Dalos György és Pohl Pálma: Levelek egy orosztanárhoz

Dokumontázs

I. fejezet

A jelentkezés (1957. január–március)

LENGYEL GYÖRGY1: Párizs, 1957 január 23.

Kedves Tanár Úr! Szinte látom magam előtt, amint csodálkozást kifejező jellegzetes arcmozdulatával kézbe veszi levelemet. Hát igen! C’est la vie (most jöttem franciaóráról). A Sorbonne-ra járok, ösztöndíjat kapunk, teljes ellátást stb. A tolmácsfőiskolán próbálok szerencsét. 3 nyelv van, francia, angol, orosz. Nagyon meg kell nyomni a gombot, Hegel, Freud franciául!

A színhely, ahonnan most írok, igen érdekes. Éjjel 1 óra van a Sorbonne melletti kis hotel 5-ik emeletén. Az asztalon üres üvegek, előttem egy rádió, amiből most némultak el a Kossuth Rádió utolsó szavai és a Himnusz utolsó akkordjai. Legyen szíves nekem elküldeni Németh Feri és Ungváry Rudi2 címét. P. S.: És végül társaságomban van egy régi Kölcsey-diák, akinek a nevét később árulom el majd. Tisztelettel egy jeles diák, Gyuri [Ezt követi a beharangozott diáktárs utóirata]

NYÍRI JÁNOS3 : És semmivel sem kisebb tisztelettel (hamarosan külön levelet írok – kicsit Önnek köszönhetem a vágyat, amely Párizsba hozott) egy nem jeles diákja: Nyíri Jancsi

Z. PÉTER4: [Kanada], 1957. január 26.:

Kedves tanári kar, és kedves tanárúr.

Amikor kijöttem, Bécsbe jöttem még aznap. Bécsben elintéztem a [kanadai] követségen a kijövésemet. Bécsben napi 20 silinget kaptunk a megélhetésre és ez bőven is fedezte, és plusz fizették a szállodát. Pár nap múlva továb mentünk kényelmes II. osztályú kocsikban. Bécsújhelyről indultunk, csak Linzben, Passauban, Kölnben és még egy pár nagyvárosban álltunk meg. Az összes Ny-Német állomáson, ahol megálltunk, csokoládéval, rumosteával, feketével és süteményekkel fogadtak és szép köszöntőkkel. A gyerekeknek játékot, kötöttruhát adtak, a felnőtteknek cigit és szivart és ruhát adtak. 26 órai út után Bécsújhelyről egyik Belga kikötőig érkeztünk. Itt rögtön hajóra szálltunk és átmentünk Doverbe. Doverből Londonon keresztül Expresszel eljöttünk Liverpoolba. Itt emeletes buszokkal bejártuk a várost, és aztán elmentünk reggelizni. Pár óra múlva hajóra száltunk. A hajó csak másnap estefelé fél 6-kor indult. Ez a hajó 9 emeletes. Minden emeleten vendéglők, bárok és társalgok vannak. Van a hajón, mozi, színház, uszoda pingpongterem és röplabda pálya is van. Kb. 30 lift van, és külön levélszoba, kényelmes íróasztalokkal és mindenféle borítékokkal. Ez a hajó Anglia 2. legmodernebb és a 2. legdrágább hajója. Most leírom, hogy mi van reggelire ebédre és vacsorára. Reggeli: 1) jégbehűtött grépfürt [sic!] 2) szardinia vaj, gusztusossan felvágot kenyér. Ez volt az előétel. Ezután hozzák a sült szalonnát sültkolbász körítéssel: friss paradicsom, sültkrumpli és valami babhoz hasonlito dolog. Ezután hozzák a zsömléket, vajat narancszsemmet, és minden étkezés után feketét. Ezt nevezik itt Breakfastnak amit 9-kor tálalnak, de ha akarom, ágybahozzák. A Luncheon 1.15 pm-kor van. Ezután nyílnak meg a bárok, ahol különféle süteményeket tálalnak. A többit az ebédet vacsorát azért nem írom le, mert az, a egész levelet elfoglalná. Most gyönyörű napsütéses idő van a fedélzeten is. A hajónk mint egy könnyü kis bárka, úgy ingadozik a 3-4 méteres hullámokban most. Kissé recseg, ropog, de ez nekem nagyon teccik. A palik egymasután lesznek rosszul, én idáig ma egy jót úsztam, pingpongoztam, és gyönyörködtem a tengerben. A hajónk és ez az út olyan szép hogy semmi kincsért nem adnám oda, pedig eleinte nem akartam eljönni otthonról. Még 6 napot a hajón töltünk. Az egész költséget Canada fizeti. Canada biztosít minden menekült számára munkaalkalmat, és addig is hosszulejáratú kölcsönökkel biztosítja a menekültek tisztességes megélhetését. Én a repülőgépgyárban szeretnék elhelyezkedni ahol az unokatestvérem férje mérnök. Canadában aki még dolgozni tud az nagyon jól megél. Canadában már lehet kapni 75 dollárért egy használt kisautót, a canadai dollár magasabb mint az USA dollár. Kedves tanárúr higgye el nekem, engem nem nagyon érdekel a politika, de egészen más érzés szabad embernek lenni. Ezt az érzést Magyarországon nem is lehet elképzelni. Canadában minden ember jól megél aki dolgozni tud, és akar is dolgozni. Nagy szó, hogy minket magyarokat Canada befogad, mert sok Osztrák és más nemzetiségü is szeretne jönni és az ő ügyeik évekig elhúzódik.

Azóta amióta a levelemet írom, egy jó kis kiadós vihar is volt de már újra süt a nap.

Üdvözlöm a tanári kart és a Német tanárúrt, és a családját, és kérem ha van ideje írjon. Mégegyszer kérem, ne haragudjon a sok helyesírási hibámra és ha a levelemmel bármi kellemetlenséget is okoztam volna.

HAJDÚ TÖHÖTÖM5: Traiskirchen, Flüchtlingslager, 1957 február 26. Tisztelt Osztályfőnök úr, Kedves Osztálytársaim!

Már elég régen diszidáltam szüleimmel együtt és csak most gondoltam levélírásra a volt osztályomnak. Legelőször is Tisztelt Tanár Úr, nagyon köszönöm a majdnem másfél éves tanítást, ami bizony mindkettőnknek nehéz volt. Főleg az orosz nyelv.

Most jelenleg Traiskirchenben vagyunk, már majdnem két hónapja. Innen Canadába készülünk, ami sajnos elég lassan megy. Még a gimnáziumban tanultam németet és ennek elég hasznát veszem, mert bejutottam az itteni Nemzetközi Vöröskereszt ruhakiadásához. Apám szintén itt dolgozik. Mi hála Istennek jól vagyunk. Remélem, mindenkinél megvan ez.

Jan. 4-én éjfélkor léptük át a határt a Fertő mellett Sárad falunál. Azóta egy-két helyen megfordultunk. A volt osztályunkból ki disszidált még? A Lengyelről tudok. Tőle kaptam is levelet. Õ Izraelben van. Volna egy nagy kérésem. Az őszi kirándulásról egy-két képet, ami Magyarország e részére és a volt osztályomra, osztályfőnökömre emlékeztetne, ha lehetne legyen szíves küldje el Traiskircheni címemre. Nagyon, nagyon megköszönném. Ha lehet, várom minél hamarabb a levelet, mindenkinek jobb életet, sok szerencsét és jó tanulást kíván a volt osztálytárs és tanítvány.

CSILLAG ANDRÁS6: Bécs, 1957, március 7. Kedves Tanár Úr!

A sok bosszantás mellett, amit én már a Tanár úrnak okoztam, talán már oly mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb, és én megkockáztatom azt, hogy innen is újra zavarjam a Tanár urat. Nem tehetek róla, talán lelki kényszer, talán olyan, mint ami a rablógyilkost a bűntett elkövetésének helyéhez vissza-vissza húzza, de úgy érzem, hogy írnom kell, mert napok óta a Tanár úr jár az eszemben. Méghozzá közelebbről az a megjegyzése a Tanár úrnak, amit egyszer reám tett. Talán a Tanár úr is fog rá emlékezni, velem kapcsolatban megemlítette egy régi diákját, aki hol mint papnövendék, hol mint rendőrtiszt került újra és újra az előtérbe.

Hát igen, akkor én még nem hittem volna, de talán a Tanár úr gyakorlott szeme észrevette, hogy elég változatos és fordulatokban gazdag életem lesz. Mindenesetre most nagyon közel vagyok ahhoz, hogy egy-két lépésemmel döntő befolyással legyek későbbi sorsomra. Mindenesetre próbálom magamévá tenni azt, ami a Tanár úr életfelfogása is: „vidáman élni és komolyan gondolkozni”.

Lehet, hogy nem is voltam a Tanár úrnak olyan rossz diákja, mint ahogy az sokszor kinézett, és talán ha a Tanár úr mást, más tantárgyat tanított volna, könnyen lehetséges, hogy melegebb viszony fejlődött volna ki közöttünk. De lehet, hogy így volt bölcs dolog, mert a tantárgyat ily módon kiegyensúlyozta a tanítója.

Talán érdekelni fogja Tanár urat, hogy az Egyesült Államokba szándékozom menni és ott szeretném a tanulmányaimat folytatni. Persze tudom, annak elsődleges feltétele a jó nyelvtudás és én most kivételesen szorgalmasan tanulok. Azt, hogy mikor utazhatom, még nem tudom, de valószínűleg 4-5 hetet még itt kell töltenem. Igaz, eddig nem is bántam, mert Bécs nagyon szép város és én próbálkozok megismerkedni vele, az sosem árt. Voltam 3szor a Volksoperben és 2szer a Staatsoperben is. Most a farsangi Bécs nagyon kedves volt és én nem panaszkodhatom, körülményeimhez képest elég jól kivettem a részem a szórakozásból.

A semmittevés kicsit unalmas, de azért ott, mint Pecsorin7, még nem tartok.

A Tanár urat és egész családját szívélyesen üdvözlöm, ill. kézcsókom küldöm.

POHL PÁLMA: Németh Emil az apám volt. 1943-tól két évtizedig tanított a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban német–francia, majd később orosz nyelvet. 2001-ben halt meg. Anyám szintén nyelvtanár volt, eredetileg angol–német szakos, 50-től kezdve aztán át kellett magukat képezni orosztanárrá a Lenin Intézetben. Kezdetben alig néhány leckével jártak a diákjaik előtt, olyan sürgős volt a dolog, de emlékeim szerint – óvodáskorú voltam – nem mérgelődtek, sőt, nevetgéltek a dolgon. Sokszor kellett mondogatnom utánuk, hogy „empiriokriticizmus”, meg „trockizmus” – mert marxizmus–leninizmust is tanultak ott –, és ahogy bajlódtam a szavakkal, ők jókat röhögtek.

Apám hatalmas mennyiségű írásos hagyatékában sok száz levelet találtam a diákjaitól, és ezek között volt az a mintegy 80 levél, amelyeket 1956-ban disszidált fiúk írtak apámnak, szerte a világból, Kanadától Izraelig. A két Lengyel testvértől került elő a legtöbb levél, de az is lehet, hogy azokat apám gondosabban megőrizte, mert ezeket két kis külön csomagban, feliratozva, zsineggel átkötve találtam.

LENGYEL GÁBOR8: Ben-Shemen, 1957. február 25. Kedves tanár úr! Ne tessék haragudni, hogy eddig nem jelentkeztem. Ma jött bátyámtól levél, melyben írta, hogy tetszett érdeklődni utánam. Most, ahogy tudom, megpróbálom leírni eddigi élményeimet, mostani életkörülményeimet.

Én eredetileg Canadába szerettem volna menni, de sajnos Bécsben nagy hibát követtem el. Előszöris eszakadtam bátyámtól, t. i. őt, mint egyetemistát vitték tanulni. (Csak később tudtam meg, hogy Párizsba.) Bécsben sajnos rábeszéltek, (erős propaganda volt), hogy jöjjek Izraelbe, én pedig, a gyenge ember – beleegyeztem. Megérkezésem után egy diákfaluba vittek, most is itt vagyok. Napi 4 órát dolgozunk, napi 4 órát tanulunk. Itt a táborban sok marokkói, algíri (fekete) van. 5 magyar is van, ami a nyelvtanulás hátrányára van. 2 hónapja vagyok itt, az ivrit nyelv egész jól megy, érteni egész jól értek már, mellesleg angolt is tanulok. Sajnos azonban a továbbtanulásom eléggé kilátástalan, tudniillik itt nagyon sokat fordítanak a mezőgazdaságra, én pedig nem akarok földműves lenni! Azonkívül bátyámmal is szeretnék találkozni, ezért mindent megteszek, hogy még a nyáron továbbmehessek innen Canadába vagy máshova.

Befejezésül nagyon köszönöm a sok fáradozást, amit emberré nevelésemre tetszett fordítani, és ne tessék haragudni, hogy így szótlanul eljöttem, de úgy gondoltam, hogy így jobb lesz. (remélem, jobb is lesz) Az osztálynak és a tanári karnak tessék átadni üdvözletemet.

II. fejezet

Beilleszkedés és honvágy (1957–1962)

LENGYEL GYÖRGY: 1957 február 9.

Gabi öcsémtől elváltam Bécsben, pillanatnyilag Izráelben van, de rövid időn belül Canadába utazik. Esetleg lehetőség lesz arra, hogy Londonban nyáron találkozzunk. Nagyszerű érzés itt Nyugaton, hogy a távolságok megszűnnek, és szinte az egész világot keblére ölelheti az ember.

Essünk túl először egy kevésbé szívderítő jelenségen, a magyar menekültek helyzetéről van szó. Sic transit gloria mundi – kicsit konkretizálva így múlik el a magyarok dicsősége. Két kis epizód: novemberben harsogják a lapok a magyarok dicsőségét, januárban majdnem azt írják, hogy takarodjanak haza. Bizony. Gyakran szorul ökölbe az ember keze, amikor hallja, hogy a magyar elmegy 10 helyre felvenni pénzt, hogy a magyar munkát vállal és az előleggel elszökik, vagy hogy a magyar kifosztja és meglopja saját barátait. Sajnos az egyetemeken is elég feszélyezetten mozgunk, egy kicsit a budapesti „koreaiak9” szerepében tetszelgünk, előnyös helyzetet élvezünk, és ezzel természetesen magunkra haragítjuk a francia diákokat. Máshol meg úgy megrohanjuk az egyetemet, hogy ahogy valaki itt megjegyezte: vannak helyek, ahol magyarok tanulnak, és néhány francia menekült is megbúvik.

Sok mulatságos helyzet adódik abból, hogy sok magyar van kinn. Hol egy nőre teszünk megjegyzéseket, és az gyengéden elárulja, hogy magyar, hol meg üzletekbe megyünk be, egy cukrászdában voltunk és miután többször lemarháztuk a palit, megkérdezte magyarul, hogy elég édes-e a kávé. A nyelvek közül a legjobban az angolt beszélem, utána a franciát, és sajnos egy régi dicső orosztanulás néhány morzsája az, amit oroszul tudok. Oroszban látom mindennek ellenére a legnagyobb fantáziát, kevesen tanulnak és van jövője.

Most még a honvágyról néhány soros filozófiai eszmefuttatást… Szerintem a honvágy a kozmopolitikus gyöngeséggel szemben határozottan „erény és gazdagság”. Ez lehet aztán igen változatos, hol egy kedves hely, egy emlékezetes emlék, vagy éppen az emberek azok, amelyek ezt kiváltják. Nálam talán ez az utolsó jelentkezik, a magyar ember hiányzik nekem minden bájával, határozott tehetségével és egyéni humorával.

POHL PÁLMA: A Lengyel fiúk, akik a vészkorszakban négy- és kilencévesek voltak, védett házakban találtak menedéket. Apjuknak sikerült a deportálás elől megszöknie, de édesanyjuk Ravensbrück felé a vagonban meghalt. Nagynénjük és édesapjuk nevelte őket szerető gondoskodással, és mikor 1956 szeptemberében apjuk egy rövidnek tűnő betegség után váratlanul meghalt, a Nagynéni a forradalom után megszervezte a fiúk disszidálását egy nyugodtabb, szebb jövő reményében.

Lengyel Gyurkát ismertem gyerekkoromból. Apám sokszor mesélt a Lengyel testvérekről, akik egymásután az ő osztályába jártak. Féltőn szerette a fiúkat, Gyurkát és Gábort, becsülte a családjukat. Mélyen vallásos zsidó család volt, apám ezt nagy tisztelettel emlegette, mert ő is mélyen vallásos volt, kemény katolikus. Halálosan komolyan vette a vallást, a legsötétebb ötvenes években is minden vasárnap mentünk misére, minden szentséget betartott, gyónt-áldozott, engem elsőáldozni vitt Zuglóból Óbudára ugyan, de vitt. Nálunk otthon soha nem volt „zsidózás”. Ha mégis szóba jött valakiről, hogy zsidó, akkor általában valamilyen szomorú összefüggésben, így bennem az maradt meg gyerekkoromban, hogy a zsidókat sajnálni kell, mert mindnek van valami szomorú története.

 

A Kölcsey volt Pesten a három fiúgimnázium egyike, ahová 45 előtt zsidó fiúk is járhattak. Többször mesélte apám évekkel később is, hogy némely tanárok megalázták, a tornatanárok meg egyenesen szadizták szegény zsidó gyerekeket. Õ meg próbálta ezt ellensúlyozni valami módon. Nem deklarálta ezt soha a keresztény elveivel. Nem kellett ezt deklarálni, természetes volt. (Így kéne lenni mindig!)

LENGYEL GÁBOR: Ben-Shemen, 1957. március 22. Azt hiszem, mihelyt a nyelvet megtanulom, legjobb lesz egy szakmát tanulni. A nyelv nagyon nehéz, viszont az a jó, hogy egész nap csak ivritet hallok és sokat tanulok, úgyhogy a „konyhanyelvet” már nagyjából beszélem. Az elég nagy baj, hogy 4 órát kell dolgozni is. Bizony ez kezd fárasztó lenni, mert oly meleg és fülledt a levegő, hogy nem tud az ember lélegzetet venni. Én a földeken dolgozom 2 ½ hónapja, általában kapálni kell, stb. Úgy gondolom, hogy a mostani életem csak átmeneti, mert mihelyt elhagyom Ben-Shement és bemegyek egy városba (Haifa, Tel-Aviv), ott egész más lesz. Az nagy hasznomra és segítségemre van, hogy sok ismeros és rokon van itt, akik úgy erkölcsileg, mint anyagilag tudnak támogatni.

Nagyon fájóan ért az, hogy a Szülői Munkaközösség pénze nálam maradt. Megírtam Nagynénémnek, hogy vigye el a pénzt az iskolába. Pontosan leírtam neki, hogy ebbe és ebbe a fiókba van a pénz. Remélem, azóta elrendeződött az ügy. Bátyámmal szorgalmasan levelezek, ő élvezi Párist és az életet. Én mindent elkövetek, hogy kijussak innen, most egy megoldást látok csak: Franciaországba menni és onnan tovább. Ez talán fog sikerülni.

Nagyon köszönöm az apaias gondoskodást és a jókívánságokat az életemre vonatkozólag. Bizony ennyi szenvedés után, melyben nekem volt részem, jöhetne már egy gondtalanabb, szebb élet is.

Ben-Shemen, 1957. április 19.

Nagynénémtől kaptam leveleket, melyben írta, hogy rendezte a szülői munkaközösségi pénzt. Azt is írta, hogy nagyon kedvesen tetszett beszélni rólunk. Igen, ő anynyira félt minket, hogy ez már aggódássá alakult. Minden vágya az, hogy mindketten célnál lehessünk.

A fiúk az osztályból még nem írtak, de remélem, hogy fognak írni. Én elég jól vagyok, most pillanatnyilag arról van szó, hogy Párizsba megyek egy kollégiumba, de hogy onnan hová – azt nem tudom. Most voltam 6 napig Jeruzsálemben, a várost már jól ismerem, persze ez egy csendes kis hely. Tel-Aviv és Haifa két gyönyörű és forgalmas város, ahol pezseg az élet.

LENGYEL GYÖRGY: Páris, 1957. május 11.

Remélem, megkapta tanár úr Cannes-ból küldött lapomat. Első tengeri élményünk rendkívüli volt, ámbár most 20.000 francos tartozásunk van, nagyon elégedetten tértünk haza egy nagyszerű élménnyel tarsolyunkban. Majdnem mi voltunk egyedül magyarok, ennek ellenére megállapítottuk, hogy nincs olyan eldugott kis része a világnak, ahol ne élnének magyarok. Számunkra különösen érdekes volt a találkozás a magyar filmdelegációval: Egyik tengerparti sétánk alkalmával szembetalálkoztunk velük és nagy megrökönyödésükre magyarul köszöntünk. Az első perctől kezdve rendkívül kedvesek voltak, különösen Törőcsik Mari, meghívtak ebédre és 2 jegyet adtak a „Két vallomás10”-hoz. A magyar film egy kicsit megbukott számunkra, viszont nagy élmény volt a magyar utcákat látni, és a magyar beszéd a mozivásznon. Ismét beláttam, hogy otthon van a helyem. 2-3 év alatt beutazom a világot és utána más emberként, széles látókörrel fogok hazatérni.

LENGYEL GÁBOR: Ben-Shemen, 1957. június 19.

Egy héttel ezelőtt megint felutaztam Jeruzsálembe, tudniillik a párizsi utamnak az intézése áll egy helyben és nekem arra kell gondolnom, hogy itt kell boldogulnom. Most minden vágyam az, (letörpülnek az ember vágyai), hogy valamelyik városban elkezdhessek egy szakmát tanulni. Ezért állandóan szaladgáltam egyik iskolából a másikba, egyik szervtől a másikhoz. Ivritül már beszélek lassacskán.

Most két helyre pályázom felvételre, mindkettő igen elismert iskola. Az egyik Jeruzsálemben van, egy finommechanikai iskola amerikai pénzből. Itt igen kedvesek voltak velem az igazgató meg a titkár (német emberek) és feljegyeztek. 2 hét múlva kapok egy levelet, hogy utazzak be psychotechnikai vizsgálatra (tehetség-vizsga). Azután még biztos lesznek vizsgák: matematikából, fizikából, ivritből, angolból. Ha megfelelek, akkor ők elintézik nekem a lakást és a tandíjból is levonnak, hisz nincsenek szüleim, nincs aki fizesse. A másik iskola repülő-tiszti iskola Haifán, (repülő-gépészet, műszerészet, elektronika). Legjobban szeretném, ha a jeruzsálemi sikerülne.

Jeruzsálem az ország fővárosa kegyeleti, régiségi szempontból és abból, hogy valamikor az arabok el akarták venni tőlünk és most mint főváros, már nem tehetik meg. Demokrácia az államformánk. Politikai helyzetünk nehéz, mert az arabok és Egyiptom mindenáron el szeretnék foglalni Izraelt. Szerencse, hogy itt a haderő erős és talán az egyik legképzettebb hadsereg a világon. Jeruzsálem teljesen a határon van, át lehet sétálni Jordániába. (Jeruzsálem egy kis része Jordániához tartozik.) Tel-Aviv egész más. 400.000 lakosú „világváros”. Szép és igen nagy forgalom van. Az élet, mint mindenütt, nehéz, de ahhoz képest, hogy ez az állam 9 éve van fenn – gyönyörű eredmény. A pénz a font (1 font – 0,5 dollár.) Egy munkás átlagos keresete 200 font, baj, hogy igen sok adó van. A legnagyobb probléma a lakás, de az élelmiszer (holott Magyarország egy mezőgazdasági állam), 4-5-ször olcsóbb. Gyümölcs van sok: narancs, banán, szilva, szőlő, alma (drága) és még sok fajta. Narancs most nincs, ha van, egy napi keresetből tudok venni 70-80 kg narancsot. Én dolgoztam a paradicsomosban, hagymásban, káposztaföldeken. Az éghajlat kicsit meleg a mezőgazdasághoz, de öntözőrendszer van. Közlekedés jó, – autóbusz, vonat. Kultúra nem valami nagyon magas: rádió, mozi, színház (kevés).

Jerusálem, 1958 április 6.

Nagyon nagy mohósággal olvastam Tanár úr részletes levelét az osztályról. Tessék szíves lenni átadni az osztálynak üdvözletemet. Kíváncsi vagyok, hogy fogják bírni a fiúk az évvégi hajrát. Az osztály sportsikereiről értesültem Hajdú útján Canadából.

(…) Szórakozás terén elég gyengén állok – nem lehet csinálni semmit, csak mozi. Vannak magyar előadások (magyar színtársulat) – persze igen alacsony színvonalon. Itt van Boross Ida11, akinek előadásait óriási siker követi. Itt volt Lantos Olivér12 Dél-Amerikából is. Általában Jeruzsálem eléggé holt város, nem úgy, mint Tel-Aviv, ami egy kis Páris. Politikáról sajnos keveset tudok, nagyon nehéz itt kiigazodni. Az Arab Federáció13 természetesen kis aggodalmat keltett. Épp a héten voltak súlyos incidensek a szíriai-izraeli határon. Ez úgy van általában, hogy a szíriaiak rálőnek a dolgozó munkásokra és erre az izraeli katonák megtorolják a támadást. Az arab menekültekkel az a helyzet, hogy azt akarják, telepítsék őket vissza ide, persze a kormány nem is akar hallani róla. Megbékélésről szó sem lehet és soha nem is lesz szerintem. Az arabok gyűlölik Izraelt, lehetséges, hogy azért, mert az egyedüli kultúrált állam a Közel-Keleten. Az a szerencse, hogy az arab államok sose voltak és sose lesznek egységesek – mindig széthúzás van közöttük. (…) Most óriási ünnepségek lesznek, 10 éves felszabadulási évforduló lesz.14 Itt lesz Jeruzsálemben a katonai parádé. Amerikából pedig özönlenek az emberek erre az ünnepre. Az amerikaiak népszerűek, hisz ők adnak pénzt és élelmet.

Izraeli Védelmi Hadsereg, 1962. jan. 21.

Tavaly júliusban sikeresen befejeztem szakiskolai tanulmányaimat és az összes minisztériumi vizsgákon jó eredményeket értem el. .(..) Nem hoztam szégyent a magyarokra, mert a 14 között az első kettő között végeztem. Ez az iskola, ahol végeztem, az ország első iskolái közé tartozik és végeredményben örülök, hogy itt végeztem. Remek ellátásban részesültem és mindenki a segítségemre volt. Párizsi utam is az iskolának köszönhető, mert ők vállaltak felelősséget értem, hogy visszajövök. Általában katonakötelesek nem hagyhatják el az ország területét a szolgálat előtt, én kaptam viszont 3 hónap halasztást, hogy a bátyámmal találkozhassam.

Tessék elképzelni, milyen érzés volt újra találkozni a bátyámmal. Az első két nap valóban idegenek voltunk egymáshoz, de ezután teljesen egymásra találtunk újra, mintha nem is lettünk volna kettészakadva. Bátyám albérleti szobájában laktunk, ami Paris szívében fekszik. Az első héten bátyám kivett szabadságot és együtt járkáltunk keresztül-kasul a városban, aztán már én egyedül. Paris gyönyörű város, világvárosi élettel, de nem laknék ott mégse. Gyuri helyzete sem oly fényes, mert társaságbelileg gyengén áll. Remekül tud franciául, a kiejtése is kitűnő, de egyelőre mégiscsak magyar, vagyis idegen.

November 16-án bevonultam 2 és ½ évre a katonasághoz. Azóta már befejeztem a 1 ½ hónapos kiképzést, ami nehéz volt, de érdemes, ma már az állandó beosztású helyemen vagyok a szakmámban Jerusalem és Tel-Aviv között egy táborban. Naponta 5-ig dolgozom, azután szabad vagyok másnap reggel ½ 8-ig. Hetente egyszer orség, és havonta egyszer szombaton is őrség. Van egy kétszemélyes szobám, és újra kezdek tanulni és készülni az érettségire. Egyelőre még új vagyok, nincs itt társaságom, el kell hogy múljon egy-két hónap, amíg beilleszkedem az itteni rendszerbe és lesz egy kis baráti köröm. Sok idő ez a 2 és fél év, mindenesetre jó, hogy a szakmámba kerültem és van lehetőségem a tanulásra. Fő az, hogy leérettségizzek, mert távlati tervem, hogy esetleg az itteni Műegyetemre menjek. Szombatonként Jeruzsálembe utazom, ott van a társaságom (általában az összes fiú katona).

Hajdu Töhötöm: Windel B. C., Canada, 1957 május 9.

Ausztriát ápr. 9-én hagytuk el Canadai repülőgépen. Az út elég hosszú volt. 6 óra alatt értünk Írországba, ahol meglepett a modern nyugat fejlettsége. Itt rengeteg nem is hallott repülőgépet láttam. Itt ettünk és 4 órakor indult a gép tovább. Most megint 6 órai út következett, míg elértük Islandot. Itt egy hatalmas amerikai légitámaszpontra szálltunk le, hol volt alkalmam tanulmányozni az amerikai légierőt15. Ezután egy jó hosszú út következett Montrealig. Mondhatom nem sok szép van ebben a városban. A piszok és szemét annyi, mint nálunk falusi szemétdombokon. Kanada keleti részén nagyon sok a francia és ezek nagyon piszkosok. A víz nagyon büdös, mert klórozva van. 4 napig utaztunk vonaton a Szikláshegységbe Nelsonba.

Most jelenleg Nelsontól nem messze egy farmon dolgozunk. Én 200 dollárt kapok egy hónapra. Apám 230-at. Szüleim hála Istennek jól vannak. Én is jól érzem magam, csak a munka kicsit sok. Itt egy hatalmas tó mellett vagyunk, evezni lehet jól, mert egy folyó is van. Nagyon közel vagyunk az USA-hoz, aminek nem nagyon örülök. Ide a határ 10 km. Most voltunk ott autóval. A táj gyönyörű. Hatalmas havas hegyek vesznek körül. Sísport itt nem nagy, habár sokan síelnek. Sport itt csak a besball [sic!]. Ezek a kanadaiak szörnyű lusták. Oda mennek csak, ahol van autóút. Nem is ismerik a hegyeket.

Tanulni most sajnos nem tudok. Majd ősszel kezdem az iskolát. Itt 12 osztály van, de úgy veszem észre, nem valami magas fokon. Most nagyon rondán írok, de az időm nagyon kevés. Dolgozni kell. Ezt a levelet az osztálynak tessék felolvasni és, ha lehet ők is írjanak. Tanár úr és családja egészséges? Volt tanáraimnak is tessék felemlíteni, hogy ne felejtsenek el. Én sem akarom őket elfelejteni.

Creston B. C., Canada, 1957 június. 20.

Crestonba, egy nagyon kicsi városba költöztünk nemrégen. Ez Wyndeltől 6 mérföldre van. Kicsi, de szép. Apám most már nem farmon dolgozik, bekerült egy üzletbe heti 40 dollárral. Nagy segítségünkre van itt egy katolikus család és a pap. Itt nagyon kevés a katolikus, túlnyomó részt Jehova tanuk vannak. Én továbbra is farmon dolgozok napi 8 dollárért. Nagyon jól megy nekem, ha azt számítom, hogy 17,5 $ egyenlő 500 forinttal, mert Magyarországra ilyen arányban van az átutalás.

Most szörnyen „le vagyok törve”. Nagyot csalódtam a Nyugatban, de nemcsak én hanem minden magyar. Itt most jó sokan vagyunk, több mint 50-en. Most pokoli ötleteket forgatok a fejemben. Ha Isten segít, autót akarok venni. Már 150 dollárért egész rendes kocsit lehet kapni. Persze nekem inkább az ilyen kell, mint az itt divatos hatalmas autók. Nagy előnye a kevés fogyasztás. Azért nem szeretik, mert kicsi és nem modern.

Még augusztusban szeretnék elmenni ide a környező hegyekbe, ahol nagyon gyönyörű helyek lehetnek. Nem is lakott hely. Majd veszek puskát (itt mindenkinek van) és elmegyek egy kicsit csavarogni. Lovat jövőre akarok venni, mikor már biztosabban állunk. Lassan csak halad a dolog és kezdünk mindent megismerni. Itt sok orosz van, akik többé kevésbé jól beszélnek még oroszul és jól tudok velük beszélni.

[Karácsonyi képeslap] 1959-ből: Tisztelt tanár Úr! Bocsánatot kérek, hogy már régen nem írtam. A dolog úgy áll, hogy szokatlan magyarul írni és kevés az időm. A 11. Osztályban vagyok, készülök a vizsgákra. Az iskola elég jól megy, franciát tanulok most. Szüleim jól vannak. Sok minden jót és sok szerencsét kíván volt tanítványa; (Tom Hajdu) Hajdu Töhötöm

NYÍRI JÁNOS: Páris, 1957 február. 11.

Kedves „Emil tanár úr”, engedje meg, hogy így szólítsam, azon a néven, amit gúnynevet keresve találtunk, aztán nem használtuk többé, mert még rosszindulatból sem akartunk hízelegni; később egymás között Emilnek hívtuk, mert az nem lehet, hogy egy diák délután se akarjon változtatni az iskola hierarchiáján. Köszönöm, hogy meglepték innen írt soraim, hogy nem vette természetesnek hazulról való eljövetelem. Én sem. Ami minden pillanatnyi okon kívül mégis útrahívott, ugyanaz, ami máris hazahív: meg kell ismerni a világot.

Sok csibész van közöttünk. Szerencsétlen emberek, akik látva, hogy itt „jobb” az élet, máris elfelejtik, hogy magyarok, divatos kabátban és hegyesorrú cipőben pöffeszkednek és a csokoládé íze feledteti velük az otthoni ínséget, és egy jó pohár konyak a Dunát. Ne féltsen ettől engem, kedves tanár úr – én Magyarországnak járom a világot, ha tanulok, a hazámért teszem – és csak ha érte tudom tenni, akkor nem hiábavaló az életem. Magamnak szerencsét csinálni nem kellett volna jönnöm, a szegedi színháznál voltam rendező, már az idényben önálló munka várt rám (ami nem ugyanaz, mint Kecskeméten, ahol tavaly a diplomavizsgámat csináltam) – de minden napi kényszeren túl, ki kellett törnöm abból a szellemi börtönből is, amelybe bezártak minket (a Rákosi – Gerő rögeszmék) – nem vagyok én kozmopolita, nem tartom én nagyobbra egyiket sem a magyar kultúránál – ezt sem – és azt sem – de mind a kettőtől tanulni kell. És lehet.

Voltam a Comedie-ben. Egy Marivaux-t16 játszottak és az magában mindent megért. Ez a stílus, ez a stilizált előadásmód, ami olyan természetes a franciáknál, mint nálunk mondjuk Bánk robusztussága –, új kaput nyitott. Egyszerűen azt sem tudtam, hogy ilyen lehet.

Most filmezni tanulok, filmiskolába járok. Míg a magyar színház, bár más utakon, de ugyanolyan magaslatokra ér, mint a francia, a filmünk idegen minták közt, elemi fokon tévelyeg – egy-egy kivételtől eltekintve, de azok is inkább irodalmi sikerek – filmre fordított regények – és nem filmek. (Mint mondjuk a Talpalatnyi föld17.)

A hazatérés bizonysága nélkül egy nyugodt percem nem volna. Mint az ittlévők nagyrésze, nem csak hontalanná, de hontalan lélekké válnék, céltalan, boldogtalan, üres emberré.

Páris ragyogó, bájos, lenyűgöző és cinikus. Innét mégjobban látom, milyen szép város a miénk. De így van ez rendjén. Úgy hiszem, a legnagyobb hiba, hogy nem hagyják utazni a magyar fiatalokat. Kisebb volna a romlott kalandvágy.

Emil tanár úr hogy van? Most is olyan sok a hozzám hasonló vásott nebulója? És most is annyi megértéssel fog ki rajtuk? Talán nem is emlékszik rá, de én soha nem felejtem el, csak mostanában értettem meg igazán, – egyszer csodálkozott, milyen jó a dolgozatom és én hetykén az asztalra dobtam a puskát. – És nem rontotta el a jegyem, hanem kétheti felkészülési időt adva feleltetett. Lehet, ma sem tudom még teljesen, mit adott ezzel. Kérem, válaszoljon, szakítson rá időt. Remélem, azt hiszem, nem veszett teljesen kárba az eddigi értem való vesződségük, néhányaké, akiktől éreztem, hogy lélekkel vesződnek, Boross Feri18 bácsi, Berhidai tanár úr és a „rettegett angyal”, Regős19 igazgató úr; akinek a kezében néha bizony csak a lángpallost láttuk. Szeretettel üdvözli:

(Nyíri) János

Párizs, 1957 április 10.

Kedves „Emil”.

Az idézőjel részben a megengedett megszólítás iránti félszegség miatt, részben az alábbi magyarázat miatt. Elnézésed kérem, hogy ilyen soká írok, de meglehetősen megzavart az a lehetetlenül hangzó dolog, hogy egész Franciaországban nincs színház-rendezői tanszak. Én ugyan nem félek attól, hogy ha két év, vagy három után sem tudnék hazamenni, nem lesz belőlem itt színházi rendező (a dolog valódi és nem diplomai értelmében), de ez a körülmény tovább bonyolítja a helyzetem. Persze ilyenkor tessék „kemény fiúnak” lenni, – ilyenkor derül ki, ki a legény a gáton. Előbb-utóbb célhoz érek, ezt tudom. „Valahogy majd csak lesz” – mondja a jó öreg pesti szólás. Egyelőre ugyan sejtelmem sincs, hogyan, de akármi következik, én is ott leszek.

Legközelebb részletes párisi riportot írok Neked, – lányokról, montmartre-i századeleji festőtanyáról, ahol csavargók és dúsgazdag festők, sznob amerikaiak és néhány jó festő alkot egy kompániát – cserébe írj az új Pestről, mert újnak kell lennie, mit remélnek a mostani tizenhatévesek, javul-e az életszínvonal, épülnek-e lakások, – de tudhatok-e még csak jól kérdezni is? Kérlek, írj részletesen, legközelebb én is úgy teszek.

Különben megszokjuk az itteni életet. Színházba járok nagy szorgalommal – tegnapelőtt a „Mère Courage”-t20 láttam Brecht rendezésében. Ez utóbbi elképesztő: a miniatűr-stílus diadala, pontosabban feltalálása a színpadon. A darab eszméje az, hogy aki a világon a világ rendjére bízza az életét, és nincs a világénál erősebb belső rendje, elbukik. Egy hosszú jelenet szól pl. arról, hogy a különböző katonai események miatt nem tudnak elvágni egy darab fát, amellyel az ebédet kellene megfőzni. Így – a fejsze felemelésének, minden vele tett mozdulatnak óriási feszültsége van, amit alátámaszt, hogy a színpad egy nagyszerű, festői képbe merevedik az egész jelenet alatt. Fantasztikus, mit ad egy-egy előadás. Félszegen és szeretettel üdvözöl: János

Z. PETER: 1957 február 21.

Utoljára amikor Pesten sétáltam, eszem ágában sem volt az, hogy kijöjjek. Akkor lelkesedtem a forradalomért és reméltem, hogy Magyarország boldog független ország lesz. Egyedül jöttem ki. Szüleim eleinte ki akartak jönni de én maradni akartam. Nekem otthon mindenem megvolt, szüleim jómoduak voltak, és semmiben sem volt soha hiányom. A végén én jöttem és ők maradtak. Dec. 19-én indultam. Ekkor már elég veszélyes volt az út, de én simán átértem. Szüleim engedéjével jöttem. Este elhatároztam, hogy jövök, és másnap el is indultam. Az útról írtam levelet, remélem, megteccet kapni. A nagybátyám épület asztalos. Reggeltől estig dolgozik, de heti 120-130 dollárt keres. A felesége fodrásznő, heti 50 dollárt keres. Ketten szóval majdnem megkeresik a 200 dollárt. Ez nagyon nagy pénz itt. Egy heti keresetből eltudják tartani a nagyszüleimet is és engem, és fedeznek minden kiadást 1 hónapig. 3 heti keresetet félre tudnak tenni. Gyönyörű 6 szobás lakásuk van, és szép autójuk. Nekem is külön szobám van. Iskolába járok a 10-ik osztályba ami a gimnázium II. osztályának felel meg. Ha jól érettségizem, akkor egyetemre megyek, ha nem, akkor szakmát tanulok. Canada 10 provinciából áll. Szinte külön országok, önálló önkormányzattal. Quebec az egyetlen ahol a francia nyelv hivatalos nyelvnek számít, az angol nyelv mellett. Itt 1 fok ha van. Könnyen lehet elviselni a – 40 et is, mert mindig nagyon erősen süt a nap.

1957 szeptember 1.

Ne haragudjon, hogy csak most válaszolok de nagyon sokat dolgozom és amikor haza jövök akkor már nagyon fáradt vagyok. Most 3 napos vikkend van. Nekünk van kocsink de ilyenkor elindulni öngyilkosság mert olyan buzy [sic!] a vonal. Most egy kárpitos műhelyben dolgozom. Jól jönne, ha nem felejtettem volna el olyan gyorsan az oroszt mivel itt Kanadában nagyon sok Ukrán és egyébb szláv nyelvet beszélő ember él. Itt a lakosság 1/3-a beszél németül és csak a ¾ része beszél angolul. Nagyon sok francia él itt aki itt született és egy szót nem beszél angolul. Ide nagyon sok olyan ember jött ki Magyarországból, akinek otthon raktáros meg könyveloi és egyébb ilyesmi állásai voltak és a nyelvtudás hiányába nehezen tudnak boldogulni. A magyarok sok helyen nagyon piszokul viselkedtek és ez elrontja itt azoknak a helyzetét akik tényleg akarnak dolgozni. Sajnos sok angyalföldi jött ki, akik nagyon könnyen bánnak a bicskával.

[Képeslap] Most Izraelben vagyok. Már bejártam az összes nevezetességeket. Valószínüleg jövő hónapban repülök Isztambulba, Görögországba, és Italy-ba. Ha bármi is érdekelné eddigi utazásaimról, legyenszives válaszolni. Üdv Z. Péter (Peter Z.)

III. fejezet

A felnőtt gyerekek (1965–1995)

CSILLAG ANDRÁS: Aachen, 1965 június 18.

Kedves Tanár úr, megkaptam a folyó hó 9.-ei levelet. Olyan élvezetes volt, hogy rögtön akartam rá válaszolni, de életem nem csak bonyodalmasnak látszik, hanem tényleg az. Talán én magam is szeretem gyűjteni a nehézségeket (más bélyeget gyűjt), de jelen pillanatban el vagyok látva!

Ami a dátumokat illeti, attól még egy teljes hónap választ el, és sajnos én már nagyon messzi kerültem attól a matematikától, amit Lovass Antal21 tanár úr tanított. Így az évek gyorsabban peregnek, mint a napok, de egy hónap a végtelennek tűnik. Így a következőt tanácsolom, bár ezzel nem tudom, hogy mit kezd egy olyan nagy „tervező”, mint a Tanár Úr; a sógoromnak, sógornőmnek valószínűleg mindegy, hogy 2 vagy 4 éjjel. Viszont az én week-end-jeim hol péntek reggel, hol péntek este kezdődnek, de vasárnap este Aachenben kell lennem, mert a hétfői nap túlterhelt, és nincs olyan korai vonat, amely reggel 9-kor Aachenbe megérkezik. Például nekem igen alkalmas volna, ha a Tanár Úr korán reggel megérkezne Aachenbe szombaton (júli 17.) és esetleg szombat este továbbutaznánk Brüsselbe, ahonnan én vasárnap visszajövök. Azidő tájban itt egy világra szóló Karl der Große [Nagy Károly] –kiállítás lesz, amely legalábbis a rendőrségi erősítés után ítélve megéri a megtekintést. Persze nem szeretném zavarni a szép útitervet, amely különben is terhelt, annál is inkább, mert mindig attól félek, hogy olyasmire vállalkozom, amit nem tudok teljesíteni. Nem tudok elképzelni borzalmasabbat (saját tapasztalat), mint megérkezni egy városba, ahol barátokat hisz az ember találni, de azok nem képesek kiszabadulni a hétköznapi élet béklyójából.

Szeretnék a Tanár Úrnak egy szerény, de nekem fontosnak tűnő tanácsot adni. Rendkívül kellemetlen, amikor az ember túlfűtött fantáziával világnak indul és csalódik. Jobb elkészülni néhány meglepetésre és kellemesen csalódni. Sajnos én már sok embert láttam, aki megkönnyebbüléssel ült fel a Pestre menő vonatra. Persze én nem akarom senkinek sem a kedvét szegni! Ezen kívül egy túlszervezett utazás sohasem kellemes; amikor a múltkori levelemet írtam, meggyőződésem volt, hogy kocsival lemegyünk Brugge-be, azóta megtudtam, hogy a kocsi nem áll a rendelkezésemre. Ki tudja, mi lesz még addig? Tehát 17-e, 18-a… nekünk mindegy, igen örülnénk, ha a Tanár Úr minimum 2 órára megszakítaná az utazását Aachenben. (Vonatjegyet érvényesíteni kell az ellenőrzőnél!)

Gondolom, a Tanár Úr megőrizte azt az ifjúságot, ami jellemezte, és nem fogja rossz néven venni, ha egy teherautóval tesszük meg az utat.

Utómegjegyzések: 1) Tévedés ne essék, én rendkívül örülnék a viszontlátásnak, csak nem akarok zavarokat okozni egy „Globentrotter” terveiben. És hogy ne én szolgáltassak alkalmat a legkedvezőtlenebb emlékekre. 2) Bp-i „nagykövetségem” a senior-Csillag-család

POHL PÁLMA: Apám a hatvanas-hetvenes években kezd utazni nyugatra, úgynevezett 70 dolláros turistaként, de a hetvenes években, mint francia szakos, kétszer is kapott ösztöndíjat Párizsba. Fordításai is megjelentek.22 Aki akkor utazott, tudja, hogy egy-egy ilyen út milyen nagy dolog volt és mekkora áldozatokat követelt: egy magyarnak néhány éjszaka egy olcsó panzióban egy havi fizetése volt. Apám ezért szállást kér mindenféle távoli ismerősöktől, köztük volt diákoknál. Ez olykor kínos lehetett, kivált, amikor a régi tanítványok kibújtak a szíveslátás alól. Gondolom, nem is értették, hogy egy ágy akárhol, egy előszobában, spájzban, bárhol – rengeteget jelentett annak idején. Apámnak pedig éreznie kellett volna, hogy milyen teher, ha egy családban – esetenként tényleg nem túl gazdag családok szűk lakásában – egy szállóvendég miatt felborul a mindennapi élet.

Hasonló tőről, interkulturális félreértésekből, és egymás körülményeinek hiányos ismeretéből fakadnak az apám külföldi utazásaival kapcsolatos megjegyzések a levelekben. Értetlenül figyelik a nyugatra került volt diákok, hogy apámék háromévente végigrohanják a rendelkezésre álló harminc nap alatt fél Európát, nyomorult nomád körülmények között, és elgyötörve, kiéhezve, kifáradva jönnek haza. Mire jó ez? – kérdik – hát ez nyaralás? Nem értették, hogy két nyelvtanár, akik a háború éveiben jártak egyetemre és még sohasem utazhattak külföldre, most évtizedes vágyaikat valósították meg áldozatok árán, ha Bécsbe, Párizsba, Angliába mentek. Hogy mindent látni akartak, mert soha nem tudhatták, mehetnek-e még egyszer az életben.

LENGYEL GÁBOR: [Karácsonyi képeslap német felirattal] 1965. december 16.

Kedves Tanár úr! Újév alkalmából, hosszú hallgatás után most újra jelentkezem, most azonban Németországból. 4 hónapja vagyok itt, egy teljes ösztöndíjat kaptam és itt a gépészmérnöki karon tanulok. (Rendkívül nehéz, mivel azelőtt nem tudtam németül.) Bátyámmal 4 hónappal ezelőtt találkoztam, újra Párizsban.

LENGYEL GYÖRGY: Páris, 3. 2. ‘966

Kedves tanár úr!

Valljuk be férfiasan, nagyon nehéz külföldön megállni a helyet becsületesen. Én meglehetősen rosszul indultam – de talán jobb, hogy mindenen keresztülmentem – mert ma annál elégedettebb vagyok. Egy elkényeztetett 19 éves kölyökkel megtörtént az, ahogy a „nagy könyvben” meg van írva – teljesen megtévesztett Paris hamis, de roppant hatásos csillogása. 7 éven keresztül egyre inkább mélyebbre süllyedtem, játékszenvedély – teljes depressio – ambitio elvesztése stb. És egy véletlen emberi kapcsolat megfordította 180 fokkal az utamat. Ma azt mondhatom, hogy tökéletesen elégedett vagyok, szeretem foglalkozásomat – és ami még jelentősebb, tekintve hogy gyakorlatilag saját magam főnöke vagyok, nincs sohasem az az érzésem, hogy dolgozom. Inkább olyan, mint egy iskolai vacatio. Szakképes könyvelői munkát végzek, de nem egy vállalatnál, hanem több kis helyet ellenőrzök. Változatos – és úgy osztom be a munkámat, ahogy jól esik – akkor kezdek és végzek, amikor akarom. Perspektíváim óriásiak, anyagi téren is, de itt megjegyzem rögtön, hogy amilyen „smucig” voltam valaha, olyan nagyvonalú lettem, és a pénzt teljesen másodlagosnak tekintem. Agglegény típus vagyok, aki sem tárgyakhoz, sem emberekhez nem ragaszkodik.

Talán mert fiatal vagyok, még mindig tele vagyok illúziókkal: hiszek benne, hogy az emberi természetet, amivel a világra jövünk, meg lehet gyökeresen változtatni. Emlékszem, egyik évben tanár úr feltett nekünk egy kérdést: fejezzük ki százalékban, hogy a család, az iskola és egyéb körülmények hány százalékban járultak hozzá caracterünk megformálásában. Ma erre a kérdésre így válaszolnék: család 20% iskola 30% egyéb 50%. Nem ismertem jóformán sohasem a család fogalmát. Otthon is teljesen magamra voltam hagyva, apám 42 évvel idősebb volt, aki a maga módján szeretett, de akivel sohasem volt egy félórás őszinte beszélgetésem. 56-ban – miután 1 éven keresztül dolgoztam – megismertem és megszerettem az egyszerű embereket. Szegeden a jogi karon óriási ambitióval tanultam. Nyugatra erőszakkal tuszkolt ki nagynéném – akinek most utólag csak hálás lehetek ezért.

Barátaim nyáron otthon jártak – és roppant kedvezően nyilatkoztak az otthoni fejleményekről. Bevallom, nyugaton az ember automatikusan balra tolódik, mert bizony a kapitalizmus nem egy szép találmány. Egy percig nem vitás számomra, hogy a két társadalom közül a kommunizmus fog kikerülni győztesen.

Nekem nincs senkim Pesten – 10-20 évnél előbb nem valószínű, hogy hazajutok. Nehezemre esne újra otthon élni, egy kicsit idegennek érezném magam: a problémák nem ugyanazok, meg én elég korán érkeztem ki, úgyhogy lassan, de biztosan elfranciásodok.

LENGYEL GYÖRGY: Páris, 1969. szeptember 1.

A napokban megkezdem a francia állampolgárság megszerzéséhez szükséges formalitásokat. Állítólag 1-2 évig eltart a dolog. Az idejövetele előtt – jóval előre írja meg – ha bármiben segíthetek, mondanom sem kell, – megteszem. A 15 éves osztálytalálkozó roppant érdekel, nincs teljesen kizárva, hogy átmegyek, de mindenesetre szeretnék pontosan tájékozva lenni. (…)

Idén májusban lenn voltam újra a cannes-i filmfesztiválon, ahol többek között láttam a „Fényes szelek”-et is. Bevallom, nem értettem belőle semmit sem, nagyon hálás lennék, ha tanár úr bizonyos magyarázatot írna. A „Pacsirta” c. film viszont nagyon tetszett. Most, hogy 13 év óta távol vagyok és megismertem a francia kultúrát és művészetet, azt a meglepő következtetést vonhatom le, hogy a magyarok a világ egyik legeredetibb és legtehetségesebb emberei.

A gazdasági élet recseg-ropog – mint már évekkel ezelőtt írtam – baloldalivá lettem, és biztosra veszem, hogy a kapitalizmus ebben a formájában el van ítélve. Tavaly bizony nem sok hiányzott hozzá, hogy Franciaország megszűnjön a kapitalizmus számára23. El lehet mondani, hogy a tavalyi események óta vannak komoly változások.

LENGYEL GÁBOR: Braunschweig, den 18. 12. 1969

Nem tudom, honnan kezdjem el a beszámolót magamról, talán a legjobb, ha a közeli terveimről kezdek írni. Szóval nősülési szándékaimról tetszett hallani, valóban, terveim szerint jövő tavasszal lesz az esküvőnk. Menyasszonyomat már négy éve ismerem, itt ismertem meg, a pedagógiai főiskolán, éppen akkor kezdte el ott az utolsó évét. Õ sem született német, hanem az orosz-lengyel határvidékről származik. Amikor megismertem őt, éppen utazott hat hétre Izraelbe egy „kibutzba” dolgozni, tehát tulajdonképpen izraeli és a zsidó vallás után való érdeklődése volt az alapja az ismerkedésünknek. 1967-ben rögtön a hatnapos háború után elrepültünk 2 hétre Izraelbe és ott eljegyeztük magunkat. Mindenki nagyon kedves volt hozzánk és mindenki egyből meg is szerette Brigittét. (…)

Állampolgárságom természetesen israeli, amióta ott élek. Úgy gondolom, hogy azok akik 1956-ban eljöttek Magyarországról, visszamehetnek látogatóba, természetes, hogy szívesen elutaznék látogatóba, de most, diplomáciai kapcsolat nélkül24, nem tudom, hogy mint israeli egy szívesen látott turista vagyok-e ott. Magyarul abszolút nem beszélek már négy éve, amióta itt vagyok. Ivritül viszont beszélek, mert itt van az egyetemen két izraeli, s ezenkívül van itt még néhány. Jár hetente egy jó újság is Israelből, tehát jól vagyok informálva. A magyar rádiót hallgatom néha, nemrég hallgattam Szepesi közvetítését a világbajnoki selejtezőről25, ott még magyar vér folyt a szívemben, de sajnos az sem segített.

(…) Tavasszal megkezdem a végső záróvizsgáimat, összesen lesz kb. 23 vizsgám, amelyet két év alatt szeretnék letenni. Tehát tervem szerint kb. 1972 elején leszek teljesen kész. Azután még itt maradunk, talán egy évre, (mindenesetre a müncheni olympiát még meg fogom nézni!) és azután megyünk Israelbe. További tervemben van még egy évre kimenni Amerikába dolgozni, ezenkívül ha pénzünk és időnk megengedi, Japánba utazni. (…) Különben voltunk kétszer autóval Gyurinál Párizsban.

Braunschweig, 1972 március 10.

Valószínűleg meglepetéssel fogja olvasni tanár úr a mai soraimat, hiszen ha jól emlékszem, már több mint 2-3 éve nem hallattunk magunkról semmit. Én kb. ¾ éve befejeztem a tanulmányaimat a braunschweigi muegytemen és megkaptam a gépészmérnöki diplomámat. 6 hónapja dolgozom már Európa egyik legnagyobb konzervgyártó koncernjében. Feleségem, Brigitte továbbtanul a hannoveri pedagógiai főiskolán gyógypedagógiát. A kisfiúnk Ronen már majdnem két és fél éves és most éppen abban a korban van, mikor rengeteget akar beszélni – mind a két nyelven, főleg németül, de ivritül is. A terveinkről és eddigi sorsunkról lenne lehetőségünk valószínűleg személyesen is elbeszélgetni, mivel idén szeretnénk Magyarországra látogatni. (…) Sajnos Gyuri nélkül, mert neki nincs még francia állampolgársága és e nélkül nem szívesen hagyja ő el Franciaországot.

LENGYEL GYÖRGY: Páris, 1975. május 30.

A legtöbb ember számára – legyünk őszinték, a szabadság érzete egy roppant nehéz felelősségérzet, ami elől gyakran elmenekülnek. Nincsenek anyagi vágyaim – az élet apró kis örömei teljes elégedettséget nyújtanak, és végeredményben talán az életben azok a legszebb dolgok, amik nem kerülnek semmibe, amit az ember önzetlenül és lelkesen tesz.

Szeretném, ha részletesen beszámolnál a 20 éves találkozóról – tekintve, hogy nem vagyok állampolgár, nem mehetek haza. Te, aki tájékoztatva vagy mindenről, ami engem érint, beszámolhatsz rólam a többieknek. Úgy érzem, nem sokat változtam 20 éve, az illúzióim és a lelkesedésem megvan továbbra is – talán szerencsém van, hogy életemben nem történtek dramatikus események.

Párizs, 1977. június 19.

(…) Egy hétig újra lenn voltam Cannes-ban. A magyar film, „Budapesti mesék”, itt általában nem tetszett, de nekem speciálisan tetszett, az emberi szolidaritásról és a nehézségek legyőzéséről szól.

Válaszolok kérdéseidre: Miért költözöm olyan gyakran? A lakásváltozások nem mindig az én kezdeményezéseim. Amikor itt voltál 70-ben – úgy emlékszem, röviden elmeséltem, hogy egy magyar fiút szánalomból magamhoz vettem, és végeredményben én költöztem utána el, később pedig a lakástulajdonos saját használatra visszavette a lakást (…) Én megelégszem a lehetőséggel, hogy mindenhova mehetnék, ha akarnék. Pillanatnyilag nem hiányoznak az utazások.

Páris, 1978. december 30.

Mindig nagy örömmel olvasom tartalmas leveledet, sok-sok kérdésben egyformán gondolkodunk – mindketten „bölcs” emberek vagyunk. A nagy különbség talán az, hogy nekem gyakran szükségem van egyedüllétre – bár egyrészt roppant türelmes vagyok, másrészt nem tudok elviselni egy pillanatig sem egyes rossz természeteket, mint a kicsinyesség, butaság, túlságos dicsekedés, durvaság, hangoskodás, stb. (…)

Most jöttem haza Gabiéktól, ahol a karácsonyi ünnepeket töltöttem – továbbra is egy példás szép kis család. Jövőre felépítenek egy kis házat – ami bizonyos fokig természetesen azt jelenti, hogy ott fognak letelepedni jó ideig. A német nyelvben bizonyos fokú haladást értem el, de bevallom, nem szeretem a német életfelfogást és nem érzem magam ott jól.

Általában utazni nem szeretek – jövőre lenne egy amerikai meghívásom is – azt hiszem, néhány évre a cannes-i fesztivált is meg fogom szüntetni.

LENGYEL GÁBOR: [Partecédula] 1982 október

Mély fájdalommal kell közölnöm, hogy szeretett bátyám

Lengyel György

hirtelen meghalt.

A temetés megtörtént 1982. október 13-án Párizsban.

Gabor Lengyel és a család

POHL PÁLMA: 1995-ben apám levelet kapott Vancouverből, Hajdu Töhötömtől – angol nyelven. Húga, Ágnes mellékelte hozzá a magyar fordítást s egyben kommentálta is: Kedves Németh Úr! Bátyám Töhötöm (ill. Tom, már jó pár éve) kérte, hogy fordítsam le Önnek írt levelét. (…) Megpróbálom az én magyar „ugatásommal” úgy ahogy, lefordítani Tom levelét… Elnézést a hibákra, de sajnos ritkán írok, vagy beszélek magyarul.

HAJDU TÖHÖTÖM: 95 jan 13. 1995

Szomorú, de az igazság az, hogy én olyan régen beszéltem magyarul, még ezt a levelet is a húgom fordítja Önnek. Higgye el, sohasem gondoltam volna, hogy az ember az anyanyelvét így el tudja felejteni, de én élő példa vagyok… Szóval, miért is kértem unokatestvéremet, hogy Önt keresse fel? Az igazság az, hogy én sokat gondolok a régi időkre, őrzök régi leveleket, stb. A múlt tavasszal, amikor unokatestvéreim meglátogattak, elbeszélgettünk a régi időkről, ismerősökről és az Ön régi levele előkerült. Kérem, olyan hatalmas nagy különbségek léteznek a mindennapi életben Magyarország és Kanada között, hogy majdnem lehetetlen elmagyarázni. Csodálkozva olvastam, hogy Ön címe még mindig a régi. Kanadában az emberek állandóan hurcolkodnak, mint a cigányok, körülbelül minden öt évben egyszer. De röviden leírom, hogy velem mi történt.

Hamarosan Crestonba való megérkezésünk után családunk felbomlott és én azóta egyedül élek. Miután iskolázásom befejeződött, elköltöztem Ontarióba. Ott éltem 1989-ig. 17 évig különböző mérnöki cégeknek dolgoztam és „hobby”-ként tartottam egy tanyát, állatokkal együtt. 1984-ben a cég, amelyiknek dolgoztam, feloszlott. Nemsoká ezután elkezdtem a „farm” munkát, komolyan, nem „hobby” szerint. 1989-ben Albertá-ba költöztem. Földet vettem, 200 hektárt. Jelenleg van 130 tehenem, pár borjú és lovak. Ez egy eléggé egészséges életmód, de néha rettentő igényes. Amellett bérelek 300 hektár földet. Még mindig nőtlen vagyok (jó nőket nehéz találni!). Saját magamnak dolgozom – így jó. Az idén építettem egy házat, persze még nincs teljesen kész, még sok munka van hátra.

Magyarországi úttal kapcsolatban csak annyit, hogy néha megfordul a fejemben a gondolat. De mivel családom majdnem mind elhalt, és innen nagyon nehéz lenne elmenni, mivel az állatokat nem lehet itthagyni, így nem valószínű, hogy a világ magyarországi végére kerülök. Talán valaha…Régi diáka [sic!]) (el sem tudja képzelni, mennyire útáltam az orosz nyelvet!) Minden jót. Tom Hajdu

A Kölcsey-legenda

Az ötvenes évek közepén, s valamelyest tán még a vége felé is a Kölcsey Gimnázium jellegzetesen premodern helyszín volt. A tantestület egy része már 1949, sőt 1945 előtt is itt oktatott s a tanuló ifjúság összetétele sem volt hivatalos szempontból eszményinek nevezhető: alig akadt köztük munkás- vagy parasztfiatal, kádergyerek is kevés, ezzel szemben nagy számban iratkoztak ide a régi keresztény és zsidó középosztályból elszármazott gyerekek, s a többség a kerület jellegének megfelelően kispolgári vagy értelmiségi sarj volt, akiket a káderesek jobb híján „egyéb” címszó alatt kategorizáltak. Szocialista külsőségek alatt csaknem érintetlenül megőrződött az egykor volt gimnáziumi rend, valamiféle békebeli tekintélyelv, önmagától meghatott, szertartásos tradicionalizmus, kötelező diáksapka, latin memoriter, önképzőköri versengés, gúny és csíny, vécén szívott cigaretta, s persze kivágyódás a fiúvilágból legalább egy vasárnap délutáni tangó erejéig, mondjuk H. Planck Bella és Gaubek Rezső tánciskolájában, a Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán.

A hagyományba még én is belekóstoltam 1958 őszétől – mi több, harmadik osztályos koromban a jelmezkölcsönzőből vett atillában mondtam el névadónk nevezetes országgyűlési beszédét „Az örökös megváltás tárgyában”, miközben a klubterem szemközti faláról a szerző nézett rám feketehimlőtől megkímélt bal szemének szigorú-szomorú pillantásával. Éraváltáskor lettem kölcseys: 1959 nyarán nyugalomba vonult a szikár, félkarú Regős igazgató úr s vele fogyatkozni kezdett a régi gárda. Lazult a fegyelem, a romló állagú, túlzsúfolt osztálytermekben mind nehezebb volt rendet tartani, a tanulók zömmel szabotálták a kötelező diáksapka-viselést, ezzel szemben a modern idők jelképeként terjedni kezdett a még csak nyugatról behozható, s ezért eleve gyanús farmernadrág. A paradigmaváltást Szatmári István igazgatóhelyettes fogalmazta meg sztentori hangján, amikor egy nagyszünet után véletlenül rányitott a következő órára várakozó, harsogó, tomboló osztályunkra. Utalva saját évnyitó beszédére, amelyben az iskolaközösséget Arany János szavaival „eszmeváltó díszes körként” aposztrofálta, megvetően kiáltotta a katedráról: „Ez itt, kérem, nem eszmeváltó díszes kör, hanem kupleráj.”

Az alámerülő, tegnapi világból rajzottak ki Németh Emil tanitványai – 1951-ben és 1955-ben maturált, valamint a forradalom idején második osztályos növendékek. Elindultak a többé-kevésbé nyitott nyugati határon át, családostul, vagy éppen családjuk biztatására egyes-egyedül, s vitték magukkal öt kontinensre az osztályfőnöktől hallottakat. Azután menekülttáborokban, szegényes kollégiumokban, kibucokban, tengeren túli farmokon, bukdácsoló betűkkel rendre megírták az első levelet, amelyben visszajelentkeztek tanáruknál, mintha csak meg akarták volna indokolni, hogy igazoltan maradtak távol az óráiról. Az ekkor kezdődő párbeszéd évtizedeken át tartott, s legalább annyira dokumentálja a pedagógus mindent elsöprő sikerét, mint a háborús gyereknemzedék – árvák és nem árvák – apakeresését. Magáról a legendás apafiguráról, a tantestületben elfoglalt helyéről, szemérmesen titkolt költői pályájáról, alig tudunk valamit. Tény, hogy a népszerűtlen, sokak által egyenesen gyűlölt orosz nyelvet oktató tanár delejes hatást gyakorolt tanítványaira.

Mi lehetett az alapja ennek a vonzerőnek? Ungváry Rudolf így emlékezik: „Sajátos viszonyunk volt egy sajátos tanárhoz. Aki nem az egyénisége átütő, különleges voltával, nem is valamilyen a nagyvilágban feltűnően díjazott művészi vagy intellektuális tehetségével, nem a hatalmával, a vagyonával vagy a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetével kötötte magához a tanítványait, vagy legalábbis megőrizte tanítványai elismerését – hanem valamilyen egyszerű kiegyensúlyozottsággal, melyet baloldali osztálytársaim nyárspolgárinak tartottak. Ez is volt benne, de az sokkal fontosabb volt, hogy a környezetének civil fejlődésében elmaradott, politikailag intoleráns világához képest mégiscsak valami polgári toleranciát képviselt. Normalitást egy a normalitást folyton felborító fejletlen, torz társadalomban. És valójában mindenki ezért volt hálás, mert legalább valami volt a nagy kelet-európai semmiben.”

Annál különösebb, hogy ezek a Rákosi-érából jött fiatalemberek, majd felnőttek szemlátomást alig tűnődtek el azon: mi lesz, ha a nyíltszívű vallomásaikat, politikai szabadszájúságukat tartalmazó levelek előbb jutnak el a kandi hivatásos postabontókhoz, mint a címzetthez, s netán bajt hozhatnak a rajongott és félt mester fejére? Egyedül Z. Péterben támadhatott valami gyanúféle, mert egy levelét e szavakkal zárja: „Mégegyszer kérem, ne haragudjon a sok helyesírási hibámra és ha a levelemmel bármi kellemetlenséget is okoztam volna.” S minthogy Németh Emil válaszai nem hozzáférhetőek, azt se tudjuk, miként lavírozott az őszinteség és az óvatosság vékony jegén, miközben súlyos évtizedeken át fenntartotta a párbeszédet Nyugatra szakadt volt diákjaival. Mindenképpen feltételezzük, hogy a külső szabadság hiányát ez a régimódi tanárember a belső szabadsággal próbálta ellensúlyozni.

***

A levélírók helyesírását, az évek során bekövetkező nyelvromlást és a környezet stílushatásait, mint az életút velejáróját, célszerűtlennek tűnik kiigazítani. A lábjegyzetek pusztán tájékoztató jellegűek.

(D. Gy.)

Jegyzetek

1 Lengyel György (1936–1982) – 1955-ben érettségizett, öccsével, Gáborral együtt disszidált, 1957-től Párizsban élt.

2 Ungváry Rudolf – író és mérnök, 1955-ben érettségizett, a forradalom után, mint a miskolci diákbizottság vezetőjét, internálták. A hetvenes évektől részt vett a demokratikus ellenzék tevékenységében. Jelen publikáció előkészítésében nyújtott segítségéért ez úton mondanak köszönetet neki a Szerzők.

3 Nyíri János (1933–2002) – író és színházi rendező, 1951-ben érettségizett. A Színház- és Filmművészeti Főiskola színházrendezői szakának elvégzése után pályakezdő rendezőként Kecskemétre, ezután Szegedre került. 1956-ban Párizsba ment, Jean-Louis Barrault-tól kapott ösztöndíjat, majd három éven keresztül egy marseille-i színház művészeti igazgatója volt. Később Londonba került, rendezői működése mellett darabokat és regényeket is írt. Legnagyobb sikerét „Battlefields and Playgrounds” című regényével aratta (1989, magyarul: „Madárország”, 1990).

4 Ezt a levélírót nem sikerült azonosítani.

5 Hajdu Töhötöm, másodikos gimnazistaként szüleivel együtt disszidált, Kanadába került, mérnök, 1984-től mezőgazdasági vállalkozó.

6 Csillag András, negyedikes gimnazista volt 56-ban, egyedül disszidált. Innsbruckban érettségizett, Brüsszelben tanult fizikát, Aachenben szerzett diplomát. A félvezetőiparban dolgozott. Jelenleg Németországban, Reutlingenben él.

7 Pecsorin: Lermontov „Korunk hőse” című regényének főalakja, az orosz irodalmi hagyományban az életúnt dandy, a „fölösleges ember” megtestesítője. A regény az orosz nyelvoktatás kötelező anyagához tartozott.

8 Lengyel Gábor – izraeli-német állampolgár, mérnök, ma a hannoveri zsidó hitközség rabbija. 1956-ban második gimnazista volt, bátyjával, Györggyel együtt disszidált.

9 A koreai háború idején (1950–1953) többszáz észak-koreai diák tanulhatott magyar egyetemeken és főiskolákon, míg a kiskorúaknak külön iskolája és kórháza volt.

10 Két vallomás – Keleti Márton filmalkotása, az 1957-es cannes-i fesztivál (május 5–17.) magyar versenyfimje, Törőcsik Marival és Krencsey Mariannal a főszerepben.

11 Boros Ida – sanzonénekesnő, 1956-os disszidálása után ő énekelte a Szabad Európa Rádió üzenetműsorában a híres Honvágydalt.

12 Lantos Olivér – már a háború előtt népszerü slágerénekes, 1951-ben Karády Katalinnal együtt Nyugatra szökött.

13 Az Egyesült Arab Köztársaság- Egyiptom és Szíria perszonáluniója 1958 februárjától 1961 szeptemberéig állott fenn.

14 Izrael Állam megalapításának tizedik évfordulója (a Függetlenségi Nyilatkozatot 1948. május 14-én tették közzé).

15 A támaszpontot és katonai repülőteret az USA 1951-ben azzal a deklarált szándékkal hozta létre, hogy esetleges szovjet támadással szemben megvédje a hadsereg nélküli észak-európai szigetállamot. 2006-ban (tizenöt évvel a Szovjetunió megszűnte után) a bázist feloszlatták.

16 Marivaux „Les serments indiscrets” című vígjátékát a Comédie-Française az 1956/57-es évadban állította szinpadra.

17 Talpalatnyi föld – Bán Frigyes filmalkotása Szabó Pál regénytrilógiája alapján (1948).

18 Helyesen: Boross Ferenc, költő, gimnáziumi tanár a Kölcseyben 1922-től nyugdíjaztatásáig.

19 Regős József, biológia szakos tanár, 1911-ben érettségizett a Kölcsey Gimnáziumban, 1931-től a gimnázium tanára, 1946–1959-ig igazgatója.

20 A Kurázsi mama című Brecht-drámát – címszerepében Helene Weigellel – Nyíri 1957. április 8-án vagy 9-én láthatta, a Berliner Ensemble vendégjátéka alkalmával a párizsi Théâtre des Nations-ban. (A magyarországi ősbemutatóra 1958 tavaszán, a Madách Színházban került sor – a címszerepet Kiss Manyi alakította.)

21 Helyesen Lovas, Lovas Antal, matematika-tanár, emlékezetem szerint 1949 előtt szerzetes volt.

22 Például: Pascal Lainé: Az ellenforradalom. Európa, Modern Könyvtár, 1975.

23 Utalás az 1968-as diákmozgalom és a hatóságok heves összecsapásaira, amelyek legalábbis megingatták Charles de Gaulle elnök hatalmát, s ezzel siettették 1969 áprilisában bekövetkezett lemondását.

24 1967 nyarán, az Izrael és Egyiptom közötti „júniusi háborút” követően az európai szocialista országok – Románia kivételével – megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a zsidó állammal.

25 A következő mérkőzésről lehetett szó: 1969. december 3., Marseille, Magyarország–Csehszlovákia, 1-4.

 

 

Kapcsolódó írások:

Dalos György: Polgári boldogtalanság – Spiró György regényeiről 1 „Csodálkoztam, amikor az Ikszeket befejeztem – mondja Spiró György...

Dalos György: Gorbacsov Haraszti Miklósnak A reménység embere 1985. március 15-én valamennyi...

Dalos György: Egy hét Mubarakkal Berlin–München, 2011. február 6. Hétfő este komputerem képernyőjén egyszer csak...

Dalos György: Fantomképek Berlin, 2010. április 7. Reggel, még kissé kábán, merthogy a...

Dalos György: Szubkultúra Dalos György Szubkultúra Berlin, 2008. február 9. Nincs mese:...