Valki László: Úgyszólván minden meglepett, ami történt

 

Talán inkább azt kellett volna megkérdeznie a szerkesztőségnek, hogy történt-e olyasmi a rendszerváltozás óta, ami nem lepett meg, amit bölcsen előre láttam. A válaszom ugyanis lényegesen rövidebb volna.

Az első szomorú élményem saját előrelátási képességeimmel kapcsolatban 1989 tavaszáról származik. Március 12-én barátainkkal felírtunk magunknak néhány kérdést és az azokra adott válaszokat egy-egy cédulára, borítékba tettük, lezártuk, és megállapodtunk, hogy a következő év közepén együtt fogjuk kinyitni. Sajnos csak egyetlen – igaz, a legfontosabb – kérdésre sikerült helyes választ adnunk, nevezetesen arra, hogy a rendszerváltozás békésen megy-e majd végbe Magyarországon. Ma már úgy gondolom, hogy nem bölcsek voltunk, hanem inkább optimisták. Ami a többi kérdést illeti, nem találtuk el például, hogy melyik párt nyeri meg az első szabad választást, milyen aránnyal, ki lesz a kormányfő és így tovább. Számomra az volt a legszomorúbb, hogy a szovjet csapatok kivonásának az időpontját sem tudtam megjósolni, pedig azt hittem, hogy tájékozott vagyok nemzetközi ügyekben. A csapatkivonásról szóló döntést legkorábban 1993-ra tettem, jelezve, hogy a szovjet alakulatok aztán lassan, fokozatosan hagyják majd el Magyarországot. Csak az jelentett némi vigasztalódást, hogy 1990 februárjában már szakértőként ott ülhettem a szovjet delegációval folytatott csapatkivonási tárgyaláson. Ez szakmailag nem jelentett ugyan nagy kihívást – hiszen egy valójában már eldöntött kérdésről tárgyaltunk -, arra a néhány napra mégis mindig emlékezni fogok.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a Szovjetunió szétesésére sem számítottam. Nem gondoltam, hogy Moszkva kelet-európai pozícióinak a feladása valójában az egész birodalom megroppanásának a kezdete. A litván legfelsőbb tanács már 1990 márciusában kinyilvánította az ország függetlenségét, és az események ezután szélsebesen követték egymást.

Miért nem láttam mindezt előre? A választ eleinte annak a nemzedéknek a látásmódjában kerestem, amelyhez barátaim is tartoztak. Ez a nemzedék valamikor a világháború alatt vagy közvetlenül azután született, következésképpen az ötvenes évek első felét gyerekként élte át. Ennek a nemzedéknek a tagjai tudták ugyan, hogy az országban idegen csapatok állomásoznak, és hogy a belpolitikai fejlemények állandó félelemmel töltik el a szüleit, de élték az általános iskolások szokásos életét, és időnként nagyokat derültek a közmondásos orosztanáron, aki mindig csak egyetlen leckével járt a diákok előtt. Ez a nemzedék aztán átélte 56-ot, látta a forradalom véres leverését, és végképp tudatára ébredt annak, milyen országban él. 56-os élményeiből azonban többnyire azt a következtetést vonta le, hogy a második világháború utáni világrenden aligha lehet változtatni. Az előttem járó generáció másként gondolkodott erről. Jól emlékszem például arra, hogy apámat a hetvenes évek közepén bekövetkezett haláláig milyen gyakran foglalkoztatta a rendszerváltozás kérdése. Tudniillik ő lehetségesnek tartotta azt. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy az ő nemzedéke már élt az első világháború idején, azután pedig látott néhány rendszerváltozást és egy második világháborút, tehát nem lepődött volna meg egy újabb történelmi fordulaton. Én viszont akkoriban egyáltalán nem zártam ki, hogy életem végéig egy megszállt országban kell élnem, hacsak nem “disszidálok”, amihez azonban semmi kedvem sem volt.

Mondanom sem kell, hogy Jugoszlávia felbomlásán is meglepődtem, azon pedig különösképpen, hogy jóllehet a Szovjetunió szétesése többnyire békésen zajlott le, az egymással évtizedekig békében élő balkáni népek kegyetlen, öldöklő háborúba kezdtek egymással. A nyolcvanas évek végéig valamennyien csodáltuk a jugoszláv szövetségi államot, meg voltunk győződve arról, hogy Belgrád racionális és eredményes nemzetiségi politikát folytat.

De hát messze nem én voltam az egyetlen, aki mást várt a jugoszláv föderációtól. Most utólag azzal nyugtatom meg magam, hogy egyes világhatalmak vezetői is hasonlóan gondolkodtak. James Baker amerikai külügyminiszter például 1991. június 21-én – alig négy nappal a szlovén és a horvát függetlenség kikiáltása előtt – Belgrádba látogatott, ahol azt találta mondani, hogy az Egyesült Államok a föderáció “területi integritását és egységének megőrzését” támogatja, és nem ismerné el Szlovénia és Horvátország önálló államiságát. Tíz hónappal később aztán nem volt más választása, mint hogy ő is elismerje a két állam szuverenitását, de sem neki, sem az európai szövetségeseinek nem volt erejük hozzá, hogy megelőzzék az akkor kezdődött etnikai tisztogatásokat.

Ma már tudjuk, hogy a világ nemcsak Jugoszlávia felbomlását és a balkáni háborúkat nem látta előre, hanem egyetlen olyan lényeges fordulatot sem, amely a kontinens keleti felében a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején lezajlott. A hidegháború befejeződése után az egyik legismertebb amerikai (kül)politológus, John Lewis Gaddis visszamenőleg feldolgozta a teljes elérhető szakirodalmat. 1992-ben megjelent elemzésében fájó szívvel állapította meg, hogy a társadalomtudományok művelői ugyan számos jó szolgálatot tettek az emberiségnek, saját kormányzatuknak azonban a leghalványabb segítséget sem tudták nyújtani az aktuálissá vált döntések előkészítéséhez. Stratégia hiányában így mindenki rövid távú taktikával próbálkozott.

Ez persze csöppet sem zavarta a tudós elemzőket. A hidegháború lezárulta után rögtön azt kezdték vizsgálni, hogy miként is fest majd a poszt-bipoláris világ. Nem jutottak nagyon messzire. Egy neves amerikai kutató, John Mearsheimer például a Back To the Future című cikkében 1992-ben kifejtette: most, hogy az egyik szuperhatalom eltűnt a színről, igazi multipolaritás alakul ki, ami önmagában véve jó dolog ugyan, de a kontinens véresebb háborúk színtere lesz, mint valaha. (Ekkor már zajlott a balkáni háború.) A megoldást a szerző egy újabb hatalmi egyensúly kialakításában látta, amelyhez szerinte lehetővé kellene tenni, hogy az újraegyesült Németország is atomfegyverhez jusson. Ötlete kétségkívül eredeti volt. Brzezinski már józanabb álláspontot fogalmazott meg. Azt mondta, hogy a Szovjetunió felbomlása után az Egyesült Államok bizonyos túlsúlyra tesz szert ugyan az új világrendben, ettől azonban a kölcsönös függések átfogó rendszerében még nem válik, nem válhat hegemón hatalommá.

Jómagam szorgalmasan olvastam az említett tanulmányokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy a világrend valóban multipoláris lesz, a NATO keretében pedig feltehetően létrejön az a demokratikus államokból álló hatalmi központ, amely a status quo fenntartásán őrködik. Ezt a feltételezést számomra már az első öbölháború is alátámasztotta. Szaddám Huszein 1990-es kuvaiti inváziója ellen ugyanis az amerikaiak vezette nemzetközi koalíció a NATO belgiumi központi szerveinek tevékeny közreműködésével lépett fel. Később pedig az észak-atlanti szövetség volt az, amely 1995-ben – igaz, sok huzavona után – békét teremtett Boszniában, az évtized végén pedig kikényszerítette Milosevics csapatainak visszavonását Koszovóból is. Így aztán amikor 1999-ben felvettek bennünket a szervezetbe, az MTA támogatásával kisebb NATO-kutatóközpontot alapítottam az egyetemen, amely optimistábbnál optimistább tanulmányokat tett le az asztalra.

Nagyon meglepett azonban, hogy az Egyesült Államok nem vette igénybe a szeptember 11-i terrortámadások után azt a NATO-felajánlást, amelynek értelmében a szervezet a terrorizmus elleni küzdelemben segítséget nyújtana Amerikának. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy a washingtoni Nemzetbiztonsági Tanács ülésén Rumsfeld már szeptember 12-én felveti Irak megtámadásának lehetőségét, George Bush pedig még ugyanabban az esztendőben döntést is hoz az invázióról. Sohasem gondoltam volna, hogy a nyugati világ legnagyobb, legerősebb és egyik legdemokratikusabb állama hamis indokokkal inváziót fog indítani egy másik állam ellen, megszállja annak területét, kormányzatának tagjait pedig letartóztatja, bíróság elé állíttatja, és közülük többeket kivégeztet. Számomra másodlagos kérdés volt, hogy Amerika a világ egyik legsötétebb diktatúrájára és leggonoszabb politikai garnitúrájára sújtott le. Úgy gondoltam, hogy ha már szerencsésen túléltük a hidegháborút, akkor egyetlen nyugati hatalom sem akar többé feltételezett érdekeinek szolgálatában elsőként erőszakos eszközökhöz nyúlni.

Ha alaposabban olvastam volna a kilencvenes évek amerikai publikációit, lehet, hogy kisebb lett volna a meglepetésem. Nem figyeltem fel például Charles Krauthammer 1990-ben megjelent cikkére, amelyben a neokonzervatív ideológus kifejtette, hogy a bipoláris világrend megszűnésével elérkezett Amerika “unipoláris pillanata” (unipolar moment), és most már szabad kezet kaphat a világ átalakítására. Kicsivel később a szintén neokon Paul Wolfowitz és Lewis Libby azt írta, hogy az Egyesült Államoknak a jövőben meg kell akadályoznia bármilyen rivális hatalom felemelkedését. Amerika legfontosabb célja szerintük egy olyan világrend fenntartása lenne, amely “végső soron az Egyesült Államokra támaszkodik”. Két társuk, Robert Kagan és William Kristol 1996-ban úgy vélte, hogy Amerikának a “jóindulatú globális hegemón” szerepét kellene betöltenie. Kagan egy másik helyen azt írta, hogy “az a jóindulatú hegemónia, amelyet az Egyesült Államok gyakorol a világban, a világ lakossága jelentős részének előnyére válik. Legalábbis – tette hozzá – minden más alternatívával összehasonlítva ez a legjobb nemzetközi elrendeződés.” Az utóbbi szerzők tanulmányát annak idején olvastam ugyan, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. A két neokon ideológus ugyanis nem tartozott a mainstreamhez, és tudtam, hogy foglalkozásukat tekintve amúgy könnyű tollú publicisták.

Arról pedig fogalmam sem volt, hogy vezető neokon személyiségek 1998 januárjában levelet küldtek Clintonnak, amelyben felszólították, hogy alkalmazzon fegyveres erőszakot Irak ellen, februárban pedig egy újabb levélben azt fejtették ki, hogy miként is kellene erőszakos úton megdönteni Szaddám diktatúráját. A levelek aláíróiból később sokan a Bush-adminisztrációban kaptak fontos beosztásokat, és az általuk javasoltakat maradéktalanul megvalósították.

Ehhez képest már nem lett volna szabad, hogy meglepjen Obama elnökké választása, az utolsó pillanatig mégis szorongva vártam a híreket Amerikából. Most ismét otthonosan érzem magam a reményeim szerint gyorsan helyreálló nemzetközi értékrendben, és azon tűnődöm, hogy miként lehetne újraéleszteni az időközben támogatás hiányában megszűnt NATO-központot.

 

 

Kapcsolódó írások:

“Saját érdekeinket akarjuk-e szolgálni, vagy leckéztetjük partnereinket?” – A magyar külpolitika mozgástere – Valki Lászlóval beszélget Rádai Eszter „- Mennyivel szűkebb a magyar külpolitika mozgástere, mennyit kellett feladnunk...

Krekó Péter – Juhász Attila: Oszkározás – Válasz Mihancsik Zsófia Októberben történt című írására Társadalmi és politikai feszültségektől terhes időkben könnyű bűnbakká válni. Manapság...

Mihancsik Zsófia: Októberben történt Azt mondja Tölgyessy Péter, a valóság egykor éles szemű, éles...

Mihancsik Zsófia: Szeptemberben történt Néhány mondat erejéig szóvá tettem már (Mozgó Világ, 2009. május),...

Mihancsik Zsófia: Novemberben történt Az MTI november 22-i beszámolója szerint a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung...