Debreczeni József: A parlamentáris kormányzás megbénítása

 

Hogy Orbán pártvezéri státusa nem rendült meg a 2006-os újabb választási vereség után, az – saját hatalmi potenciálja mellett – elsősorban az őszödi beszéd botrányának és az önkormányzati választásokon aratott győzelemnek volt köszönhető. Ám 2007-ben ismét olyan jelek mutatkoztak, melyek alapján a vezéri uralom nem tűnt korlátlannak, sem örökérvényűnek.

Minderre a Schmidt Mária elleni büntető-fegyelmező akció hívta föl a figyelmet, ami a Magyar Nemzetben indult egy álnéven jegyzett cikkel. Orbán egykori miniszterelnöki főtanácsadóját (a közvélemény szemében továbbra is a pártelnök bizalmasát) a legsúlyosabb váddal illették: nagytőkések pénzén összeesküvést sző a nemzet miniszterelnöke ellen; új pártot szervez, s a szervezkedés szálai egészen Gyurcsányig vezetnek…

A vád – bár nyilván koncepciós volt – talán mégsem teljesen alaptalan. A Fideszben és környékén a 2006-os ősz pirruszi győzelmei után többen gondolták úgy, hogy Orbánnal az élen újabb választási kudarc vár a jobboldalra. Ennek páran hangot is adtak, nyilván pusmogtak, szervezkedtek is. Schmidt Mária közéjük tartozott. A Magyar Nemzet urai (a háttérben Simicska és barátai) elérkezettnek látták az időt, hogy föllépjenek ellenük.

Ezt aligha tehették Orbán tudta és beleegyezése nélkül. Másképp nem vették volna a bátorságot Áder János kompromittálásához, akit a leendő párt potenciális elnökeként nevezett meg a cikk. A hatásmechanizmus egyszerű volt és kipróbált: a párt vesztén munkálkodó ellenségnek kell nyilvánítani a párton belüli potenciális ellenfelet, aki ettől megretten, retirál, hűségnyilatkozatot tesz – majd a vezér kegyet gyakorol vele: fölmenti őt a „túlzó” vád alól. (A Magyar Nemzet 2006. május 29-én „Pokorni Zoltán birodalmat épít” címmel kolumnás cikket közölt egy nevenincs egyetemi hallgatótól, majd Orbán – két hétre rá – megvédte őt: „Zoltán a Fidesz egyik legmegbízhatóbb vezetője, emberi, morális tartásával példát mutatott többször is”.)1

A mechanizmus azonban ezúttal nem akart működni. Nem érvényesült a szokásos koreográfia: a Nemzet-beli ostorcsapásra nem fül- és farokbehúzás volt a válasz, hanem hangos visszaugatás. (Pardon.) Nyilatkozott például a magát érintettnek érző Kósa Lajos: amíg nem lépnek a színre a cikk közreadói, azt kell föltenni róluk, hogy tudatosan szolgálják Gyurcsány érdekét. Ez volt az ellentámadás kezdete, amihez csatlakozott a megvádolt „üzletasszony” is, aki egy szellemes riposzttal nyílt vitára hívta a cikk szerzőjét (a nem létező „Horváth Zsoltot”), nem is akárhová: a Hírtévé élő adásába. (A Hírtévé ugyanazok kezében van, akikében a Magyar Nemzet.)

Orbán közelinek ismert hetilapok szolgáltatták az újabb meglepetést. A mérsékelt Heti Válasz cikkírója a Fidesz „hatástalanságának” fő okát abban találta meg, hogy a pártot „egy nagyon szűk mag irányítja, mely Orbán Viktor bizalmát élvezi. Ez az irányítási forma békeidőben nem hatékony, szakkérdések kidolgozására szinte alkalmatlan.” A szóban forgó lapban már ez se volt semmi (egy belső munkatárstól!), de volt még tovább is: „az országgyűlési választások kétszeri elvesztése figyelmeztető jelzés kell hogy legyen. A hatalmi koncentráció teljesítőképességének természetes (és demokratikus) korlátai vannak. A modern pártmenedzsment logikája ennek a ténynek fölismerését és egy alternatív elképzelés körvonalazását diktálja.”2 (Efféle kódolt nyelven – persze más zsargonban – írtak 1956 nyarán a Szabad Nép bátor munkatársai is.)

A Heti Válasz mellett ráadásul a vadul orbánista és radikális Magyar Demokrata is beszállt a buliba egy harcias Stumpf-interjúval. Már a címe is lélegzetelállító volt: „Az utolsó esély”.3 Ez a Fideszre vonatkozott, amelynek a volt kancelláriaminiszter szerint „új stratégiát kell felépítenie”, hogy „megőrizze hitelességét a választók előtt”, mert „a huszonnegyedik órában jár”. Ami ennél is figyelemre méltóbb volt: a lap tárgyilagos (nem elírás!) beszámolót adott a Schmidt Mária elleni Nemzet-beli támadásról – anélkül, hogy állást foglalt volna. Bencsik tehát egyelőre kivárt! Nem így Stumpf, aki a Napkeltében „ócska bolsevista trükknek” nevezte a „polgári napilap” eljárását. Ha hozzávesszük ehhez Navracsics frakcióvezetőt, aki a nyilvánosság előtt vállalta, hogy az MSZP-hez való viszony és a politikai szakkérdések megközelítése tekintetében nézeteltérés van közte s a pártelnök között, akkor aligha túlzás azt mondani, hogy a Fideszben megmozdult a föld.

Majdnem. Mert valódi földrengésről szó sem lehetett. Orbán pozíciói roppant erősek voltak, egyfelől intézményesen. A párt 2003-as szervezeti és működési szabályzata, illetve az annak nyomán működő hatalmi gyakorlat olyan jogköröket és pozíciókat teremtett a számára, amelyek atombiztosnak tűntek. Az elnöki jelölések, kinevezések és vétók szisztematikusan kimunkált és működtetett rendszere Orbán hitbizományává tette a pártot, s lekötelezett vazallushaddá annak különböző rendű, rangú tisztségviselőit. Az intézményes hatalom ráadásul roppant karizmatikus (ahogy a Magyar Nemzet fogalmazott: „spirituális”) hatalommal párosult. Az egész politikai építményt (párt plusz mozgalmi háló: a polgári köröktől a gazdakörökön át a Martonyi-féle Magyar Polgári Együttműködés Egyesületig és a nemzeti konzultációs Kudlik Júliáig) főleg ez a kohéziós erő tartotta össze.

Akik azt hitték (és azt hiszik), hogy Orbán leváltása után (Navracsiccsal, Kósával, Áderrel, Pokornival vagy Rogánnal stb.) tovább működhetne egy „emberarcú Fidesz”, azok tévednek. A vezér nem csereszabatos. Mint Buda Péter mondta: ha egyszer kihúzzák a főcsapszeget, az egész gépezet leáll. A „főcsapszeget” pedig nemigen lehet kihúzni. Ha Orbán a párt összes döntéshozó szervében alulmaradna, még mindig folyamodhatna a pártalkotmány szerinti belső „népszavazáshoz”: az összes tag megkérdezéséhez. A közvetlen „pártdemokrácia” segítségével legyőzhetné a közvetettet: a karizmatikus hatalommal az intézményeset.

A vezéri uralom hatalmas építményét anyagilag a pártfinanszírozás személyesen hozzá (illetve Simicskához) kötődő, csak általa (általuk) átlátható és működtethető hálózata alapozza meg: e téren végképp pótolhatatlannak látszik (látszanak). Egy közismert vállalkozó négyszemközt ezt mondta nekem: „Orbán nemcsak vezére, de tulajdonosa is a Fidesznek”.

A Schmidt-ügyre visszatérve, a párt súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, vészesen eladósodott. A csúcsra járatott 2006-os kampány túlköltekezésének fedezetét a remélt győzelem adta: a visszaszerzett hatalom, az állami erőforrások fölötti újbóli „rendelkezés” ígérete. Ez azonban elúszott – csak az adóssághegy maradt. A helyhatóságokból „kinyerhető” források jó részét ennek a csökkentésére kellett fordítani, s ez feszültséget keltett a központ és a helyi erők között. A Fideszt korábban finanszírozó tőkések egy részének is nyilván elege lett: erre a politikára nem akartak több pénzt adni. A Schmidt-ügyet azok az Orbán mögött kitartó üzleti körök robbantották ki, akik egy még radikálisabb politika irányába akarták nyomni őt.

Epilógusként mindenesetre megjegyzendő, hogy Áder két évvel később Brüsszelbe távozott – Deutsch Tamással együtt. Kósa, Pokorni és Rogán saját önkormányzati hátországot építettek ki maguknak, ők oda húzódtak vissza. Az orbáni kegyencpolitika tehát a régi pártelit fokozatos háttérbe szorításához és felmorzsolásához vezetett. Az egykori fideszes magból mára ketten maradtak: Orbán Viktor párt- és Kövér László választmányi elnök – plusz a háttérben sejthető Simicska Lajos. (Kéri László már 2001-ben megmondta: „A Fideszben összesen három ember van, aki… nem lecserélhető: Orbán, Kövér és Simicska… Orbán soha nem fog leszakadni róluk. Mert nem tud.”)4

Pedig a korábbi sikerek egyik titka éppen az volt, hogy a pártot egy hihetetlenül összeszokott baráti közösség vezette, amiből kiemelkedett néhány meghatározó személyiség, főként Orbán. Ám a zárt „szerzetesi férfiközösség” (copyright: Tölgyessy Péter) mára fölbomlott. A vezér a végletekig centralizálta pártját, potenciális riválisait kiszorította, a helyükre saját bázissal nem bíró embereket ültetett, akiket ő emelt föl a semmiből, s akiket bármikor vissza is ejthet oda. Akik következésképp csak őhozzá kötődnek és igazodnak: Schmitt Pált, Pelcznét, Mikolát, Szíjártót, Kubatov Gábort stb.

Mindez kontraszelekcióhoz és az innováció megszűnéséhez vezetett a párton belül. Ami a 2006-os szoros versenyben ügydöntőnek bizonyult, azt a mostani hatalmas politikai fölény elfedi, ám a biztosnak tűnő 2010-es győzelem után vélhetően újabb problémákat fog okozni.

A 2007-es „országértékelés”5 az ellenféllel szembeni gyűlöletkeltés jegyében zajlott. Gyurcsány stabilizálta helyzetét, megbuktatása nem tűnt reális lehetőségnek, amire Orbán dühödten reagált. Erős érzelmekkel s a korábbiaknál is vadabb populizmussal. Országértékelés címén primitív mesét hallhatott a publikum. Nemcsak a kútba esett szamárról, hanem a gonoszokról, az ártatlan áldozataikról, továbbá az utóbbiak védelmére kelt jókról.

A gonoszok: az „új arisztokrata klikk”, a „dúsgazdag milliárdosok”, akik elorozták a régi, becsületes baloldal („manipulációkkal megtévesztett baloldali honfitársaink”) pártját. Mert a Horné és a Kovácsé – mint utólag megtudhattuk – még a „rendszerváltás veszteseit, a nehéz sorsú emberek gondjait képviselte”, s a „nyitottság, az odafigyelés erőteljes baloldali kultúrája” jellemezte. Ám az „új kiváltságosok” a vagyonuk mellé (hazugsággal és csalással) megkaparintották a hatalmat is. Méghozzá azért, hogy ellopják az ország pénzét. A hiányzó pénzt aztán azoktól szedik be újra, akiktől a lopott is származott: a becsületes, dolgozó emberektől: ezt hívják reformnak.

Tévedés ne essék: nem én egyszerűsítem le utólag a történetet – a szónok adta így elő: „A közgazdászok úgy mondják, költségvetési hiány. Ez magyarul annyit tesz, hogy nincs meg a pénz… Lába kelt. Igen, tengernyi pénz hiányzik. Hiányzik, mert a szocialista vezetők, akiknél a kasszakulcs volt, eltüntették.” És most: „vissza kell fizetnie a hiányzó pénzt… a vétleneknek, a tisztességesen dolgozóknak, a munkájukat becsülettel végzőknek”. Mert a „dúsgazdag milliárdosok” csak addig voltak sikeresek, „míg a saját pénzükről volt szó, ha a miénkről, a közpénzekről, akkor… százmilliárdos hiányra, üresen kongó kasszára és nyakig érő adósságra futotta az erejükből”.

A fenti szövegek nem a kocsmapult mellől hangzottak el. Nem egy napi megélhetési gondokkal küszködő, munka és jövedelem nélkül tengődő, italos ember szájából. A magyar politikai elit meghatározó alakja beszélt így, maga is vagyonos ember, volt miniszterelnök, aki efféle kocsmai beszéddel akar új kormányzati felhatalmazást szerezni.

A beszédben egyetlen mondat erejéig sem kapott helyet az ország valós gazdasági, társadalmi, politikai és lelki viszonyainak tárgyszerű, racionális, tisztességes elemzése. Program gyanánt két „számadat” hangzott el: a 16 év és a 12 év. „Átlagosan jó kormányzás esetén” az előbbi, „kiemelkedően sikeres kormányzás esetén” az utóbbi időtartamra ígérte Orbán, hogy visszaviszi az országot a 2002-es aranykorba, amikor még jól mentek a dolgok…

A mesélő szerint a milliárdosok klikkjének hazugsággal szerzett többsége szétporladt, s létrejött az „új többség”. Harminckétszer ismétlődött ez a formula, ez volt olvasható a szónoki pulpituson, s a mögötte lévő paravánon is. Az „új többség” populista kreatúra: a parlamentáris rendszerben értelmezhetetlen. A többség ott az országgyűlésben található: a négyévenkénti választások nyomán jön létre, és – normális esetben – négy évig egzisztál. Másfajta „többség” – ami konzekvenciákkal járna a kormányzásra nézve – nem létezik.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a Fidesz 2003 nyara óta folyvást jobban áll ellenfelénél a közvélemény-kutatások szerint. Egyetlen röpke pillanatot leszámítva: 2006 áprilisát. Épp akkor voltak a parlamenti választások! Pech. Sporthasonlattal élve: Orbán az az atléta volt, aki edzésről edzésre szórta az országos csúcsokat, ám az egyetlen hivatalos versenyen pár centivel lemaradt ellenfelétől. Hiába hitte, hogy százszor jobb nála: az aranyérmet amannak a nyakába tették: ő lett a magyar bajnok, újabb négy évre. Hogy hazugsággal nyert? Õ maga mondta? A vizeletmintája a hivatalos mérésnél negatív volt. A többi: mese. A csalódott drukkerek hülyítése. Valahogy így:

„A polgári oldal… a jövőt, a szabadságot, a demokráciát, a fejlődést és az új megoldásokat képviseli. Mi voltunk a rendszerváltás motorja… A polgári oldal vitte vissza a közéletet az emberek közé, ő volt, aki megkérdezte, konzultációra hívta őket, míg a szocialisták… becsapták, megsarcolták, rendőrökkel verették, és vasfüggöny mögé zárták az embereket.”

Ez Torgyán József színvonala (az ő émelyítő, operettes bája nélkül). Amit Orbán hozzátett: az az egyre nyíltabb és avíttabb baloldaliság volt. A kapitalista milliárdosok ellen meghirdetett, ötször ismételt jelmondat: „Fizessenek a hazugok!” a 45 utáni jelszó parafrázisa („fizessenek a gazdagok”). A bűnösök kijelölése („három dúsgazdag milliárdos tette tönkre a magyar gazdaságot… a gazdasági miniszter, a pénzügyminiszter és a miniszterelnök”) már-már Kínát idézte: a „hármak bandája”. (Kisebb ország – kisebb banda.) A szónok meg Lenint, bevallván, mostanság rendre az ő mondata jut eszébe: „A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.”

A megbélyegző, gyűlöletkeltő minősítések lavinája zúdult az ellenfélre. Az „új arisztokrácia” kifejezés tizenegyszer hangzott el, legtöbbször a „klikk” szó társaságában. Hatszor ennek szinonimája, az új „kiváltságosok”, párszor az „új baloldal” és az „új nemzedék”. Tizenhatszor társultak ezekhez a „hazug”, „hazudik” és a „hazugság” szavak. További idevágó jelzők, számos ismétléssel: „pimasz”, „gőgös”, „húsevő” (!), „dúsgazdag”, „gátlástalan”, „erőszakos”, „kapzsi” (nyolcszor!), „pénzéhes”, „ripacs”, „erkölcsileg megsemmisült”, „alkalmatlan”, „alantas”, „ostoba”, valamint „hűtlen vezetők” és „hamis pásztorok”. Minősítő főnevek: „kevélység”, „csúfság”, „manipuláció”, „cinizmus”, „szélhámosság”, „káosz”, „zűrzavar”, „bűn”, „tettestárs”.

Hasonlóra a Rákosi-idők óta nem volt példa Magyarországon.

Mindez egyetlen – meg nem nevezett – személy körül kavargott. Õrá utalt a 2002 és 2004 közti „átmeneti időszak”, amikor „az egykori pártmunkásból (?!) milliárdos üzletemberré” lett alak „a háttérből a nyílt színpadra lépett”. Õrá utalt az „új nemzedék”: Gyurcsány ezen a néven alakított ifjúsági szervezetet 1989 nyarán. Orbán nemcsak az őszödi beszédből idézett három paszszust, hanem e könyv szerzőjének előző munkájából is. A Fidesz különféle rendű és rangú vezetői 2006 ősze óta rendszeres felolvasásokat tartottak az Új miniszterelnök című kötetből. Sajtótájékoztatón, nyolcvanezres nagygyűlésen, a parlament plenáris ülésén s most az elnöki évértékelő beszédben is. Áder, Rákay, Navracsics korrektül megjelölte a forrást – Orbán adós maradt vele. Mi több: egy hosszabb szövegrészt, amelyet én írtam, Gyurcsány szájába adott, mintha ő mondta volna. A könyvben az idézőjelek világosan jelzik a szövegek forrását: tévedni nem lehetett – csak hamisítani.

A 2007-es „országértékelés” újabb bizonyítékát adta annak, hogy Orbán mozgatója változatlanul a kórossá fajult Gyurcsány-fóbia. Jellemző, hogy a pártelnök – honlapja tanúsága szerint – a következő címeken adott akkoriban interjúkat, illetve mondott beszédeket: „Ma nincs demokrácia Magyarországon”, „Fel kell tárni a kommunista rendszer pontos működését”, „Gyávaságból nem születik győzelem”, „Harcolni fogunk a bíróságon is”, „Többpártrendszer demokrácia nélkül”, „Goebbels-i és sztalini módszerek az ellenzékkel szemben”.6

Orbán a nyár elején minden korábbinál nyíltabb verbális támadássorozatot intézett a képviseleti demokrácia – azaz a magyar alkotmányos berendezkedés – ellen. Az alábbiakban kommentár nélkül idézek ezekből:

„A közbizalmat nem a parlamenten belüli mozgásokkal kell helyreállítani, hanem végre azzal az élménnyel, hogy az emberek látják, hogy ők döntenek a legfontosabb kérdésekről… Nem arról szól a demokrácia, hogy négyévente elküldhetjük őket vagy sem, és nem is fogok beletörődni, hogy erről szóljon.”7

„Egy demokráciában az embereknek két lehetősége (sic!) van. Az egyik, hogy a közvetett demokráciában bíznak… elmegyünk a parlamenti választáskor szavazni… és akkor bízhatunk az ország vezetőiben, választott képviselőinkben. Na de Magyarországon… az embereket becsapták, félrevezették… tehát a magyar emberek ma nem bízhatnak a közvetett demokráciában… ezt nem javasolnám a magyaroknak… A másik lehetőség, hogy a közvetett demokrácia helyett a közvetlen demokrácia eszközéhez folyamodik. Ez a népszavazás… hogy néhány konkrét kérdésben… én mint nép, mint választópolgár közvetlenül döntsek. Nem a politikusokon keresztül.”8

„A közvetett demokrácia, a parlamentáris demokrácia elvette tőlük a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az ország sorsát… ilyenkor az embereknek a közvetlen demokráciához lehet fordulniuk… Meglátjuk, ki az úr: a gálya vagy a víznek árja?”9

„Magyarországon pedig ma nincs demokrácia. Ehelyett demokrácia nélküli többpártrendszer működik. Az intézmények csak a demokrácia hiányát elleplező paravánként szolgálnak… Van, aki azt állítja, hogy az intézményrendszer, vagyis a demokrácia fundamentuma rendben van. Mégis el kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Miért nem tudták megvédeni magukat a demokrácia elleni támadásokkal szemben? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket… Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya?”10

„A politikai irányt, amely egy nemzet életét meghatározza, a népakaratnak kell kialakítania… minden magyarországi hazugsággal és csalással megnyert választás ellenére… Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja… akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát…

Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon.”11 (Kiemelések – D. J.)

Azt ígértem, nem fűzök kommentárt a magukért beszélő kijelentésekhez, ám az utolsó esetében mégis kivételt teszek, mert az abban foglaltak elképesztő nyíltsággal mutatják meg Orbán „demokráciafölfogásának” természetét. A „választások ellenére” érvényesülő állítólagos népakaratról! Az „alkotmányos rend” és a „demokrácia” inkompatibilis voltáról! S hogy az ő demokráciájában „csak egyszer kell nyerni”!

Gyurcsány három évvel azelőtt írta: „Ma úgy tűnik, nincs realitása egy átfogó politikai megállapodás megkötésének a két oldal között. Akkor sem, ha az ország érdeke ezt kívánná. Egy erős, szervezett, világos demokratikus elveket valló… baloldal… jól kormányozva el tudja érni a politikai magatartás uralkodó szabályainak megváltoztatását, a szükséges kompromisszumokat. Legrosszabb esetben annyi alkalommal mér választási vereséget jobboldali riválisára, amíg annak politikai kultúrája be nem fogadja az ország által kívánt változásokat.”12

A jobboldalon akkor nagy volt a felzúdulás: Gyurcsány permanens hatalmat, diktatúrát akar! Ami merő ostobaság volt, hisz aki újra és újra nyerni szeretne a választásokon, az demokráciában gondolkodik.

Aki viszont már csak egyszer, az valami egészen másban…

2007 nyarán a fentiekhez járultak még Stumpf István interjúi az MR1-en és a TV2-n, amelyekben Orbán volt kancelláriaminisztere egy új alkotmányos rendről értekezett. Elmondta, hogy szerinte jelentősen növelni kell a köztársasági elnök hatalmát a parlament és az annak kontrollja alatt működő kormányfő rovására. Az elnök mandátumát akár nyolc évre meg kell hosszabbítani, a kormányzást „politikamentessé” tenni, technikai szerepre redukálni („felszabadítani az ideológiai vallásháború alól”, „politikai iszapbirkózás” helyett „az ügyekkel” kell foglalkozni stb.). Stumpf nem ekkor beszélt az alkotmányos berendezkedés „generáljavításáról”, s hogy „ki kell terjeszteni a részvételi demokrácia rendszerét”.13

Orbán 2007 őszére zsákutcába szorult az egy éve követett politikai stratégiával. Ezt jelezte az a roppant gyenge beszéd is, amit az őszödi botrány évfordulóján tartott. A szöveg láttán – emlékezve az egykori remek intellektuális színvonalú megnyilatkozásokra – olyan érzése támad az embernek, hogy paródiát olvas: valaki gonosz tréfát űz (néhai) önmagával. Előbb a primitív, avítt szóhasználat tűnik föl: „Ha a mi szövetségünk nem lenne… már tort ülhetne az önkény a… magyarok fölött.” [Lásd még: „A zsarnokság dőzsölt és ülte torát” – D. J.] „Európa megindult egy nagy ívű… megújulás ösvényén.” „Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége, a cukormázban úszó ígéretek garmadája… a bértollnokok hada… a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok… akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját. Azt dobolják mindenhol széltében-hosszában, Battonyától Nemesmedvesig, hogy elég volt.”14

Dolgozatjavító magyartanárként sok pocsék szöveget olvastam életemben, ám a nagy ívű ösvény, a cukormázban úszó ígéretek és a doboló vízáramok előkelő helyre pályázhatnának ezek között. Úgy látszik, Orbán környezetében már nem működött egy piros toll… Így maradhatott a beszédben a felszabadító Vörös Hadsereg magyarországi útvonalának pátosszal kimondott kezdő- és végállomása (kádárkori töriórák és április 4-i ünnepségek üledéke a vezéri agytekervényekben), ami két évtizeddel a rendszerváltozás után kissé viccesen hangzott az orosz csapatokat egykor „hazaküldő” politikus szájából. Ahogy az a 19. századi sematikus marxi világképre hajazó populista demagógia is, miszerint: „egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek… miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak”. És „egyre soványabb ebédek”, „egyre ócskább és foltosabb ruhák” egyfelől; „számolatlanul sorakozó pénzeszsákok” másfelől.15

A szellemi igénytelenség, a politikai tanácstalanság megnyilvánulása (is) volt: az őszödi stratégia kifulladásáé. 2007 őszén a közvélemény-kutatások jelezték ennek a negatív következményeit. Arra a kérdésre, hogy szükség volna-e új pártra a bal-, illetve a jobboldalon, az MSZP-s szavazóknak csupán 8, a fideszeseknek ellenben 25 százaléka mondott igent!16 Ez az „egy a tábor, egy a zászló” stratégia kudarcát jelezte. Pontosabban az „egy a tábor, kettő a zászlóét”, hisz, mint láttuk, a párt rendezvényeit együtt színezték a nemzeti és az Árpád-sávos lobogók a radikalizmussal való összefonódás szemmel látható jeleként. Ám a Jobbiknak is ekkor, 2007 szeptemberében mért először 2 százalékot a Medián: Orbán radikalizmusa tehát egyfelől sok volt, másfelől kevés!

Körösényi András professzor A jobboldal elhúzódó válsága címmel elemzést publikált a Kommentár nevű (mérsékelten jobboldali) kéthavi folyóirat szeptemberi számában. A szerző a hőskorban a Fidesz tagja volt, és igen sokáig rokonszenvezett Orbánnal. Ehhez képest figyelemre méltó megállapításokat tett:

„A balatonőszödi beszéd… [nyomán] kialakult politikai válság, az önkormányzati választásokon elért ellenzéki győzelem… azt a csalóka látszatot alakították ki, hogy a jobboldal válsága elmúlt… [Pedig] a Fidesz semmit sem tudott megoldani azokból a problémákból, amelyek 2006-ban a parlamenti választási vereséghez vezettek… Ha fennmarad a jobboldal oly sokat magasztalt szervezeti és politikai egysége, akkor nem képes választást nyerni…

[A megújulás] leküzdhetetlennek tűnő akadálya a 2003-as reform nyomán kialakult erősen centralizált pártszervezet… Ez országos, regionális és helyi szintig hatóan minden politikai és személyzeti kérdésben a pártelnök hatalmát intézményesíti… A válság második legfontosabb elemét… a pártelnök, Orbán Viktor személye jelenti. A rendszerváltás legendás alakja, az 1998-as jobboldali győzelem és koalíció megteremtője… és sikeres kormányfője a 2006-os kampány időszakára a jobboldal egyik legnagyobb tehertételévé vált. A polgári politikát 2002 után fokozatosan populista és etatista retorikával felváltó politikus – a párton belüli autokratikus hatalma, valamint a jobboldali sajtó túlnyomó része fölötti politikai befolyása révén – …képes nagy tömegek mozgósítására… de mindez ma már elsősorban saját politikai túlélését szolgálja. Sem a polgári jobboldal, sem a közjó – a nemzet java – nem profitál belőle. A… jobboldalon egyre kevesebben hisznek abban, hogy Orbánnal a Fidesz még egyszer… kormányra kerülhet.

Ami ennél is nagyobb baj: egyre kevésbé látni, hogy kívánatos lenne-e, ha ez mégis sikerül. Az a politikai program és stílus, amit képvisel, a polgári jobboldal részére nem kívánatos vagy egyenesen elfogadhatatlan. Autokratikus vezetési stílusa és hatalmi elterpeszkedése a Fidesz élén… az elmúlt években eltűnt jobboldali polgári politika újjáéledésének… legfőbb akadálya… A párt – és a jelenlegi felállásban az egész jobboldal – Orbán foglyává vált…

A Fidesz nem volt és ma sem képes világos politikai programot, alternatívát nyújtani az ország előtt álló… kormányzati kérdésekben… Az 1990-es években képviselt guvernamentalista kormányzati filozófiáját – az események sodrában és pillanatnyi politikai céljai érdekében – populista kormányzati és alkotmányos felfogással cserélte fel… A középosztály pártjából egyre inkább a »vesztesek« pártjává válik.”17 (Kiemelések – D. J.)

Ennek a nyárnak a végén – 2007 augusztusában – alakult meg a Magyar Gárda, a radikális Jobbik politikai vállalkozása, amivel az utóbbinak hamarosan sikerült kitörnie a jelentéktelen kispárt státusából. E ponton érdemes röviden vázolni Orbán és a Fidesz Jobbikhoz való viszonyát, ami a 2010-es választások, illetve az azt követő politikai korszak egyik kulcskérdése lehet.

Vásárhelyi Mária így írta le a genezis időszakát:

„A 2002-es választásokat követően a Fidesz vezetői látványosan politikai halálra ítélték Csurka István pártját, mivel a választási vereség egyik fő okát a MIÉP szavazatelszívó erejében látták… Ezért tűnhetett számukra rokonszenvesnek, hogy a kiszámíthatatlan és sokszor kellemetlen… szövetséges helyett létrejöjjön egy a Fidesz »leányvállalataként« működő szélsőjobboldali párt, amely a MIÉP-nél hatékonyabban képes megszólítani és integrálni a radikális szavazókat.”18

Árnyalja a képet Orbán nyilatkozata, amelyben 2003. május 18-án, a Vasárnapi újság című rádióműsorban így válaszolt a riporter kérdésére: „Én ismerem a szervezők jó néhány erőteljes figuráját… bátorító szeretettel… nézem azt, amit ők csinálnak… Nagyon sok mindenben nem értünk egyet… tehát nagyon nehéz elfogulatlan véleményt mondani. Szerintem, amit én látok, becsületes, rendes, nemzeti érdekek iránt elkötelezett, az élet mélyebb értelmét kereső fiatalokról van szó. Én nagyon kívánom nekik, hogy legyenek sikeresek az életben, és a közéleti próbálkozásaikat is siker koronázza. Hogy éppen pártot kellett-e nekik alapítani? Hát nekem más tanácsom lett volna. De én se hallgattam akkortájt más tanácsára… az idő lehet, hogy őket fogja igazolni.”19

Tény, hogy Vona Gábor, a Jobbik későbbi elnöke alapító tagja volt az Orbán által fémjelzett Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek. Vásárhelyi szerint „vélhetően akkor hívta fel magára Orbánék figyelmét, amikor a Jobboldali Ifjúság Közösség egyik vezetőjeként rendkívüli aktivitással vetette bele magát a szélsőséges nézeteiről elhíresült… a televízió [a Magyar ATV] képernyőjéről száműzött Sajtóklub vidéki fellépéseinek megszervezésébe.”

A Fidesz vezetői hamar alkalmazkodtak az új helyzethez, a Jobbik pártként való létezéséhez, és igyekeztek azt a maguk politikai segédcsapataként integrálni. Stumpf például a 2002-es választási vereség utáni új stratégiát ecsetelve kifejtette, hogy „a MIÉP helyét a Jobbik Magyarországért Mozgalom veheti át a jövőben, amely már most nagyon határozottan és keményen képvisel olyan ügyeket, amelyeket korábban Csurka István pártja is felvetett, de mindezt a MIÉP-et jellemző durva felhangok nélkül teszi. A Jobbik vezérkara jól képzett, jól kommunikál, világképe és értékelkötelezettsége alapján megvan a lehetősége, hogy elfoglalja a radikális nemzeti jobboldal pozícióját. (…) A MIÉP mára elvesztette lendületét… a közfigyelmet vonzó radikális gondolatokat a Jobbik kulturáltabban tudja megfogalmazni… Elképzelhetőnek tartom, hogy a Fidesztől kicsit balra álló MDF és a jobbra lévő Jobbik is akár önállóan bejusson a parlamentbe, megteremtve a biztos kormányalakítás esélyét a jobboldalnak.”20

„A Jobbik bölcsőjét fideszes politikusok ringatták, a Jobbik meghatározó politikusainak többsége pedig a Fidesz és Orbán Viktor köpönyegéből bújt elő – írja Vásárhelyi Mária. – A szélsőjobb szavazóinak meghódítása érdekében a Fidesz közeli média húzta be középre, tette szalonképessé és mindennapossá a közbeszédben a Stumpf szerint »durva felhangok nélküli«, »kulturált«… uszítás és kirekesztés hangját, ami meghatározó szerepet játszott a radikális jobboldal megerősödésében. És téved, aki azt gondolja, hogy a Jobbik… esetében jobboldali demokraták radikalizálódásáról van szó. A szélsőjobboldali párt vezetői már akkor is a maihoz hasonlóan radikális, kirekesztő nézeteket képviseltek, amikor a Fidesz vezetői a hónuk alá nyúltak, és segítették őket abban, hogy országosan ismert politikusok, közszereplők váljanak belőlük. Morvai Krisztina, a Jobbik listavezetője akkor tett szert országos, sőt nemzetközi ismertségre, amikor a Fidesz őt találta a legalkalmasabbnak arra, hogy – a 2006. október 23-án történtek kapcsán – gátlástalan… hazugságaival… hergelje a hazai és a nemzetközi közvéleményt a kormány ellen, és járassa le az országot több kontinensen.”21

A Fidesszel való színfalak mögötti, illetve médiabeli együttműködés nyílttá vált a 2006-os önkormányzati választásokon, amikor a Jobbik 81 helyen indított közös jelöltet a legnagyobb ellenzéki párttal. Ám Orbánék pátyolgatása ellenére is csak fél évtized múltán, 2007 őszén sikerült kitörniük a radikális, ámde jelentéktelen kispárt státusából. A Magyar Gárdával. Azzal a félkatonai szervezettel, amely a „cigánybűnözés” elleni föllépést félreérthetetlenül a nyilasokat idéző külsőségekkel (fekete egyenruha, Árpád-sávos jelvények stb.) kötötte össze. A szélsőjobboldali politikai párt kötelékében működtetett paramilitáris gárda persze ezek nélkül is nyilvánvalóan náci képlet (lásd: SA).

A Fidesz, annak sajtója, továbbá meghatározó jobboldali körök és személyiségek – ideértve a keresztény történelmi egyházak képviselőit is – mindezek ellenére nem foglaltak állást. A Budai várban, az elnöki rezidencia tőszomszédságában tartott avató ünnepségen (amit Sólyom László szó nélkül vett tudomásul) egy katolikus, egy református és egy evangélikus pap szentelte fel a gárda zászlaját (egyházaik kényszeredett, utólagos kommentárja szerint: magánemberként). A neonáci alakulat egyik alapítója a Magyar Demokrata főszerkesztője volt. A szélsőjobboldali lapot 2002-ben Orbán maga nevezte egyik kedvencének (a Magyar Nemzettel s a stílusában mérsékeltebb Heti Válasszal együtt). A gárda avatásán szerepet vállalt Wittner Mária, a Fidesz országgyűlési képviselője, volt 56-os szabadságharcos. De más pártbeli potentátok is nyíltan exponálták magukat: 2007. december 5-én, Szekszárdon például a Magyar Gárda Tolna megyei Vitéz Gömbös Gyula zászlóalja biztosította azt a rendezvényt, melynek fő szónoka dr. Braun Márton, a Fidesz városi elnöke és országgyűlési képviselője volt.22

A párt egyetlenegy vezetője se foglalt állást nyíltan és egyenesen a Gárda és a Jobbik kapcsán. Maximum addig mentek el, hogy ez nem tesz jót, sőt árt a jobboldalnak – a „legbátrabb” nyilatkozó (Navracsics) szerint az országnak is.

Orbán Viktor „bátorságát” legjobban egy korabeli hírlapi tudósítás szemléltetheti. Mielőtt azonban ezt idéznénk, emlékeztetnünk kell rá az olvasót, hogy Orbán ezt megelőzően a „hazugság” elleni küzdelem jegyében mondta el „őszödi évfordulós” beszédét. Emlékeztetnünk kell továbbá arra is, hogy annak idején maga jelentettek ki: ő még sose hazudott. Most már jöhet az idézet:

„Orbán… számára… marad… a kettős beszéd a jobboldali szélsőségek ügyében… [Ez] vezet olyan helyzetekhez, amilyen például múlt hét szerdán történt a Parlamentben. Orbán egy kubai delegációval és az amerikai nagykövettel tárgyalt egy szobában, majd vendégei távoztak. A fél magyar média a Fidesz elnökét várta, hogy kijöjjön, és mondjon valamit a Magyar Gárdáról, de csak Orbán sajtósai léptek elő, hogy közöljék: az elnök úr már egy másik útvonalon távozott, felesleges tovább várni rá… Csakhogy ezt a… helyismerettel rendelkező parlamenti tudósítók nem hitték el, annak a szobának ugyanis nincsen másik kijárata. Hát benyitottak. Orbán ott ült másodmagával, várva, hogy szétszéledjen a sajtó, s később csendben elosonhasson. Inkább hazudott, csak hogy ne kelljen nyilvánosan megszólalnia gárdaügyben. Aztán… zavartan, sietős léptekkel csak arra futotta tőle, hogy kifejtse, nem is érti, mi ez az elhatárolódásdolog, meg hogy szerinte ez egy nagyon rossz kifejezés.”23

Orbán Viktor alakját bizonyára számos szobor fogja majd megörökíteni. Megfontolásra ajánlom hívei figyelmébe az alábbi kompozíciót: a vezér a szoba sarkában lévő széken kuporog, és riadtan pislog a kijárat felé…

Amolyan kelet-európai szobor lenne.

Mert Nyugaton egy efféle lebukás után olyan botrányt csap a sajtó, hogy az illetőnek megszégyenülten kell kikullognia a közéletből. Persze csak abban az (elképzelhetetlen) esetben, ha a bányaügy, a szőlőügyek, továbbá a felcsúti földügyek után maradhatott volna…

Ha már itt, a nyugati és a kelet-európai demokráciafelfogásnál, illetve politikai gyakorlatnál tartunk, jegyezzük meg: a kettő közti döntő különbség abban áll, hogy ott a fő politikai vízválasztó nem a jobb- és a baloldal, hanem a mérsékelt, demokratikus, illetve a szélsőséges, antidemokratikus erők között húzódik. Nyugaton nincs átjárás, nincs érintkezés: se a nyílt politikai mezőben, se a bozótosban, a bokrok mögött. Angela Merkel, Helmut Kohl, Jacques Chirac vagy Nicolas Sarkozy sohasem lépte, lépi át azt a határt, amelyen át Orbán Viktor és pártja ezer látható és láthatatlan szállal összefonódott, összenőtt a szélsőjobbal: a MIÉP-től a Jobbikig és tovább.

Orbánék elvi alapon, a demokratikus értékek védelmében sose ütköztek velük. Csakis hatalmi érdekből, taktikai céllal. Egyébként már az erre vonatkozó kérdésfölvetés is hibás, hogy tudniillik: „mérsékelt jobboldali erőként” mért nem határolódnak el a szélsőségtől! Hisz aki ismeri a szóban forgó politikus céljait, eszközeit és módszereit – a vezéri struktúrától a hatalmi rablógazdálkodásig, a fundamentalista alapvetéstől a populista arzenálig; mondhatnám: aki eljutott idáig ebben a könyvben – annak a számára nem lehet kétséges a válasz: mert ők maguk is a szélsőséget képviselik.

2007 decemberében Orbán újabb erőfeszítést tett a Gyurcsány-kormány megbuktatására. Az alkalmat az egészségbiztosítási törvény szavazása kínálta. A kormány mögött álló támogatás gyengébbnek tűnt, mint az egy évvel korábbi bizalmi szavazáskor: a miniszterelnök és az MSZP-frakció között sok feszültség halmozódott föl az idők során, s a koalíciós összetartás is jócskán meggyengült. Az SZDSZ odaláncolta magát az egészségügyi reform ügyéhez, és olyan helyzetet teremtett, hogy a törvény leszavazása esetén nemigen maradt volna más választása, mint a koalícióból való kiugrás. A miniszterelnök a lemondás vagy a kisebbségi kormányzás nyűge között választhatott volna, ha kiderül: a politikája tengelyét adó ügyben nincs mögötte parlamenti többség.

Orbán tisztában volt ezzel. Mindent megtett annak érdekében, hogy élezze a helyzetet: hogy az egészségbiztosítási törvény bukása a kormány bukása legyen. „Magyarország olyan helyzetbe jutott, hogy bármikor bármi megtörténhet, levegőben lóg a kormánykoalíció összeomlása… és az előre hozott választás lehetősége” – mondta december elején a Vasárnapi újságban. Aztán mozgósított minden rendelkezésére álló erőt, hogy jóslata beteljesüljön. Tanult a tavalyi kudarcból, nem sokkolta a szocialistákat, nem fenyegetőzött az utcán, nyolcvanezer ember élén: a lelki megdolgozás taktikáját választotta. Rábízta a dolgot a Fidesz kötelékében harcoló segédcsapatokra, a naiv baloldaliakra s a tűznél a saját pecsenyéjüket sütögetőkre.

A Gaskó István-féle Liga Szakszervezet határozatlan időre általános sztrájkot hirdetett a szavazás napjára. A gazdakörök traktoros útlezárásokat jelentettek be. A Fidesz százezer forintot ígért a nemmel szavazó kormánypárti képviselőknek (ez bumerángként hatott). A Liga tömeggyűlést hirdetett a Kossuth térre. Célzott röplapos, plakátos, telefonos nyomásgyakorló kampányok zajlottak a bizonytalan szocialista képviselők körzetében; a szavazás napján hasonló demonstrációkat szerveztek a Parlament körül. A jobboldali média agyonreklámozta a baloldali tiltakozókat. A Jobbik és a Magyar Gárda tüntetést helyezett kilátásba az igennel szavazó képviselők háza előtt. A Fidesz titkos szavazást követelt (ez jogilag nem volt lehetséges), végül név szerintit csikartak ki. Szili Katalin szocialista házelnök lelkiismerete ezúttal is a legjobb időben szólalt meg: indítványozta, hogy ne szavazzák meg a törvényt, legyen társadalmi vita, készüljön egy jobb. Orbán odáig ment, hogy a szavazás előestéjén exkluzív interjút adott az ATV-nek (életében másodszor): megpróbált a baloldali nézők lelkére hatni (képzeljük el Gyurcsányt a Hír TV-ben)!

Mindezek hiábavalónak bizonyultak, a koalíció összezárt, és megszavazta a törvényt, a jövő évi költségvetéssel együtt. A „kormány meghátrálásáig” tartó országos sztrájk egy napot se bírt ki, estére lefújták. A kormányfő megerősödve, az ellenzék vezére (s a „nép házelnöke”) meggyengülve került ki a küzdelemből.

Orbán Viktort a 2008 tavaszán óriási fölénnyel megnyert népszavazás mentette ki szorult helyzetéből, és segítette minden várakozást fölülmúló győzelemhez – melyet ellenfelei vereséget követő pánikreakciói tettek teljessé, mondhatni elsöprővé. A részvétel meghaladta az ötven százalékot; az igenek száma pedig a kórházi napidíj eltörlése vonatkozásában a 84-et, a vizitdíj és a tandíj esetében a 82-őt.

A kormányfőt és a koalíciót – főleg a szocialistákat – szemlátomást megdöbbentette az eredmény; Orbán ellenben triumfált: „Én mindig úgy képzeltem, hogy mi, magyarok egyszer rátalálunk az összefogás és a nemzeti egység ösvényére és… akkor kezdődik el Magyarország fölemelkedése. Tizennyolc év óta kerestem, kerestük a pontot, a helyet, az időt, az ügyet, ahol a magyarok újra egymásra találhatnak éppúgy, mint a rendszerváltáskor történt.

Ez ma megtörtént velünk…

A mai népszavazásnak… nem a pártok és nem a politikusok a győztesei, hanem Magyarország. Igen, Magyarország győzött… a magyarok nyertek…

A kormány politikája… a mai naptól kezdődően a múlté: leszavazták… A többség azt akarja… hogy az állam több felelősséget vállaljon… több pénzt fordítson az egészségre és az oktatásra, mint eddig, nem pedig kevesebbet…

Ez Magyarország győzelme. Szép volt, Magyarország!”24

Hogy ezekkel a mélyen antidemokratikus kijelentésekkel a kormányoldal s a nemmel szavazók megint ki lettek akolbólítva a magyarok közösségéből, azon már föl se akadunk, hisz Orbán politikai krédója 2002 (sőt 1997) óta ez: aki nincs velünk, az nem magyar. Hogy ami történt, valóban szép volt-e Magyarországtól, azon lehet vitatkozni. A vezér és a nép által a populizmus oltárán köttetett „nemzeti egység” alapja mindenesetre 300 és még valamennyi forint volt. Ami ezek szerint megfelelőbb pontnak, helynek, időnek és ügynek bizonyult a négy évvel korábbi, határokon átívelő nemzetegyesítésnél.

A vezér menetből folytatta a támadást, s rögtön fölszólította a kormányt, hogy vonja vissza a biztosítási reformról hozott törvényt is, mert ha nem teszi, akkor máris „sorba állhat a következő nyaklevesért” a következő népszavazáson.

A haditerv világos volt: 2010-ig folyamatosan ütni-vágni Gyurcsányt – kommunikációs offenzíva, szüntelen akciók, újabb népszavazás, vereség az EP-választáson –, hogy ne térhessen magához, ne tudjon fölállni a padlóról, ne tudja visszavenni a kezdeményezést, ne kapjon levegőt se. Fogalmi nyelven és tágabb értelemben ez nemcsak azoknak a félig (sem) végbement reformoknak a fölszámolását jelentette, amelyek hiányában a magyar társadalom működése veszélybe került, de a parlamentáris kormányzás blokkolását, megbénítását is.

Az eredmények nem maradtak el. A 2008-as év áttörést hozott: a reformok befagytak, az elfogadott egészségbiztosítási törvényt visszavonták, a koalíció felbomlott, Gyurcsány áprilistól kisebbségi kormányzásra kényszerült.

A Fidesz támogatottsága a népszavazás után megugrott, az MSZP-é rég nem látott mélypontra süllyedt. A biztos szavazó pártválasztók esetében a Szonda Ipsosnál 68 – 23; a Tárkinál 69 – 20; a Századvég-Forsense-nél 68 – 20 százalék volt az arány.25

Hogyan juthattak idáig a dolgok?

Hogyan kerülhetett sor egyáltalán a népszavazásra?

Az alábbi idézet egy politikatudományi alapismereteket közlő tankönyvből való: „A parlamenti szuverenitás és a népszuverenitás összeegyeztethetetlen fogalmak… A többségi demokrácia lényegét az adja, hogy a választások során előállított többség uralmának… nincsenek sem intézményes, sem intézményen kívüli korlátai. A rendszer alapvető működési elve az, hogy a többséget ruházza fel meghatározott időre a népuralommal járó jogosítványokkal, s a kisebbség csupán (újabb) választások eredményeként kerülhet olyan helyzetbe, hogy érdekeit… érvényesítse.”26

Azért választottam a Corvinus Egyetem tankönyvét, mert az ottani politológiai tanszék vezetője, Lánczi András Orbán tanácsadója, az idézett szöveget pedig Navracsics Tibor volt politológus, Orbán frakcióvezetője írta.

A Fideszhez lazábban kötődő Körösényi András is leszögezte: „A tisztán parlamentáris kormányzattal bíró alkotmányokban nincs ilyen intézmény. De általában is kivételnek számít az a néhány demokrácia, ahol az iniciatíva egyáltalán létezik: Európában Svájc… A parlamentáris alkotmányok többségében legfeljebb a petíciót ismerik… [ami] parlamenti tárgyalást eredményezhet, de nem vezet népszavazáshoz… A referendumot legfeljebb kivételes esetekben alkalmazzák, de… mindig a kormány, államfő és/vagy a parlament kezdeményezi: az állampolgároknak nincs ilyen joguk.”27

Igaz, (a Kis Jánossal vitázó) Körösényinek az volt a véleménye, hogy a magyarországi népszavazás mégsem alkotmányellenes, mert a magyar alaptörvény nem tiszta parlamentáris közjogi konstrukciót rögzít: „Kis figyelmen kívül hagyja azt, hogy alkotmányunk… a népszavazás beillesztését tekintve kifejezetten populista jellegű.”

De mit mondott Kis János? Alapos érvelés után igen kemény dolgokat:

„A Fidesz három kérdésének átengedése… nem egyszerűen hiba: világra szóló botrány… Az AB… határozatai… óhatatlanul felébresztik a gyanút, hogy önkényesek és az alkotmányon kívüli érdekek által motiváltak.

A népszavazási versenyfutás… újabb csapás a rogyadozó parlamentáris politikára… Az »istenadta nép«, meglehet, boldogan emeli pajzsra a gondviselés emberét. A legnagyobb vesztes mégis ő maga lesz. Távolabb kerül attól, hogy a hatalom az ő hatalma legyen, s hogy a hatalomgyakorlás az ő érdekeit szolgálja, mint a rendszerváltás óta valaha.”28

Szentpéteri Nagy Richárd alkotmányjogász szerint „egyértelműen kell fogalmazni: olyan népszavazást, amely hazánkban most készül, parlamentáris kormányrendszerű alkotmányos jogállamban nem lehet tartani. Vizitdíjról – és hasonló dolgokról – referendumot kiírni nemcsak nem szokás, de nem is lehet – ez ilyen egyszerű. Az viszont nem egyszerű, ami Magyarországon megvalósul…

Számtalan kérdésben – amelyek népszavazásra bocsátása Nyugat-Európában elképzelhetetlen lenne – hazánkban lehet népszavazást tartani, mert a… következetlen alkotmányos szabályozás ilyen lehetetlen és képtelen népszavazásokat is lehetővé tesz. Ám a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról szóló népszavazás kiírását még ez a hibás szemléletű… következetlen alaptörvény… sem teszi lehetővé. Az ilyen természetű népszavazás lebonyolítását még az elrontott magyar alkotmány is kifejezetten megtiltja.”29

Az Alkotmánybíróság mégis zöld utat adott a Fidesz kezdeményezésének. A testület elnöke, Bihari Mihály így indokolta a döntést: „Az Alkotmánybíróság nem politikai cenzor. Nem rendőr, hogy megmondja: merre lehet menni, s merre nem… A hatályos alkotmányt köteles betartani… A testületet is köti a törvény. Nem lenne jó, ha szuperhatalommá nőné ki magát.”30

Kis János másként ítélte meg a dolgot: „Az AB a köztársaság berendezkedésének végső őre; a bírák hivatása, hogy – egyebek közt – a közvetett és a közvetlen hatalomgyakorlás kényes egyensúlyát is óvják. A kilencvenes években eleget tettek feladatuknak. Ám 2000 után fokozatosan kiengedték a fékeket. Már a kórház-privatizációról és az állampolgárságról szóló népszavazást is le kellett volna állítaniuk.”31

Az Alkotmánybíróság az idők során valóban áttért egy redukált, textuális, jogpozitivista szemléletre, elhagyván egykori aktív, az alaptörvény egészére, annak koncepciójára, filozófiájára figyelő szemléletét és gyakorlatát. Bihariék – szemben Sólyomékkal – az alkotmány szellemét már nem látták, nem akarták látni, csak a betűjét. Főleg ennek a struccmentalitásnak köszönhető, hogy a Magyar Köztársaságban válságba került a parlamentáris kormányzás, hogy a populista törekvések eljuthattak a siker kapujába. Mindebben alighanem döntő szerepet játszott a pártok bírójelölési gyakorlatából adódó minőségromlás: a szakmaiság rovására érvényesülő pártpolitikai elkötelezettség, illetve az újrajelölésre utazó egzisztenciális számítás.

Politikai hisztéria

Versenyképes lehet-e a liberális és demokratikus pártpolitika az antiliberális és antidemokratikus pártpolitikával – itt és most, Magyarországon?

2006-ban úgy tűnt: igen.

2009-ben nagyon úgy tűnik: a legkevésbé sem.

Mindenekelőtt azért, mert a magyar baloldal, továbbá oldaltól függetlenül: a magyar demokratikus közszereplők – politikusok, politológusok, publicisták, polgárok stb. – nem találták meg a választ a fenti kérdésre. Éspedig azért nem, mert zömmel föl sem tették. Nem is ismerték föl, hogy régóta ez itt a kérdés.

Régóta nem csak a sajtóról van szó.

Hanem arról a radikális – populista és fundamentalista – politikáról, amelynek vezéri szervezete, kommunikációja, érzelem- és hitvilága, politikai céljai és eszközhasználata, egész működése mélyen antidemokratikus. Ahol egyirányúak és egységesek a folyamatok, ahol természetes módon működik a „papagájkommandó”, s a hívek vezérbe vetett hite megingathatatlan. Foglalkozzunk most velük: a hívekkel, a befogadókkal: az orbáni politika rájuk – s a társadalomra – gyakorolt hatásával!

„A mögöttünk lévő országgyűlési választás… legnyugtalanítóbb… tanulsága, hogy milyen hihetetlenül mély érzelmi szakadék, engesztelhetetlen politikai vagy még azon is túli ellentét osztja meg, hasítja szét… két különálló részre… Magyarországot… A magyar társadalomnak ez a feldúlt, belsőleg meghasonlott állapota… messze túlmegy a triviális bal–jobb megosztottságon… mintha nem két tábor, hanem két nemzet nézne egymással farkasszemet.”

E mai helyzetünket is plasztikusan leíró mondatokat Kende Péter akadémikus vetette papírra a Politikatudományi Szemlében – idestova nyolc éve: 2002 nyarán.33 A tudós elemző akkor még így folytathatta: „a politikán kívüli szférákban a két Magyarország nagyon jól megfér egymással. Arról nem is szólva, hogy a választási kampány során, illetve azt követően egy pofon nem csattant el ebben az országban, hogy súlyosabb incidensekről ne is beszéljünk.”

Azóta történt egy s más; a politikában is, a politikán kívüli szférákban is. Némiképp eszkalálódott a helyzet – különösen a Fidesz 2006-os újabb vereségét követően. Az orbáni hadviselés végképp kettészakította a politikára fogékony magyarokat, a nyilvánosságot, a közéletet, a „civil szférát”, a „szakértőket”, de sokszor a családokat, a barátokat is. Ott tartunk, ahol a kiegyezés környékén, a kuruc-labanc világban, az erdélyi fejedelmek harcai idején: az egymásnak feszülő erők hátországaként két politikai közösség: két nemzet küzd egymással. Tagjaik politikai értelemben nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mások az indulataik, a szimbólumaik, más az erkölcsük, az átélt jelenük, a vágyott jövőjük, és más múltat tudnak magukénak.

A Gyurcsány elleni grandiózus akciósorozat, a gyűlöletkeltés és bűnbakképzés monstre gépezetének működtetése hisztérikussá tették a magyar közállapotokat. 2006 októberében kilenc ember úgy fogadta el és vette át a számára odaítélt kormánykitüntetést, hogy nem fogadta el hozzá az előterjesztő miniszterelnök kinyújtott kezét. Köztük egy volt alkotmánybíró s a szabadon választott országgyűlés első elnöke, Szabad György történészprofesszor.

E roppant durva emberi normaszegést pár hónappal korábban megelőzte, hogy a vesztes ellenzéki vezér, Orbán Viktor nem fogott kezet az esküt tett, győztes kormányfővel. Õ akkor nem a feléje nyújtott kezet utasította vissza, csupán mellőzte az íratlan szabályok szerinti gratulációt. Tette nem az ellenfél megsértését, megalázását célzó agressziónak minősült tehát, inkább a sértett ember kisszerű gőgje nyilvánult meg benne (nevezhetnénk bunkóságnak is).

Két évre rá (hasonló s még vadabb kijelentések mellett) ezt írta a kiváló színész, Blaskó Péter abban a nyílt levélben, amelyben visszautasította a neki odaítélt Kossuth-díjat: „Ön ezt az országot tönkretette, kiárusította… szegénységbe, nyomorba, kilátástalanságba, depresszióba süllyesztette.”34

Gyurcsány Ferenc 2004 ősze óta – akkor 3 és fél éve – töltötte be a kormányfői posztot. Nem kell megnéznünk a reáljövedelmek alakulását s az egyéb gazdasági és társadalmi mutatókat, hogy kijelentsük: ilyen pusztítást ennyi idő alatt csak valamely idegen hadsereg – vagy a lázas képzelet – okozhat egy országnak: egy parlamentáris rendszerben kormányzó miniszterelnök semmiképp. Levelében Blaskó mégis az Istenhez fohászkodott az „önkény” befejeződéséért, s a „boldogabb időkben” remélte a „demokrácia” (s vele Orbán Viktor) ismételt eljövetelét – amelytől (akitől) átveheti majd a Kossuth-díjat is…

Kénytelenek vagyunk föltenni a kérdést: miféle önkény az, ahol a legmagasabb állami kitüntetéssel jutalmazzák azt a művészt, aki szerepet vállal az ellenzék kormányellenes népszavazási kampányában. Miféle önkény az, ahol ellenzék egyáltalán működik, és elsöprő győzelmet arat egy kormány elleni népszavazáson? Továbbá: ahol afféle nyílt levelek jelennek meg az ellenzéki sajtóban, amilyet Blaskó Péter is írt? Amikor 1981-ben átvette a Jászai Mari-díjat (a Kádár János politikai és Aczél György kultúrpolitikai vezetése alatt álló pártállam elismerését), majd 86-ban, Grósz Károly miniszterelnöksége idején az Érdemes Művész címet, akkor vajon miért is nem jutott eszébe azokat visszautasítani és nyílt levelet írni valamely ellenzéki lapban?

Költői kérdések.

Blaskó azért se fogadta el a Kossuth-díjat, mert kezet kellett volna fognia Gyurcsány Ferenccel. „Ha megtenném, nem simogathatnám meg soha többé a gyermekeim arcát, feleségem kezét.” Aki ezt az embertelen mondatot leírta, annak alighanem elvette az eszét a gyűlölet. Ilyen szörnyűséget Hitler, Sztalin, Szálasi, Rákosi vagy Pol Pot kapcsán írhatna le az ember, ha az ő esetükben az egész – díjastul, nyílt levelestül – nem volna merő képtelenség.

Bibó István írja a politikai hisztériáról, hogy annak részese „ferde viszonyba kerül a realitással”. Tudniillik „nem abból indul ki, ami van… [ezért] lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak… okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja… Minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és a tények színe előtt nyilván hamisak… A hisztérikus lélek keres valakit… akire minden felelősséget ráháríthasson…

A primitív ember az őt érő természeti szerencsétlenségeket, melyeknek okait a maga tapasztalati anyagával megmagyarázni nem képes… mágikus erőknek, rosszindulatú szellemeknek tulajdonítja. A mágikus magyarázat értelmetlensége nyilvánvaló azok számára, akik a valódi okokat látják, és a mágikus magyarázat mögötti félelemben nem részesek, a szenvedő alanyról azonban lepattan minden logikus magyarázat… A hisztérikus lélek minden energiáját arra koncentrálja, hogy az őt fenyegető mágikus erőkön valami ellenmágiával úrrá legyen… Ha a környezet ad… elégtételt, a hisztérikus ebben éppen a maga világképének az igazolását látja, és éppen akkor veszti el a mértéket, mikor az áhított elégtételt megkapta…”35

Bibó sorai tökéletesen leírják Blaskó Péter lelkületét és magatartását. Leírják az egész fideszes jobboldal Gyurcsányhoz való viszonyát, amelynek forrása és kútfeje Orbán komplexusa és bosszúvágya volt. A politikai hisztéria munkált a jobboldalon, ez öltött testet az egyre vadabb Gyurcsány-ellenes indulatokban. Ez vette el a józanságát még az olyan (egykor) nagyszerű demokratáknak is, mint amilyen az első szabadon választott Országgyűlés elnöke (volt). (Blaskó vad indulata konzekvensebb, ha tetszik, becsületesebb az övénél, aki csak a kezet utasította el – a díjat s az azzal járó pénzt nem.)

De térjünk vissza a Bibó által leírt politikai hisztériához:

„A hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlen hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek s a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar.

A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza… az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit… akik… mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van… A másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról…

A hisztérikus közösségekben mind erősebb a hamis önértékelésre való hajlandóság… kész örömmel fogadnak mindent, ami őket – a valóság rovására – felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés, jogcímekből való élni akarás, a valóságos teljesítmények értékének csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának – magyarul a propagandának – a mágikus erejében való hit.”36

Ezután kommentár nélkül idézzünk pár mondatot Orbántól:

„A magyaroknak kifogyhatatlan a hite, és elapadhatatlan az ereje… És ez akkor is így van, ha néha évekre, sőt évtizedekre is nehéz, vastag történelmi üledék fedi azt be… Bármilyen elgyötörtnek, becsapottnak, kifosztottnak is érezzék magukat a magyarok… újra és újra megtörténik a csoda. Utat tör magának az életerő és a győzni akarás.

November 4-én nem a magyarok buktak el. Azon a napon az egész nyugati civilizáció szenvedett vereséget, s nem mi, magyarok. Mi, magyarok valójában hősies győzelmet arattunk az 56-os forradalommal. Ezért mi büszkék lehetünk… arra, hogy a szabadság nevében megfutamítottuk a zsarnokságot, és megfutamítottuk a megszállókat. Büszkék lehetünk a győzelemre, a hőseinkre, a hősöket adó családokra… Azt szeretnénk, ha… őket is megérinthetné az öröm érzése, hogy magyarok lehetnek, és egy nagyszerű nemzethez tartozhatnak.”37

De térjünk vissza e nagyszerű nemzeten momentán zsarnokoskodó „kommunistákhoz”! Vajon mi táplálhatja a jobboldali közönség anakronisztikus antikommunista hevületét? Ormos Máriát idézem:

„Az imamalom módjára hajtogatott kommunistázás… nem hárítható el egy kézmozdulattal. Ebben az országban nagy tömegek szenvedtek sérelmeket anélkül, hogy védekezni tudtak volna… Kezdődött a büntetés a Horthy-korszak egész politikai, közigazgatási, katonai, rendőri apparátusával (bűnösökkel és bűntelenekkel), folytatódott az arisztokratákkal, tőkésekkel és birtokosokkal, fogságba hurcolt civilekkel, leventékkel, kiskatonákkal, »elhajló« ideológiák képviselőivel, polgári demokratákkal, szociáldemokratákkal… kitelepítettekkel, kulákokkal és kuláknak kinevezett gazdákkal… 56-os »ellenforradalmárokkal«. E meghurcolt és megsértett emberek egy része köztünk él, és közöttünk vannak a leszármazottaik, akiknek még mindig fáj, ami a nagyszülőkkel vagy a szülőkkel történt. Nos, számukra kínálja fel a Fidesz a mai úgynevezett »kommunistákat« prügelknabéknak, akiken annál is egyszerűbb elverni a port, mivel nem kommunisták, hanem demokraták. A ceremoniális kommunistázás ezért sokkal több, mint hazug taktika: ez félelmes és veszélyes hisztériakeltés egy arra a múltja által nem kis részben hajló társadalmi közegben.”38

Ám a fölszított antikommunista indulatok mögött – az Ormos Mária által fölsoroltakon túl – kompenzáció és pótcselekvés is munkál, s itt kénytelen vagyok leírni pár személyes mondatot. 1987-ben ott voltam Lakiteleken. 88-ban MDF-szervezetet alapítottam Kecskeméten, az első elnöke lettem. 89-ben ellenzékiként választást nyertem az MSZMP jelöltje ellen. Ha rogyadozott is, még állt a pártállam, benn voltak az oroszok. Számos ismerősömet, akikről tudtam, hogy nem szeretik a kommunistákat és a pártállamot, hívtam az MDF-be: gyertek, csináljunk többpárti demokráciát. Csak hümmögtek, a fejüket csóválták. Kifogásokat kerestek, azt mondták: úgyse lehet. Ma: bősz antikommunisták. Ma azt mondják: Antall gyáva volt, nem bánt el velük.

A városban, ahol laktam, az első számú orbánista ismert főorvos. Régi polgári család sarja – a Kádár-korban munkásőr volt. A pártbizottság afféle háziorvosa. Realistaként alkalmazkodott a gyűlölt viszonyokhoz. Titkon, a lelke mélyén bizonyára gyűlölte önmagát is. Most „a kommunistákat” gyűlöli: nyíltan és hevesen. Nem az egykoriakat – a „maiakat”. Orbánt imádja.

„A függőségi alapfeltevés így szól: az apának, pártvezérnek, gurunak stb. mindig igaza van. Ezt nem tudatosan vallják a csoportok tagjai, ez tudattalanul működik. Ahol eluralkodik, ott az emberek arra figyelnek, amit a vezér mond… Tőle várják életük megjavítását. A függő csoport olyan vezetőt választ magának, akitől függhet… a csoporttendencia »választ« vezért. A tendenciának megfelelő vezér pedig az, aki el is hiszi saját tévedhetetlenségét, csodálatos képességeit.”

Ezt Wilfred Bion munkáira hivatkozva írja Domschitz Mátyás szervezetikommunikáció-kutató, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola oktatója.

„Van olyan csoport, amely ellenségre szerveződik. Itt a vezető jól tud ellenséget megnevezni. A csoport virul, ha talált ellenséget, mert a harc jó csoportösszetartó erő. Ezért is alkalmas a belső bajok elfedésére a rasszizmus.”39

Kell egy ellenség – Orbánnak is, a híveinek is.

Egy a tábor, egy a zászló; egy a vezér – egy az ellenség.

„Már tisztán lelki megfontolásokból sem szabad a tömegnek soha két vagy több ellenfelet mutatni, mivel ez a harci erő szétaprózódásához vezet… Minden nagy népvezér művészete abban áll, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa.”40

Orbán ismerni aligha ismeri, alkalmazni azonban tökéletesen alkalmazza az egyetlen, diabolizált ellenséggel szembeni gyűlöletkeltés klasszikus, hitleri receptjét. Ha nem is tudja, teszi. S ha már itt tartunk, idéznem kell még valamit:

„Ha ésszerű érveléssel állok a tömeg elé, nem ért meg. De ha olyan érzelmeket keltek benne, amelyek a szájíze szerint valók, akkor nyomban követi a parancsot, amit adok neki. Tömeggyűlésen nincs helye a gondolatnak. Semmit sem lehet kezdeni a művelt emberek… korlátolt számú gyülekezeteivel. Amit ma elérsz náluk logikus okfejtéssel, holnap megsemmisíti egy homlokegyenest ellenkező irányú érvelés. De amit akkor mondok a népnek, amikor tömeget alkot, amikor a fanatikusan odaadó befogadás állapotában van, az mélyen beléje vésődik, és megmarad benne, mint hipnotizáltban a sugalmazás: olyan kitörölhetetlenül belé ivódik, hogy ellenáll minden ésszerű érvelésnek.”41

Orbán nyilván ezt sem ismeri. De ha nem is tudja, teszi ezt is – ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mert ő is ösztönös tehetség.

„Kurt R. Spillman és Kati Spillman állítja, hogy a társadalmi konfliktusok eluralkodásakor a felek korábbi törzsfejlődési állapotokat idéző idegrendszeri állapotokba tudnak visszakerülni. Az ellenségképzés összetevőinek ezeket tartják: 1. bizalmatlanság (minden, ami az ellenségtől ered, rossz); 2. az ellenség hibáztatása (ő felelős a fennálló bajért és bármi egyéb rosszért); 3. negatív beállítódás (bármit tesz az ellenség, azért teszi, hogy nekünk ártson); 4. a gonoszszal való azonosítás (az ellenség szöges ellentéte annak, amik mi vagyunk, le akarja rombolni legféltettebb értékeinket, így pusztulnia kell); 5. zéróösszegű gondolkodás (ami jó az ellenségnek, rossz nekünk); 6. az egyéni különbségek eltörlése (aki egy adott csoporthoz tartozik, automatikusan az ellenségünk); 7. az empátia elvesztése (semmi közünk az ellenséghez, a vele kapcsolatos emberi érzéseink vagy erkölcsi megfontolásaink vészterhesek, ezért elkerülendők).

Az ellenség észlelésekor automatikusan életbe lép a válasz, amely ember előtti őseink válasza volt. A túléléshez a támadás-megsemmisítés vagy a menekülés ad esélyt… Normális körülmények között mindez elfojtás alatt van.

Társadalmi félelmek esetén azonban visszacsúszhatunk a korábbi állapotokra…

Hogy tovább ne szakítsuk a társadalom szövetét, le kellene mondanunk értéktöltetű diskurzusainkról, mint ahogy sokan lemondtunk erről 2002 után. Nem politizálunk a családban, a baráti körben, nehogy tovább mérgesedjen a viszonyunk. S mindenki a saját tábori tévé adását, sajtóját olvasva építi egyre jobban széttartó világát… Ha az alapfeltevés eluralkodik, az ellenségképre szerveződők ellenséget keresnek, a lövészárok-barátkozókra két oldalról is lőnek, mert gyengítik a tábor erejét.”42

A fenti látlelet – noha a szerző (talán óvatosságból) általánosnak állítja be – valójában aszimmetrikusan érvényesül a mai Magyarországon.

Az Orbán-uralta jobboldalon.

Jegyzetek

1 www.dunatv.hu/itthon/orbanpokornilejaratasaarivalisokceljaterositheti.html?query=er%C5%91s%C3%ADtheti

2 Horkay-Hörcher Ferenc: Kritika jobbról, támadás balról. Heti Válasz, 2007. január 18.

3 http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=52426&print=1

4 Dr. Kende Péter: A Viktor. Budapest, 2002. Kendeart Kft. 2–7. o.

5 http://2006-2007.orbanviktor.hu/

6 Uo.

7 TV2, Mokka, 2007. május 23.

8 Inforádió, Aréna, 2007. május 23.

9 Magyar Hírlap, 2007. május 26.

10 Magyar Nemzet, 2007. június 2.

11 Az utolsó mondat a beszéd után, egy kérdésre adott válaszként hangzott el. Tusnádfürdő, 2007. július 22.

12 Gyurcsány Ferenc: Merjünk baloldalinak lenni! Mozgó Világ, 2004/4.

13 Idézi: Debreczeni József: Horthy és Orbán. Népszabadság, 2008. június 14.

14 http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=26

15 Uo.

16 A Századvég-Forsense mérése. Idézi: Debreczeni József: Az őszödi zsákutcában. 168 Óra, 2007. október 4.

17 http://www.kommentar.info.hu/index.php?q=21

18 Vásárhelyi Mária: A Fidesz elbitangolt radikálisai. Élet és Irodalom, 2009. április 14.

19 http://www.mno.hu/portal/forum?action=message&id_category=7&id_topic=12050&sortBy=1

20 Ma.hu, 2003. 07. 07. Idézi: Vásárhelyi: i. m.

21 Uo.

22 http://magyargarda.hu/node/181

23 Bugyinszki György: Látszategység, látszatbéke. Népszabadság, 2007. szeptember 9.

24 http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=39

25 http://nol.hu/belfold/a_magyar_partok_lazgorbeje

26 Politika és politikatudomány. Szerkesztette: Gallai Sándor–Török Gábor. Budapest, 2003, Aula Kiadó. 251–252. o.

27 Alkotmányos-e a népszavazás? Népszabadság, 2007. december 2.

28 Kis János: A népszavazási versenyfutás. Népszabadság, 2008. január 25.

29 Szentpéteri Nagy Richárd: Népszavazás kontra alkotmány. http://www.meltanyossag.hu/?q=node/192

30 Interjú a 168 Órának. http://www.mkab.hu/content/hu/hirlevel/hl_92.pdf

31 Kis: i. m.

32 Bauer Tamás: Felperzselt földön, avagy a politikai osztály árulása. Élet és Irodalom, 2008. április 11.

33 Kende Péter: Két magyar politikai közösség. Politikatudományi Szemle, 2002/1–2.

34 A levelet a Magyar Nemzet közölte 2008. március 14-én. http://www.mno.hu/portal/548744

35 Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. A politikai hisztériák természetrajza. In.: Válogatott tanulmányok. Budapest, 1986, Magvető. I. köt., 378–380. o.

36 Uo.

37 http://orbanviktor.hu/beszedek_list.php?item=60

38 „Puccs, második felvonás”. Interjú. 168 Óra, 2006. november 11.

39 Politikai regresszió. Népszabadság, 2009. augusztus 1.

40 Hitler: Mein Kampf. Idézi: Ormos Mária: Hitler. Budapest, 1993, T-Twins Kiadó. 79. o.

41 Uo.

42 Domschitz: i. m.

 

 

Kapcsolódó írások:

Debreczeni József: A politika fertője E munka megírására Kerék-Bárczy Szabolcs: Tiszta közélet – a jól...

Debreczeni József: Az egyeduralom önigazolása Hölgyeim és uraim! Először is köszönöm a megtisztelő meghívást. Amint...

Debreczeni József: A fordulat éve (A politikai helyzet) 2010 tavaszán döntő politikai fordulat következett be Magyarországon, amit bízvást...

Debreczeni József: Egy államférfi – Alcsútdobozról „A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt...

Debreczeni József: Populizmus, fasizmus, nácizmus Debreczeni József Populizmus, fasizmus, nácizmus Súlyos kérdésekre keresek választ...