Ludassy Mária: Elkészült a leltár?
Az 1988-as esztendő számomra biztos nem a rendszerváltás éve. Változatlanul féllegálisan (azaz az 1968-as tiltó határozat formális visszavonása nélkül) taníthattam 60 forintos órabérért az ELTE-n, s közéletinek nevezhető tevékenységem – a TDDSZ rehabilitációs bizottságában – az MSZMP májusi kongresszusán Kádár által személyesen elítélt rendszerellenes valaminek minősült, ami persze már legkevésbé sem érdekelt. Az már inkább, hogy az Akadémia – mely 1973-ban oly lelkes volt a párt által elrendelt kirúgások teljesítésében – most nemigen lelkesült a “filozófusper” áldozatainak rehabilitálásáért, Berend T., a reformközgazda, akadémiai elnökként Láng István titkárhoz utasított – ám a vonatkozó levelezésünk egy az egyben megtalálható a III/III-as dokumentumaim között, holott nem is postai forgalomban, hanem az Akadémia épületében kézbesítettük kérvényeinket. A TDDSZ tevékenysége különben 1989 folyamán (egészen 1990 februárjáig) igencsak izgatta e nemes szervet, mert minden megbeszélésünket rögzítették, így bár magam a pártszerveződésekben nem vettem részt, mégis tisztes megfigyelési adathalommal rendelkezem a rendszerváltás évéből. S most, hogy megint – hanyadszorra! – elszabotáltatni látszik a Kenedi-bizottság jelentéséből következő politikai döntés, szeretném leszögezni, hogy ez nemcsak az “információs kárpótlástól” foszt meg, azaz a múlt – ha úgy tetszik öncélú – megismerésének lehetőségétől, hanem az azóta történtek megértését is ellehetetleníti. Mert mi megbocsáthatunk a hajdani feljelentőknek (bár én nem vagyok olyan jó keresztény, mint Kenedi Jancsi), ám ők nem tudják megbocsátani nekünk hajdani denunciálásaikat, s sokszor az egyetemen és az Akadémián ugyanazoktól függünk – legfeljebb néhányan jelzőt cseréltek, s most nem tudományos, hanem nemzeti szocialisták…
1989. március 15-ének volt valami rendszerváltó hangulata: nem kellett már félni a rendőröktől (és nem kellett még félni a félfasiszta csürhétől sem), Kis Jancsi és Orbán Viktor a Kossuth téren egymás után szónokolt, ugyanazt mondták, de nagyon másképp. Jancsi úgy, mintha filozófiai reflexióból következne a többpártrendszer és a szabad választás követelménye, Orbán, mint aki a Bastille bevételére hívná fel a népet (én ma sem a húsz év előtti radikalizmust bírálom, hanem azt fájlalom, hogy aki anno – Bibóval szólva – a “félelmi gócok” felszámolásának élharcosa volt, miképp válhatott maga a legfőbb félelmi forrássá). Az újratemetés igazi felszabadulási élmény, még ha az MDF-es rendezés már akkor is járt némi diszszonáns érzéssel. Egy ordító kántor ránk kiabált, mivel nem énekeltük a Rácz Sándor elrendelte “Boldogasszony anyánkat”. Hithű katolikus barátnőm, Vidrányi Katalin meg is magyarázta: Nagy Imre és Losonczi protestánsok voltak. Na, ilyen összefüggésben sem gondoltam még az 56-os mártírokra. De az azóta történtek miatt sem tagadom meg, hogy akkor Orbán beszéde jelentette számomra az igazi szabadságélményt, még ha azóta ugyanazzal a hanghordozással sok olyan szöveget hallhattam, mely az 1989-ben megszerzett szabadságunkat fenyegeti (hogy csak a legelső döbbenetet idézzem fel: képzeljük el, hogy konzervatív ellenfele “idegenszerűnek” minősíti Obamát – ugye, hogy ez elképzelhetetlen…).
1989. október 23-án Szűrös Mátyás nekem nem kiáltotta ki a köztársaságot. Este az igazi 56-osok szónoki stílusa kissé idegen volt ugyan, de számomra, aki 57-től a tököli internálótáborban látogatta az apámat, mégis ez volt a politikai közeg, és Wittner Máriáról is csak azt gondoltam, hogy rossz költő, de nem ezért szeretjük.
A politikai szabadságot azonban csak az 1990-es választások után éreztem bebiztosítottnak. 1989 októberében egy emberjogi konferencián Washingtonban voltunk Sólyom László, Sajó András, Kelemen János és Földesi Tamás társaságában. Ez utóbbiak a pártkongresszus kimenetele miatt izgultak, Sólyom az ott tartózkodó Magyar Bálinttal vitatkozott, Sajó a konferencián részt vevő szép szlovén lányoknak udvarolt, én meg beszöktem a Congress’ Libraryba megnézni, hogy milyen csodákat olvashatnék, ha nem hat nap, hanem hat hónap időm lenne. Este vitatkoztunk, mivel szerintem, amíg egyáltalán izgulni kell egy párt kongresszusának kimenetele miatt, addig nincs parlamentáris demokrácia. hazajövet a négyigenes népszavazásra történő felhívással fogadtak, amit természetesen aláírtam, bár Pozsgay pártja nevében hamarabb reagált az 1973-as rehabilitációs kérelmekre, mint az MTA, mely újra megvárta, hogy utasítsák. A választások vitái igazi szabadságélményt jelentettek: Szabó Miki barátom és Orbán Viktor vitatkoztak igen kulturáltan, mert mindketten Róbert László szocialista képviselőjelölttel, aki választási plakátján három pappal szerepelt, én speciel tudtam, hogy ezek a “Tisztelendők” sorozat forradalomteológiájának képviselői, de a József Attila lakótelepen a többség úgy gondolta, hogy a kereszténydemokraták jelöltjéről van szó. E vitákban Orbán Viktor győzött az akkor még szimpatikus szenvedélyes szónoki stílusával (Szabó Miki a két liberális párt egyezsége következtében visszalépett), ám a választást Zacsek Gyula nyerte meg az MDF-piaccal anélkül, hogy bárkivel is leállt volna vitatkozni (lehet, hogy Orbán ekkor vonta le azt a tanulságot, hogy Magyarországon csak a zacseki eszmékkel lehet győzni?).
Engem sok barátommal ellentétben nem ejtett kétségbe az első szabad választások eredménye: a gazdasági liberalizmus következményeitől inkább féltem – meggyőződéses liberalizmusom mindig inkább a szellemi szabadság védelmében mutatkozott meg.
Andrásfalvy ámokfutása – a (szexuális) felvilágosodás betiltása, “mivel materialista”, a Rushdie-ra kimondott fatva helyeslése, mivel “nem tradíciótisztelő” – inkább mulattatott, és megihlette addig ismeretlen glosszaíró képességemet. Mint sokunknak, 1992 augusztusa jelentette az igazi sokkot, hogy van és hogy ilyen hatalmi (vagy legalábbis hatalom közeli pozícióban van) a magyar szélsőjobb. A Charta-mozgalom mégis kétségeket ébresztett bennem: mint a parlamentáris demokrácia feltétlen híve nem örültem feltétlenül egy extraparlamentáris mozgalom szükségességének (máig ez a véleményem), de mint sokan mások, Surányi menesztése után aláírtam, és a szeptemberi tüntetés is egész jó hangulatú lett volna, ha nem látom meg ott a Münnich Ferenc Társaság képviselőit. Szimmetrikusnak nevezhető élmény, és ez már közelebb visz a SKIZO alcímre is benevezhető írásom leitmotívjához, midőn 1998-ban, az újrahasznosított vízlépcső ellen tiltakozó tüntetésen, melyen Heller Ágnes és Kis János, Vajda Mihály és Bauer Tamás kellemes társaságában vettem részt, Makovecz Imre őrülményeit kellett hallgatnom… Legtisztábban azonban a “nincsen számomra hely” életérzését ezen mellékelt dokumentumok sugallják. Gerő András megkeresésére az ezredfordulón egyflekknyi választ adtam arra a kérdésre, hogy mit nem szeretnék magammal vinni a 21. századba. Én 20. századi megaláztatásaim szimbólumát, az “E”-t, az egyéb származási kategóriát jelképező betűről írtam A XX. század ujjlenyomata című kötetben, s írásomat – a többiekkel együtt – kirakták valamelyik metróállomáson is. A reakció meglepett: sok gyűlölködő levelet kaptam, 1988-89-ben “balról”, vad kádárista szidalmakat egy-két napzártabeli szereplésemet követően, 1990-től meg rendes “klerikofasiszta” őrjöngéseket, de eddig ennyire világos sohasem volt előttem, hogy “osztályidegen” sorstársaim immár jobban gyűlölnek engem, aki szerintük nem jól reagálom le a közös szenvedéstörténetet, mint hajdani megalázóinkat és megszomorítóinkat.
Persze ennek a történetnek is van, ha úgy tetszik “ellenoldali” pandanja: 2002-ben, amikor sokan nagyon megelégeltük már, hogy idegennek bélyegeznek minket e hazában, Vitányi Iván invitálására összejöttünk egy Pannónia utcai klubhelyiségben, szociálliberális vagy liberális szocialistának mondott értelmiségiek. Mit ad isten, épp szemközt voltunk a Pannónia utca 13.-mal, azzal a házzal, melynek III. emeleti lakásából 1952-ben kitelepítettek minket. Így lelkileg nehéz lesz a szellemi szolidaritás a szocialistákkal, gondoltam, és átültem a túloldalra, hogy ne lássam azt az erkélyt, amelyen életem első nyolc évében oly boldogan játszottam. Erre meg szembekerülök azzal, aki 1968 után az egyetemi politikai perzekúcióban eminens szerepet játszott, és amellé ülök, aki 1981-ben a Filozófiai Intézetben a Solidarnosccal való szolidaritásunkat torolta meg. Azaz sem antikommunista, sem antifasiszta meggyőződésemet nem tudom megélni anélkül, hogy rossz társaságba ne keveredjek. Ahogy azt sem tudom, hogy a politikai szabadságintézmények, melyek húsz éve kínkeservesen csak megalapozódtak, s túlélték a hetente az háromhetente példátlan cinizmusát, a semmit sem tanuló és semmit sem felejtő szoci bourbonizmust (parlamentáris demokráciában nem pártértekezleten, hanem kormányülésen illik leváltani a minisztereket), túlélik-e a nagy valószínűséggel eljövendő turullal súlyosbított Regnum Marianumot, táltos-dobbal kísért Szent Korona-tant. Csak azt tudom, hogy akárhogy is lesz, egy hozzám hasonló szabadgondolkodót inkább kitagad, mint befogad a világ. Igaz: ez kölcsönös.
Kapcsolódó írások:
Ludassy Mária: Szabad gondolat „Cuncta ferit, dum cuncta timet” (mindenkit sújt, mert mindenkitől fél),...
Ludassy Mária: Action Française Ludassy Mária: Action Française Április 9. 2006. áprilisi naplóm...
Ludassy Mária: 1688, 1776, 1789, 1848, 1918, 1956, 1968, 1989 Ludassy Mária 1688, 1776, 1789, 1848, 1918, 1956, 1968,...
Ludassy Mária: Miért Rousseau? Jean-Jacques Rousseau sohasem volt a „rendes” filozófiatörténet figurája: személyét...
A lebutítás mint élethivatás – Ludassy Máriával beszélget Mihancsik Zsófia - Az emberi értelemnek, a racionalitásnak mióta szánnak tudatosan szerepet...