert magyarázatokból is állt. (Az egyházi rendszerben a továbbtanulási lehetőség nem „kívánságműsor”. Az egyházi vezetők választják ki az arra alkalmas személyeket. A Vatikáni Szerződés után az ÁÉH [sic!] nyomban nyomatékosította, hogy ebben a kérdésben is az ő engedélyük a döntő – K. I.) Vajon miféle kifogás lehetett egy frissen végzett pap ellen? Körülszimatolták, hogy jelentene-e a Vatikánból? Megpróbálták beszervezni? Ennek a részleteit alighanem nyilvánosságra hozta volna, no meg a visszautasításért mellőzés is járt.

1975: „Lékai bíboros kapacitált, hogy menjek Rómába tanulni.” Felelete: „Harmincöt éves korában ne foglalkozzon ezzel az ember, a helyemen vagyok.”14 Ekkor a ferenciek templomában volt beosztott pap. Másodszor – vagy először? – kitért a Vatikán elől. (Rosszindulatú megjegyzések sorozatával találkozom itt. Ilyen megjegyzések: „másodszor… vagy először”. A döntésemet is megkérdőjelezni bátorkodik – K. I. Tényt közlök: kitért a Vatikán elől – P. Á.) Máshol erre azt válaszolta, hogy huszonnégy évesen meghozta papi élete legfontosabb döntését: „a szegényekért akarok élni, és lemondtam mindenfajta teológiai előmenetelről”.15 De hát elhatározása beváltására jóval később került sor. Ide illik még egy idézet a róla készült portréból: „Kozma Imrét nem tudta hová tenni az egyház vezetése sem.”16 Huszonnyolc évesen megtagadták tőle, hogy doktori címet szerezzen, harminchat évesen felajánlották neki, hogy Rómában folytassa tanulmányait, amit akkor ő utasított vissza.17 (Nem az egyházi vezetőim tagadták meg a továbbtanulási lehetőséget – erről már volt szó –, hanem az ÁÉH [sic!]. Később pedig a püspököm ajánlotta fel a lehetőséget – K. I.) Küldték volna Rómába, meg akadályozták is, lemond „mindenfajta teológiai előmenetelről”, mégis doktorálna, de valaki nem engedi. Kibogozhatatlan.

Kozma Imre 1968 szeptemberétől 1977 januárjáig szolgált a Belvárosi Ferences Templomban. Az ÁEH-nak nem tetszett az agilitása. „1976 októberében Lékai bíboros úr felkeresett és közölte, hogy az Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá a papi működésemhez. Jelezte, hogy készüljek fel egy új életre… Majd novemberben, névnapomon felkeresett előző plébánosom, Bárány Anzelm atya, és elmondta, hogy nyugdíjba megy, és szeretné, ha én lennék az utóda Zugligetben. Lékai bíboros úr december elején örömmel közölte velem, hogy folytathatom papi tevékenységemet.”18 Zugligetben indult el az a sikerkorszak, amely a környező országokban is ismertté tette.

– Miért csak 1996-ban kezdett intenzíven foglalkozni az irgalmas rendi ügyekkel?

– Ezt cáfolom! Tudatosan készültem erre a hivatásra, már 1986-ban rájöttem, hogy a szegényebbek betegebbek az átlagnál, az ő segítésük motivált a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében is. 1986-ban felvettem a kapcsolatot Laurus atyával, az irgalmas renddel.

– És miért csak egy évtized múlva jelentkezett a rendbe?

– Mert egy plébániát vezettem, és 87-ben elkezdtük építeni a Máltai Szeretetszolgálatot. (Később elmondjuk, mit takar az „elkezdtük” – P. Á.) A rend szellemisége ragadott meg. Az egész világon probléma az egészségügy, ami pusztán pénzzel nem oldható meg.

A Vigíliának így beszélt a túlterheltségéről: „1996-ban egyedül voltam Zugligetben… és már oly nagyra nőtt a közösség, hogy egyedül lehetetlen volt ellátni a lelkipásztori szolgálatát… Korábban napi 6-7 órát gyóntattam, de erre a máltai munka és egyéb plébániai feladatok mellett nem vállalkozhattam. Segítőt kértem, sajnos az egyházi hatóság nem tudott adni. Ekkor, nem csupán a Lélek sugallatára, döntésre kényszerültem: be kellett látnom, hogy nem maradhatok ott, ahol egy közösség lelki igényeit képtelen vagyok úgy szolgálni, ahogy azt lelkiismeretem szerint is szeretném. 1996-ban beléptem a betegápoló irgalmas rendbe. A rend erőfeszítéseiben és programjai kialakításában már korábban is részt vállaltam, segítettem azt a két idős testvért, aki a rend magyarországi jövőjéről álmodott.”19 (Dr. Bálint Géza, az ORFI nyugalmazott főigazgatója, aki befogadta az intézetbe Laurus atyáékat, a rend konventjét, így kommentált: – Ennek effektív nyomai nem voltak, Laurustól sosem hallottam erről.)

– Miért titkolják, miért nem említik honlapjaikon sem, hányan vannak a rendben?

– Négyen vagyunk, hárman tanulnak és van két jelölt. Nehéz talpra állni, „a múltat eltörölni”.

– A többi rendben is hasonló a helyzet. Mi volt Horn Gyula szerepe a kórház visszaszerzésében?

– Meg fog lepődni, én mindegyik politikussal jóban vagyok.

– De Horn történelmi okok miatt is közelebb állt önhöz azoknál, akikkel nem dolgozott együtt. Úgy tudom, a miniszterelnökök közül önnek egyedül hozzá volt szabad bejárása.

– Õ szeretett engem, nagyra értékelte a máltaiak 89-es szerepét, a Károly-díj átvételekor is megemlékezett a munkánkról. A Máltai Szeretetszolgálat gyengéje és ereje, hogy minden politikussal jó viszonyt ápol. Mindegyik párt szeretné, ha odatartozna az ember.

Pár nappal utánam járt a protonotárius úrnál egy kolléganő, és a terjedelmes interjúban Kozma Imre a mi találkozónkra is kitért: „Tudja, fura ez… Nemrég itt járt egy újságíró kollégája, s szinte nekem támadt: »hogy van az, hogy magának bejárása volt Horn Gyulához?!« Hát úgy van, azaz volt, hogy Horn Gyula engem tisztelt, értékelt, s uram bocsá’, tán még azt is elmondhatom, hogy szeretett. Õ volt az az ember, aki valahányszor itthon, külföldön megnyilatkozott a határnyitásról, soha nem mulasztotta el megjegyezni a máltaiak szerepvállalását. Egyszer még olyat is mondott – szerintem ez túlzás volt a részéről –, hogy a máltaiak nélkül ez nem lett volna megoldható… Függetlenül attól, hogy más volt a világnézetünk, ez nem jelentheti azt, hogy nem értékelhetjük egymást, s azt, ami jó. Fáj, hogy annyira beteg, s most üzentem egy megnyilatkozásomban, hogy sok erőt kívánok a hozzátartozóinak, mert a mellette állás hatalmas energiákat követelhet tőlük… Tudja, mit vártak Kozma Imrétől? Hogy kezdje szidni Horn Gyulát. Meg az akkoriakat. Mert akkor a Kozma Imre hű, micsoda vagány fickó. De ha az igazságot mondja, s nem hajlandó gyűlölködni, akkor mit keres itt?!”20 Szavait ki kell egészíteni: ebben az esetben a máltaiakon elsősorban a Német Máltai Szolgálat értendő; a történtekben főszerepet játszó Csilla von Boeselagernek köszönhetően „a pénzt és a paripát” elsősorban ők adták.

Visszatérve Kozma Imréhez, szóbeszéd, hogy az anyaszentegyház, a magyar püspöki kar nem kedveli őt, emiatt nem teljesülhetett leghőbb vágya, hogy püspök legyen. 1990 előtt talán azért sem lett püspök, mert nem volt hajlandó együttműködni a rendszerrel. 36 évesen, 1976-ban – mint tudjuk – elutasította a római továbbképzést. Pedig ez biztos előrelépés a hierarchiában. „Elöljáróim tervezték az egyházi pályafutásomat, én azonban lemondtam a karrierről, és megfogadtam, hogy életemet a szegények támogatásának szentelem.”21 Ezt ő nem is püspöki, hanem érseki szinten tette, teszi.

De miért nem lett püspök Kozma Imre 1990 után? Hiszen megmutatta országnak, világnak a szeretetszolgálatban, a menekültek ellátásában vállalt szerepével, hogy mire képes. Megmutatta Magyarországnak és a magyar egyháznak. („Kozma Imrét nem tudta hová tenni az egyház vezetése sem.”) A püspöki kar értett a szóból: megy ez egyedül is, gyermekem! Ment is a saját feje után, hiszen már volt saját birodalma. Már kész mítosz, ismertebb, mint a püspökök! Először 1989-ben a szeretetszolgálattal, meg a szabadságra gyülekező keletnémetek gondozásával kezdett új életet. Aztán másodszor, amikor belépett a rendbe. Az emberek többségének egy életre is alig futja, neki az előéletével együtt legkevesebb három jutott, meg két birodalom. Betetőzés: „A hivatás az, ami az életünknek is, a halálunknak is értelmet ad. Olyan hivatás nincs, ahol nem kell meghalni.”22 (A legzavarosabb hordalék ez a két bekezdés. Rosszindulat árad belőle. Ön szóbeszédre hivatkozva bírálja a Magyar Katolikus Püspöki Kart. Meglepő, hogy beteljesületlen legfőbb vágyamról beszél, úgy, mint aki gondolataim ismerője. Tevékenységemet pedig Magyarországgal és a Magyar Egyházzal szembeni kihívásként értékeli. Mindezt betetőzi a következő mondattal: „Ezt nem is püspöki, hanem érseki szinten tette, teszi” – K. I. A rászorultak támogatásáról szóltam – P. Á.)

Kanyarodjunk még vissza 1977-hez, amikor Kozma Imrét „büntetésből” a XII. kerületi, zugligeti plébániára helyezték, ahol egyszer már szolgált két esztendőt, ekkor közel két évtizedes munkálkodás várt itt rá. Zugliget hagyományosan gazdag környék, mondhatni úri negyed volt, de a kitelepítések jobban sújthatták ezt a körzetet. Az 1946-ban Nyugatra száműzött svábok és az 1951-ben vidékre számkivetett budapesti „osztályidegenek” helyére többnyire rendszerhű – nem vallásos – lakókat telepítettek. Nehéz feladat várt a plébánossá előléptetett lelkészre.

Zugligetre – mint mondja – háromszáznál több lelkes híve követte. Közülük kerültek ki segítői, akik becsöngettek a lakásokba a plébános úr bemutatkozó és szolgálatait felajánló levelével, majd szociális térképet készítettek az egész hatalmas – több plébániás – kerületről. „Olyan feladatokat jelöltünk ki magunknak, amelyekre a XII. kerületi Tanács is fölfigyelt, és később támogatott is. Szegény családok, magányosok, fogyatékkal élők, mozgássérültek támogatását sikerült megszervezni nagyszerű, áldozatkész fiatalokra támaszkodva. Valójában létrejött egy szociális háló, amelyet felelősségtudattal szövögetett egy katolikus közösség és egy pártállami önkormányzat. Ez a több száz fiatal teremtette meg a Máltai Szeretetszolgálat bázisát, amely később Zugligetben alakult meg.”23

Egyre többen jártak a miséire is. A rendszerváltás előtt vasárnaponként sokan csak a templomkertben állva hallgathatták. Méltón a Szent Család Plébánia nevéhez a páter létrehozta – folytatta – a családpasztorációt. „2800 házaspár tartozott ehhez a csapathoz… e családokban 4,3 a gyermekek átlagos száma, és talán ha öt válás volt…”24 Kozma Imre mentalitásából adódott, hogy nála a fiataloknak volt irodalmi színpada, énekkara, gitárzenekara, témájukat a vallás vagy a Biblia kifogyhatatlan tárházából vették. Számomra akkor is hihetetlen, hogy úri kerületünkben létezhetett majd háromezer négy-öt gyermekes család. (Nem csupán zugligeti családokról van szó, hanem a hetvenes évektől kezdődően felépülő közösségről. Ami Önnek hihetetlen, az nekem fájdalmas tapasztalat, hogy ezek a nagyszerű szülők szinte kivétel nélkül értelmiségiek, s alig van közöttük fizikai dolgozó. Ez akkor is így van, ha én nem fogadom el az úri és nem úri kategorizálást – K. I.)

„Amikor mi elkezdtük a Magyar Máltai Szeretetszolgálat működtetését 1986 végén még féllegálisan, erre rábólintott az apparátus. Ez már jelzett valamit…”25 „1987-ben a zugligeti templomba járók csoportjából nem hivatalosan megalakult az akkor még németországi bejegyzésű Magyar Máltai Szeretetszolgálat.”26 „A Magyar Máltai Szeretetszolgálatot 1988 decemberében először Németországban alapította meg Csilla von Boeselager, Ungarischer Malteser Caritas-Dienst néven.” „Csilla von Boeselagerrel 1988 őszén ismerkedtem meg. Az NSZK-ból hozott a magyar kórházak számára felszerelést, és társakat keresett, akik segítettek volna az adományok elosztásában. Itt a zugligeti plébánián akkoriban egy igen jól működő közösség volt, amelynek tagjai közül sokan vállalták el a szeretetszolgálattal járó munkát.”27 „A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 1989. február 4-én alakult, de kezdetei 1987 őszére tehetők, amikor a Németországban élő Csilla von Boeselager bárónő meglátogatta Kozma Imrét, a Zugligeti Szent Család Plébánia plébánosát, és beszélgetésükből karitatív együttműködés kezdődött.”28

A fenti szövegekből nem derül ki, hogy Kozma Imre humanitárius szolgálatot is végző – a Hegyvidék rászorultjainak gondozását elvállaló – zugligeti közösségéből mikor és miképp is lett MMSZ. Pedig egyszerű a válasz: „Budapest angyala”, „Európa legjobb koldusa”, vagyis Csilla von Boeselager (1941–1994) volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapítója, sőt névadója is. Ragaszkodott hozzá, hogy a külföldi társszervekkel ellentétben a magyar ne csupán szolgálat, hanem a világon egyedülállóan szeretetszolgálat legyen. Arra gondolt, hogy egy szegény magyar, ha mást nem is, de szeretetet ajándékozhat: egy egészséges, egy másik szegénynek, aki beteg.29

(Ez a kivételes asszony Budapesten született, Fényes Csillaként. Szülei a szovjet csapatok elől Nyugatra menekültek, végül Venezuelában telepedtek le. A kislány az apácákhoz járt iskolába, majd az Egyesült Államokban szerzett vegyészi diplomát. Frankfurtban kapott munkát 1970-ben, és három év múlva dr. Wolfhard von Boeselager báró, vesztfáliai nagybirtokos felesége lett. A Boeselager családból többen máltai lovagok és aktív munkásai a Malteser Hilfsdienstnek.)

Csilla asszonynak már nagyobbacskák voltak a gyermekei, amikor 1987-ben elhozta az első segélyszállítmányt Magyarországra, és a folytatáshoz szövetségeseket keresett.30 Kozma atya szerint püspökök és híres papok nem vállalták a feladatot, de Csilla asszony Mária nővérrel is tudatta szíve óhaját. „Õ mintegy vigasztalásként mondta el neki, hogy van egy ember, akit szívesen ajánlana, de mégse keresse meg, mert már oly sok a tennivalója, hogy nem szabad újabb munkával terhelni. Erre állítólag Csilla felujjongott, biztos, hogy ő az én emberem. Felkeresett és előadta tervét. Már volt tapasztalatom a szociális tevékenységgel kapcsolatban, és ösztönösen igent mondtam.”31 A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) szerint Csilla asszony „átvitt értelemben Magyarország prímásának, Paskai bíborosnak köszönheti, gyakorlatilag viszont Mária nővérnek, Paskai akaratos és segítőkész titkárnőjének, hogy megtalálta a megfelelő embert”. Magyarország prímása „a mindenható kommunistákkal való érintkezések megpróbáltatásai miatt eltanácsolta őt attól, hogy adományait Magyarországra hozza. A bíboros azt mondta Boeselager Csillának: »Ez a dolog túl veszélyes!« A Németországból érkezett látogatót azonban az előszobában Mária nővér Kozma plébánoshoz irányította.” Csilla asszony legfontosabb segítőjének és szövetségesének nevezte Kozma Imrét, „aki gondoskodik arról, hogy amit összegyűjt Németországban, odajusson, ahol szükség van rá, azokhoz, akiknek szánták”.32 Kozma atya: „Mindkettőnk számára nagy élmény volt ez az első találkozás, mindegyikünkben az az érzés támadt, mintha mindig is ismertük volna egymást.”33

Önéletrajzi jegyzeteiben ő maga így ír a kezdetekről: „1987. október 23-án, hat hónapos előkészület után az arnsbergi Német Máltai Segélyszolgálattal együttműködve indul az első teherautó adomány Magyarországra… Kozma Imre plébános fogadott bennünket, akit 1987 augusztusában ismertem meg. Magyarországon az adományok célba juttatása volt az egyik legnagyobb probléma. Szerencse volt, hogy erre a célra ilyen felelősségteljes személyt találtunk. Abban az időben ez veszélyes foglalkozás volt.” 1988 decemberéig 37 küldemény érkezett kb. 7,5 millió DM (220 millió forint) értékben. Ezekben többek között használt orvosi felszerelések, berendezések, ruhaneműk és lakásberendezések voltak fogyatékos és szociális otthonok, nagycsaládosok és erdélyi menekültek részére. „1988 novemberében elértem a magyar kormánynál, hogy engedélyezzék a máltai szervezet alapítását. Magyar társaimat nem vontam be a tárgyalásokba a veszély miatt. Abban az időben az engedély szenzáció volt, hiszen nyíltan megmondtam, hogy a máltaiak jelszava »A hit védelme és a nélkülözők segítése«, és hogy a magyar segélyszervezet nyugat-németországi testvérszervezete lenne.” (Ekkor kérte azt is, hogy a kórházak más célra használt templomait, kápolnáit lehessen ismét istentiszteletre használni, és legyenek újból „templomi lelkészek”. Neki is köszönhetően kezdődött el 1989 tavaszán a kórházi betegek lelki gondozása az egész országban.) 1988. december 14-én alakult meg az NSZK-ban az Ungarischer Malteser Caritas-Dienst, az elnök Csilla asszony. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatot 1989. február 4-én alapították, elnöke Kozma Imre plébános, Csilla asszony elnökségi tag. „A Kozma plébános által vezetett hívő egyházközösség tagjai képezik a magját az egyetlen máltai szervezetnek a keleti tömbben, és ez az első civil jótékonysági szervezet Magyarországon (és talán az egész keleti tömbben). 1989. januártól decemberig 175 teherautó megy 24 millió DM értékű adománnyal Németországból Magyarországra és két betegszállító-kocsit és két minibuszt is adományoztunk.”34 Nyilvánvaló, hogy Csilla asszony nélkül nem lenne MMSZ, és valószínű, hogy Kozma atya odaadása nélkül sem lenne ismert és elismert a szervezet. Megkockáztatjuk, hogy találkozásuk nélkül talán nem lenne Budai Irgalmasrendi Kórház sem, élén Kozma Imrével.

A páter meg sem melegedett az elnöki székben, amikor Csilla asszony tettvágyának, politikai tisztánlátásának, kettős hazafiságának köszönhetően felkapta a világpolitika forgószele. Az internetes önkiszolgáló lexikon, a Wikipédia szenvtelen összefoglalója szerint: „1989 augusztusa és novembere között a Magyar Máltai Szeretetszolgálat 50 ezer keletnémet menekült ellátásáról gondoskodott a német Malteser Hilfsdienst anyagi és szakmai támogatásával.”

2004-ben Kozma atya így emlékezett a történtekre: „Csilla bárónő éppen máltai ügyekben járt az NSZK követségén, amikor az egyre dagadó augusztus eleji válság a tetőpontjára érkezett. Rengeteg NDK-állampolgár szállta meg a konzulátust, és kivándorlási engedélyt kért. A magyar kormány nem engedte ki őket, de ők hajthatatlanok voltak: nem mennek haza. Egyre többen és többen jöttek, úgyhogy az épület csordultig megtelt. A követség dolgozói a fejüket fogták: senkit sem akartak elküldeni, de egyszerűen nem volt hova tenni az embereket. Már a folyosókon is aludtak. A bárónő ebéd közben megemlítette, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat megoldhatná a problémát. A zugligeti családok elszállásolják majd a keletnémeteket, s akit nem, azt a plébániakertben felállított sátrakban lehetne elhelyezni. A követségen nagyot néztek, de Csilla asszony lelkesedése átragadt rájuk. Berlin áldását adta a dologra. Szentmise után odajött hozzám, és elmondta, hogy mit vállalt el. Gondolkodás nélkül rábólintottam.”35

2007-ben így: „A nyugatnémetek ismerték már a mi munkálkodásunkat. Titokban megkerestek engem. Innentől kezdve misztikus a történet. Augusztus 13-án vasárnap este a mise után bementem a sekrestyébe, és ott állt egy idegen férfi. (Minden úgy történt, ahogy itt olvasható. Ezzel nem ellenkezik az, hogy Csilla aszszony korábban ezt a kérdést felvetette, illetve tárgyalt a Nyugatnémet Követség embereivel – K. I.) Kiderült, hogy a nyugatnémet konzul volt. Vele párhuzamosan Csilla von Boeselager bárónő, a nyugatnémet Máltai Szeretetszolgálat elnöke éppen ekkor érkezett repülővel Ferihegyre… (Egy nappal hamarabb – P. Á.) Tehát a konzul eljött hozzám, Csilla von Boeselagert meg a repülőtéren várta a nyugatnémet követség első titkára, s feltette neki a kérdést: tudnának-e segíteni ebben a helyzetben? Ugyanezzel keresett meg engem a konzul – mi egymásról nem tudtunk semmit. A csoda az volt, hogy gondolkodás nélkül mindketten igent mondtunk… Tehát a két igen találkozott, és a következő nap este, augusztus 14-én az első tábor állt, s egy héten belül már állt a két hárshegyi tábor is.”36

Ebben a cikkben szerepel a következő mondat is: „A kis paplakban egymásnak adták a kilincset a magas rangú külföldi diplomaták, miniszterek, maga Kohl, nyugatnémet kancellár is eljött Zugligetbe.” Kozma Imre szavaival: „Itt Európa szinte minden vezető politikusa megfordult. Például eljött Kohl kancellár, Genscher külügyminiszter, francia, osztrák és más politikusok. A templom kicsi konyhájában állva kanalazták a levest és dicsérték a mi háziasszonyunkat, aki nemcsak főzni tudott, de öt nyelven beszélt.” (Bizony, Kohl kancellár úr eljött, akivel nem a menekülttáborban, hanem a külügyminisztérium vendégházában találkoztunk. Fényképek tanúsítják – K. I.) Ám Kohl kancellárnak – és Európa többi vezető politikusának is – volt annyi politikai intelligenciája, hogy abban a kényes helyzetben akkor sem tehették volna be a lábukat a zugligeti plébániára, a menekültek közé, de még Magyarországra se nagyon, ha maga a pápa kérte volna erre őket. (Kohl a menekültek kiengedése után, decemberben látogatott Budapestre.)

– 1989-ben a keletnémet menekültek befogadását mi Budapesten éltük át – idézte fel 2009 tavaszán Csilla asszony nővére, Kunckelné Fényes Ildikó (1937). – 1989 nyarát közös magyarországi szabadságra szántuk. Csilla az NSZK-követség első titkáránál, Detlof von Bergnél lakott, mi pedig a három gyerekkel ötösben Kozma atya révén béreltünk egy zugligeti villát. Csilla mesélte, hogy von Berget legfeljebb egy integetés erejéig látja: elkezdődött a menekült válság. A nyugatnémet követség bezárásakor kritikussá vált a helyzet, ezért a bonni kormány Budapestre küldte dr. Gunter Mulackot, a menekültekkel foglalkozó különmegbízottját. Mivel a nagykövet szabadságon volt, ő is von Berg házában lakott, és ott tartották a német diplomaták gyűléseit. Dr. Mulack most, 2009-ben, Berlinben elmondta nekem, hogy Csilla megkérdezte tőle, miért olyan levert. Elmagyarázta, hogy zsákutcába jutottak, semmit sem tudnak tenni a menekültáradattal. Kötelesek lennének nekik útlevelet adni, de nem merik megtenni, mert a magyar reformállammal egyre jobb a kapcsolatuk, és a keletnémetekkel sem akarják tovább feszíteni a húrt. A magyar felet köti az NDK-val aláírt szerződés is, miszerint a keletnémet állampolgárokat nem engedi Nyugatra. És mi történik, ha mégis kiengedi őket? Politikailag lehetetlen a helyzet! Csilla végighallgatta, és azt mondta, Herr Mulack, lenne egy megoldás: az általam alapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat felajánlja, hogy törődik a menekültekkel, és behívja a szintén általam alapított és vezetett Ungarischer Malteser Caritas Dienstet, amely segítségül hívja a Német Máltai Segélyszolgálatot. Ez a máltai hármas humanitárius segítséget nyújt, és akkor egyik országnak sem kell semmit se tennie! (A máltai hármas fogatból egyedül a német segélyszolgálatnak volt elég felszerelése és szakképzett személyzete menekültek ezreinek ellátására.)

Másnap a diplomaták elfogadták Csilla tervét, dr. Mulack felhívta Bonnt, Csilla pedig a német máltaiakat, és a kormány meg a segélyszolgálat is kivihetőnek tartotta az elképzelést. Ezek után Kozma Imre atyához mentek, aki azonnal beleegyezett, hogy a plébánia kertjében legyen a menekülttábor, és a plébánián működjön tovább a német konzulátus. Ehhez is kurázsi kellett. Dr. Mulack húsz év múltán is hangsúlyozta: „Von Boeselager asszony terve nyújtott lehetőséget arra, hogy a kritikus politikai probléma humanitárius kérdéssé váljon.”

A plébánia kertje napok alatt megtelt a menekültekkel. A Német Máltai Segélyszervezet teherautó-konvoja két napon belül befutott, és rövid idő alatt felépítették a sátrakat – addig a menekültek a meleg augusztusi éjszakában többnyire a plébánia kertjének füvén aludtak. Az egyházközség és a német máltaiak önkéntesei osztották az ételt, amit a közeli János Kórház konyhájából hoztak – mivel az első CT-jüket Csillától „kapták”, nyomban közreműködtek,37 a számlát a németek állták. A tábor vezetője Csilla volt. Mi öten is ott voltunk a plébánián, és megjelentek a követségi emberek is máltai karszalaggal álcázva, mert a Stasi (a keletnémet titkosrendőrség) figyelte és fényképezte a tábort. A „konzulátus” titokban készítette az NSZK-útleveleket a menekülteknek, mert az alkotmányuk szerint minden keletnémetnek automatikusan járt a nyugatnémet állampolgárság. Minden éjjel tucatjával tűntek el menekültek a táborból: mindenüket (lakó- és személykocsikat, motorbicikliket, csomagokat) hátrahagyva, térképekkel felszerelve nekiindultak a határnak, ami akkor meglehetősen porózus volt. Néha egy-egy ügyetlenebb embert elcsíptek, egyet véletlenül lelőttek, pedig nem volt ellenségeskedés. A visszafordítottak arról beszéltek, hogy figyelmeztették, ne erre jöjjenek, hanem száz méterrel odébb. Mi aztán szeptemberben hazautaztunk Caracasba, mert egyetemi tanár volt a férjem és én is.

A határnyitás huszadik évfordulója alkalmából a Der Spiegel és a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung is interjút készített Kozma atyával.38 Egyik írásban sem esik szó Csilla von Boeselagerről, hacsak a „mi, máltaiak” említésekben nem gondol valaki rá is. A Spiegel szerint is Kozma Imrét kereste fel a német konzul, hogy tudna-e segíteni a menekültek ellátásában. („És a Stasi bénultan figyelte a zugligeti plébánost, aki helytállt a német-német viszályban.”)

Különös, hányféle változata van szinte minden Kozma atyához kapcsolódó történetnek, akkor is, ha saját maga adja elő őket.

Hangsúlyozni kell: Csilla von Boeselager bárónőt és a Kozma Imre vezette szeretetszolgálatot a Német Szövetségi Köztársaság hivatalos képviselői elfogadták partnernek, segítségükkel találtak kiutat a bénító helyzetből. A szituáció kényességét mi sem érzékelteti jobban, mint hogy Zugligeten volt az első nyilvános keleti menekülttábor, amely egy testvérországból fogadott menekülteket.39 Természetesen a sátrakat, ágyakat, fürdő- és vécékonténereket – szinte a teljes ellátást – a németek állták, lényegtelen, hogy a Malteser pénzéből vagy a költségvetésből is. Polgártársaikért hoztak áldozatot. Emiatt tartják számon húsz év múltán is a magyarok nagylelkűségét. Kozma atya odaadásról beszél. „A kifőzdéket, az éttermeket, a munkásszállásokat, a szállodákat felhívtam telefonon, és elmondtam, miről van szó. Ettől kezdve tömegével hozták naponta háromszor a hideg és meleg ételeket, de senki sem kérdezte meg, hogy mikor és hogyan fogunk fizetni… a hívő magyar családok százötvennyolc német családot vittek el, fogadtak otthonaikba. A plébániával szemben lévő utcában lakók mind felajánlották fürdőszobáikat, a mosási lehetőséget, de pár nap múlva ez is megoldódott.” A hivatalos ellátó, a János Kórház véletlenül kimaradt a sorból.

A plébános úr azt mondta, 162 televíziós stáb fordult meg a zugligeti templomban, még Ausztráliából, Argentínából, Brazíliából és Japánból is jöttek újságírók. Akárhányan is voltak, a sajtót a táborvezető Csilla asszony naponta tájékoztatta. Csak a diplomatákra vonatkozott a német külügyminiszter tájékoztatási tilalma. Csilla azt vallotta, minél nagyobb a nyilvánosság, annál nehezebb megállítani a menekültáradatot, annál kevésbé tehetnek a keletnémetek bármit is. Az egész világsajtó tele volt a hírrel, amit később Genscher megköszönt Csillának.40 Kozma Imre azt állítja, hogy a nehéz helyzetben kizárólag Kohl kancellártól kért tanácsot. Felhívta telefonon, és Kohl így biztatta: „Páter Kozma! Gorbacsov elnök úr a következőt jegyezte meg nekem: »A magyarok jó emberek!« Legyen elég magának ez a válasz. – Ennyi nekem elég is volt.”41

Hát elég sajátos feleletet adott ez a nagy formátumú politikus – ha adott. (Egyébként a magyar kormány 2008-ban, a határnyitásban érintettek visszaemlékezéseiből kiadott egy angol nyelvű kötetet, amelyben Kozma Imre nem említi a német kancellárt.)42 De Gorbacsov mondata sem tetszene, ha éppenséggel nem magyar lennék. Valójában ő nem is ezt mondta, amint Oplatka András megírta.43 Kohl életrajzi műve szerint a Németh Miklóssal folytatott 1989. augusztus 25-i gymnichi titkos találkozó után felhívta és tájékoztatta Gorbacsovot, hogy a magyarok kiengedik a keletnémet menekülteket, erre fel Gorbacsov némi gondolkodás után azt felelte: „A magyarok jó emberek.” Ám Oplatkának Gorbacsov cáfolta ezt; ő azt felelte Kohlnak: „Németh Miklós jó ember, megbízhat benne.”

Szeptember 10-én, vasárnap este a tévé A hét című műsorában Horn Gyula jelentette be, hogy a magyar hatóságok átengedik a határon azokat az NDK-állampolgárokat, akiket Ausztria vízum nélkül befogad. A zugligeti tábori tévékészülék előtt Csilla asszony fordította a menekülteknek a külügyminiszter szavait, és a hallgatóság üdvrivalgásba tört ki.44 (Azon az éjszakán becslések szerint ötezren lépték át a határt.) 1989 novemberében Genscher külügyminiszter személyesen köszönte meg a magyar kormánynak ezt a lépést, Zugligetben pedig – Kozma atyát idézve – azt mondta, hogy Kozma Imre illetve a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vette ki az első téglát a berlini falból.45 Ismereteink szerint Kohl kancellár mondott valami hasonlót: 1990. október 4-én, a német újraegyesülés másnapján arra emlékeztette honfitársait, hogy „Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból”.

A szeretetszolgálat augusztus 14-ét, az első menekülttábor felállításának dátumát a befogadás napjaként ünnepli. Az ötödik évfordulón emléktáblát, a tizenötödiken emlékművet avattak. Kozma atya beszédében elmondta: „A befogadás, mint a krisztusi program lényege – idegen voltam és befogadtatok – meghatározza életünket és munkánkat… A befogadásnak nincs alternatívája és feltételhez sem köthető.” Elkészült a Befogadás Háza is, a télidőben utcán talált hajléktalanok otthona.46

A keletnémet menekültek istápolásáról sokféle mérleg készíthető. Mi most itt csak azt említjük, hogy többek között ez alapozta meg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat tevékenységét, eredményekben gazdag történetét. A nagy sikerű kezdésnek is köszönhető, hogy mára a szeretetszolgálat intézménnyé vált, és az országban száznál több önálló egysége van. (A tolókocsiban is Magyarországot járó, Európa Asszonyának megválasztott Csilla asszony emlékét többek között a pécsi, a miskolci, a pátyi és a tengelici otthon tartja ébren, viseli e nevet valamilyen formában – Pátyon az otthon utcáját is róla nevezték el, szobrot is kívánnak állítani neki. Az ő „hozománya” volt a MMSZ szinte egész autóparkja, a felszerelt mentőautók. 1987 és 1991 között több mint 100 millió DM értékű ajándék került az ő gyűjtése révén Magyarországra.)47 Genscher nem egészen öt év múlva, Csilla asszony temetésére ilyen mondatokat írt: „Csilla Freifrau von Boeselager neve örökké összeforrt az 1989-es történelmi eseményekkel. Magyarországi fellépése, bátorsága, elkötelezettsége, szervezőkészsége, emberszeretete felejthetetlen… A zugligeti tábor szimbóluma kétségen kívül Csilla von Boeselager volt… Senki sem sejtette, hogy már 1988 óta ráktól szenved, nem lehetett rajta észrevenni. Ellenkezőleg: segítőkészséget és akaraterőt sugárzott… Mindenki érezte: nála csak a humánum gyakorlata fontos, saját maga háttérbe húzódott, nagy szavak nélkül tette a dolgát.”48

Alig vonultak el a németek, jött a román forradalom. Zugligetről harminckét teherautó segélyrakomány indult már december 22-én Temesvárra. A máltaiak az 1991-ben kezdődő délszláv háború idején is bizonyították, hogy a szeretet nem ismer határokat. A front szerb és horvát oldalán egyedül az ő mentőautóik serénykedtek – egyet szét is lőttek –, és sebesültek százait hozták át, például a pécsi klinikára. A páter lett Vukovár hőse, a nevét Vukovár kapcsán jegyezték meg a világon, olvasható a honlapján. Riasztották, hogy hét ferences szerzetest ki kellene menteni a vukovári templom pincéjéből. Vállalta, hogy segít, de nem csupán a hét papon. Mikor a máltai jelzésű kocsijukat megállították a várost körbezáró szerb katonák, kérte, vigyék el a parancsnokhoz. Raseta szerb tábornoktól aztán Kozma atya megkérdezte, tudja-e, kicsoda ő. Innen Kozma Imrét idézem: „Azt válaszolta, valamiféle pap. Erre azt feleltem neki: nekem van egy szövetségesem, akit soha senki nem győzött le. Ki az? – kérdezte. Úgy hívják, Jézus Krisztus – válaszoltam. Erre megjelent egy könnycsepp a szemében. Ekkor már tudtam, Jézus Krisztus megint győzött, s azt kértem tőle, hogy engedje el a Vukovárban rekedt összes embert. Elengedte mind a négyezer-ötszázat, akiket buszokkal hoztunk el az ostromlott városból. Megmenekült a hét ferences rendi szerzetes is. Utána porig lőtték a templommal együtt Vukovárt.”49

Az újkori horvát történelemben, a Balkán Sztalingrádjáról szóló beszámolókban nem szerepel a Kozma név.50 A korabeli magyar híradások és az évfordulós megemlékezések sem tartják számon ezt a hőstettet. Kozma atya közvetlen munkatársa elmondta, hogy a Raseta tábornokkal való találkozás ellenére Vukovárba nem sikerült bejutniuk, onnan egyetlen embert sem hoztak el, nemhogy hatvan-nyolcvan buszra valónyit, ám más háborús területről – Vinkovciból, Eszékről – több százat mentettek ki. (Ezt az értesülést már levélváltásunk után szereztem.)

A máltaiak szeretete, találékonysága kifogyhatatlan. Kozma atya a szülőfalujában keresett lószállító utánfutót, amikor Kaposvár mellett ígértek az ő sérült alföldi gyermekeinek egy lovat, és Volkswagenjével ő akarta elhozni. Aztán nemcsak utánfutót, hanem segítséget is kapott, a beteg gyerekeknek így lett lovuk. Szolgálatuk sokfélesége lenyűgöző: „Számtalan sajátos tevékenységet lehetne még felsorolni, amelyekről szinte szó sem esik. Ilyenek az ingyenes mosodák, az ingyenes tolókocsiszerviz és az ingyenes gyógyászati segédeszköz kölcsönzés, ezen belül is az elektromos kórházi ágyak kihelyezése családokhoz, akik magukra vállalják beteg hozzátartozóik otthoni ápolását. Csak Budapesten több mint 1500 ilyen ágy van kint családoknál.”51

– Ha Kozma atyát az ORFI-történetben nézzük, akkor nem szeretem őt – mondja dr. Kereszty Éva (1963) volt helyettes államtitkár (1997–98), a Szegedi Tudományegyetem Igazságügyi Orvostani Intézet mb. vezetője. – Ha azt nézem, hogy hallatlan erőfeszítéssel megteremtették a hajléktalan egészségügyi szolgálatot, akkor elfogultan szeretem és mélyen fejet hajtok előtte, ha általában nézem a szeretetszolgálatot, akkor nem kedvelem annyira, mert ez elég kocsonyás. Ha a betegek otthoni ellátásához nyújtott szervezetüket nézem (rokkantkocsi-, tolószék-, betegágy- stb. kölcsönzés) akkor sajnálom, hogy ezt a minisztérium nem tudta megvalósítani. Abszolút ambivalens vagyok vele szemben.

Kozma atyát – „aki mindig ott van, ahol segíteni kell” (Lengyel László)52 – általános megbecsülés övezi. Feltehetően ő a legtöbbet díjazott, kitüntetett magyar. 1989-ben megkapta a Máltai Nagykeresztet a Máltai Nagymestertől és a Szolgálati Nagykeresztet a német államtól. 2007-ig további 33 kitüntetéssel és díjjal jutalmazták.

– Jól sejtem, hogy Kozma Imre és Csilla asszony kapcsolatának a vége nem volt felhőtlen – kérdeztem nővérétől, Kunckelné Fényes Ildikótól –, hiszen szinte ki is törölte őt a történetből.

– Megkeserítette a húgom utolsó hónapjait. Mélyen kiábrándító és szomorú volt ez a húgom számára. Ahogy látta, hogy Csilla a végét járja, mintha elvesztette volna az érdeklődését, elfordult tőle, egyre kevésbé ért rá vigaszt nyújtani neki. A freiburgi kórházba látogatásakor arra sem volt ideje, hogy feladja neki az utolsó kenetet. A tízéves emlékülési szónoklatában meg sem említette Csillát, más aztán pótolta.

– A temetésére elment?

– Õ búcsúztatta.

Minden felekezetből vannak felszentelt barátaim, és egyik sem kenetteljes vagy ájtatoskodó. A katolikusoknak egyöntetűen az volt a véleménye, arra nincs mentség, ha valaki nem adja fel a szentkenetet. Mivel Kozma Imrének hónapokon át nem jutott ideje a második beszélgetésre velem, kénytelen voltam telefonon megkérdezni tőle, tényleg elutasította Csilla von Boeselager kérését.

– Az egyházban nincs utolsó kenet! – felelte.

– Neki az volt, de nem az elnevezés a lényeg.53

– Megkapta ötször is!

– Talán magyarul szerette volna hallani a nagyon tisztelt Kozma atyától!

– Ha azt keresi, hol tudok hibázni, ebben nem hibáztam. Ilyen kérdésekre nincs időm.

– Lenne más fontos kérdésem is.

– Ami önnek fontos, nem biztos, hogy nekem is az. Viszontlátásra!

Akkor most lépjen ki a zárójelből Kozma Imre: „Ez a rész árulás kifejezéssel illethető. Mindaddig ugyanis, amíg Csilla asszony Magyarországra tudott jönni, ellátásáról én gondoskodtam. Ezenkívül számtalan olyan ünnepi alkalmat szerveztünk, amely az ő iránti tisztelet, megbecsülés és hála kifejezése volt. Élete utolsó szakaszában, amikor már ágyban fekvő volt – elsősorban magyarországi máltaiak ápolták –, rendszeresen látogattam. Olyan is előfordult, hogy este autóba ültem, reggel megérkeztem, egy-két órát Csillával töltöttem, és indultam vissza az újabb tizenkét órás útra. A szentkenetet kétszer adtam fel neki. A temetési szertartáson pedig Csilla kérésére – ez egy héttel halála előtt volt, amikor szintén meglátogattam – a tisztelgő beszédeken túl a búcsúbeszédet én tartottam, legkevesebb kétszáz magyarországi máltai részvételével.”

Utószor nem vállalta, de előtte kétszer elmondta fölötte ezt a mondatot: „E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr a Szentlélek kegyelmével; szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan!” A történethez tartozik, hogy Csilla asszonnyal 1988-ban közölték az orvosok: egy éve lehet hátra. Jöttek a kezelések, a műtétek; még hat évig küzdött. Többször volt úgy, hogy itt a vég, ám újból és újból feléledt. A kenetek, egy lourdes-i zarándoklat és az utolsó előtti napig kitartó jótettei is életben tartották a mélyen vallásos asszonyt.

Miután Kozma Imre megkapta ezt az írást, végre felkerült a szeretetszolgálat honlapjára a tizenöt éve halott Csilla asszony fényképes élettörténete, és több Csilla von Boeselagert említő kisebb írás. Õ pedig kezdett nyilvánosan beszélni Budapest, sőt Kelet-Európa angyaláról, aki saját jótevője is volt.

Kozma páter ki-kibicsakló történeteiből kiderül, neki túl sok ténye van, szüntelen változik a múltja. Õ szelektíven feledékeny. Egy teológus azt mondta róla: „Imre narcisztikus, önimádó, nem igazán empatikus…” Beszélgetésünk előtti, alatti mély gyanakvása érthetetlen. Mi a titok a rendi kórház történetében? Vagy ő maga a rejtély? Nem akarja, hogy kiismerjék? Miért feltételezi, hogy a szerző azért ír egy könyvet az irgalmas rendi kórház újjászervezéséről, hogy őt „leleplezhesse”? Ám millió meg millió jó cselekedete cáfolja, hogy hiányos az együttérző képessége.

Félve írom ezeket a sorokat, félek e nagy ívű pálya árnyékaitól, pedig tapintatlanságairól, azok csalódásairól eddig nem is szóltam, akik bíztak benne, hittek ígéreteinek. Kívánom, hogy írásom miatt ne csorbuljon életfontosságú tevékenysége, amelyet Kozma Imre nevéhez kötve ismer és méltán dicsőít a közvélemény.

Egy újságíró megkérdezte tőle, megbecsülik-e. Azt felelte: „Úgy gondolom, engem az Isten szeret, és nekem ez a legtöbb.”54

Szeresse még jobban. Szigorúbban.

Jegyzetek

1 Beszélgetés Kozma Imrével. Kun Zsuzsa–Németh Kristóf, Klubrádió, Klub-délelőtt, 2009. január 17., illetve Zlinszky Ferenc, Szent István Rádió, 2008. február 9.

2 Zimányi Ágnes: A Vigília beszélgetése Kozma Imrével. Vigília, 2006. március 10.

3 Kun–Németh: i. m.

4 Uo.

5 Zlinszky: i. m.

6 Romhányi Tamás: A hívó szó ereje, Népszabadság, 2008. július 15.

7 Zimányi: i. m.

8 Romhányi: i. m.

9 Original Message-From: Gábor Bezzegh [mailto:kelemenofm@gmail.com] Sent: Monday, April 13, 2009 5:30 PM To: Pünkösti Árpád Subject: Re: a templomról. Kedves Árpád, ennyi ember biztosan nem fér be a templomban egyszerre. Maximum 6-700, ha nagyon tele van. Üdvözlettel: a ferences testvérek.

10 Romhányi: i. m.

11 Stefka István: Rendszerváltók – Kozma atya, 2007. január 18. http://kozmaimre.hu/archivum/13 (A weboldalon egyedül ez az újságcikk található. A cikkben Lékai László bíboros Jánosként szerepel.)

12 Zlinszky: i. m.

13 Zimányi: i. m.

14 Zlinszky: i. m.

15 Zimányi: i. m.

16 Romhányi: i. m.

17 Uo.

18 Zimányi: i. m.

19 Uo.

20 Gündisch Mónika: Magunkban hordjuk emberségünk mértékét. Vasárnapi Hírek, 2009. március 28.

21 Romhányi: i. m.

22 A hivatás teológiája, 2008. július 5.

23 Zimányi: i. m.

24 Gündisch: i. m.

25 Uo.

26 Romhányi i. m.

27 Engrin: Idegen voltam és befogadtatok – beszélgetés dr. (sic!) Kozma Imre atyával. http://www.gondola.hu/cikkek/37503, 2004. augusztus 17.

28 A Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Wikipédia.

29 Gábor László: Szeretetbe csomagolt máltai adományok. Heves Megyei Hírlap, 1992. május 16–17.

30 In memoriam Csilla von Boeselager. 2004. május 24. Forrás: EKCS-Ládonyi Zs. http://www.orvosnet.hu/index.php?c=view&type=news&id=273

31 Zimányi: i. m.

32 Karl Feldmeyer: Praktische Menschlichkeit ohne grosse Worte: Hören, sehen und helfen (Gyakorlati humanizmus nagy szavak nélkül: hallani, látni és segíteni). Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1992. december 5.

33 Zimányi: i. m.

34 Ich wurde der beste Bettler Europas – Erinnerungen an Csilla Freifrau von Boeselager (Európa legjobb koldusa lettem – Emlékezések Csilla Freifrau von Boeselagerre). Dortmund: Ruhr Nachrichten Verlagsgesellschaft GmbH Co. p. 72

35 Engrin: i. m.

36 Stefka: i. m.

37 Joachim Jauer: Urbi et Gorbi, Herder, Freiburg, Basel, Wien, 2008. p. 344; 151. o.

38 Von Valter Mayr: Der Erste Stein (Az első kő), Spiegel, 2009. május 25., ill. Cornelia von Wrangel: Die Helden von der grünen Grenze (A zöld határ hősei). Frankfurter Allgemeine Sonntagzeitung, 2009. június 21.

39 Jauer: i. m. 149. o.

40 Uo.

41 Stefka: i. m.

42 The First Brick From The Berlin Wall. Commissioned by the Government of the Republic of Hungary, 2008. 102 o. Kozma Imre írása 64–68 o.

43 Oplatka András: Egy döntés története. Budapest, Helikon, p. 360. (215–216. o.).

44 Pünkösti Árpád: Magyaros átvágás. Népszabadság, Hétvége. 2009. augusztus 15.

45 Zimányi: i. m.

46 Engrin: i. m.

47 Jauer: i. m. 145. o.

48 Ich wurde… i. m. Hans Dietrich Genscher írása Boeselager Csilla bárónő temetésére: „Uns allen hat sie ein Beispiel gegeben” (Mindnyájunknak példát mutatott),

49 Stefka: i. m.

50 hr.wikipedia.org/wiki/Vukovar;http://hu.wikipedia.org/wiki/Vukov%C3%A1r

51 Zimányi: i. m.

52 Rádai Eszter: A szegénységről. Beszélgetés Gönczöl Katalinnal, Lengyel Lászlóval és Várszegi Asztrikkal. Mozgó Világ, 2000/6.

53 A II. Vatikáni Zsinatig e szentség elnevezése az utolsó kenet volt. Ma tudatosan kerülik ezt a kifejezést. A kenet ugyanis nem a haldoklók, hanem a betegek számára szól. Gyógyulás után, újabb betegség esetén, vagy például egy komolyabb műtét előtt a szentség ismételten fölvehető.

54 Stefka: i. m.

 

 

Kapcsolódó írások:

Pünkösti Árpád: Fischeráj Tiszteletbeli osztályellenség. Vizsgálat nélkül huszonnégy diákot hazavágtak a Szovjetunióból. Moszkvában...

Pünkösti Árpád: Tovarisi, konyec a mezőgazdaságnak? – Beszélgetés dr. Raskó György agrárközgazdász vállalkozóval Németül, franciául, angolul itthon tanult meg, spanyolul, portugálul közép- és...

Pünkösti Árpád: Ha édesanyámat felakasztják… Pünkösti Árpád Ha édesanyámat felakasztják… Anyám azt írta a...

Pünkösti Árpád: Az özörényi tanítónő Pünkösti Árpád Az özörényi tanítónő Szüleim válásának kimondásáig nagymamáéknál...

Pünkösti Árpád: Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Pünkösti Árpád Jaj, Miska, fixatőrös lett a nadrágja! Ismerőseink,...