Sárközy Tamás: Amit nem láttunk, de ma már látszik a sportban

 

1. Eléggé elfogadott társadalomtudományi megállapítás, hogy a szocialista gazdasági rendszerről a polgári piacgazdasági rendszerre való áttérés Magyarországon evolutív módon, az 1960-as évek elejétől folyó piacosítási reformfolyamatból kinőve, a politikai rendszerváltozás előtt mintegy egy évvel bekövetkezett. A gazdasági rendszerváltozásnak volt intézményi stratégiája, jogalkotási programja. A piacgazdaság hordozó törvényeinek létrehozása, valamint a tömeges rendszerváltoztató privatizáció befejezése az első két kormányzati periódusban, lényegében 1997-ig megtörtént. Az Európai Unióba való belépésünk intézményi szempontból ugyancsak zökkenőmentes volt.

A politikai rendszerváltozás lebonyolítása, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia létrehozása a világpolitikai átalakulás folyományaként 1989 és 1991 között szintén megtörtént, mégpedig békés, tárgyalásos módon. Az evolúció itt is egyértelműen látszik, a rendszerváltoztató törvényeket javarészt már 1989-ben meghozták. Az Antall-kormány politikai stratégiája is egyértelmű volt: a fő cél a tradicionális polgári parlamenti rendszer helyreállítása volt.

2. A korábban elállamosított “humán” társadalmi területeken azonban ilyen stratégia nem volt, lényegében sodródtak a rendszerváltozás folyamatában. Ez a megállapítás igaz szerintem a tudományra, a művészetre, a kultúrára, az oktatásra, az egészségügyre és a sportra is. A sportban sem az evolúció dominált, gyökeresen, forradalmi módon megváltozott a helyzet, ez az objektív változás azonban 1989-1990-ben a sportélet résztvevőinek tudatában alig jelent meg. Élvezték a szabadságot, örültek a sportszövetségi-sportegyesületi autonómiának, annak, hogy megszabadultak az állami sportirányítás bürokratikus korlátaitól, de azt, hogy gazdaságilag is alkalmazkodni kell a viharosan keletkező magyar “újkapitalizmus” adottságaihoz, szinte nem is érzékelték. Pedig a forradalmi változás hosszú távú következményei 1990-ben is egyértelműen előreláthatóak voltak.

3. Egyértelmű volt, hogy az állami álamatörizmusnak, az állami fiktív sportállásoknak vége, és a szabad kereskedelem, illetve a nyitott határok következtében az élsportolói csempészési biznisznek is leáldozik. A gazdaságban tájékozottabbak azt is sejtették, hogy ha Magyarországon erőltetett ütemben privatizáció megy végbe, az új privát tulajdonosok jelentős része az állami vállalatokba mesterségesen beépített sportfeladatokat-sportlétesítményeket le fogja építeni (főleg az élsportot, a dolgozók sportját talán kevésbé). A privatizációs ellenérték nagyságában nagyon érdekelt magyar állam nem fog a befektetőkkel olyan szerződéseket kötni, amely kisebb vételár fejében biztosítaná a sport további finanszírozását (hasonló volt a helyzet a vállalati kulturális-szociális intézmények tekintetében is). Azt is tudták a gazdaságot jobban ismerők (ilyen sportvezető persze kevés volt), hogy a multinacionális vállalatok – a magyar nagyvállalatok háromnegyede, a bankok 90 százaléka, a biztosítók 95 százaléka került külföldi kézbe – amíg befektetéseiket vissza nem nyerik, addig magyar sportban alig fognak szponzorálni (legfeljebb az anyavállalathoz kötődő nemzetközi szupereseményeket – lásd Forma-1), és ugyanez lesz a jellemző a tőkeszegény magyar kis- és középvállalatokra is, amelyek először tezaurálásra fognak törekedni. Másik oldalon a sportszövetségeknek-sportegyesületeknek az üzleti, a sportpiaci működés, a szponzoráció, a merchandising teljesen ismeretlen volt, nehezen barátkoztak meg vele, sok sportszervezet a mai napig képtelen modern marketingmunkára. A sportszponzorációt összetévesztik a mecenatúrával, az üzleti élet képviselőivel is úgy tárgyalnak, mint a puha költségvetésű állammal. De üzlet ellenszolgáltatás, teljesítmény nélkül nincs (persze üzleten nem a korrupciót, pénzmosást kell érteni).

Mindebből következett a tárgyilagos szemlélő számára, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező magyar élsport a rendszerváltozás után törvényszerűen jelentős veszteségeket fog elszenvedni. Ezt a szükségszerűséget azonban a magyar sport állami és civil vezetői többségükben nem látták; kisebbségük ugyan látta a veszélyt, de csodát várva ámította magát, és nem akarta tudomásul venni a közelgő feketelevest.

4. A reményt a központi költségvetési, illetve az önkormányzati állami támogatás jelentős megnövelésének vágya éltette. Ez a remény persze hosszú távon nyilván megalapozatlan volt, hiszen az ország 1990-ben már vagy húsz éve teljesítményhiánnyal küszködött, ciklikusan ugyan, de állandósultan költségvetési deficit és államadósság-növekedés volt jellemző a magyar államra. Az pedig elvi szempontból volt nyilvánvaló, hogy az autonóm civil szervezeteket, tehát a sportszövetségeket-sportegyesületeket az állam többé nem tarthatja el. Polgári államban ugyanis az egyesületeknek-szövetségeknek mint civil szervezeteknek saját maguknak kell létfenntartásukról gondoskodniuk, működési költségeikhez csak kiegészítő jelleggel járulhat az állami támogatás. Ezt különösen aláhúzza az a tény is, hogy a polgári önszerveződés szabad lehetősége folytán egyre több az éhes száj: egyre több sportági szövetség, helyi sportegyesület alakult a rendszerváltozás után. Most már nem mondhatja az állami sporthatóság, hogy például nálunk rögbi vagy amerikai futball, esetleg profi ökölvívás pedig nem lesz. Sajnos ma is számos olyan sportszövetségünk-sportegyesületünk van, amely még mindig túlnyomórészt állami támogatásból él, holott régóta vagy saját lábra kellett volna állnia, vagy meg kellett volna szűnnie. (A keletkező új sportágak szinte természetszerűen csak saját erőn alapulnak.)

Az állami finanszírozás – az állami támogatások rendszere – felépítésében sajnos minden reményünk ellenére nem változott. Bázisalapú, szervezetcentrikus, élsport-, illetve nyáriolimpia-centrikus. Holott az államnak alapvetően

- konkrét sportprogramokat, az élő sportot és nem a szervezeteket,

- továbbá a gyermek-, ifjúsági és diák-, illetve utánpótlássportot kellene támogatnia, és figyelembe kellene vennie a lakosság sportolási szokásainak, életmódjának, valamint életkori változásainak hatását is. A sport, a testkultúra ugyanis a népegészségügy fontos tényezője.

A sportfinanszírozás értelmezése terén tehát jóval kevesebb előrehaladás történt, mint ami 1990 körül várható volt. A civil sportvezetők többsége változatlanul az államtól várja valamennyi problémájának megoldását. A sportszakma tartalmi kérdései egyre hátrább szorulnak; az államtól-önkormányzattól való pénzkunyerálás az elsődleges. Az önkormányzásból származó demokratikus lehetőségekkel – majd húsz év után is – alig tudnak a sportszervezetek élni. Például az állami támogatás rendszerint fennragadt a sportági szakszövetségek vezetésénél, a válogatottaknál, az elitsportnál, holott a szakszövetség költségvetéséről a sportegyesületi képviselőkből álló közgyűlés dönt, és “lejjebb” vihetné az állami támogatást a sportegyesületekhez. Az önkormányzás kihasználása helyett állami beavatkozást sürgetnek, azt kívánják, hogy az állam a sportszövetségek mellett közvetlenül az egyesületeknek is adjon stb. Túlzott mértékben fennmaradtak a nagy önköltségű, számos sportági szakosztályból álló úgynevezett ernyő-sportegyesületek is.

5. Az is előre látható volt, hogy az élsportban eltűnik az amatörizmus, profivilág jön, a hagyományos egyesületek mellé felfejlődnek a gazdasági társaság formájában működő sportvállalkozások. Azt azonban aligha gondolta volna bárki 1990 körül, hogy a változás ilyen iszonyú sebességgel történik, és lényegében amatőr ma már nem tud élsportolóvá válni. Az információs társadalom, a képlavina és a fiskális globális turbókapitalizmus következtében az olimpiák és a világ-, valamint kontinentális bajnokságok hatalmas nemzetközi üzleti vállalkozássá váltak, sőt a látványsportágak nemzeti bajnokságai is, mégpedig rengeteg idegen nemzetiségű sportolóval. Az olimpián egy-két sportág kivételével (pl. ökölvívás, félig a labdarúgás) most már profi világsztárok indulnak (NBA-kosarasok, NHL-jégkorongozók, világelső teniszezők) – Every Brundage elnök forog a sírjában. A nemzetközi élsportban a televíziós bevételek, a sporteseményekkel kapcsolatos immateriális javak értékesítése elsődleges bevételi forrássá vált. Az óriási üzlet sportolói szuperteljesítményeket igényel, amely viszont teljesítményfokozó szerek és módszerek nélkül aligha lehetséges. A nagy sportversenyek – itt persze az egyes sportágak között óriási különbségek vannak – orvosi és gyógyszerészeti vetélkedővé váltak, amelyben a doppingellenes fellépés kicsit olyan, mint amikor a kutya ugatja a holdat. És ehhez a világhoz kellett alkalmazkodnunk egy szocialista sporthagyományokkal teli kis országban, ahol a sportpiac szükségképp viszonylag szűk. Ráadásul a tradicionális nyári olimpiai sikersportágaink többsége – kajak-kenu, öttusa, birkózás – nem látványsportágak, kiesnek a nemzetközi sportélet fő áramlatából. Ezt aligha lehetett húsz évvel ezelőtt látni.

Magyarországon az elmúlt két évtizedben sokban megváltozott a sport szerkezete. Egyfelől a kapitalizmusban szükségképp kialakul a “gazdagok” sportja is – tenisz, lovaglás, vitorlázás, golf. Miközben a “szegények” népszerű sportágaiban a sportlétesítmények pusztulnak (labdarúgópályák eltűnése), szaporodnak a tenisz- és golfpályák, megjelenik a lovaspóló, a falusi tekepályát a bowlingközpont és az óránként több ezer forintért bérelhető fallabdapálya váltja fel. Óriási fejlődés megy végbe a technikai sportokban, az autó- és motorsport mellett a repülő- és vízitechnikai sportok tömege bukkan fel. A sportközvetítő kereskedelmi televíziók elszaporodásával bejönnek Magyarországra az úgynevezett extrém sportok (pl. gördeszkasportok). Óriási fejlődésen mennek át a téli sportok is – korcsolyázás, síelés, szánkó, bob. Nyitott a határ: amit a magyar természeti adottságok nem tesznek lehetővé, az elérhető Ausztriában, Szlovákiában, Szlovéniában. Mindez további konkurenseket jelent a tradicionális olimpiai sportágaknak, amelyek ebből a tényből egyelőre nem kívánják a következtetéseket levonni, versenyképességüket növelni.

6. Óriási – előre nem látott – változások mentek végbe a lakosság sportkultúrájában is. Az 1950 és 1970 közti időszakban a sport elsődleges volt a gyerekek, az iskolások számára; ma a sport csak egy a szabad idő felhasználásának számos más lehetősége közül, és a társadalmi kiemelkedésnek sem egyetlen útja. A sportolás mint a szórakoztatóipar része versenyben áll a számítógépezéssel, az internetezéssel, a játéktermek gazdag választékával. A sporttelevíziók özöne a szobába hozza a világ elitsportjának legkiemelkedőbb eseményeit, és ez túlzott igényeket támaszt a magyar sport színvonalával szemben. Aki hétvégén megnéz néhány angol Premier-liga labdarúgó-mérkőzést, aligha megy ki a lassított felvételnek tűnő magyar bajnoki mérkőzésre. Így a nézőszámok a sporteseményeken – a show-jellegű rendezvények kivételével – húsz év alatt jelentősen estek, az emberek inkább beszélnek a sportról, és nem az egyre jobban elavuló, düledező sportlétesítményeket látogatják, ahol ráadásul ki vannak téve az egyre gátlástalanabb sporthuligánok ocsmány szövegeinek és randalírozásának. A nézőszám drasztikus csökkenéséhez hozzájárult a magyar labdarúgás húsz évvel ezelőtt aligha látható drasztikus mélyrepülése is, szakmai, gazdasági és totális erkölcsi csődje. A magyar sport valamikori zászlóshajója elsüllyedt a “haveri kutyák” között, és a teljesítmény nélkül 1998-ban profivá nyilvánított magyar labdarúgás “élvonalának” silány állapota súlyosan megkárosította a magyar sport egészét (ezen elkésve létrejött különböző gyermek- vagy diáklabdarúgó szerveződések, illetve akadémiák végre próbálnak segíteni, de az első esetleges eredmények csak további mintegy egy évtized után várhatók). Azt is nehéz lett volna elhinni 1990-ben, hogy húsz év múlva Budapesten csak omladozó stadionok lesznek, hogy úgy kérünk majd Európa-bajnokság-rendezést, hogy szinte egyetlenegy UEFA-selejtező labdarúgó-mérkőzés lejátszására alkalmas pályánk sincs.

7. A gyermek- és ifjúsági sport, az ifjúság testkultúrája és ezáltal a népegészségügy napjainkra Magyarországon egészen lehangoló állapotba került. Persze itt is van ellenfolyamat, de csak a lakosság módosabb rétegeinél – fitness, wellness, rekreációs sport stb. Ez az ellenfolyamat továbbá jóval csekélyebb, mint a lecsúszó rétegek mozgásszegény életmódja, gyerekeink-unokáink edzetlensége. Ezen csak az állami sportköltségvetés radikális átalakításával lehetne segíteni, amelynek egyik áldozata nyilván a tradicionális élsport, ez utóbbi viszont – természetesen – minden erejével, erős társadalmi kapcsolatrendszerével védi eddigi kivételezett pozícióit. Pedig gigantikus sportlétesítmények-sportesemények tervei helyett a tornatermek-tanuszodák tömegére lenne szükség. Sok sportvezető szerint mind a kettő kell, többek között azért is, mert az élsport eredményei ösztönzik a gyerekeket sportolásra. Ez az érvelés igaz, de a magyar költségvetés jelenlegi (és feltehetően hosszú évekig még tartó) helyzete a sport valamennyi területének nemzeti sportstratégiájában vizionált egyszerre történő jelentős fejlesztését – ha reálisan gondolkodunk – nem teszi lehetővé. Végre az állami költségvetésben, a támogatásoknál a gyermek-, ifjúsági és a szabadidősport elsődlegességéig kellene eljutnunk. A magyar elit-élsportnak át kell állnia alapvetően üzleti finanszírozásra, és amíg ez nem történik meg, össze fog szűkülni. A lakosság döntő többsége ugyanis ha választani kell öt olimpiai aranyérem finanszírozása vagy 500 tanuszoda között, ma már – ez 1990-ben feltehetően nem így volt – nagy valószínűséggel az utóbbit fogja választani. Örül a kajak-kenu aranyérmeknek, de elsődlegesen azt akarja, hogy az ő gyereke üljön a hajóban, az ő gyereke ússzon, drága amerikai centerek importja helyett az ő gyereke kosárlabdázzon.

A pekingi olimpiával véget ért Magyarország sportnagyhatalmi álma – ez hamarabb, már 1996-ban, 2000-ben vagy 2004-ben is megtörténhetett volna. A szocialista idő utánpótlás-neveléséből származó 1990 előtti tartalék elfogyott. Mindez azért nem látszott eddig, mert szerencsénk volt, most Pekingben viszont nem volt. Az, hogy sportoló nemzet vagyunk – amit az Országgyűlés által szinte egyhangúan elfogadott nemzeti sportstratégia sugall -, önáltatás. Nyugat-Európában a lakosság 30-40 százaléka sportol rendszeresen, nálunk ez 7-9 százalék (a 6 és 18 év közöttiek 6 százaléka sportol csak szervezetten).

Ugyanakkor a magyar sportszervezetek adminisztratív működési költsége több mint kétszerese átlagban a nyugat-európainak. A civil sportéletben öt sportköztestület és két sportközalapítvány működik nagy költséggel. A sportolók (volt sportolók) személyi juttatásai is kirívóan széles körűek, illetve a magyar jövedelmi viszonyokhoz képest magasak. Erre kirívó példa a pekingi olimpiai, illetve paralimpiai viszonylag gyengébb szereplést követő sportolói-edzői-vezetői állami jutalmazás, amely összességében mintegy 2 milliárd forint volt, a sport éves költségvetési állami támogatásának körülbelül egyhatoda. Az olimpiai jutalmazás összege elérte az olimpiai felkészülés összköltségét, a paralimpiai mozgalom pedig a négyéves ciklus során összesen a felét kapta, mint amit most személyi jutalomként szétosztottak. Omladozó sportlétesítmények, elavult, balesetveszélyes sportszerek az egyik oldalon, a Kossuth-díj kétszerese egy olimpiai negyedik helyezettnek a másik oldalon. A magyar sport cifra nyomorúságban él, a vadkapitalizmus ötvöződik feudális dzsentroid, illetve késő sztalinista adminisztratív-bürokratikus megnyilvánulásokkal. 1990-ben még azt hittük, hogy ez a deviancia hamarabb felszámolódik.

A magyar sport kulturális-erkölcsi színvonala is jelentősen romlott az elmúlt húsz évben – az átállással járó veszteség e téren előre látható volt, de mélysége, mértéke aligha. Ez a jelenség összefügg a magyar sport túlpolitizáltságával is, amire egyáltalán nem számítottunk 1990 körül, de az Amerikából beszüremlett médiamarketing politizálásnak-kormányzásnak szinte szükségszerű eredménye. A gyűlölködésig menő politikai harc befonta a sportot is, és a sporttal – minden verseny és vetélkedés ellenére – együtt járó együttműködést és baráti szellemet roncsolja. Ehhez hozzájárul az eredményességhez fűződő óriási anyagi juttatásokra való törekvés is, amely kivételre szorítja a fair play szellemét.

8. A helyzet persze sosem reménytelen. A magyar sport – és ezt talán a világgazdasági válság elősegíti – alkalmazkodási kényszerhelyzetbe került. Rövid időn belül gyökeresen meg fog változni az állami finanszírozás rendszere, nem lehet többé az államból élni. A saját erőre (háztartásokra, vállalatokra) támaszkodó sportszervezetek erősödni fognak, az átállni nem tudók vagy nem akarók megszűnnek. Az állami támogatásoknál a hajdani elitsport viszonylag háttérbe fog szorulni az úgynevezett tömegsporthoz, az ifjúsági és a szabadidősporthoz képest. A tradicionális nyári olimpiai sikersportágaink nagyon nehezen fogják a régi eredményeiket hozni. Végbemegy tehát az arányváltozás az állami támogatásoknál. Emellett az államnak szociális szerepet is kell játszania a sportban: ösztöndíjak a szegény tehetségeseknek, esélyegyenlőtlenségeket csökkentő programok, fogyatékkal élők sportjának támogatása stb. Ha pedig véget ér a recesszió, a magyar GDP-ben is talán növekedni fog a sport részaránya, mégpedig alapvetően nem állami forrásokból. Talán elcsitulnak a politikai harcok, megszűnik a sport túlpolitizálása.

 

 

Kapcsolódó írások:

Sárközy Tamás: Az újraértékelendő államszervezetünkről Az állam szerepével kapcsolatos mindig is ciklikusan felerősödő vitát –...

Sárközy Tamás: Egy év után Sárközy Tamás Egy év után A kormányzás átalakításának tapasztalatairól...

Sárközy Tamás: A kormányzás modernizálásáról Sárközy Tamás A kormányzás modernizálásáról I. A kormányzás jellegének...

Szetey Gábor és Sárközy Tamás a Fapados Szalonban: A közigazgatás fogyókúrája az egészségesebb életért Szetey Gábor és Sárközy Tamás a Fapados Szalonban A...

Valóban operáljunk? – Sárközy Tamással beszélget ifjú Korsós Antal a magyar labdarúgásról Valóban operáljunk? Sárközy Tamással beszélget ifjú Korsós Antal a...