Ripp Zoltán: Rendszerváltók változásai

 

A kelet-európai rendszerváltó “annus mirabilis”, a csodákat hozó 1989. esztendő huszadik évfordulójának kezdetén a mérlegkészítő és a mítoszépítő megnyilatkozások áradatára kell számítanunk. Aligha kerülhető el, hogy a válságtól válságig tartó keserves folyamat elemzésében az agyon-pártpolitizált közélet főszereplői, a mérvadó politikai erők korifeusai és propagandistái a saját önigazolásukat keressék. Nem okoz majd nehézséget számukra, hogy bőségesen okadatolva bemutassák, miért mások, pontosabban miért a másik a hibás abban, hogy a jó szándékok zátonyra futottak, a rendszerváltó remények csalódásba fulladtak. Semmi nem vetheti gátját annak, hogy saját történetüket ebben a folyamatban az önigazoló szándéknak megfelelően dicsfénybe burkolva ábrázolják. Ezért talán nem haszontalan, ha a pártokat szembesítjük saját közelmúltjukkal. Öt éve, a tizenötödik évfordulón próbálkoztam egy rövid áttekintést adni: honnan hová jutottak a magyar pártok, és hogyan változott a pártrendszer a demokratikus átalakulás kezdeteitől (Mozgó Világ, 2004/2). Akkor az átalakulások körülményeit vizsgáltam, és a változások magyarázatára vállalkoztam. Ezúttal másra törekszem: csupán a kezdeti és a jelen állapot föltűnő különbségeire igyekszem felhívni a figyelmet. Mintha egy napjainkban ébredő Rip Van Winkle csodálkozna rá: mivé lettek a rendszerváltás egykori főszereplői.

Washington Irving novellájának hőse, a mihaszna hollandus, aki még az angol király alattvalójaként szenderült hosszú álomba, húsz esztendő után a független Amerika polgáraként ébredt, s még saját isten háta megetti falujában sem győzött ámulni a változásokon. Egy hasonlóan naiv mai ébredőnek elsőként aligha attól esne le az álla, amit a politikában tapasztal. Meghökkentő változásokat látna pusztán attól is, ha csak sétálgatna Budapest utcáin. Csak miután magához térne a látványos átváltozások keltette meglepetésből, s miután észlelni volna kénytelen, hogy minő otromba acsarkodássá fajultak közéleti viszonyaink, rácáfolva az egykori békés rendszerváltás reményeire, akkor lenne tán kíváncsi, mivé lettek az egykori szépreményű rendszerváltó pártjaink. Sokfelé nem kéne tekintenie, hiszen mindössze négy olyan pártot találna, amely az első szabad választásoktól máig a parlament tagja. No jó, ötöt, ha úgy teszünk, mintha a Fidesz klerikális tagozataként működő, de önállóságot imitáló kereszténydemokrata parlamenti kiscsoportot pártnak tekinthetnénk.

A legkevésbé meglepő változás talán éppen a hajdan nosztalgiapártokként fitymált történelmi pártok eltűnése. Csakhogy nem nyomtalanul tűntek el. Ma már arcizmunk sem rándul a tényen, hogy anakronisztikus hagyományaik tragikomikus foszlányait az a Fidesz őrzi, amely a daliás rendszerváltó időkben a legkegyetlenebb módon vesézte ki bornírtságaikat. Megszüntetve megőrizve élteti őket, mondhatnánk Hegellel, ha a német bölcselő nem egy magasabb fejlettségi fokra hágó szintézis jellemzésére használta volna e kifejezést. Az egykori Fidesz ugyan igazán antitézise volt a hol jámboran ájtatoskodó, hol hittérítő hevülettel igét hirdető, a morális felsőbbrendűség téveszméjétől áthatott kereszténydemokratáknak éppúgy, mint a Torgyán-féle Muppet-show rémisztő figuráinak, összeolvadásukból azonban nem szintézisteremtő fejlődés, csak valami különös kotyvalék keletkezett.

Korunk hosszú álomból ébredő Rip Van Winkléje alighanem bambán meredne arra, amit tapasztal, mivel nem láthatta a jobboldal történelmi pártjainak fideszes ledarálási-elnyelési folyamatát, az atavisztikus keresztény-nemzeti ideológia elemeinek felszívását és a kisgazdapárt leszalámizását. Talán hitetlenkedne is, ha arról értesülne, miféle elszánt könyöklést folytattak különféle rendű-rangú jobboldali politikusok, hogy a Fidesz kegyéből mandátumokhoz jussanak, miközben párttársaikat a taccsvonalon kívülre tessékelik. A Független Kisgazdapárt bomlása jószerivel a megalakulásával egy időben megindult, mégis úgy tűnhetett, Torgyán mester vezérletével kibírnak minden viszontagságot. A kiebrudaltak valahányszor nekidurálták magukat az egyesítésnek, végeredményként mindig még eggyel több csoportocska tekintette magát az igazi kisgazdapártnak. A Fidesz ölelése azonban halálosnak bizonyult. A rémálom-koalíció túlélőshow-jában maga Torgyán vezér is a kigolyózott vesztesek közé került. Őkelme, aki egykor oly sok aggodalmat keltett, ma már nyugállományú buffo egy repertoárból rég kikopott népszínműből, emléke halványul, haknizni sem hívják kopott falusi kultúrotthonokba. Egykori pártja tagjai közül páran az őket bedaráló Fidesz soraiban téblábolnak, a kimaradók sebeiket nyalogatják, a különösen elszántak pedig különbféle kisgazda egyletekben rágicsálják a gittet. Nem közönséges változás a keresztény egyházak korifeusainak törleszkedő elköteleződése sem a Fidesz támogatása mellett, ami a KDNP-nek – Semjén Zsolt meghatározása szerint a katolikus egyház “lándzsahegyének” – az alávetéséhez vezetett. Tempora mutantur et nos mutamur in illis.

Két évtized után régi pártok eltűnése kevésbé meglepő, mint az erőviszonyok gyökeres megváltozása. Az első szabad választások óta megfordult a sorrend. A két domináns rendszerváltó párt, az MDF és az SZDSZ jó ideje az ötszázalékos parlamenti küszöbérték eléréséért küszködik. Az első választásokon kilenc százalék alatti Fidesz ma nagy fölénnyel vezeti a pártok népszerűségi listáját. Egyedüli riválisa a hatalmi harcban az MSZP, amely 1990-ben még tizenegy százalék alatti eredményt ért el, ám pártlistáira azóta minden választáson a legtöbb szavazatot kapta – akkor is, amikor kevesebb mandátumot szerezvén ellenzékbe szorult. A pártok támogatottságának változása is jelzi, hogy nem közönséges átalakulásoknak kellett történniük a rendszerváltás óta. Vegyük hát sorra, milyen meglepő átalakulásokat láthatunk, ha e négy párt egykori és mai állapotát, arculatát összevetjük!

A Magyar Demokrata Fórum arculatára rányomta bélyegét, hogy a Kádár-korszak literátorok uralta harmadik utas népi-nemzeti “másként gondolkodó” csoportja szervezte, s jó ideig ők alkották a vezetését. 1987. szeptemberi megalakulásakor, majd egy évvel később, a második lakiteleki gyűlésen sem minősítették magukat ellenzéki szervezetnek, inkább a “sem ellenzéki, sem kormánypárti” önmeghatározást használták. Pozsgay Imrét és az MSZMP-ben készülődő “népnemzeti” baloldali kört tekintették potenciális szövetségesüknek. “Ha a reformistáknak sikerül összeállni az MDF-ben tömörülő nemzeti tartású, legnagyobb lélegzetvételre és tömegmozgósításra képes értelmiséggel, akkor egyszerre csak készen van az a nemzeti közmegegyezés, amiről ők oly sokat papoltak, de amelyet nem tudtak és nem is igen akartak létrehozni” – írta Csurka István a politikai évkönyv első, 1988-as kötetében. Hozzá hasonló felfogásáról adott számot az MDF akkori első embere, az MSZMP-ből a renitens “négyek” egyikeként kizárt Bíró Zoltán is. A Fórum arculatát olyan értelmiségiek határozták meg, mint a “Cs”-gárda tagjai – Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dénes -, a lakiteleki szervező Lezsák Sándor, aztán Für Lajos, Fekete Gyula, Furmann Imre, Kiss Gy. Csaba, Kulin Ferenc, Elek István. Kezdetben csekély volt a befolyásuk a vezetőségbe beválasztott, de a népiektől eltérő felfogású értelmiségieknek, mint amilyen Szabad György és Sólyom László volt.

A korai MDF jó ideig ellenállt a párttá válás követelésének. Még 1989 elején is elszánt vitákat folytattak, szabad-e párttá alakulniuk, vagy szellemi mozgalomként érdemes működtetni szervezetüket. Idézzük fel megint Csurka István véleményét, aki a vitában a “nemzeti kiteljesedés” célja felől közelítette meg a politikai teendőket, s egy szükségképpen részérdekeket képviselő párt működtetésével szemben azt tekintette az MDF fő feladatának, hogy felszínre hozza az “új magyar lelkületet”, mintegy újraépítve ezáltal a nemzetet. E morális alapú, nemzetmentő hevület kezdettől magában rejtette az elhatárolódás attitűdjét, a szembenállást mindazokkal, akik a nemzet újjáépítésének magasztos, ám pontosan alig meghatározható feladata helyett a sürgető modernizációs feladatok megoldására, a nyugatos integrációra, a jogállamiság megteremtésére, a parlamentáris demokrácia kiépítésére összpontosítottak.

Antall József még messze nem volt az MDF vezető személyisége, amikor először kifejtette elképzelését, hogy egy Nyugat-Európában is “beazonosítható” arculatú és koncepciójú pártot kellene létrehozniuk. Pozíciójában a kerekasztal-tárgyalások hoztak változást, 1989 októberében került a választásokra készülő párt élére, a harmadikutas értelmiségiek fölé “igazi” politikusként.

Antall már 1989 márciusában, az MDF első országos gyűlésén kifejtette – akkor nem sok figyelemre méltatott – elképzelését egy gyűjtőpárt létrehozásáról, imigyen: “ha nem tudjuk összefogni a népi-nemzeti mozgalom, a polgári demokrácia és az agrárdemokrácia közép felé húzó erőit a kereszténydemokráciában megnyilvánuló világnézeti indíttatású irányzatokkal, akkor érdemtelenek leszünk a világ és utódaink megbecsülésére”. A rendszerváltó MDF “antallista” arculata 89 ősze és a szabad választások között bontakozhatott ki. Antall kormányzásra alkalmas jobbközép párttá próbálta formálni az MDF-et, amelyben a “lakiteleki” áramlat volt a legerősebb, márpedig a népi-nemzeti harmadikutas elvekre nem lehetett releváns kormányprogramot építeni. Nem tehetett mást, mint hogy meghirdette a háromtényezős gyűjtőpárt koncepcióját. Saját eszménye, a magyar hagyományokra építő, de a német kereszténydemokrata pártmodellt követő konzervatív jobboldali irány zat mellett, vele egyenrangúként ismerte el az eufemisztikusan “népnemzetinek” titulált populista, nemzeti radikális vonulatot, valamint a nemzeti liberalizmust. Úgy tett, mintha ezek szerves egységet alkothatnának. Mindenesetre elérte, hogy a választásokig az MDF bármely irányzata iránt vonzódók magukénak érezzék a pártot. Baloldaliak is táplálhattak tévhitet az MDF jellege iránt, amiben nyilván szerepe volt a négyigenes népszavazásig virulens MDF-Pozsgay-szövetség hatásának. Antall József 1989 októberében még úgy nyilatkozott a pár hete alakult MSZP-ről, hogy nélküle nem képzelhető el “stabil, a nemzet érdekét szolgáló koalíció”.

A választási sikerhez hozzájárult az MDF sokarcúsága. Hamar kiderült azonban, hogy a kollekció elemeinek egyben tartása vészterhes következményekkel fenyeget. A harmadikutas populisták legelszántabb nacionalistái már a 90-es kampányban megkezdték masírozásukat későbbi rasszista-újhungarista mozgalmárkodásuk felé. Igaz, ma szinte “nosztalgiával” gondolhatunk Csurka még kódolt, mondhatni “light” antiszemitizmusára. Akkoriban azt sem hittük volna, hogy az égre kiáltó botrányt keltő, “Apák és fiúk” típusú förmedvények két évtized múltán a jobboldali választóközönségnek feltálalt napi szellemi táplálékban legfeljebb az előétel szerepét töltik be, mielőtt a zaftosabb fogásokra kerülne a sor. Nagyobb összeget arra sem igen tett volna fel bárki, hogy Für “Körkörös” Lajos, az MDF egykori köztársaságielnök-jelöltje, majd honvédelmi miniszter két évtized múltán egy szélsőjobboldali paramilitáris gárda parancsnokának bohócszerepében parádézik.

Az eredeti MDF arculatának nemzeti liberális és kereszténydemokrata vonásai sem voltak problémamentesek. Antall kikérte magának, hogy kioktassák liberalizmusból, csakhogy a nemzeti liberálisok 19. századi nemes tradícióiból nem sok következett arra nézvést, milyen követelményeket támaszt a globalizálódó kapitalizmushoz való alkalmazkodás kényszere. Hasonló kételyek merültek fel a szociális piacgazdaság kimerülőben lévő kereszténydemokrata modelljének alkalmazhatósága kapcsán is, miközben a jóléti-fogyasztói társadalom ígéretére igencsak volt vásárlóképes kereslet a rendszerváltás politikai piacán.

Sic transit gloria mundi – merenghet napjaink valóságán, aki visszaréved a rendszerváltó MDF egykori dicsőséges győzelmére. Egykori vezetői visszavonultak vagy egyszerűen kikoptak a politika élvonalából, mások a jobbszélre sodródva írták ki magukat a magyar demokrácia történetéből, s persze vannak a Csapody Miklós örökbecsű szavaival megélhetési politikusoknak minősülő figurák, akik az MDF fideszes szalámizgatásának során ébredtek rá, hogy hol is a helyük. Maga a lakiteleki sátorverő a Fidesz színeiben éppenséggel parlamenti alelnökként szolgál.

Mondják, van annak előnye is, ha egy párt kicsi. Lehet egységes, világos arculatú, mindig határozott álláspontot képviselhet, ha már nem lehet ambíciója, hogy mindenkinek tetsszen. Az összetöpörödött MDF sokarcúságának már nem volna semmi értelme, gyűjtőpártnak ott van a Fidesz. Nem is volt más választása a beolvasztási kísérletek sorából nagy nehezen kimentett maradék pártnak, mint az elvhűség felmutatása.

A megfelelő elvet nem volt nehéz megtalálni, hiszen amiben hiány mutatkozott a politikai életben, az a kor követelményeihez igazodó konzervativizmus. Ráadásul kéznél volt hozzá a pannon vaslédi szerepét betölteni képes, népszerű politikus Dávid Ibolya személyében. Logikus szerepfelfogás: a két oldal nagy pártjaitól elvi alapon elhatárolódni és a “normalitás” letéteményeseként kíméletlen bírálatot gyakorolni – abban bízva, hogy a végletesen kettéosztott országban ezen a senki földjén is terem valami. A jobboldal gyűjtőpárti funkcióját elorzó Fidesz az MDF-esek mai ítélete szerint a baloldaliság és az etatizmus bűnébe esik, amikor a kádárizmus iránti nosztalgiát éltetve a paternalizmus és populizmus iránt sokakban meglévő vonzalomra épít, elvtelenül hajhássza a népszerűséget. Mikor a mai fórumosok keményen bírálják a populizmust, szemérmesen hallgatnak róla, hogy az a lakiteleki gyökerekből sarjadt ki. Mégis tagadhatatlanul az a jobbik eset, ha tőlük telhető átéléssel felmondják a nyugat-európai konzervativizmus leckéjét. Ki hitte volna húsz éve, hogy lehetséges Csurka, Lezsák, Für és a többi népnemzeti alapító eszmeisége nélküli, mi több, az ő szellemiségük követőit élesen támadó MDF? Az sem közönséges változás, hogy a korábban rettegett, s időnként szoft horthysta reminiszcenciákat ébresztő Boross Péter médiaszereplései révén már-már a haza bölcse szerepben tűnik fel pusztán azzal, hogy kifogásolja a politikai megnyilatkozások vészes stílusromlását, a politizálás eltahósodását.

Az MDF homogenizált ideológiája ellenére csak látszólag van kis pártként könnyű helyzetben, ha egységet akar mutatni. Láthatóan nem tud olyan kicsire zsugorodni, hogy megszűnjék ledarálásának kísérlete. Képzeltük volna egykoron, amikor az állambiztonsági szolgálat törvénytelen tevékenységének lelepleződésével, a Dunagate-botrány kirobbant, hogy húsz évvel később már üzleti alapokon nyugodva magán-titkosszolgálati pártbomlasztó akciók zaklatják fel a közéletet? No, nem nagyon és csak néhány hétre, mert közben az ingerküszöböt a folytatólagosan elkövetett botránypolitika egy kissé megemelte. Régi szép idők, amikor még bele lehetett bukni ilyesmibe…

S ha még keresünk valami meglepő változást az MDF háza táján a húsz év előtti viszonyokhoz képest, hát újra csak olyan ügyre bukkanunk az utóbbi idők eseményei között, amely az egész politikai szféra züllésének jelensége. Azt is csekély valószínűséggel anticipáltuk volna a pártállami viszonyok erkölcsi csődjétől hangos rendszerváltó időkben, hogy az MDF majdan egy MSZP-ből kiebrudalt kalandorral köt alkut – látszólag szövetséget, valójában üzletet – képviselői mandátumokért, s mindezt képmutató módon, idős emberek képviseletére hivatkozva teszi. Szem nem marad szárazon.

Az MDF mellett a másik meghatározó rendszerváltó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége sem mutat jobb formát, mint egykori fő ellenfele. Több mint húsz esztendeje annak, hogy a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékének meghatározó csoportjához tartozók, akik az aczéli jelzőt ironikusan parafrazálva “kömény mag” gyanánt is emlegették magukat, s akik 1987-ben a szamizdat Beszélőben először mondták ki az addig kimondhatatlant, nevezetesen hogy “Kádárnak mennie kell”, nem csekély viták után liberális pártot alapítottak. 1989 elején pedig megfogalmazták a rendszerváltás programját. A nevezetes Kék Könyv a reveláció erejével hatott, mivel logikus egységben foglalta össze a rendszerváltás feladatainak három döntő tényezőjét: a gazdaság következetes liberalizálását, a liberális jogállam, a parlamenti demokrácia közjogi rendszerének kialakítását, valamint a békés átmenet lebonyolításának szcenárióját.

A rendszerváltó liberalizmus okkal tűnt fel a napirenden lévő átalakítás releváns koncepciójaként, hiszen szerves egységben integrálta a piacgazdaság kiépítését szolgá ló mainstream neoliberális gazdaságstratégia és a politikai szabadságot követelő emberjogi és szociális irányultságú liberális irányzatok jegyeit. Ezek az elvek diametrálisan szemben álltak a kommunista doktrínával, megalkuvás nélküli képviseletük tehát egyúttal radikális arculatot is jelentett. A szabad demokraták a rendszer kérlelhetetlen ellenfeleiként tűntek fel, jóllehet a békés, tárgyalásos átmenet forgatókönyvének kidolgozása is a nevükhöz fűződött. Az MSZMP korifeusai mindazonáltal pontosan érzékelték, hogy ha az SZDSZ megvalósítja elgondolását az ellenzéki tárgyalási egységéről, és keresztülviszi koncepcióját, akkor a rendszerváltás nem az általuk elképzelt mederben, a hatalmuk jelentős részének átmentésével zajlik le. Ennek megfelelően mindent meg is tettek az SZDSZ háttérbe szorítása, elszigetelése, illetve a velük való ijesztgetés érdekében. Mégis ők fogalmazták meg az ellenzéki egység követelményét a hatalommal zajló tárgyalásos átmenetre, sikerrel érvényesítették az ellenzéki kerekasztal tárgyalásain koncepciójuk legfontosabb elemeit, később elszántan szálltak szembe a Pozsgay-szövetséges ellenzéki szervezetek önfeladó kompromisszumos törekvéseivel, amelyek avval fenyegettek, hogy felemás megoldásokba fullad a demokratikus átmenet. Nem ellenfeleikkel akartak leszámolni, amitől radikalizmusuk miatt sokan tartottak, hanem a rendszert akarták minél teljesebben felszámolni egy nyugati típusú parlamentáris demokrácia és liberális jogállam megteremtése, valamint a szabad piacgazdaság kibontakozása érdekében. A négyigenes népszavazási kampánnyal mégis ők indították el a rendszerváltás radikális antikommunista szakaszát, amely egyrészt győzelemre is esélyes nagy párttá tette az addig csekély támogatottságú SZDSZ-t, másrészt azonban be is határolta növekedési esélyeiket.

Különös alakulat lett 1990-re az SZDSZ. Vezetői magját egy komoly intellektuális teljesítményt felmutató, a Kádár-rendszer demokratikus ellenzékeként jelentős erkölcsi tőkét felhalmozó értelmiségi csoport alkotta. Igazuk tudatában kategorikus szentenciákba foglalva hirdették nézeteiket, s nem csupán a kommunistákat, az anakronisztikusnak ítélt baloldali nézeteket támadták, hanem ugyanilyen vehemenciával a harmadikutas elképzeléseket is. Sőt a szociális piacgazdaság, a jóléti állam megteremtését közvetlen célként kitűző programok irrealitására sem győztek rámutatni. Velük szemben sokakban sikerült felkelteni az érzést, hogy izgágaságukkal csak felfordulást okoznak, ráadásul hatalomra jutásuk leszámolással fenyeget. A liberális hagyomány gyöngesége, a hosszan tartó paternalista-autoriter rendszerek hatása következtében a társadalom biztonságérzetét elvesztő többsége nem volt felkészülve a liberálisok követelte radikális műtétre. Az SZDSZ nagy párttá csak akkor válhatott, ha liberális elvi rendszerváltó radikalizmusát a négyigenes népszavazás hatását kihasználva kiegészítette közönséges antikommunizmussal, magához vonzva azokat, akiknek a rivális ellenzéki pártok netán túlságosan puhának tűntek. A rendszerváltó SZDSZ arculatát mindazonáltal az ellenfelei által elrajzolt kép is befolyásolta. Ahogy élesedett a küzdelem, ellenfelei egyre erőteljesebben sugallták a szociális érzéketlenségéről, az idegenségéről és a nemzeti érdekek negligálásáról szóló vádakat, amelyeket csak tetézett az anakronisztikus, mégis egyre durvábban megmutatkozó “népi-urbánus” szembenállás, s vele a politikai antiszemitizmus megjelenése.

Nos, ha akadna valaki, akinek az volna az utolsó emlékképe erről a rendszerváltó SZDSZ-ről, hogy Kis János a szabad választások éjszakáján a tévé nyilvánossága előtt kérlelhetetlenül utasítja vissza a bukott szocialistákat képviselő Vitányi Iván jelképesen kinyújtott kezét, ugyancsak meglepő dolgokat tapasztal na mostanság.

Az első meglepetés a felszíni hasonlóság volna: már megint válságban van a gazdaság, és még mindig napirenden vannak a húsz év előtti liberális követelések. Igaz, jelentős a különbség, hiszen most nem az antiliberális államszocializmus jutott az összeomlás szélére, hanem a neoliberális doktrína alapján működő globális kapitalizmus mutatta meg, hogy maga is képes súlyos válságot produkálni. A liberálisok kínálta recept mégis nagyon hasonló elemeket tartalmaz. Megint az MSZP kormányát bírálják, miközben azért a megszorító, a liberális igények minimumát tartalmazó költségvetését elfogadják, de ez sem túl meglepő, hiszen annak idején a Németh-kormányt sem a válságkezeléssel járó sanyargatás miatt támadták, inkább kevesellték a költekezés visszafogását és a reformokat. Legfeljebb az elgondolkodtató, hogy négy kormányban összesen tíz esztendőt töltöttek együtt a szocialistákkal – mielőtt egy “népszavazási malőr” nyomán kialakuló helyzetben Gyurcsány miniszterelnök kínjában kipasszírozta őket a koalícióból -, így hát maguk is viselnek némi felelősséget. Szó se róla, vállalják, bár intenzíven próbálják kimagyarázni magukat.

Ezen a ponton már található olyasmi, amitől meglepődhet a korai SZDSZ-re emlékező: az intellektuális hanyatlás mértéke a föltűnő. A szabad demokraták korábban is választottak téves stratégiát, amitől aztán vakarhatták a fejüket, de legalább alapos mérlegeléssel, színvonalas elemzéssel, logikus és elvszerű érveléssel támasztották alá döntéseiket. Nem körmönfont süketeléssel, gyakorta önellentmondó hablatyolással, agyoncsócsált elvek üresen kongó felmondásával, a mondandónak a belső hatalmi harc igényeihez vagy a médiapolitizálás állítólagos követelményeihez igazításával. Az ember azt hinné, ha egy liberális értelmiségi párt olyan kicsire zsugorodott, hogy csak a legelszántabb szabadelvűeket tudta maga mellett tartani, legalább az ő szellemi igényeikre tekintettel próbál lenni.

Szó se róla, volt honnan visszaesni. Hol vannak a demokratikus ellenzék egykori vezető alakjai, a szabad demokraták alapítói? Nemcsak a hajdan oly fontos szerepet betöltő, ám az azóta végleg eltávozottak, Solt Ottilia, Szabó Miklós, Eörsi István hiánya fájdalmas, hanem azoké is feltűnő, akik köztünk élnek, csupán a pártjukat hagyták el. A rendszerváltó idők szabad demokrata hősei, a későbbi pártelnökök közül Kis János erkölcsi okokból távozott, Tölgyessy Péter pedig politikai nézeteltérések sorát követően – ő éveken át a szabad demokraták felszámolását célként kitűző Fidesz soraiban renitenskedett az Országgyűlésben. Pető Iván és Magyar Bálint még megvannak, de háttérbe vonultak, hangjukat elvétve hallani. Kuncze Gábor is torkig lett napjaink politikai cirkuszával, ezt a ciklust még kihúzza, aztán pályát módosít. Demszky Gábor “örökös” főpolgármesterként hajdani népszerűsége maradványait morzsolgatja. A kerekasztal-tárgyalásokon a szabad demokratákat képviselő Mécs Imre, aki egyben a párt ötvenhatosainak utolsó képviselője volt, legutóbb már csak az MSZP listájáról tudott bejutni a parlamentbe – ki tett volna fel erre egy árva petákot húsz esztendeje? Nem akarták őt bejutó helyen listára tenni, akár csak a fáradhatatlan Bauer Tamást, aki mindenről és mindenkiről kereken kimondja a véleményét, nehezen cáfolható érveivel örökkön kellemetlenkedik, nem tűri az olcsó és sehová sem vezető hatalmi taktikázást. Legutóbb Bauer távozott pártjából, de nem sértettségében, hanem mert elege lett pártja tévelygéseiből, s a végső lökést az adta meg, hogy úgy látta: a szabad demokraták már hirdetett közéleti erkölcsi normáikhoz sem kívánják tartani magukat. Ha Bauernek az volt a kifogása, hogy a szabad demokraták politikája nem megfelelően liberális, nála sokkal korábban Tamás Gáspár Miklós viszont éppen az ellenkező okból szakított az SZDSZ-szel. Arra sem fogadtak volna sokan, hogy a 89-ben a baloldalt búcsúztató, konzervatív liberálisként a kapitalizmus szabadjára engedéséért heveskedő filozófus a radikális rendszerellenes baloldal ideológusa és propagandistája lesz.

A szabad demokraták úgy tartják, nem attól zsugorodtak össze, amiért a nyugati országokban a hasonló karakterű pártok is kicsik, nevezetesen hogy a liberális minimumot valamennyi kormányra pályázó erő magáénak vallja, így nem maradt elég önálló tér számuk ra. Még sincs ötletük, hogyan mászhatnának ki a bajból. Nemigen tudnak mit kezdeni avval, hogy leginkább rájuk ütött viszsza a csalódás, az illúzióvesztés, amelyet a döntően mégiscsak liberális tartalmú rendszerváltás eredménye ébresztett az emberekben. De akad másfajta csalódás is, amelyet két évtizede a liberálisok hívei még aligha feltételeztek volna: összeomlott a morális magasabbrendűség jó ideig táplált öntudata. Az első megrendítő ütést a Tocsik-ügyben való érintettség okozta, ám annak lehetett volna katartikus hatása is, amely segíti a talpra állást. Napjaink fejleményei azonban megint arra utalnak, hogy a közélet egészét átható mutyizásból a szabad demokraták is derekasan kiveszik a részüket. Régi szép idők – sóhajt megint a visszarévedő -, amikor még Czinege elvtárs szolid kispolgári ízléstelenséggel bebútorozott villája kelthetett botrányt… O tempora, o mores!

Az MSZP következik a sorban. Vajon melyek a legföltűnőbb változások a szocialisták háza táján, ha a rendszerváltás időszakát a jelennel összevetjük? A Fidesz és az önmagukat naponta vértolulásos állapotba fanatizáló publicistáik szerint persze nincs semmi különbség: ugyanazok a hatalomátmentő kommunisták irányítják az országot, mint annak idején, akik ha csak tehetik, rárontanak a nemzetre, szakmányban árulják a hazát, s egyetlen szenvedélyük a szadista népsanyargatás. Átmentették magukat, előbb a vagyont nyúlták le, majd visszatértek a hatalomba is. Vagy negyven évre ki kellett volna purgálni őket a politika közeléből is, oszt’ jó napot. De még nem késő, ha elzavarja őket a nép, majd rend lesz, s legott kivirul a kókadt bokréta Isten kalapján.

Finomabb megfogalmazása is van a változatlanságnak. A kissé már elkoptatott bonmot szerint a szocialisták akkor vannak elemükben, amikor a saját maguk keltette válságot kezelhetik. S tényleg, úgy tűnhet: már húsz éve, a rendszer összeomlásakor is válságkezeléssel, restrikcióval, félig megvalósított reformokkal küszködve lépett le a színről a szocialisták vezető gárdája, igencsak hasonlóan ahhoz, ahogyan a felszínen most is látszanak az események. Nihil novi sub sole? Vagy ellenkezőleg, inkább arról van szó, hogy nagyon is más az a folyó, amibe másodszor belelépünk?

A kezdet korántsem volt dicsőséges, az összeomló államszocializmus csaknem maga alá temette a csődeljárás alá vont állampártból 1989 októberében kiszakadó MSZP-t. Egy darabig még úgy tűnt, akár hatalmon is maradhat egy koalíció meghatározó erejeként. A kelet-európai diktatúrák dominóinak eldőlése és a négyigenes népszavazás azonban megváltoztatta a helyzetet. Mindenfelől gyalázott utódpártként vesszőfutás lett az élete, örülhetett, hogy a tavaszi választásokon egyáltalán talpon maradt.

Hogyan is nézett ki akkoriban az újsütetű utódpárt? Az összeomló állampárti monstrum tagságának csupán a huszadrésze próbál helyet találni benne, alaposan rácáfolva minden előzetes várakozásra. Az elbocsátott apparátus néhány lelkiismeretes tagja felmondási idejét töltve segített amatőr aktivistáknak mederben tartani a kaotikus viszszavonulással elegy pártszervezést. Helyi szervezetekben a reformerek még nekikeseredett küzdelmeket folytattak a magukat ottfelejtett régi vágású elvtársakkal, aki nem tudták vagy akarták felfogni, mi is történik az országban. Elnökség gyanánt a végvonagló MSZMP platformharcaiból vezetésre alkalmatlanná kompromisszumolt csoport próbált valamiféle irányítást produkálni, valami stratégiát kialakítani legalább egy épkézláb választási kampány összehozására, de inkább csak arra futotta, hogy gyanakodva stíröljék egymást.

Az egység hiányából erényt kovácsolva nem győzték hangoztatni, hogy az MSZP platformok szövetsége. Az eredeti szövetség azonban valójában az MSZMP-ben az új párt jellegéért folyó harc megvívására létrejött küldöttcsoportok kompromisszuma volt. Az MSZP “saját” irányzatait megjelenítő platformok csak kibontakozóban voltak a káoszból. A pártalapító reformszövetségben még összegabalyodva éltek együtt a pozsgaysta népnemzeti reformerek és a szociáldemokratizálók. A szociáldemokráciától ódzkodók is sokfélék voltak. A kicsire sikeredett, mégis sokarcú konglomerátumpárt nem döntötte el, hogy mit kezd a múltjával: el is határolódott a kommunizmustól, meg a reformvonulat örökösének is vallotta magát. De nem csak a múlttal, a küszöbönálló rendszerrel sem igazán vetett számot. Méltó helyet próbált kiküzdeni magának a rendszerváltásban, ugyanakkor ki is akarta fejezni fenntartásait azzal szemben, ami készülőben van. Felvételét kérte a Szocialista Internacionáléba, de azért nem vállalta egészen a szociáldemokrataságot, inkább szintézisként próbálta értelmezni a létrejött kevercset.

A Németh-kormány a nemzeti érdekek képviseletére hivatkozva függetlenedett a párttól, tevékenységével le is aratta az elismerést, a válságkezelés, a megszorítások következményeit pedig az MSZP viselte a választásokon. A plakátra került vezetői csoport – Nyers, Pozsgay, Németh, Szűrös és Horn ötöse – a legkevésbé sem alkotott valódi csapatot, csupán egyetlen fénykép alkalmára lehetett összeterelni őket az alakuló kongresszuson. Horn 90 májusában megalázó módon szorította ki az első elnököt, Nyers Rezsőt a vezetésből. Pozsgay novemberben elhagyta a pártot. Németh magányos farkasként félrehúzódott, és karthauzi gyanánt hallgatott a parlamentben, amíg Londonba nem szólították. Szűrös pedig éveken át azzal szórakozott, hogy pártja birkatürelmével visszaélve fordított úttörőt játsszon: ahol tudott, ártott. Még nem lehetett sejteni, hogy az új vezetésbe bejutott (akkor még) ifjú titánok, a mindenféle rendű és rangú értelmiségiek meg persze a maradék pártbürokraták közül kik építenek majd sikeresen pártkarriert. A nagy hirtelen összetákolt választási lista mögött nem volt konszenzus, sejteni sem lehetett belőle, hogy miféle arculatot fog mutatni a majdani parlamenti frakció.

Ebből az amorf pártféleségből kellett a választások után, az 1990 májusában, majd novemberében megtartott kétfordulós kongresszuson megkezdeni az MSZP tényleges felépítését. Előbb Horn Gyula elnökké választásával egy új vezetés fölállításával a pártszerű működés feltételeit teremtették meg. Novemberben azután a pártot hirtelen elhagyó Pozsgay Imre helyett Vitányi Iván vezetésével megszületett az a program, amelyre már az MSZP saját irányzatai bólintottak rá, így nem csupán az állampártból való kiszakadás megalkuvásokkal terhelt terméke volt. Akkoriban a kongresszusok még kongresszusok voltak, nem szimpla médiacirkusznak szánták. Nem kerülték el a nyílt elvi vitákat, noha persze akkor is folytak füstös szobákban a hatalmi alkudozások.

A szabad választások előtt az antikommunizmus-vetélkedővé vált kampányban a pofozóbábu szerepe jutott az MSZP-nek, s mivel mindenki abban lelte örömét, hogy kommunistaszimpatizálással vádolja a másik oldal reprezentánsait, a szocialisták az egymásnak szánt ütések jó részét is megkapták az ellenzéki pártoktól. A választások után pedig a karanténba szorított, szinte párialétre kárhoztatott MSZP-t folytatólagosan leckéztették, megnyikkanásait a negyvenévezéssel igyekeztek helyre tenni. Mi tagadás, nagyon is ráfért az MSZP-re, hogy kiszoruljon a hatalomból. Esélyt kapott, hogy ellenzékben építse fel magát, lehetőleg levetkezve utódpárti vonásait. Még egy ciklus ellenzékiség ráfért volna az átalakulás kiteljesedése érdekében, de nem rajta múlott elsősorban, hogy nem így történt. Másként alakulhatott volna minden, ha a hatalomra jutott jobboldal képes akceptálható színvonalú kormányzásra, a válságkezelő és rendszer-átalakító feladatok megfelelő ellátására, illetve ha a liberális ellenzék képes összefogásra és valódi szövetségre, ahelyett, hogy egymásnak esve eljátsszák győzelmi esélyeiket. Az első választások idején alig hihette bárki is, hogy az egymás torkának eső rendszerváltó pártok intenzív munkálkodással a lehető legjobban meggyorsítják az MSZP kormányra jutását. Tetszettek volna a józan eszüket használni.

Mi az igazán meglepő a mai MSZP-ben a koraihoz képest? Nem sokan hitték volna 1989-ben, a KISZ felszámolása idején, hogy húsz év múlva Gyurcsány Ferenc, az egyik ifjú radikális reformer, aki csalódottan hagyta ott az egész miskulanciát, sikeres üzleti karrier után a rendszerváltott Magyarország leghosszabban hivatalban lévő miniszterelnöke lehet. Azt meg végképp nem, hogy kormányában egy másik ex-KISZ-es, a Baloldali Ifjúsági Társulás alapító elnöke, Kiss Péter lesz a kancelláriaminiszter. Ilyesmi legfeljebb a Fidesz alapítóinak rémálmaiban fordulhatott elő, akik szervezetüket éppen az ifjúsági monopolszervezet ellenpólusaként hozták létre.

Vélhetően azt sem tekintette volna bárki is valószínűnek, hogy két évtized múltán a kormányon lévő szocialisták a rendszert élesen kritizáló jobboldallal szemben védelmezik a rendszerváltás, a demokratikus köztársaság értékeit, vagy hogy az MSZP elnöke “polgári baloldalként” definiálja pártját, s a piacgazdaság apologétájaként száll szembe a jobboldal populista, antikapitalista retorikát alkalmazó támadásaival. Nemigen számolhattunk volna azzal, hogy az utódpártot nem baloldalisága, hanem túlzott liberalizmusa, “polgárisága” miatt bírálják a legtöbbet. Ki hitte volna, milyen nehezen tud még két évtized múltán is kezdeni valamit azzal a helyzettel, hogy valahányszor megpróbál tradicionális baloldali politikát folytatni, folyton olyasfajta gazdasági károkat okoz, amelyeket aztán megint csak magának kell nem kifejezetten baloldali politikával helyrehozni. Húsz éve nem volt trendi kritizálni az éppen megérkező kapitalizmust, most meg nem tudják pontosan a szocialista politikusok, mit is kritizáljanak az új típusú válsághelyzetben. Úgy tűnik, az MSZP-nek sikerül mindig egy népszerűtlen rendszer híveiként feltűnni. Annak idején leválni akart a bukófélben lévő rendszerről, de ezt nem sikerült hitelesítenie. Újabban apologétája a váltott rendszernek, amelyet egyre többen szemlélnek kritikusan vagy legalább szkepszissel.

Az MSZP-t azzal szokták vádolni, hogy a múltban ragadt személyi állományát tekintve. Tény és való, akadnak bőven, akik az egykori Kádár-rendszer hatalmi-közigazgatási apparátusában kezdték pályafutásukat. Nem kell sokat kutakodni akkor sem, ha olyan káderekre akarunk bukkanni, akik egy hatvanas évekbeli járási párttitkár mentalitásával és intellektusával töltenek be pártfunkciót. Meglepetés az új generációt illetően érheti a megfigyelőt. Az üdvös generációváltás gyakorta összefonódik egy igencsak negatív fejleménnyel, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk elzuschlagosodásnak. Ha jól rémlik, annak idején az MSZMP reformmozgalma egyebek közt a korrupcióval, a nepotizmussal, az elvtelen összefonódásokkal való leszámolást, a morális megtisztulást tűzte zászlajára. A fene gondolta, hogy húsz évvel később az új pártban nemcsak tovább élnek az előd működésmódjának feudális vonásai, hanem ki is egészülnek az oligarchizálódás jegyeivel. Az új generáció bekapcsolódása már a rendszerváltott Magyarország erkölcsi állapotait és általános politikai kultúráját tükrözik. A pártpolitikában gazdasági érdekcsoportok direkt és agresszív behatolása, a politikusi magatartás ütemes elüzletiesedése – magyarán szólva: elkurvulása – tapasztalható.

Az egykori és a mai Fidesz összevetésével van a legkönnyebb és egyúttal a legnehezebb dolgunk. Nem pusztán arról van ugyanis szó, hogy jószerivel semmi nem maradt az eredeti Fideszből (néhány személyen kívül), hanem egyenesen az ellentéte lett annak, ami egykoron volt. Az antikommunizmuson és a radikalizmuson kívül egyetlen alapvető jellegzetességére sem sikerült bukkannom, amely folyamatosan jelen volna a pártban a rendszerváltó idők óta. Így azután nem is kínálkozik jobb megoldás, mint ellentétpárokban leírni a változásokat.

A korai Fideszt önmeghatározása szerint a liberális, az alternatív és a radikális jelzőhármassal lehetett karakterizálni. A radikális arculatot elsősorban Orbán Viktor (és hű fegyvertársa, Kövér László), a liberálist Fodor Gábor, az alternatívot pedig Deutsch Tamás volt hivatva megszemélyesíteni. A mai Fidesz ezzel szemben vérbeli populista párt. Annak idején a Fidesznek nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne tűnjék a SZDSZ kistestvérének, ifjúsági tagozatának, olyannyira hasonlított a liberalizmushoz való viszonyuk. Mostanság Orbán úgy beszél a hajdanában oly meggyőzően hirdetett eszméiről, mint korunk rákfenéjéről, a magyarság jövőjét megmételyező ideológiáról és politikáról. Régi pártja liberálisainak kívül tágasabb volt. (Fodor meg sem állt a szabad demokratákig, ahol egészen a pártelnöki posztig jutott.) Az alternatív jelző már annak idején sem határozott politikai irányvonalat fejezett ki, mint Nyugat-Európában, inkább a fiatalosság, az ósdi, begyepesedett politizálás elutasításának, a másság tiszteletben tartásának jelölésére szolgált. Most nincs vaskalaposabb párt a Fidesznél, illetve ha valami már nekik is nagyon kínosan ódivatú, annak kimondását a kereszténydemokrata fiókszervezetre hagyják. Rég nem kell attól tartania, hogy a fideszes padsorokból felhangzik a gunyoros “Térdre, imához!” felszólítás. Deutsch Tamás, a sexus sequior őszinte híve nagyon fog hiányozni, ha igaz a hír, hogy Brüsszelbe készül, s az erzsébetvárosi önkormányzat helyett ezentúl majd az Európai Parlament üléseit bojkottálja. Fájdalmas lesz a hiánya, hiszen ő volt az egyetlen, aki a rekeszizmokat próbára tevő bármilyen csacskaság elmondására hajlandó volt – azokra is, amelyek a papagájkommandó ügyeletesénél is kiverték a biztosítékot. Mint említettem, a radikalizmussal nincs gond, abból maradt bőven. Ha minden kötél szakad, jön Kövér László, és kielégíti a legextrémebb igényeket is. A komenyisták agyagba döngölésének vágya, amely kitétel oly messze hangzó botrányt keltett 89-ben, napjaink szóhasználata mellett kedélyes wellnesshétvége ajánlatnak tűnik.

A liberális-alternatív-radikális arculatmeghatározó hármast a populizmus váltotta fel. Elemzések garmadája szól ma már a Fidesz populizmusának kialakulásáról és jellemzőiről, így ezúttal nem is teszek egyebet, mint egy hevenyészett felsorolással megpróbálom jelezni, milyen karakterjegyek utalnak arra, hogy a Fidesz nem alkalomszerűen használja a populizmus eszköztárát, hanem mélyen belesüllyedt a populizmus mocsarába. Populista pártra utal:

- a radikális antiliberalizmus, a liberalizmusnak mint önmagát túlélt, lejáratott irányzatnak a “főgonoszként” való beállítása, a “nemzetidegen tőke” elleni hangulatkeltés;

- a kormányzati hatalomra jutott ellenfelek automatikus illegitimnek minősítése, gátlástalan támadása minden adandó alkalommal és minden eszközzel;

- a racionális érvelés és alternatív elképzelések felmutatása helyett az egyszerű népámító szlogenek sulykolása;

- tömeggyűlések és tömegmozgalmak vezetése nyomásgyakorlás és érzelmi azonosulás kiváltása céljából;

- a parlamentáris formák helyett a közvetlen népuralom eszközeinek kultiválása, a kormányzás ellehetetlenítése referendumokkal, illetve népszavazás- fenyegetésekkel;

- a megvalósítandó politikai programnak a népakarattal való direkt azonosítása, mintha bizony a népakarat “nemzeti konzultációs” begyűjtése a kormányzást megalapozó lehetséges és kívánatos gyakorlat volna;

- a liberális-demokrata közjogi berendezkedés átalakítására irányuló tervek és kísérletek, a köztársaság intézményei működésének eltorzítása, a jogállamiság határainak feszegetése;

- az íratlan normák, szokásjogok negligálása, a független intézmények pozícióinak megszállása;

- a paternalizmus és a vezérelv, a közvetlen, bensőséges kapcsolat imitálása a vezér és az ő hű népe között;

- a köztársasági honpolgári tudatosság helyett a boldog alattvalói tudat ápolása;

- a tradicionalizmus, a mitizált múlt közvetlen politikai felhasználása;

- a vidékiség, a falu felmagasztalása, a “magyar föld” szakralizálása;

- az ellenfelek idegen érdekek kiszolgálóiként támadása; olyasfajta népuszító kitételek használata, mint a luxusbaloldal vagy a bankárkormány;

- az ország ideológiai átnevelőtáborrá alakításának kísérlete a média és kulturális intézmények révén, a politikai célokat közvetlenül szolgáló médiabirodalom és kulturális hálózat kiépítése, akár agresszív területfoglalás árán is;

- az erő kultusza, erős állam igénylése, “csend, rend, fegyelem” követelése;

- az akarat kultusza a realitásokhoz való alkalmazkodás helyett; a közgazdasági tankönyvek szemétre vetése a nagyot álmodás jegyében;

- egy párt azonosítása az egyedüli legitim népképviselettel;

- az ellenlábas párt politikájának kriminalizálása, a bajok visszavezetése arra, hogy valakik ellopják, amit a nép szorgos munkával gyűjt, ezért a népítélet kilátásba helyezése, amit az “ülni fogtok”, “lógni fogtok”, “visszavesszük”, “a nép fog ítélni felettetek” típusú, a jogállamiságot is támadó fenyegetések jeleznek.

Tovább is van, mondjam még? Nem volna sok értelme, mint ahogy a bővebb kifejtés is fölösleges, hiszen a felsorolás tagmondatainak mindegyikére tudna példákat hozni bárki, aki figyelte az elmúlt évek történéseit. Ezúttal elég anynyit megállapítani: nincs ember, aki húsz éve egy ilyen pártjellemzést olvasván a leghalványabban is a Fideszre gyanakodott volna.

De nézzük tovább az ellentétpárokat. A következő legyen a régi szekuláris, illetve a mai fundamentalista Fidesz szembesítése. Vigyázat, nem a vallásossághoz való viszonyról, hanem politikai koncepcióról van szó! A szekuláris politika, melyet a Fidesz valaha vallott, az állam és egyház szétválasztásának elvén alapult, amely biztosította a teljes lelkiismereti és vallásszabadságot, de a politikai magatartást a jog uralma alá tartozónak ítélte, nem fogadván el valamely univerzálissá magasztosított valláserkölcsi tézisgyűjtemény önkényes kiterjesztését a honpolgári közösség egészére. No, ennek vége. Jó régen, 2003 augusztusában írtam először arról – Orbánnak a szövetségalapító gyűlésen való szereplése kapcsán -, hogy beszéde nem szokványos politikai szónoklat, hanem szimpla prédikáció. Azóta szépen kivirágzott fundamentalizmusa. Nem beszél, hanem kinyilatkoztat, akár ha a Mindenható küldötteként szólna. Úgy is tesz, mint aki nem párt, hanem karizmatikus egyház élén áll. A szentírásra hivatkozva követel erkölcsi rendet a politikában, megjelöli és táborokba osztja a Jó és a Gonosz képviselőit, a politikai küzdelmeket e kettő harcává fokozza, mintegy élet vagy halál, megigazulás vagy elkárhozás kérdésévé avatva. A politikai vonzalmakat kultúrharcos elszántsággal igyekszik vallásos identitásalapú kötődéssé mélyíteni. Kijelenti, hogy nem elégszik meg a világi demokráciával, küldetésének tartja, hogy ne csak a kisbetűs országot, hanem Isten nagybetűs Országát is építse. Nem rémlik, hogy a Fideszben bárki rosszallta volna a pártvezér vallási-politikai fundamentalizmusának bármely falrengető megnyilatkozását. Inkább maguk is leborulnak: térdre, imához!

Kezdetben a Fidesz a belgák pártja gyanánt jellemezte magát, hogy kifejezze, milyen távol áll tőle az anakronisztikus kultúrharc, amely a népi-nemzeti és az urbánus táborokat szembeállítja. Azzal is biztattak, hogy ifjú pártjuk már csak életkori okoknál fogva is útját tudja állni az avítt keresztény-nemzeti kurzus újraéledésének, a nemzetből való kirekesztésnek. Azóta nagyot fordult a világ: a Fidesz a kultúrharcot nem csupán vallási fundamentalizmusával táplálja, hanem – s tán még hatékonyabban – nacionalista alapon is gerjeszti. “A haza nem lehet ellenzékben” – ismerjük az elhíresült mondást. Vajon kijött volna Orbán száján ilyesfajta mondat az idő tájt, amikor a Fidesz programnyilatkozata a nemzethez tartozás szabad megválasztását minden egyén alapvető emberi jogának tekintette, amikor még élesen elutasították a magyar állampolgárok nemzetibbekre, illetve nem nemzetiekre szétválasztását? Arról az időről van szó, amikor tiltakozásul faképnél hagyták a parlamentben a megosztó álláspontot igencsak szőrmentén megfogalmazó Jeszenszky Géza külügyminisztert. A nemzethez tartozás szabad megválasztásának elvétől indulva egyre közelebb jutottak az organikus nemzetfelfogáshoz, amely a nacionalista fundamentalizmus eszmei alapja. Hol van már a régi Fidesztől a mai, amelynek a “magyarizmus” a meghirdetett vezérlő elve, amely a nemzet hiteles képviseletének kizárólagosságát vindikálja magának, amely a szomszéd országok kisebbségi magyarjait gátlástalanul használja fel belpolitikai céljaira?

Volt egyszer egy fiatal demokrata közösség, amely szövetséget alkotott, és úgy döntött, hogy ezt kifogástalanul demokratikusan fogja működtetni. Még csak “igazi” pártot sem akartak belőle csinálni, naiv módon azt remélték, ha közösen hozzák meg döntéseiket, ha együtt alakítják ki álláspontjukat, ha minél többen szólnak bele a politikába, annál nagyobb az esélye, hogy helyesen cselekszenek. Most létezik egy ugyancsak Fidesz nevű több mint párt, amelynek elnöke rég nem primus inter pares. Ez a párt vezérelven működik, szigorúan hierarchizált, testületeinek összetételét és a párt képviselőit is a Kedves Vezető jelöli ki, akinek szinte bármire kiterjed a vétójoga. A húsz év előtti vonzó pártkezdeményre a mai szemlélődő aligha ismerne rá. Legfeljebb csodálkozna, hogy ama régi jópofa szakállas fickónak az arcvonásai mennyire hasonlítanak e másik párt pökhendi, öntelt vezérének a fizimiskájára. Nem lehet ugyanaz a személy, hiszen az remek debatter volt, szabadon beszélt, őszintén, a szívéből szólt. Ez a másik meg nem áll le vitázni, csak a hívei előtt nagylegény, s mindig papírból olvassa a bibliai idézeteit meg a ki tudja, honnan összeizzadt dakota közmondásokat. Tőle magától tudjuk, kicsoda ő: Az Ember, Aki Mindig Igazat Mondott.

Mi pedig mi egyebet mondhatnánk a Fideszre, mint amit egykoron a latinok a görögökre: Graeca fides, nulla fides.

 

 

Kapcsolódó írások:

Ripp Zoltán: A szocialisták száz napja ellenzékben „Száz nap, amely…” – kezdeném a nyolc év után ellenzékbe...

Ripp Zoltán: A populizmus árnyéka Ripp Zoltán A populizmus árnyéka Induljunk ki egy tényből....

Ripp Zoltán: Hunniában készülget valami Ripp Zoltán Hunniában készülget valami A 2009. júniusi európai parlamenti...

Ripp Zoltán: Gyűlöletpolitika Magyarországon Ripp Zoltán Gyűlöletpolitika Magyarországon Ha majd a jövő történészei...

Ripp Zoltán: A rendszerellenzékiség dilemmái és a kiútkeresés Mi lesz Orbán után? Mikor lesz Orbán után? Hogyan érhető...