Almási Miklós: Házkutatás

 

Éppen Bortnyik Sándor Lámpagyújtogató c. képét adták el 170 millióért, mikor elkezdtem olvasni ez a körképet. Amiben – elsőre – a pénz és kép cserebomlása érdekelt. Mindjárt az elején rá is találok egy utalásra: a magángyűjtő paradox helyzetére. A gyűjtő egyfelől a közintézmény mellett áll – nélküle a múzeum tehetetlen lenne. Az elmúlt évek árrobbanása az intézmények számára lehetetlenné tette a komolyabb művek beszerzését, a maszek zsebe viszont mélyebb, tartani tudja az aukciós versenyt, és ha neki ütik le a művet, utána kölcsönadja a múzeumnak. Szimbiózis. Vagy épp az ellenkezője: a múzeum nagy nyilvánosságot biztosít, a népek rohannak megcsodálni az új szerzeményt, ami viszont tovább veri fel a mű árát, és egy ponton túl a tulajdonos inkább eladja, akkora a piac csábítása. A szimbiózisból üzleti (pozíciójavító) szinergia lesz. Hát, ilyen bonyolult lett a műtárgy, múzeum, gyűjtő és műélvező kapcsolata. Gondoltam. Sokkal bonyolultabb – derült ki, mikor belesüppedek a könyv esettanulmányaiba. „A gyűjtő és övéi” (Goethe) sokrétű, csendben működő szociometriai háló, vérrel látja el az alkotás folyamatát (élhető feltételeket, sőt esztétikai igazolást biztosít a festőnek, szobrásznak), közelebb hozza a publikumot a vizuális kultúrához, és persze exponenciálisan fejlődő piacot teremt – befektetési ágazat lett, előbb titokban, ma már körülrajongott fórumként.

Kellemes meglepetés: kiderült, hogy semmit se tudok erről a még ma is fű alatt tenyésző (terjedő) foglalatosságról, pedig Ébli már korábbi könyvében (Magyar gyűjtemények, 2006) végigjárta a hazai gyűjtőket: megnézte, mi van náluk a falon vagy „raktáron”, milyen korszakot, irányzatot gyűjtenek stb. Ám az a szöveg nekem telefonkönyvszerű katalógusnak tűnt, azt se tudtam, hogy kell olvasni. Végül azzal tettem félre – marhaság, mondom most -, hogy miért nincs benne az a valamikori államtitkár (min.helyettes?), aki azokat a képeket vette meg bagóért, melyeket hivatali funkciójánál fogva betiltott, eltávolított, kiállításra sem engedett. Ami akkor cinizmus volt – a művészek felé rabszolgatartó gesztus -, ma már mindegy, majdnem teljes modern gyűjteményt hagyott az utókorra.

Na, itt izgalmasabb dolgokra leltem. Először is a gyűjtőnek ezernyi típusa van. Van, aki csak a maga épülésére (ne lássa más), van, aki közreadja (kiállításokon, katalógusokban mutatja be). Van, akinél családi hagyomány, és van, aki pár éve kezdte, sok pénzzel vagy inkább lemondással, egyszóval már a startvonalnál érdekes ez a jelenség. Van egy-két haver, aki gyűjt, olykor megmutatja, de rájuk – jó ideig – úgy tekintettem, mint kedves idealistákra. Míg aztán részt nem vettem (nézőként) egy árverésen, annyira feldobott a pénz és mű csatája, hogy éjjel nem tudtam aludni az izgalomtól.

A gyűjtés sajátos szubkultúra volt jóval a rendszerváltás előtt, aztán lassan betört (mindig is ott volt) a műkultúrába. Ébli könyvében engem azok a nagy egyéniségek ragadtak magukkal, akik – a sztorik bemutatásában – hogy úgy mondjam, iskolát teremtettek. Mondjuk, Rácz István, Szentirmay István Ernő, hogy csak kettőt említsek. Nemcsak jelentős „magánmúzeumot” hoztak létre, hanem baráti körükben is terjesztették a művekkel való félprofi foglalkozás őrületét, és ami még fontosabb, pátyolgatták azt a művésztársadalmat is, melyhez szoros kapcsolatok fűzték őket. Túl a műterem-látogatásokon, vásárlásokon, ezen a szinten a gyűjtés már barátság, sőt píármunka, melynek eredményeképp az induló vagy kevésbé ismert alkotók betörhettek, nevük lett, munkáikat elkezdték vásárolni.

Ébli ugyanis nemcsak a gyűjtők lakását kutatja végig – hogy úgy mondjam -, de a művészek felől is láttatja ezt a tevékenységet. Nekem El Kazovszkijjal készített interjúja volt a lepetés: az a szikár, de bájos kézfogás, ahogy a művész Kolozsváry Ernőt – az ugyancsak legendás gyűjtőt – előhozta. Nemcsak vásárolt munkáiból – a kapcsolat sokkal mélyebb, mondhatnám alkotáspszichológiai mélységű volt: „A hit mély, autentikus értelemben isteni biztonsággal hitt a kortárs választásaiban. Kinyilatkoztatásnak tekintette, hogy például engem elkezdett gyűjteni. Ez nagy érzelmi támaszt is jelentett nekem a 20. század általános bizonytalanságában. Nem arról beszélt a nyilvánosság előtt sem, hogy »szereti ezeket a műveket«, hanem, hogy »ez az érték«. Kolozsváry különben is centrális figurája volt a gyűjtők társadalmának, de El Kazovszkij szavaiból arra derül fény, hogy magabiztosságát, saját művészi szerepét, személyazonosságát látta e barátságban megerősítve. Önmagához segítette a művészt – körülményeskedek itten, pedig csak nem akarom túllőni az időközben elhunyt gyűjtő szerepét -, de mégis erről van szó ezekben a sztorikban. (És nem csak El Kazovszkij esetében…)

Aztán azok a gyűjtők fogtak meg, akik kiállításhoz segítik az alkotókat. A magán- és nyilvános gyűjtemény itt átmegy egymásba, a gyűjtő sajátos köztes mezőt alkot művész és közönség között – a múzeum, a kiállító intézmények mellett. Izgalmas jelenség ez a felfedezése – bemutatása megint csak Éblit dicséri. Van olyan gyűjtemény, ami pillanatok alatt (?) intézményesült, azaz magánból átment állami vagy városi fenntartású múzeummá. (A székesfehérvári Városi Képtár a Deák Dénes gyűjteményéből alakult.) A szociometriai háló – amit említettem – itt már fórumteremtés, népnevelés (mondanám). Elképzelem magamban a gyűjtőt: mikor határozza el, hogy az annyira szeretett, egyenként válogatott anyagát holnap mindenki számára megnyitja, vagyis lemond a birtokló tekintet kizárólagosságáról? Ezeknél a nagyoknál a gyűjtés nem kizárólagos magánélvezet (és áldozat): „nektek csináltam” – mondja a publikumnak. Ha a gesztus mögé gondolok, nagyon bonyolult kultúrateremtő (hordozó) és pszichológiai szerkezet tűnik elő. Gondold csak meg, nemcsak a gyűjtés aprómunkája (anyagi áldozata) itt a tét, de az intézményesülést valahogy „át kell verekedni”, azaz gründolni kell (Magyarországon vagyunk!), az önkormit meg kell tudni környékezni, fogadó hajlandóságot kell gerjeszteni, épület kell hozzá, fenntartási költségről győzködni (költségvetés), és ezenkívül még sok minden más is kell hozzá. Nemcsak a lemondás. Egy szó, mint száz: nagy kalaplengetés előttük.

Külön kategória a kezdő gyűjtők köre – induló cégek tulajdonosai olyanok, akik valahogy úgy érzik, kell valami kiegészítő sport vagy – más dimenzióban – píártevékenység, vagy a kettő egyszerre. Itt sem a pénz (befektetés), hanem többnyire a szív, a mánia dönt: úgy értem, a humán érdeklődés, hogy ne má’ „szakbarbár” legyen az ember cégével, kell a kultúra puha (feltöltő) védőfala. Szükséglet.

Ébli nemcsak az „anyagot” szemlézi, ahogy szaknyelven a gyűjtemény darabjainak összességét cédulázzák. Az embert is keresi a gyűjtemény mögött. Köztük is kedvencem a „zöldséges”, aki valamikor salátát és narancsot árult X utcában (abból élt), de otthon már akkor kis múzeuma nőtt. (Somogyi György) A zöldséges becenév Éblitől való, és persze túlzás, a gyűjtő üzemmérnök volt, aztán hamar átnyergelt (meg kellett élnie), azóta már műtárgyban dolgozik. De a kölcsönnév igen találó. Arról szól, hogy bárki lehet gyűjtő.

Hoppá. Ez sem egészen így van. Először is a rendszerváltás előtt, vagy közvetlen közelében még könnyebben ment, az ezredforduló utáni árrobbanásban már nehezebb a dolog, de megoldható. Másrészt érzék is kell hozzá. Mondanám, zsigerből jobb csinálni. Ébli esettanulmányaiban többször is találkoztam azzal a fordulattal, hogy nem műtörténész (vagy pláne nem kritikus) igazítja el a gyűjtőt, hanem a szem vagy még inkább a spontán ráérzés, a „beleszeretés”. A vásárlás után persze jön a „rátanulás”, körülnézés a mű, a művész publikált hátterében. Nekem fura ez a viszony. A gyűjtő szemében miért nem tudja a „mit-miért-mennyiért” fordulatát a műtörténész vagy a kritikus? Miért nem ők vezetik a gyűjtők kezét? Talán azért, gondolom, mert a műtörténész visszafelé néz – mi volt 1920-ban, vagy egy-egy mai (befutott) alkotó elemzésére vállalkozik. A gyűjtő viszont többnyire a jövőre tesz: olyan alkotó műtermében kotorász, akiket talán még senki sem ismer, de akiknek műveire valahogy rábukkan, beleszeret, és tutira veszi, hogy övé a jövő. És ha nem, akkor is élvezi a művet. Többnyire bejön ez a „fogadás”, amit más nem tud. (Ébli kalandként írja le pl., amint egyik meglátogatott gyűjtője Csurka Eszterre fogad. Kockáztat, de szerinte biztosra megy.) Persze ez a „felfedező” gyűjtő csak egy variáns a sokféle gyűjteménygazda típusában. Bármilyen is, ez a magatartás kultúrateremtő habitus: az ő kezükön gyorsul fel egy-egy művész befutása, nevének, alkotásai aurájának felszívódása a közönség ízlésében. Egyáltalán a vizuális ízlés fejlesztése.

A gyűjtők jelentős hányadát a galériákkal való szimbiózis segíti. Valahogy megtalálják egymást: olyan galériába járnak szívesen, ahol kedvenceiket mutogatják; ha onnan vásárolnak, tudhatják, nem járnak pórul, valaminő irányítást is kapnak. És ha megunják a képet (netán egy idő múltán kiderül, hogy „állandóra” már nem tetszik annyira a tárgy, amit vettek), a galériában visszavásárolják tőlük.

Ébli, a „nyomozó” azokat a gyűjteményeket is meglátogatja, melyeket profik (úgy értem: galériások) hoztak létre a maguk gyönyörűségére. Ami megint csak érdekes pszichológiai jelenség. Az igazi galériás – van, aki beszél is róla – boldogan szerez meg egy-egy művet, ám árverezéskor (eladáskor) a szíve szakad meg, hogy meg kell válnia az alkotástól. Mert ez üzlet. Talán ezért is van otthon kis (nagy) „vigaszgyűjtemény”. (Pl. Virág Judité.)

Érdekes, hogy a gyűjtőknél spontán módon kerül egy kupacba, ami esztétikailag összetartozik. Mondjak neveket? Böröcz, Vojnich, Váli Dezső, Szüts Miklós – néha Jovánovics – több gyűjteményben kerül egymás mellé. Fentebb azt írtam, hogy a gyűjtő „zsigerből” válogat – hát ez sem biztos. Nemcsak szem, de szakértelem is alakul hozzá. Tény, hogy bár nagy a kockázat, a jó gyűjtő többnyire hótbiztosra megy. Mármint megbízik ráérzésében Hogy hogyan? Ne kérdezd. Csak csodálni tudom őket. Ja, és az esztétikáról – amiben én gályázom az egyetemen – kisült, hogy van gyakorló medencéje is. Csak ott nem a tanár az úszómester…

És az is kisült, hogy a gyűjtés sem csak pénzkérdés. (De az is, hű, de mennyire, csak semmi szégyenkezés!)

 

 

 

Ébli Gábor: Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra. Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből. Corvina, 2008, 444 oldal, 3990 forint.

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: Aranykalapács (Virág Judit: Senki többet? Harmadszor! Korona Kiadó, 180 oldal. ) Almási Miklós Aranykalapács Négyszer nyerte el ezt a díjat....

Almási Miklós: Mit olvassunk, Feri? Almási Miklós Mit olvassunk, Feri? Könyvek, amiket olvasunk. Vagy...

Almási Miklós: Slideshow a lélekről Almási Miklós Slideshow a lélekről A „győzedelmes pszichológia” –...

Almási Miklós: Cittŕ és cittadini Almási Miklós Cittŕ és cittadini A Fiat kocsikra SPQR...