Parászka Boróka: Egy másik ház

 

Egy másik ilyen ház, ami zsúpos volt meg tömés volt, a Baksa Kálmán bátyám háza, az büszke is volt nagyon rá, mert amikor a háborúban potyogtak a bombák, fölszólt az amerikai pilótának, hogy aszongya: “Ezt baszhatod, koma, ez hatvan centis tömésfal, ezt nem baszod át.” És bement az istállóba etetni, közben meg bumm, bumm, és amikor kijött, látja, hogy egy kicsit le van dőlve a házának az egyik sarka. Föltolta az öreg a kalapját a feje búbjára, és azt mondta: “Híjnye, ezt nem gondutam vóna.”

Milyen házban is élünk?

Mondanám, hogy milyen házban élünk Magyarországon, hogy milyen ház Magyarország, de nem mondhatom, mert én személy szerint nem itt élek. Mondanám, hogy itt Romániában, no de hát azért éppannyira élek Romániában is, mint Magyarországon (hol is élek?), legalábbis a tények, az érzetek és a kapcsolatok szintjén. Mint nagyon sokan mások. Innen oda írok, onnan ide olvasok, jönnek-mennek az üzenetek, “átbeszélek” (átbeszélünk), átutazok (átutazunk), átdolgozok (átdolgozunk), közösen vagyok (vagyunk), ez az ide-oda kiegészíti és feltételezi egymást, van valamiféle közös mi, tehát jogos a kérdés, hogy ha ez a közös mi van, akkor hol van? Ha már a mik vogymuk kérdést az eltelt kilencszáz év alatt nem sikerült tisztázni, legalább a hol vogymuk kérdésre kellene tudni adni egy egyszerű és pontos választ. Hogy hogy van ez a mi, azt nem érdemes megkérdezni, 2008-ban elég nem jól, akár innen oda, akár onnan ide nézzük a dolgokat.

Hiába sorolom fel, hogy ahol vagyunk, az Magyarország és Románia, mert lassan már ez a két ország sincs. A határon nincs ellenőrzés, a sikerek és a problémák akadálytalanul áramolnak. A munkanélküliség, az álláshiány úgy jár át az egykor volt határokon például, mint huzat. Az egyik oldalon felelőtlenül kinyitnak egy ablakot, a másik oldalon tombol a légörvény. Össze vagyunk zárva, vagy egymásra vagyunk nyitva: ez a 2008-as szigorú tanulság. És pont ebben a nagy közös miben nem találjuk magunkat.

Ki gondolta volna, hogy gyakorlatilag megszűnnek ezek az országok?

És ki vette ezt a bomlást észre egyáltalán? Azt sem tudjuk igazán, hogy ezek az országok mik voltak valaha, ha már nincsenek (pedig még sok mindenben úgy tesznek, mintha lennének, nemzeti gárdákat cipelnek a hátukon, holott hol van már a nemzet; szlovák-magyar konfliktusokat éleznek, mindenféle nemzetpolitikától mentes előre megfontolt és kitervelt aljas indokkal elkövetett belpolitikai céllal). Mennyi értéke, valós tartalma volt a nagy nemzeti diskurzusoknak, szimbólumháborúknak, a nagyon is valóságos határok milyen valótlanságokat zártak el, választottak el? Nemzeti ideológiák (és ráépített politikai rendszerek) márpedig voltak, mi maradt belőlük, és mivé lettek? Romániában ebben az évben váratlanul – az RMDSZ számára váratlanul – kimaradt a magyar érdekképviselet a kormányból. Markó Béla jól hallhatóan szisszent fel: “Híjnye, ezt nem gondutam vóna.” Pedig gondolhatta volna, mert a magyar kisebbségi politikai gyakorlat ma Romániában nem más, mint politikai alkuhelyzet. Nem nemzeti stratégia, nem a kulturális önmeghatározás és önfenntartás gyakorlata, hanem egy adott politikai adok-veszeken, történetesen a romániai adok-veszeken belüli hazárdjáték, valódi fedezet és tartalékok nélkül. Az erdélyi magyarság ma semmit nem tud mondani a romániai társadalomnak: az előbbi időn és teren kívül működik, sokkal inkább, mint az utóbbi. Teljesen lényegtelen, hogy ez a szervezet éppen a magyar kisebbséget állítja csatarendbe, nagyon fegyelmezett csatarendbe, ha kell. Jelentését vesztette (ilyen vagy olyan okból) az erdélyi magyar politika. Maradt néhány politikus és egy csikorgósan működő párt, amely így vagy úgy arról akarja meggyőzni partnereit újra és újra, hogy nélkülözhetetlenek a kormányzásban. Hát nem nélkülözhetetlenek. Azért nem nélkülözhetetlenek, mert az RMDSZ-ből sem maradt más, mint a politikai gépezet, nem tudta időszerűen újrafogalmazni a saját, erdélyi magyar mondandóját. Azért nem nélkülözhetetlenek, mert a szervezet feladatait immár ellátja más, a román pártok rugalmasabbak, időszerűbbek lettek, mint az elöregedett, zsúpfedeles, tömött falú kisebbségi magyar szervezet. Rég érvényét vesztette a “híd” szerep, hogy majd az erdélyi magyarság közvetít itt az országok között. Van közvetítés, egybeolvadás, közös csőd is: de mindez túl minden nemzetin, románon és magyaron, a régi, véresnek és végzetesnek hitt konfliktusokon. Tényleg: ki gondolta volna, hogy mindez odalesz?

Közös akol ez már, ez a két ország. Gazdasági fellendülés esetén (elevenítsük fel a 2007-es divatszót) jön-megy a tőke, beruház, munkahelyet teremt (kis civódás a munkaerő felett, amiből ilyenkor mindenhol kevés van), itt is, ott is. Válság esetén (ez most a 2008-as divatszó) közös a kiakolbólítás, munkaerő átkergetése a nem létező határokon (ilyenkor munkaerőből mindig több van a kelleténél). Nem külön-külön kis pitvarok ezek az országok, külön-külön kis groteszk, égre öklöt rázó gazdákkal, uramokkal és bátyámokkal immár. Nincsenek becsukható kapuk, elreteszelhető ajtók, nincs elzárkózásba menekülés, hiábavaló a kerítésen átkiabálás. Ebben a sikerre és kudarcra egyaránt egymásra nyitott térben az is megkérdőjeleződött: van-e egyáltalán gazda, aki rendet rak, zsúpol, falat töm, vagy hiába minden helyi barkácskísérlet, a dolgok valahol máshol, másként dőlnek el. Más gazdálja a portát vagy portákat, amiről sokáig azt hittük, hogy a miénk. Azaz miénk itt a tér, hát persze, ez a fekete, ormótlan, alaktalan lyuk, amelyben élünk, amely néha gyorsan kivirágzik, és amely hirtelen sorvasztja el egynyári virágait. Az is lehet, hogy nem gazdálja senki, a száz évvel ezelőtti jövendölés csak annyiban igaz, hogy dudva és muhar nő itt pillanatok alatt (ahogy felrémlik a válság), de egyáltalán nem vad ez a mező, sokkal inkább tehetetlen és bamba. Hiába akarjuk térképen rendszerezni, meghatározhatóvá tenni, hogy hol élünk. Ez a mi nagy, mindeddig meghatározhatatlan kérdésünk. Nem volt elég erre sem a gazdasági fellendülés, csatlakozási eufória, nem született neve és arca a térnek. És nem elég erre a gazdasági sokk sem, a bukás és a kiábrándulás. Nem teremtett ez közös házat. A régi nemzeti ideológiák romjai, kelet-közép-európai országnyi ólak hagyatéka pedig már nem használható semmire. Nem viszonypontok, nem referenciák. Épp annyira nem létezők most, mint amennyire nem létezők voltak erőszakos működésük idején.

Nevezzük Európai Uniónak ezt a térséget, ha ez egyáltalán jelent valamit, valamiféle egységet élményben, formában, térben. Milyen házban élünk itten? Hát, ha jól megnézzük, sem a közös sikerélmény, sem a közösen elszenvedett kudarcélmény nem hozott egyelőre semmiféle egységet. Mert a nyolcadik kerület házai sokkal jobban különböznek a tizenkettedik kerület házaitól, mint a Szatmárnémeti vagy Kolozsvár szívébe egykoron (valamikor a világháborúk előtt és között) épített bérházaktól, és nem lehet összemérni Bukarest óvárosának délies karcsú fehér épületeit Dunaújváros és a többi hasonló sorsú kisváros betonrengetegeivel. Tényleg: minél inkább veszítik el régi körvonalaikat ezek az országok (patetikusan: hazák), annál inkább nyilvánvaló, hogy mennyire nem egy térben élünk, mennyire nem azonos világokban. Nem-terekben és nem-világokban. Erre csak akkor jön rá az ember, ha egymás mellé illeszti az egymáshoz nem illeszthető szilánkokat, a bérházakat a villákhoz, a lakótelepeket a hagymakupolás, csavaros oszlopú ortodox utánérzésekhez. Nem is lenne baj, hogy ennyire sokféle, sokdimenziójú ez a tér, ha nem lenne minden túl közel egymáshoz, ha nem csúsznának egymásra ezek a terek és világok, ha nem oltanák ki egymást. Konfliktusaink végzetesebbek a nemzetiként értelmezett, történelmi és kulturális dimenziókkal mélyített, túlmagyarázott konfliktusoknál. Az új magyar szélsőjobb, mint ahogy kelet-európai testvérei és ősei, zsigeri konfliktusokat hordoz. Ne akarjuk megérteni a román-magyar napi ellentéteket, a szlovák-magyar nyilatkozatháborút. És ezzel a rettenetes szóval, hogy cigánybűnözés, se akarjunk kezdeni semmit. Én eszem, te pedig dögölj éhen - valahogy ilyen, ennyi az üzenet.

Jó lenne egy nagy közös metafora erre a térre, amiben élünk, jó lenne, ha végre felfedeznénk, hogy belakható, megnevezhető, hogy van bejárat, és hál’ istennek van kijárat is, és van házszám, utcanév, irányítószám. Hogy valahol vagyunk. Vagyunk. Ez milyen megnyugtató bizonyosság lenne! Tiszta udvar, rendes ház! Rögtön kiszögeznénk a bejáratra, akármilyen legyen is az udvar meg a ház. A lényeg a cégér. És ha már megvan ez a bizonyosság, ha megvannak az elveszett, de inkább soha fel nem is rajzolt koordináták, akkor onnantól kezdve felszabadulhatnánk, vidámkodhatnánk. Visszafelé is. Ezzel a bizonyossággal a hátunk mögött tudnánk nagyokat röhögni (végre) Horthy Magyarországán, Ceausescu Romániáján, ezeken a kitalált és erőszakosan fenntartott látszatvilágokon, amelyek végre megtalált valóságos terek fényében válnának végleg köddé. De jó is volna egy ilyen megnyugtató jelen idős bizonyosság! Milyen jól el lehetne élcelődni azon, hogy zsúpos-töméses ház ez a miénk. Röhöghetnénk a szegénységünkön (amely szegénység nem igaz, legalábbis nem teljesen, mondjuk, ha a villanegyedek felől nézzük a tömbháznegyedeket, vagy ne adj’ isten, Európán kívülről nézzük a mi viszonylagos, tiszta vízzel, oltóanyaggal és létminimummal mégiscsak ellátott kis európai szalonnyomorunkat). Rázhatnánk az öklünket egy frappánsra fabrikált jegyzet erejéig, hogy itt aztán potyoghatnak az ilyen-olyan gazdasági-politikai bombák, ezt a mi házunknak a tömött-zsúpolt fedelét-oldalát nem bassza át semmi.

A helyzet azonban, hogy nincs egyetlenegy metafora, és kis világaink bizony hogy kioltják egymást, már ha tudnak egymásról, ha észreveszik egymást, és nem néznek el rezzenéstelenül, érdektelenül és részvét nélkül egymás feje felett.

Szó, mi szó, mi magunk baszunk ki magunkkal. Ettől vagyunk mi. Nincs még egy szerencsétlen, csóró, áporodott zsúpfedelű, omladozó tömött oldalú házikó sem ebben a térségben, amire úgy, a közös identitás kedvéért és a magunkat valahol tudás kedvéért azt mondhatnánk, hogy ez a mi otthonunk. Ami közös, az a nagy otthontalanság érzete. 2009-ből a száz évvel ezelőtti Adyra visszatekintve bizony tudni már, hogy itt nem minden egész törött el, nem törött el semmi. Eleve szilánkos, széteső és huzatos a mi nem létező házunk. Kéne egy másik ház.

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Mindennapi horrorunk Parászka Boróka Mindennapi horrorunk Két bűneset bonyolódik jelenleg a...

Parászka Boróka: Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot? Parászka Boróka Miért loptak Koszovóban a románok magyar kabátot?...

Parászka Boróka: Magyarvallás Októberben népszámlálási kampány volt, rosszul sikerült. Sokáig próbáltam úgy tenni,...

Parászka Boróka: Társadalmi szívbéke Azt mondja egy régi cimborám… – vannak az embernek cimborái,...

Parászka Boróka: Nó szpík Dédapám házában, ott, ahol kissé rögeszmésen olvasgattam a Buddenbrook-házat, volt...