Fáy Miklós: Mások öröme

 

Jaj, csak ki ne csússzunk az évből, ebből az évből, amelyikben, ha élne, megünnepelte volna kilencvenedik születésnapját Leonard Bernstein. Vagyis miért is ne csúszhatnánk ki? Magyarországon igazán eleven Bernstein emléke, ha utcát nem is neveztek el róla, mint Karajanról a bécsiek, de ahhoz képest, hogy csak háromszor járt itt, igazán eleven az emléke, még popdalokba is bekerült, éttermet is neveztek róla. Az utóbbi, azt hiszem, közben bezárt, de erről aligha Bernstein tehet.

Előadták a Misét is a Művészetek Palotájában, furcsa darab, és ettől mintha feljogosítva éreznék magukat az előadók, hogy ne azzal a műgonddal adják elő, ami minden zeneművet megillet. Bár az is meglehet, hogy ha műgonddal foglalkoznak vele, akkor sem sokkal jobb az eredmény, mert színpadi mű a Mise, kellenek hozzá táncosok, különböző műfajban dolgozó énekesek, szimfonikus zenekar és elektromos gitár, dobszerkó és nagy kórus, de az egészet egyetlen szertartássá kellene összefoglalni, ahhoz viszont nagy előadói-szervezői erők szükségesek, nem Böhm György rendezése és Záborszky Kálmán vezénylése. Az ember csak azért nem idegesebb egy ilyen akciótól, mert legalább kísérlet, még ha az is a vége, hogy egy hamisan éneklő kisfiú angyalszárnyak alatt görnyedezve feszeng a színpadon. Meg azért sem, mert mindanynyian tudjuk, hogy a Mise nem a 20. század meghatározó alkotása. Vagy mindannyian így tudjuk. Talán fontosabb, mint hinnénk egy ilyen előadás után, talán a Mise mozaikossága, műfajok közötti sétálgatása önmagában is többről szól, mint ránézésre gondolnánk, de ami a lényeget jelenti: mindannyian elégedettek vagyunk Bernstein jelenlegi besorolásával. Nagy előadó, tehetséges szerző, aki végül nem tudta tökéletesen művekre váltani a tehetségét. Ezen is lehet persze vitatkozni, mármint hogy valóban többre hivatott volt-e, azok, akik huszonöt-harminc éves korában is már mellette voltak, kicsit megmosolyogták az igyekezetét, hogy nagy műveket írjon. Lenny csak ennyire képes. Megírta a musicalek gyöngyét, a West Side Storyt, egész ügyes filmzenéket komponált, ha a dzsessz irányába lépett, még mindig szórakoztató, de hát hol van a Prelúdium, fúga és riffek a Stravinsky-féle Ebony concertóhoz képest. A nagy opera nem készült el, illetve ami elkészült, az nem nagy, a három szimfónia hasonlóan kétes darab, mint a Mise, voltaképpen az is csoda, hogy egyáltalán előadják még a műveket, és ha a szerző nem lett volna olyan nagy hatású előadó, talán a Kaddish szimfónia is csöndben pihenne az elfeledett zenék között. Ha így nézzük, akkor Bernstein nem fecsérelte el a tehetségét, sőt az lett volna az igazi fecsérlés, ha kevesebbet vezényel, kevesebbet utazik, szerepel, zsűrizik, tanít, nevel, szórakoztat, mert több másodosztályú zeneműre igazán nincs szüksége a világnak.

Nem mondom, hogy tökéletesen megnyugtató ez a következtetés, de még nyugtalanítóbb lenne, ha azt kellene bizonygatni, hogy Leonard Bernstein a 20. század második felének legnagyobb zeneszerzője volt. Pontosan persze nem tudom megmondani, ki volt az említett időszak legfontosabb komponistája, de az élet elég kielégítőnek tűnik akkor is, ha erre a kérdésre nem tudjuk a választ. Úgyhogy a fenti munkahipotézist elfogadva Leonard Bernstein maradjon ebben az írásban is karmester.

Annál is inkább, mert karmesterségének megítélése is változott a halála óta. Meg azért is, mert leadtak mostanában a Mezzo tévén egy dokumentumfilmet, Bernstein Salzauban mesterkurzust vezet, pontosabban ez csak valami karmesterverseny-féleség, nyolc jelölt közül választottak ki hármat, akivel alaposabban foglalkoztak, és akivel a végén közös koncertre is sor került. Mókás, de a kiválasztottak közül azóta senkiről sem hallani, a ki nem választottak között viszont ott van Marin Alsop, aki jelenleg a legsikeresebb karmesternő a világban, a Baltimore Symphony zeneigazgatója, gyakori vendég Bernstein egykori zenekara, a New York-i Filharmonikusok élén, és amikor itthon Bernstein műveit keresgéltem a lemezboltban, az egyik lemezen éppen ő vezényli a Divertimentót. De nem is ezt akartam mondai, hanem hogy amíg az egyik növendék próbál, Bernstein odaáll mellé, aztán elkéri a pálcát, és egyszerűen nem tudja abbahagyni a vezénylést, végigdirigálja az egész tételt, közben szól, hogy ezt azért javítani kell, ezt meg kell jegyezni, ez majd máshogy szóljon, de vezényel, táncol, jön a Bernstein-risza, amikor valahogy egész teste fordul balra-jobbra, és a néző is szállni kezd vele. Pontosan nem is értem, miért ilyen jó az egész, miért jó mást látni, akinek ekkora örömöt okoz a zene, de hogy jó, az biztos.

És jó volt Bernsteint 1983-ban Pesten látni, itt is próbált a növendékzenekarral, illetve majdnem pontosan az történt, ami Salzauban, egy karmesternövendék elkezdte próbálni Schumann 2. szimfóniáját, nagyon nehezen indult a mű, nyilván az idegesség meg a híres közönség miatt háromszor-négyszer is elkezdték, mert nem indult egészen együtt a rézfúvós kar, aztán Bernstein felkapaszkodott a pódiumra, intett, és elkezdődött a zene. Visszaadta a pálcát, de aztán újra elkérte, és végigvezényelte az első tételt, persze ezt is várta tőle a nyilvános próba hallgatósága, a végén kis beszéd, bizonyára a zene hatalmáról és öröméről, átölelt, megpuszilt főiskolások, az egyik, akinek a fejére nyomott Bernstein csókot, azt mondta utána a büfében, hogy most két hétig nem mos hajat. Mindenki nagyon boldog volt, valaki dödögött, hogy emberölés Schumann nevében, de nyilván karmesternövendék volt, más elképzelésekkel. Másnap volt a koncert az Erkel Színházban, ahol a Schumann-mű előadásával kapcsolatban lényegében semmire sem emlékszem, csak arra, hogy végigfutott egy kis nevetés a második tétel alatt, mert ez a zene volt akkoriban a tévéhíradó második kiadásának a zenéje. Nem tudom, lehet, hogy jó volt, valószínűleg annyira azért nem. De többé-kevésbé leellenőrizhető az élmény. A koncertről készült felvétel, csak a Schumannról nem, hiszen akkoriban Bernstein épp újra lemezre rögzítette a szimfonikus alaprepertoárt a Deutsche Grammophon számára, a 2. szimfónia 1986-ban jelent meg a Bécsi Filharmonikusokkal. Csak elő kell venni a lemezt.

Amíg keresem, azért érdemes elgondolkozni, hogy miért nem népszerűbb ez a darab, egyáltalán: a Schumann-szimfóniát miért játsszák olyan keveset. Szokták mondani, hogy nem volt tökéletes hangszerelő, hogy dolgozni kell azon, hogy igazán jól szóljon a darab, de talán nem éri meg?

A mű maga igazi, romantikus gyötrődésből született, Schumann azt írta Mendelssohnnak, hogy napok óta trombiták és dobok szólnak a fejében, a trombiták C-ben, nem tudja, hogy mi lesz ebből. Mi persze tudjuk: vagy idegösszeomlás vagy szimfónia. De mivel az idegösszeomláson már túl voltak, egy évvel korábban a család ezért is költözött az izgatott Lipcséből a nyugalmasabb Drezdába, marad a szimfónia. Ehhez már csak egy élmény kellett, de megjött az is, Schubert Nagy C-dúr szimfóniájának előadása Drezdában. A mű nem volt új Schumann számára, hiszen többé-kevésbé ő fedezte föl a művet hat évvel korábban Bécsben, aztán ott volt a Mendelssohn vezényelte ősbemutatón, de most mégis jókor jött: három nap múlva megkezdte a munkát. Két hét múlva pedig elkészült a vázlatokkal. A munka ugyan csak ekkor kezdődött, kidolgozás, hangszerelés, egy évig piszmogni kellett még, és aztán változtatott a művön a bemutató után is, de elkészült.

Nem kell nagyon éles hallásúnak lenni ahhoz, hogy észrevegye a hallgató a Schubert-mű közelségét, az ottani határozott kürt-indulásból lesz itt ez a furcsa, bizonytalanul mozgó kürt-trombita-harsona kezdet, de minden különbség ellenére a kettő egy tőről fakad. És nem csak Schubert az egyetlen ihlető, a zeneileg is művelt Schumann néhány utalást elhelyezett a darabban, Bachot és Beethovent főleg, Bach hangja a második és a harmadik tételben is észrevehető, ami azért is szép ötlet, mert legalább a két tétel között is szorosabb a kapcsolat, Beethoven pedig idézetként jelenik meg a fináléban, A távoli kedveshez című dalciklusból az utolsó dal. A szöveg is fontos lehet: vedd hát, kedves, ezeket a dalokat, amelyeket neked énekeltem én. Schumann valakinek üzen, remélhetőleg a feleségének.

Közben meglett a lemez is, hadd szóljon. Annál is inkább, mert sokkal szebb, mint amilyenre számítottam. Koncertfelvétel, inkább álkoncert, nem egy előadás alapján készült, hanem feltehetően kiválasztottak egy alapinterpretációt, és a hibákat, esetlegességeket a többivel javítgatták. Ebből ma annyi hallható, hogy van egy kis levegője a teremnek, nem is annyira akkor, amikor a zene szól, hanem inkább előtte. Az első tétel kicsit itt is nyavalyásan indul, de talán szándékosan maradt is ilyennek, hogy erősebb legyen az a ködös hatás, a mű lassú születése.

Aztán már csak az öröm. A hangzás valóban stúdióminőség, különlegesen szép vonóskarral, és az a szimfonikus sokszínűség érezhető, hogy igen, mindennek az alapja a hegedűkar, de ahogy a fafúvók szárnyalnak, vagy amikor a csellók közbeszólnak, az önmagában is élmény. Ehhez jön még a második tételben a második hegedű nagyon határozott saját hangja, különállása, az ember tényleg ájuldozik csak, hogy ilyen van, vagyis volt. Van.

És jön a pillanat, amitől mindig öszszerezzenek, ha éjszaka hallgatom a szimfóniát, Bernstein egy kicsit többet szeretne hallani a hegedűktől az első tételben, valamikor 5′ 40″ táján, és felnyög, együtt énekli velük a dallamot. Azért is ijesztő, mert az ember egy pillanatra azt érzi, nincs egyedül, valakivel együtt hallgatja a művet. És azért is csodálatos, mert reagál a zenekar, amikor újra ahhoz a frázishoz érnek, az első hegedűs még nagyobb vibratóval játszik, tulajdonképpen túlérzelgi a dallamot, de annyi baj legyen, amikor ezt éli át a hallgató: az egyik szól, a másik válaszol, miközben tombol a zene, zajlik az élet, forr a világ.

Mondanám végig az élményeket, de hát ott a lemez, nem akarom elmesélni, ha hallani is lehet. Azért valamit muszáj. A második tételben a második triót, ahogy kiáll a zene az addigi tévéhíradós zsizsegésből, és a zenekar elkezd Bachot vagy valami Bach-romantikát játszani. Bernstein egy kicsit megállítja a folyamatot, hogy a szaggatott hangok valóban szaggatottan hassanak, hogy érezni lehessen, most egy külön szekcióba kerülünk, hogy legyen időnk rácsodálkozni: a hangszerelni állítólag nem tudó Schumann ezt is milyen jól megoldotta. Oboa, klarinét és a brácsák, az egész egy kicsit szokatlan, és mégis annyira helyénvalónak hallatszik. Ez egyébként az egész szimfóniára és erre az előadásra különösen érvényes. Minden valahogy kézenfekvő, az, aminek lennie kell, a tempók lendületesek, de nem rohanóak – kivétel éppen a második tétel kódája, ahol döbbenetes száguldásba kezdenek a Bécsi Filharmonikusok, de hiába süvítenek, mégis gyönyörűen kijátszanak minden hangot, nyilván erre mondták akkoriban, hogy velük ott kezdődik a próba, ahol más zenekaroknál befejeződik. Száguldunk, és közben az ember meglátja megint a Bernstein-riszát, és megint ugyanaz a kérdés: miért is jó hallani, hogy másnak ekkora öröm a zene?

 

 

 

Schumann: The Symphonies – Wiener Philharmoniker, Leonard Bernstein, Deutsche Grammophon, 1986.

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: A Pollini-káosz (Maurizio Pollini hangversenye – Bécs, Musikvereinsaal, június 7. ) Fáy Miklós A Pollini-káosz A kérdés olyan ostobán merül...