Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami

 

A 2009. júniusi európai parlamenti választások bebizonyították, majd az azóta közreadott közvélemény-kutatási adatok csak megerősítették, hogy a lehető legkomolyabban kell venni a politikai erőviszonyokban bekövetkezett extrém jobboldali eltolódást. A Szabad Demokraták Szövetségében zajló fejlemények arra utalnak, hogy a rendszerváltó liberális pártra nem egyszerűen súlyos vereség vár a jövő tavaszi parlamenti választásokon, hanem a szétesés, a megsemmisülés határára jutott. A Magyar Szocialista Pártot a sokkoló vereség sem tudta rávenni, hogy a válságkezelő kormány eltökélt támogatása mellett sürgősen új stratégiát dolgozzon ki, amely legalább reményt kínál a depresszióba süllyedt, a párttól tartósan távolságot tartó egykori szavazói viszszaszerzésére. A rendszerváltás egykori domináns pártja, a Bokros Lajossal és a mostanság nem éppen trendi neokon liberalizmussal kampányoló MDF boldog lehetett a túlélés reményét éltető öt százalékával, de a politikai viszonyok alakulását ilyen eredménnyel érdemben aligha befolyásolja. Beérett a Fidesz következetesen alkalmazott populizmusa és totális ellenzéki politikája, amelyet a semmit sem állító, de sokak véleményét tükröző „Elég!” jelszó pontosan fejezett ki. A Fidesz jócskán bővítette a szavazótáborát, mégsem elsősorban ez, hanem baloldali és liberális ellenfeleinek rémes állapota ígér fölényes, netán alkotmányozó többséget jelentő kétharmados győzelmet 2010-re.

A jobboldali eltolódásban az igazi újdonságot a Jobbik előretörésének a mértéke hozta. Alighanem mindig is volt legalább öt-tíz százaléknyi szélsőjobboldali vagy egyenesen fasiszta beállítottságú ember az országban, a változás „mindössze” az, hogy megszerveződött a neonáci nézetekkel minden korábbinál nyíltabban fellépő párt, amely a szokásos körön kívül is jelentős hatást gyakorol. Többről és részben másról is szó van, mint hogy a válság keltette elbizonytalanodás és kiszolgáltatottságérzés természetszerűen megnöveli a fogékonyságot a radikális eszmék iránt, különösképpen a fiatalok és a reményvesztettek között.

Két speciális tényezője van a nyilasutódok jelenlegi magabiztos és sikeres fellépésének. Először is az elmúlt évek fejleményei nyomán megszűnt a rejtőzködés, a kódolt beszéd kényszere. A Fidesz által több mint egy évtizede növekvő intenzitással folytatott kirekesztő, a politikai ellenfeleket a nemzeti közösségből hazaárulóként kitagadó politika és a nyílt rasszizmus egy tőről fakad. A 2006 őszén a Fidesz delegitimáló-kormánybuktató kísérleteit alátámasztó szélsőséges verbális agresszió és a hozzá kapcsolódó fizikai erőszak végképp lerombolta az amúgy is düledező gátakat a szennyes áradat elől. Vásárhelyi Mária hónapokkal az EP-választások előtt pontosan kimutatta, hogy Orbán Viktor környezetében ringatták a Jobbik bölcsőjét, a Fidesz köpenyéből bújtak elő vezetői, róluk mondta a nemzet örökös miniszterelnöke, alias vezénylő tábornok, hogy bátorító szeretettel nézi ténykedésüket.1 Két pofonnal már nem lehet egyszerűen elzavarni őket a politika játszóteréről. Annál is kevésbé, mert a Fidesz populizmusa, radikális ellenzékisége mintegy igazolja a jobboldali írott és elektronikus sajtó, az internetes fórumok szélsőséges gyűlöletáradatát, amelyet a baloldal politikusai bárgyún tűrtek és tűrnek évek óta.

Az önállósuló szélsőjobboldali párt sikerének másik tényezője is kézenfekvő: megszűnt a kényszerítő erő, hogy híveik a hasznos szavazat elve alapján a jobboldal gyűjtőpártját támogassák, hiszen egyértelműnek látszik, hogy a Fidesz győzelmét semmi nem veszélyezteti. Ugyan miért ne arra a pártra szavazzanak, amely finomkodó célozgatás nélkül, „egy az egyben” képviseli a véleményüket. Ha azokra a felmérésekre gondolunk, amelyek a magyarországi cigányellenes rasszizmus térnyerését mutatják, és ha számításba vesszük a populizmus térnyerését, nem állíthatjuk nyugodt szívvel, hogy a Jobbik elérte volna támogatottsága maximumát.

A Fideszt kétségkívül rosszul érinti a Jobbik középpárttá válása, hiszen ad acta teszi az „egy a tábor, egy a zászló” elvét. Jelen erőviszonyok fennmaradása mellett az abszolút többséget aligha veszélyeztetné, de a vágyott kétharmados arányt annál inkább. Ugyanakkor némi haszna is származik a Jobbik önállósulásából és riválissá válásából, Orbán Viktor nyomban ki is használta a helyzetet, hogy pártját a „két szélsőség”, a Jobbik és a vele egyenértékesített MSZP között a centrumba helyezze. A Fidesz így a közép pártjaként tüntetheti fel magát, miközben jottányit sem mozdul el radikális populista pozíciójából. Ha valaki netán tarthatatlan nézetekkel vádolná őket, nyugodtan mutathatnak a Jobbikra: de hiszen ők a szélsőségesek! (A vadalmát szopogató és gumilabdát markolászó Orr abszurd magyarázatát idézi ez az érvelés A 22-es csapdája egyik jelenetéből: „Mindig, amikor valaki megkérdezte, hogy miért mászkálok vadalmával a pofámban, csak kinyitottam a tenyeremet, és megmutattam neki, hogy gumilabdával mászkálok, és nem vadalmával, és hogy a kezemben van, nem a pofámban.”)

Az MSZP hibát követ el, ha belesétál a csapdába, és a szélsőjobboldaltól tartó választók megnyerése érdekében elfogadja, hogy a Jobbik ellenpólusaként tűnjön fel, hiszen ezzel a Fidesz forgatókönyvét követné. A szabad demokraták sorsa mutatja, hogy bármennyire indokolt a szélsőjobboldaliak elleni kemény fellépés, elhibázott stratégia őket avatni a fő ellenféllé. Tévedés azt hinni, hogy eredendően a közbiztonság rohamos romlása és az arra adott radikális válasz eredményezte volna a szélsőjobb előretörését. Újra hangsúlyozom: a nyíltan rasszista fellépés előtt a jobboldal fő erejének sokéves uszítása, gyűlöletkeltő és kirekesztő politikája bontotta le a korlátokat, még ha a Fidesz politikusai nem is vádolhatók rasszizmussal. Emlékszünk: Orbán Viktor is csak annyit mondott, hogy genetikai meghatározottságról talán túlzás beszélni az örökösen a nemzetre rontó baloldal kapcsán.2 Ilyen célzás nem jön ki demokrata politikus száján, vagy ha véletlenül mégis kicsúszik, azonnal bocsánatot kér és elhatárolódik tőle. Arról nem is beszélve, hogy nem tűr meg még szellemi környezetében sem nácikat, nem cimborál alávaló rasszista irományok alkotóival. A Fidesz-politikusok otromba megjegyzései nem a véletlen művei, még ha a pártközpontban magánvéleménynek, „írói munkásságuk termékének” minősítik is ezeket, mint Ékes Ilona képviselő homofób igehirdetése vagy Molnár Oszkár edelényi polgármester aljas cigányellenes kirohanása kapcsán tették. Miért is határolódnának el, ha Kövér László ugyanakkor eltakarítandó útszéli bolsik gyanánt gyalázza ellenfeleit, Széles nagytőkés médiabirodalmának alkalmazottai pedig nap mint nap kedvükre okádhatják tele szidalmaikkal a Fidesz közeli lapokat és tévéket.

Félreértések elkerülése végett: a baloldaliak és liberálisok nem azért teszik helyesen, ha a Fideszt tekintik fő ellenfelüknek, mert az maga is szélsőséges megnyilvánulásokkal igyekszik megtartani közönségének gyűlöletfüggővé tett, a fasisztoid megnyilvánulások iránt fogékony részét. A veszély ennél nagyobb: a jobboldal jelenlegi előretörése esetében talán nem a szokásos (illetve annál valamivel nagyobb kilengésű) népszerűség-hullámzásról van szó. A politikai erőviszonyok gyökeres változása egy küszöbönálló nagyobb átrendeződés tünete lehet. A „több mint kormányváltás” stratégiáját a Fidesz 1998-ban már meghirdette, de könnyen előfordulhat, hogy most érkezik el az ideje. Nem egyszerűen a politikai erőviszonyok eltolódása és az annak nyomán elérhető hegemón hatalmi pozíció miatt nyílhat esélye az 1989–1990-ben létrehozott rendszer átalakítására, hanem a rendszer társadalmi megítélésében bekövetkezett változások nyomán.

A nagy átrendezések társadalmi elfogadottságának valamifajta legitimációhiányos állapot a feltétele. Napjaink világgazdasági válsága sokak szemében megkérdőjelezi a globalizációs folyamatba illeszkedő nagy átalakulás sikerét, amelyet húsz éve a rendszerváltás idején illúziók öveztek. Emellett az MSZP-nek a kormányzását 2006-tól kísérő erkölcsi-hitelességi válságot sem sikerült leküzdenie. A Fidesz pedig az így kialakult válsággócban rejlő lehetőséget fölismerve azonosítja a világválság keltette helyzetet a két évtizedes rendszer megsokasodott legitimációs problémáival és a kormányzó baloldal politikai legitimációs nehézségeivel. A rendszerváltás kisiklatásának szokásos vádja ennek nyomán egyenesen restaurációs váddá mélyül, és ez minden abszurditása ellenére hatásosan alakítja a közvéleményt. Azzal, hogy a Fidesz a rendszerváltás rendszerének legitimációs deficitjét a balliberális kormányzással azonosítja, könnyen eléri, hogy a küszöbönálló hatalomváltást összekapcsolja a mélyreható rendszer-átalakítás szükségességével. Hatásosan épít a gyökeres változást óhajtók érzelmeire. Nemcsak a párterőviszonyokban, hanem a társadalom széles köreinek várakozásában is megteremtődött annak lehetősége, hogy egy hegemón pozícióba jutó erő nagy támogatottságát kihasználva a saját képére formálja át az egész „elrontott” berendezkedést.

A hivatalból vagy naivitásból optimista nyilatkozatoktól eltekintve jószerivel mindenki előre elkönyvelte a Fidesz 2010-es kormányalakítását. Legfeljebb kiegészítik azzal a megjegyzéssel, hogy ők maguk még tehetnek egy nagy szívességet az MSZP-nek: győzelemittas-hatalommániás arculatot öltve, kövériádákkal és egyéb hagymázas nyilatkozatokkal felébresztik az egyelőre még rezerváltan viszolygó MSZP-szavazók veszélyérzetét, és szavazásra mozgósítják őket. Nem igazán csodálható, hogy a politikai elemzések uralkodó kérdése már jó ideje az: mire készül a Fidesz, mi várható kormányra kerülésétől?

A Fidesszel nem rokonszenvező elemzők prognózisainak három markáns típusa jelent meg a közelmúltban.

1) Az egyik típust nevezhetjük a „történelmi kényszerek lassan ható ereje” forgatókönyvének, vagy akár az „üdvözlet a győzőnek” típusú fatalista-szkeptikus előrejelzésnek, amely legföljebb a „ne tiporjatok rajta nagyon” jámbor óhajjal párosul. Ungváry Rudolf még tavaly márciusban, a népszavazás eredményének hatására vetette papírra A jobboldal kormányzása felé című, nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben a hazai állapotokból kiindulva eleve kilátástalannak minősítette a szocialisták és liberálisok jozefinista modernizációs kísérletét. Szerinte reménytelen küzdelmet folytatnak a mai magyar jobboldal domináns erejével, jobb is volna, ha mielőbb föladnák. Ez a társaság ugyanis, amely képtelen megszabadulni a 20. századi rémisztő jobboldali hagyományától, és magát tekinti a „magyarság” egyedüli hiteles képviselőjének, az ország vezetésére „történelmileg” egyedül hivatottnak, megakadályoz minden „idegenszívű” erőt a sikeres modernizációban. Ungváry egyetemes érvényűvé növeli pesszimizmusát: „Még sehol sem sikerült elmaradott állapotokból baloldali és liberális segédlettel demokráciába fejlődni. Ahol ezzel megpróbálkoztak, kisebb bukás vagy nagyobb katasztrófa következett be Spanyolországtól Görögországon át Chiléig. Mindenütt tekintélyelvű, jobboldali vagy állampopulista kormányok ragadták magukhoz a baloldaliaktól a hatalmat, és nőttek át lassan a demokráciába. Gyorsan ugyanis nem lehet, alig két évtized biztosan túl kevés hozzá. A több mint fél évszázados fejleményekből kiolvasható, hogy baloldaliak és liberálisok csak attól kezdve rúghatnak labdába, amikor a jobboldal már európaizálódott. E nélkül nincsenek tömegeik, és hiányoznak azok a demokratikus keretek, amelyek között méltányos politikai küzdelemre számíthatnak.”3 Magyarországon tehát a mégoly szükséges reformok is megbuknak mindaddig, amíg nem a jobboldal kényszerül végrehajtatásukra. Nincs mit tenni, el kell viselni a közelgő borzalmat, fel kell készülni egy undort keltő jobboldali kurzus tartós berendezkedésére. Sokáig fog tartani, felemás reformok mellett lassú fejlődés várható, de ki kell bírni a végzetszerűen bekövetkező vacakságot.

Finomabb és kicsit optimistább változata is van ennek a fatalista felfogásnak: a populista-etatista jobboldal felülkerekedését nem lehet ugyan megakadályozni, de sebaj, mondhatnak bármit, a külső kényszerek erejének ők sem tudnak ellenállni. Tőlük mint „nemzeti” erőtől majd elfogadják az emberek az átalakulás még hátralévő keserveit, hiszen nem is lesz más választásuk, ha önként utat nyitnak egy autoriter-paternalista berendezkedés számára. „Európa” meg majd kicsit undorodva félrenéz, amíg nincs nagy baj, nem sokat törődik a hátsó udvarban zajló perpatvarral. A tömegdemokrácia az alulfejlett társadalmakban ilyen kínos dolgokkal jár: lássuk be, az igen tisztelt nép sajnos eléggé hülye, elvárja, hogy versengve ámítsák, legfeljebb utólag jól megsértődik, ha rájön, hogy megint átverték.

Gyengéje ennek a fölfogásnak, hogy a nép az 1990-es kivételével eleddig parlamenti választásokon sohasem adott önként többséget a hagyományos magyar jobboldalnak. Már az első szabad választásokon sokan voltak, akik nem a hagyományos „nemzeti oldal” pártjaként szavaztak az MDF-re, hanem a biztonságos átmenet és a szociális piacgazdaság ígérete miatt. A rendszerváltó választások után ők hamar felismerték a „nyugodt erő” nyugtalanító voltát, és megvonták támogatásukat az Antall-féle koalíciótól. 1998-ban a keserves társadalmi következményekkel járó stabilizációs és liberális modernizációs politika ellenére sem került a társadalomban többségbe a hagyományos jobboldal, jóllehet a Fidesz a kisgazdákkal összefogva kormányra jutott. Nem mellékes, hogy milyen sokan értették félre a polgári retorikával fellépő Fidesz több mint kormányváltó ígéretét, nem gondolván, hogy egy avítt keresztény-nemzeti ideologizálással súlyosbított paternalista kísérlet előtt nyitnak teret. Az Orbán-kormány idején sem létezett eleve jobboldali beállítottságú többség a magyar társadalomban, ezt az egyébként tényleg szívós hagyományt fáradságot nem kímélő munkával igyekeztek feléleszteni és elterjeszteni. 2002-ben, amikor a Fidesz már valóban a jobboldal hegemón gyűjtőpártja volt, még mindig csak sokan voltak, de nem elegen. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy vélem, hogy ennek legfőbb oka a választók nagyobb részének idegenkedése volt a Fidesz törekvéseitől. A baloldali-liberális kormányzás hibái, a csalódások sorozata nélkül nem is mentek volna sokra. Kissé egyoldalúnak vélem Ungváry Rudolfnak azt a tézisét, amely szerint a szocialisták és liberálisok nem irányzataik erejénél fogva jutottak kétszer is kormányra, hanem részint a jobboldaltól való „eszelős félelem” miatt, részint pedig azért, mert „a társadalom jelentős része paternalista államra vágyott, a szocialistákban vélve ennek zálogát”. Azt hiszem, inkább Kis János jellemezte jól a helyzetet, aki az első koalíció mellett érvelve a rendszerváltás társadalmának, pontosabban a baloldal támogatóinak kétlelkűségéről írt.4 A rendszer kiépítésének kikerülhetetlen ellentmondásai és a politikusok tévelygései, illetve az azok nyomán sokasodó legitimációs problémák okozták, hogy a kettős léleknek nem a modernizációs oldala erősödött meg. Nem volt benne eleve elrendeltség, még ha kétségtelen is, hogy mély hatást tettek a társadalom mentális állapotára a magyar történelem paternalizmusai Ferencjóskától Kádár apánkig.

Alátámasztja viszont Ungváry Rudolf véleményét, hogy a 2008. márciusi népszavazáson milliónyian szavaztak a kormány reformterve ellen olyanok, akik még sohasem szavaztak a jobboldalra. Tölgyessy Péter ennek tanulságaként arra figyelmeztetett, hogy az MSZP választóinak csak mintegy a harmada tekinthető modernizációpártinak, kétharmaduk igyekszik minél többet megőrizni a Kádár-rendszer vívmányaiból.5 De ha így áll a dolog, és a Fidesz annak köszönheti kiemelkedő népszerűségét, hogy keresztény-nemzeti retorikáját kiegészítette a szociális populizmussal, még mindig fennáll a kérdés: miért fogadnák el „az emberek” inkább a jobboldaltól, amit korábban választott pártjuktól elutasítottak? Ha nem a jobboldal hagyományos szólamai iránt fogékony választók biztosítják a többséget a Fidesznek, vajon mitől tudna tartósan berendezkedni? Ha beváltja populista ígéreteit, csődbe viszi az országot; ha megszegi azokat, aligha őrzi meg a nem jobboldali indíttatású új választói rokonszenvét.

Nem old meg tehát semmit a lefegyverzően egyszerű álláspont, hogy nincs más teendő, mint hosszú időre a jobboldalnak átengedni a terepet, lett légyen az akármily borzalmas is. Következtetésében ez a fatalista felfogás rokon Krausz Tamás véleményével, aki a baloldal erkölcsi integritása és politikai hitele megőrzése érdekében a rendszerváltás kezdetétől úgy vélte – igaz, ő éppen a liberális politika ellenében –, hogy a szocialistáknak nem volna szabad részt venniük a globalizált kapitalizmus helyi kirendeltségének kiépítésében. A hatalom meghunyászkodó átadása, a Fidesz hegemóniája, a parlamenti váltógazdálkodás esélyének tartós megszűnése nem a lassú, csak éppen gusztustalan fejlődés, hanem a tartós leszakadás, a zsákutcás történelem folytatásának forgatókönyve lenne. Sokkal valószínűbb, hogy nem egy következetes politikát megvalósító hosszú kurzus következik, hanem a rendszerváltás óta tartó rángatózós folyamat hosszabbodik meg: előbb nagy nehezen stabilizálják a gazdaságot, majd a kilábalás első biztató jelére sürgősen felszámolják a fejlődési esélyeket.

2) Az előrejelzések másik típusa a nyugalomra intő, a fenyegető jeleket bagatellizáló, a „nem eszik olyan forrón a kását” jellegű érvelés. Eszerint fölösleges a hisztériakeltés, a Fidesz küszöbönálló hatalomra jutása a parlamenti váltógazdálkodás természetes fejleménye, a demokratikus köztársaságot a jobboldal berendezkedése esetén sem fenyegeti különösebb veszély, a gazdaság- és társadalompolitikában sem tehetnek a körülményekre fittyet hányó populista lépéseket. Elsősorban a neokonzervatív és doktriner liberális elemzőkre jellemző az ilyesfajta érvelés, akik a két oldal nagy pártját egyébként is az „egyik kutya, másik eb” avagy a „két pogány között” felfogás alapján szemlélik, sőt az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját elfogadhatóbbnak ítélik az utána következőknél, miközben a demokrácia határsértéseit illetően mindkét fél magatartásában egyaránt és közel hasonló súllyal találnak kivetnivalót. Pozitív megközelítésben prognózisukat tekinthetjük akár a demokratikus és liberális minimum felülkerekedése forgatókönyvének is.

„Húsz éve minden kampányban eljátssza mindkét nagypárti blokk, hogy amennyiben Ezek (Azok) kerülnek hatalomra (maradnak hatalmon), akkor itten vége a demokráciának, diszszidálásra készülvén csomagolhat minden ellenzéki. 2006 őszén ez látványosan tört felszínre, amikor a jobboldal hangadó diskurzusának vezérlői néhány felháborító hatósági atrocitás miatt rendőrállamról beszéltek, a balliberális publicisták meg pár tucat ultrajobbos focihuligán vandálbuzgóságáért Orbán Viktort tették felelőssé” – szól Papp László Tamás közelmúltban megjelent írása, amely a Fidesz hatalomra jutásában súlyos veszélyt látó Bauer Tamással száll vitába.6 A disputában részt vevő Pelle Jánossal egybehangzóan károsnak, ám a demokratikus rendszer egészére veszélytelennek állították be azokat az eseteket, amelyeket Bauer az Orbán-kormány tevékenységének fölidézésére említett. Nagyon jellemző erre a megközelítésre, ezért érdemes szó szerint idézni Pelle vitacikkét: „Bauer Tamás múltból merített érveinek, megrögzötten analógiás gondolkodásának kevés köze van a ránk váró jövőhöz. Amitől egyfelől én sem várok túl sok jót, tekintettel arra a súlyos válságra, melynek mélypontjára még el sem jutottunk. De talán jövőre tényleg megkezdődhet a konszolidáció, és azoknak a komoly hibáknak és fogyatékosságoknak a korrigálására is lehetőség nyílik, melyeket az 1989–90-es rendszerváltás során követtünk el. Fel nem foghatom, hogy a politikai pluralizmus viszonyai között, egy parlamenti váltógazdaságra alapozott berendezkedésben miért ne az a jobboldali gyűjtőpárt végezze el ezt a komoly, történelmi feladatot, mellyel vetélytársa, a két egymás utáni ciklusban kormányzó szocialista–szabaddemokrata pártkoalíció nem boldogult.”7 Legalábbis elgondolkoztató, hogy a történész-közíró szerzőt mennyire nem foglalkoztatják a körülmények, menynyire mellőzi a történeti oknyomozó vizsgálatot, amelyből kiderülhetne, mit akart és miért nem boldogult a szociálliberális koalíció, milyen tényezők okozták kudarcát, amely a vereség kapujába juttatta. Ha valaki sematikusan rubrikázza a két oldal vétkeit, és ha úgy találja, hogy darabra nagyjából ugyanannyi vethető mindkét oldal szemére, illetve a baloldaliakéra talán még több is, akkor abból könnyen adódik a következtetés: a demokratikus köztársaság köszöni szépen, megvan, él, ha nem is virul, kár tehát démonokat vizionálni és vészmadárkodni, hiszen a jobboldal győzelme esetén is csak a normálisan borzalmas viszonyok között élünk tovább.

Fölösleges talán bizonygatnom, hogy ilyen sematikus összevetés mellett mennyire méltatlan éppen Bauer Tamást vádolni beszűkült analógiás gondolkodással, aki mindig folyamatok elemzéséből vonja le következtetéseit, és nem fukarkodik a szocialisták és liberálisok bírálatával, amint alkalmat adnak rá. Ettől persze még tévedhet a jövőt illető prognózisaiban – bár úgy lenne. Kétséget inkább annak a fajta elemzésnek az érvényessége kelt, amely a Fidesz-kormány szédelgéseit nem az előre bejelentett több mint kormányváltás koncepciójának, egy rendszerszerű változtatássorozatnak az elemeiként veszi számba, hanem egyedi esetekként, kisiklásokként, és így vonja le a veszélytelenségükre vonatkozó következtetést, eltekintve a tervtől, amelyet rajta kívül álló okokból nem sikerült megvalósítania.

A következő jobboldali kormány várható politikáját illetően az igazán lényeges kérdés az, hogy Orbán és a Fidesz többi vezetői milyen következtetést vontak le első vereségükből. Kormányzásuk koncepcióját tartották alapvetően elhibázottnak, vagy a megvalósítását erőtlennek, netán a rendelkezésre álló időt kevésnek hozzá? Lehet, hogy csak én voltam figyelmetlen, de nem ismerek érdemi önkritikát a Fidesz korifeusai részéről, amelyben ne csupán taktikai hibákra vezették volna vissza vereségüket – természetesen az álnok nemzetellenes erők ármányain kívül. A demokratikus elkötelezettségnek az ellenzéki magatartás is ugyanolyan fontos mércéje, mint amit kormányon tanúsítanak. Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy a Fidesz és a vele együttműködő egész jobboldal elmúlt hét és fél éves ellenzéki magatartását a demokratikus normákon belül állónak tekintse, de ezzel csak könnyebbé teszi a Fidesz dolgát, ha netán ismét koncepciózus „majdnem rendszerváltó” kísérletbe kezd.

Már csak azért is érdemes gyanakodva fogadni a bagatellizáló álláspontot, mert a Fidesz vérbő populizmusa ellenére nem csapja be egészen a választóit. A gazdasági és szociális vállalásait természetesen nem tudja teljesíteni, de éppen ezért annál nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy a hatalmi, a közjogi és közigazgatási, no meg természetesen a kulturális-ideológiai téren, a szimbolikus szférában valóra váltsa ígéreteit. Ami a baloldalon fenyegetésnek és a demokrácia tűrhetetlen sérelmének hat, az a konzekvens gyűlöletkeltő, törésvonal-mélyítő politika eredményeként a jobboldal „igazi” táborában igencsak vonzó kilátás. Aki nem jobbos elkötelezettsége miatt szavaz a Fideszre, az persze csalódni fog, de éppen ennek kompenzálására erősödhet fel a kormányhatalom majdani birtokosaiban a törekvés, hogy rendszermódosító lépésekkel biztosítsák pozíciójuk tartós fennmaradását. Ebből a szempontból érdemes vizsgálni, hogy 2002, de még inkább 2006 óta mi mindenre volt képes a hatalomért Orbán és a Fidesz már ellenzékben is, a „minél rosszabb, annál jobb” elvét követve mennyire nem érdekelte a haza sorsa, miközben másról sem papolt. Amint az 2008 áprilisának végén (vagyis jóval a világválság előtt) szűk körben elhangzott, csak éppen kiszivárogtatott szavaiból kiderült, Orbán maga is tudja, hogy kormányra jutva korántsem kezdhetne nagyvonalú osztogatásba, éppen ellenkezőleg, megszorításokra kényszerülne, amiért akkor majd őt utálnák. Mi mást találhatna eszközként ez ellen, mint a visszafelé mutogatást, a bűnbakképzés és a megfélemlítés intenzitásának fokozását, amelynek következménye a gyűlöletpolitika és így a kedvező politikai klíma fennmaradása a hatalmi tervek végrehajtására. Kormányra kerülése esetén elvileg persze választhat más utat is a Fidesz: főúri gesztussal kielégítheti szavazóit a nekik tett ígéretek nagyvonalú teljesítésével – à la Medgyessy. A válságból kilábalóban azonban aligha kockáztatnának meg ilyen kirívóan felelőtlen politikát. Ha mégis megtennék, a gyorsan érlelődő katasztrófa árnyékában nem volna más esélyük támogatottságuk (időleges) megőrzésére, mint a nemzeti érzésekkel való manipuláció fokozása, a külső „globalizátor” erők kárhoztatása, a konfliktusgerjesztés, a „hazafias” gazdasági bezárkózás kísérlete – és az ezek nyomában járó további szélsőségesedés.

3) Az eddigiekből is kiderülhetett, hogy mi a harmadik típusú prognózis lényege: a Fidesz a „több mint kormányváltás” második kísérlete jegyében letér a rendszerváltással választott útról. Nemcsak maga a próbálkozás lesz eltökéltebb a félbeszakadt és így kudarcot vallott elsőnél, hanem a feltételei is jobbnak ígérkeznek, különösképpen egy alkotmányozáshoz is elegendő parlamenti többség esetén. Oly elszántan tör kétharmados többség elérésére a Fidesz vezérkara, hogy Kövér László választmányi elnök és főinkvizítor egy eligazításon egyenesen ellenséges lépésnek minősítette, ha valamely jobboldali szövetségesük arra vetemedne, hogy a választásokon pártjával rivalizálva önállóan induljon.8

Orbán Viktor megnyilvánulásaiból világosan kitűnik, hogy számára a gazdasági világválságból fakadó problémák megoldása elsődlegesen hatalmi kérdés. Ugyanazt a következtetést vonja le a válságból, mint az MSZP-kormányok politikájának baloldali kritikusai, nevezetesen hogy a neoliberális gazdaságpolitikai doktrína bukása után a rendszerváltás rendszerének alapvető korrekciója szükséges, ugyanakkor „természetesen” nem fejti ki pártja leendő kormányzati stratégiájának még a fő vonásait sem – kivéve ha az üzleti élet szereplőit kell meggyőzni arról, hogy tisztában van a lehetőségekkel, nem kell tehát komolyan venni az őrültségeket –, helyette minden energiáját arra fordítja, hogy politikai korszakváltást vizionálva a Fidesz hosszú távú hegemón pozícióját biztosítsa. Minden jel arra utal, hogy alapvetően átalakuló politikai viszonyokkal kell számolni 2010 tavaszán, a rendszerváltó választások huszadik évfordulóján, és ebből nem a rendszer baloldali korrekciója származik, amit sokan követelnek a szocialisták közül, hanem a jobboldal hosszú távú berendezkedésének elszánt kísérlete. Az a tétje a soron lévő választásoknak, hogy tovább élnek-e a demokratikus köztársaság 1989–90-ben kialakított normái és intézményei, vagy érvényre jutnak az Orbán-kormány 1998–2002 közötti berendezkedési szándékaiban és a Fidesz egész tevékenységében is fölismerhető törekvések, hogy a köztársaság politikai rendszerét a domináns jobboldali párt hatalmi igényeihez szabják.

Debreczeni József, aki Orbán Viktor életrajzírójaként alaposan kiismerhette könyvének hősét, nem győz figyelmeztetni a küszöbönálló veszélyre, amely egy kétharmados Fidesz-többség esetén bekövetkezik. Bauer Tamáshoz hasonlóan ő is már-már „monomániásan” hajtogatja: tessék komolyan venni Orbán fenyegető megnyilatkozásait és korábbi kormányzásának negatív tapasztalatait. A nemzet örökös miniszterelnöke és vezénylő tábornoka 2009. május 16-án a Polgári Szociális Bázis (sic!) rendezvényén világossá tette, hogy élni fognak a választói felhatalmazással, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben a választásokon megkapják. Alkotmányozó parlamenti többség esetén természetesen kihasználják a lehetőséget, vagyis nem követik a Horn-kormány idejének szocialista–szabad demokrata önkorlátozó gyakorlatát. Orbán Viktor tehát szabad kezet szeretne kapni a rendszer átformálásához, és ezt történelmi érvvel támasztja alá: az elmúlt hatvan évben – nyolc év megszakítással – a baloldal kormányzott, most már nekik jár ki a lehetőség, hogy tartósan biztos többséggel rendelkezzenek. Igaz, a demokrácia megerősítésének szándékával igyekezett megnyugtatni a köztársaság sorsa iránt netán aggódókat – csakhogy vannak tapasztalataink a fideszes többségidemokrácia-felfogásról.9

A 2006 óta folyamatosan gerjesztett politikai legitimációs válság és a gazdasági világválság által feldúlt társadalmi viszonyok különösen alkalmassá teszik a helyzetet olyan „rendteremtő” változások végrehajtására, amelyek egyúttal az áldatlan politikai-eszmei harcok befejezésével is kecsegtetik a konfliktusokba belefáradt embereket. Akik közül egyre többen vélik úgy: jönnie kell végre valakinek, aki kezébe veszi a dolgokat, véget vet a széthúzásnak, egységesíti a nemzetet, a „magyar emberek” érdekében cselekszik. A kaotikus viszonyokkal és a már-már elviselhetetlen széthúzással szemben különösképpen a jövőtlennek látszó, reménytelenül leszakadó térségekben élő emberekben ébredt fel a „csend, rend, fegyelem” óhaja, ezért látják sokan a csendőrmentalitású Jobbikban és harcra kész gárdájában a megoldást gondjaikra.

A készülődésből, az itt-ott elejtett megjegyzésekből, a jobboldali politika korábbi éveinek tapasztalataiból elég világosan kirajzolódnak az Orbán-párt szándékai. A Fideszben is nyilván vannak, akik másként képzelnék a jövőt, de miután maguk hozták létre a vezérelven működő, ráadásul egy karizmatikus egyház függőségi viszonyait idéző Orbán-pártot, aligha lesz befolyásuk a főnök és szűk vezetői köre terveinek keresztezésére. Nem rémálmokból erednek, hanem a korábbi megnyilatkozások jelzik, hogy melyek egy kétharmados Fidesz-többség esetén várható változások:

– Leglényegesebb a rendszerváltó alkotmányozással létrehozott parlamenti kormányzás helyébe elnöki rendszer bevezetése, ahol az államfőt – vagyis Orbán Viktort – a mai parlamenti ciklusnál jóval hosszabb időre választják. Mondhatni, ez a fajta prezidenciális szisztéma demokratikusan és zökkenőmentesen működik az ötödik francia köztársaságban, de hazai változata a gyakorlatban alighanem inkább a tekintélyelvű putyini orosz példát követné. Az államelnök egy ilyen rendszerben a végrehajtó hatalom feje, és aktív jogrend-befolyásoló szerepe van. A paternalizmus intézményes megalapozásával elérhető a jobboldali kormányzás hosszú távú biztosítása. Különösképpen ha jól föltett kérdésekkel és jó időben rendezett népszavazással erősítik meg az új közjogi és hatalmi viszonyokat.

– Várható a választási rendszer átalakítása a Fidesz hatalmi érdekeinek megfelelően, a kisebb parlament létrehozásának népszerű programpontja jegyében. A jelenleg is kirívóan aránytalan választási rendszert az egyéni választókerületek súlyának további növelésével még aránytalanabbá tehetik, ezzel megvalósulhat az 1945 előtti magyar hagyományoknak megfelelő hegemón kormánypárt tartós berendezkedése. Megígérték a határon túli magyarok kettős állampolgárságának bevezetését, ha pedig ezt tető alá hozzák, nyilván nem tagadják meg tőlük a választásra való jogot, így megvalósulhat a 2006-os kampány mikolai álma: húsz évre biztosítják a hatalomban maradást.

– Aligha kétséges, hogy az 1998-as egész pályás letámadás, pozíciófoglalás és klientúraépítés kismiska volt ahhoz képest, ami egy nagyarányú Fidesz-győzelem esetén várható. Ha meggondoljuk, hogy már ellenzékben is milyen hatékonyan tudták működtetni az „árnyékállamot”, nem kell túl élénk fantázia elképzelni, hogy mi történhet a független intézmények teljes pártszolgálatosítása után. A kormányváltás után kilátásba helyezett megtorló büntetőpolitika (amit a posztpolti ügyészség érdekes működése is előrevetít) nem sok kétséget hagy, mit gondolnak a „független” igazságszolgáltatásról. Az MSZP közeli umbuldák felszámolása persze nagyon is indokolt és üdvös, csak éppen félő, hogy a „ne mi nyerjük a legtöbbet” óvatoskodó önkorlátozás megszűnése lenne az egyetlen igazi eredménye.

– Előrejelzéseiknek megfelelően feladják a világnézetileg semleges állam elvét, megpróbálnak leszámolni a felvilágosodás „romboló” hatású eszméivel, nem is beszélve a hatvannyolcas életmód-forradalom következményeiről. Ennek érdekében a történelmi egyházakat privilegizált helyzetbe juttatják a társadalmi tudat formálásában. Megkísérlik, hogy kvázi államideológiát vezessenek be az oktatásban, kiterjesztik és minél nagyobb mértékben „hivatalosítják” a jobboldal kulturális, ideológiaközvetítő, propagandahálózatát. Tovább duzzad a Fidesz-támogató médiabirodalom, folytatódik a kulturális és oktatási intézmények megszállása, amely a helyhatóságokban birtokolt hatalmi pozíciók révén már eddig is jelentősen előrehaladt.

Újra csak hangsúlyozni kell: a harmadik típusú prognózis érvényességét maga Orbán Viktor és a Fidesz támasztotta és támasztja alá. Lehet persze úgy tenni, mintha maguk sem gondolnák komolyan, amit előrevetítenek, csak az évek óta gyűlölködésbe hergelt, a „végső győzelemre” felajzott jobboldali tábor igényeihez alkalmazkodnának. Ez esetben viszont nem érthető, miért törnek olyan lehengerlő elszántsággal a kétharmados többségre és a tartósan hegemón hatalmi pozíció biztosítására. Márpedig hogy ez lebeg a szemük előtt, azt mindennél világosabban mutatja Orbán idei tusnádfürdői előadása és a Jobboldali korszak Európában címen megjelent, ideológiai alapvetésnek szánt cikke.10 Elméleti színvonaltalansága alapján lehet éppen jelentéktelennek minősíteni a fejtegetést, többen kifigurázták már a tényekre is fittyet hányó bugyuta megállapításait. Aczél Endre például rámutatott, tényekkel mennyire megalapozatlanul feltételez valamifajta történelmi jelentőségű jobboldali fordulatot, és vizionál a neoliberalizmustól fertőzött baloldal világméretű bukásáról.11 Még korábban, a Tusnádfürdőn elhangzottakon elámulva Kis Tibor mutatta be, miként állított Orbán mindent a feje tetejére, hogy igazolja abszurd állításait: a neoliberalizmus valójában baloldali gazdaságfilozófia, a nemzetközi pénzvilág a baloldali elittel azonos, a világválságot a nemzetközi baloldal mesterkedései okozták, s a válság éppen e modern baloldal bukását hozta el.12 Kár is volna tovább pazarolni a papírt Orbán elméleti téziseire, már csak azért is, mert Lévai Júlia alapos elemző írásában kimutatta a Fidesz-elnök okfejtésének fő defektusát: „…látszólag az európai bal- és jobboldal erőviszonyainak nagyléptékű alakulását és ezek általános állapotát írja le, valójában azonban a saját és személyes ellenfelei közt fennálló, pillanatnyi hatalmi helyzetet vetíti rá az egész európai szellemtörténetre”.13

Az Orbán által felvázolt kép mindazonáltal nem helyzetleíró, hanem a jövőt megelőlegező, a következő korszak politikájának megideologizálására szolgál. Eszerint a liberális globálkapitalizmus megbukott, magával rántva az ügynökéül szegődött nemzetvesztő baloldali és liberális pártokat. Ezek után már nem csupán a nemes jobboldali hagyományok, hanem az ugyancsak méltánylandó eredeti baloldali értékek képviselete is a Fideszre hárul. Aki a nagy nemzeti összefogáson kívül reked, az csak szélsőséges lehet. A baloldaliságukat elárult Horn–Medgyessy-Gyurcsány–Bajnai-féle liberál-globalisták a haza ellenségei, amint azt a népnemzeti baloldal kritikusai is szíveskednek úton-útfélen alátámasztani. Több mint egy évtizede szajkózza már a jobboldal vezére kirekesztő nézeteit, és most végre úgy tűnik, triumfálhat, beérett elszánt munkálkodásának gyümölcse: a több mint párt Fidesz Hazafias Népfront beteljesítheti küldetését, az egész nemzet képviseletét, a több mint miniszterelnök Orbán Viktor a nemzet apukájaként tündökölhet, a több mint kormányváltás garantálhatja végre, hogy senki illetéktelen és illegitim hatalombitorló nem zökkenti ki a helyes útról az ország szekerét.

Csak az a kérdés, hogy ha a leendő Fidesz-kormány – ellentétben azzal, amit hangoztat, viszont megfelelve a gazdasági prognózisokkal foglalkozó elemzők várakozásainak – racionális gazdaságpolitikára kényszerül, az vajon mennyiben befolyásolja a hatalmi-közjogi szférát érintő terveit. Elvileg megvolna az esélye, hogy egész eddigi politikáját feladja, populista ígéreteit sutba vágja, az őt ilyen esetben frontálisan támadó Jobbikkal keményen szembeforduljon, vagyis kormányra kerülve normális konzervatív jobboldali politikát folytasson. Legfőbb ösztönzője a külső kényszerítő erő, amelyet szabad lebecsülni, de túlértékelni sem érdemes. Az igazán befolyásos üzleti körök rendet, jogbiztonságot és kedvező gazdálkodási feltételeket akarnak, ha ezt megkapják, különösképpen nem zavarják a politikai rendszerben beálló változások.

Ha feltesszük, hogy a Fidesz kormányra jutva kétharmados többség híján nem tudja vagy nem akarja azonnal alapvető közjogi változásokkal hosszú távra bebetonozni hatalmát, korábbi kormányzása alapján feltehető, hogy szakaszokra osztja kormányzati ciklusát. Az elsőben agresszív térfoglaló hatalmi politika folytatása mellett nyilván hamar felismeri, hogy a válságkezelés idejére talonba kell tennie a Matolcsy–Bogár-féle magyarcsodás gazdaságpolitikai terveket. Teljesítik majd néhány negatív, az előző kormány által hozott intézkedés eltörlésére vonatkozó ígéretüket, mint amilyen a sok vizet nem zavaró ingatlanadó. A szidalmazott Bajnai-kormányéhoz képest azonban nem folytathatnak teljesen más gazdasági-pénzügyi politikát, nem engedhetik „elszállni” a költségvetést, nem duzzaszthatják fel a deficitet, nem sodorhatják a nemzeti valutát veszélyes pályára. A költekezés elmaradását nyilván erőteljes szimbolikus és hatalmi politizálással, látványos bűnbakkijelölő megtorlásokkal ellensúlyozzák. Minél több válságkezelő feladat, megszorító lépés marad rájuk, annál agresszívabb fellépésük várható. Hogy azután mi lesz? Feltehetően több műhely is intenzíven dolgozik mindenféle terveken, de valószínűleg maguk a Fidesz-vezetők sem tudják még, hogy mihez kezdhetnek. Nem egyszerűen titkolóznak, tanácstalanok. „It’s the economy, stupid” – ez volt Bill Clinton 1992-es kampányának egyik fő vezérlő elve, és ezt kellene a magyar politikusoknak meg a választóiknak is szem előtt tartaniuk. A mai súlyos bajok eredete és természete döntően gazdasági, ehhez képest itt a legnagyobb a bizonytalanság. Úgy tűnik, a Fidesz támogatói nem várják el választottjuktól, hogy mondjanak nekik valami érdemlegeset. Ez is arra utal, hogy a Fidesz várható győzelmének oka nem saját teljesítményében, hanem az MSZP és az SZDSZ kormányzati kudarcaiban, hitelvesztésében és morális problémáiban keresendő. Persze megérdemlik a sorsukat, de valamit kezdeni kellene azzal a milliónyi választóval, aki nem talál magának pártot, amelyikre jó lelkiismerettel szavazhatna. Olyan pártot, amely akadályt állíthatna a fenyegető kilátások valóra váltása elé.

Jegyzetek

1 Vásárhelyi Mária: A Fidesz elbitangolt radikálisai. Élet és Irodalom, 2009. április 24.

2 Az Orbán Viktor 2007. júliusi tusnádfürdői előadásán elhangzott inkriminált mondatok: „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző – genetikainak talán túlzás lenne mondani –, inkább fogalmazzunk úgy, hogy történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek.” Idézi: Népszabadság, 2009. július 25.

3 Ungváry Rudolf: A jobboldal kormányzása felé. Népszabadság, 2008. március 14.

4 Kis János: A választók üzenete és a koalíció kilátásai. Magyar Hírlap, 1994. július 16.

5 Tölgyessy Péternek a Politikatörténeti Intézet vitáján elhangzott szavait idézi: Masinisztát vagy mozdonyt cseréljenek? Népszabadság, 2008. március 13.

6 Papp László Tamás: Félni kell a Fidesztől? Válasz Bauer Tamásnak, avagy kísérlet az Orbán-fóbia gyógyítására. HVG Online, 2009. szeptember 8. hvg.hu/velemeny/20090907_fidesz_orban_bauer

7 Pelle János: Múltból megidézett démonok. Uo. 2009. szeptember 4. http://hvg.hu/velemeny/20090903_bauer_pelle_fidesz.aspx

8 A jobboldali szövetséghez tartozó Nemzeti Fórum 2009. szeptemberi lakiteleki értekezletén nyilatkozott úgy Kövér László, hogy a Fidesz ellenfélnek tekint mindenkit, aki jelöltet állít a választásokon. Vö. „Be kell lépni a Fideszbe”, Népszabadság, 2009. szeptember 17.

9 Vö. Debreczeni József: Orbán mérlege. Népszava, 2009. május 26.

10 Orbán Viktor: Jobboldali korszak Európában. Magyar Nemzet, 2009. július 25.

11 Aczél Endre: Jobboldali zöldségek. Népszabadság, 2009. szeptember 10.

12 Kis Tibor: Vége a történelemnek? Népszabadság, 2009. július 20.

13 Lévai Júlia: Nincs is ellenfél – győztem! Élet és Irodalom, 2009. augusztus 19.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....

Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon Ripp Zoltán Gyűlöletpolitika Magyarországon Ha majd a jövő történészei...

Ripp Zoltán: Rendszerváltók változásai A kelet-európai rendszerváltó "annus mirabilis", a csodákat hozó 1989. esztendő...

Ripp Zoltán: A rendszerellenzékiség dilemmái és a kiútkeresés Mi lesz Orbán után? Mikor lesz Orbán után? Hogyan érhető...

Ripp Zoltán: Jobb- vagy balmagyar – Az ungváryzmus téziseiről „Sokan voltunk, de nem elegen” – foglalta össze annak idején...