Bán Zsófia: Meneküljünk, jön a vonat!

Jonathan Crary A megfigyelő módszerei (MIT, 1990; Osiris, 1999) című, mondhatni korszakalkotó, mert a látás történetét a megfigyelő pozíciójából újratárgyaló művében a látás történeti konstrukcióját tárgyalja a gazdaságilag és társadalmilag fejlett Nyugat-Európában a 19. század első felében (melyet egy 17-18. századdal foglalkozó fejezet előz meg). Művével Crary azt célozza meg, hogy egyszer s mindenkorra rácáfoljon arra az általánosan elterjedt nézetre, mely szerint: „Manet-val, az impresszionalizmussal és/vagy posztimpresszionalizmussal a vizuális reprezentáció és észlelés új modellje jelenik meg, amely szakítást jelent a látás másik, több évszázados, közelítőleg reneszánszként, perspektivikusként vagy normatívként meghatározható modelljével” (16. o., fordította Lukács Ágnes). Crary arra mutat rá, hogy „a vizuális tömegkultúra mindent átható eszközei közül néhány – például a sztereoszkóp – az optikai élmény radikális elvonatkoztatásán és rekonstrukcióján alapult, és így megkívánja a »realizmus« 19. századi jelentésének újragondolását”. (21-22. o.) Elméletét elsősorban arra építi, hogy „a látás kérdései akkor – mint ahogyan most is – alapvetően a testről és a társadalmi erők működéséről szóltak”. (15. o.) Könyvével két alapvető célkitűzése volt: hogy a látás „camera obscura, azaz sötétkamra-modelljét történeti kontextusában tárgyalja, valamint hogy bebizonyítsa, hogy ez a modell, mely egyben »az objektív valóság« modellje is volt”, hogyan omlott össze a 19. század elejére (a 20-as, 30-as évekre) a megfigyelő pozícióját, valamint a látás mibenlétét radikálisan újratárgyaló nézetek hatására. Crarynek ez a műve az elsősorban Amerikában és Nyugat-Európában, a kilencvenes évek során kialakult új diszciplína, a vizuális kultúratudomány (visual culture studies) egyik alapkövének számít, mely tudomány hazánkban még csak mostanában kezd elismerést nyerni mint önálló diszciplína, s intézményesített oktatása még várat magára. Éppen ezért olyan fontos kiállítás a Képmutogatók, mert úgy vélem, jelentősen hozzájárul e stúdium hazai kifejlesztéséhez és elterjesztéséhez, valamint a róla szóló diskurzus kialakításához.

A Mai Manó Házban látható, lebilincselően érdekes kiállítást szervezői a három éve tragikusan fiatalon elhunyt Kolta Magdolna fotótörténész emlékének ajánlják, aki a Képmutogatók 1 című kiállítást éppen 10 éve, 1998-ban a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban rendezte meg Munkácsy Gyulával. A kiállítással párhuzamosan, a Mai Manó Ház új, bővített formában, decemberben adja ki Kolta korábbi, Magyarországon és másutt is úttörő jelentőségű, Képmutogatók – A fotográfiai látás kultúrtörténete című munkáját, valamint ugyanennek angol változatát. Annak ellenére, hogy a kiállítás a látás kultúrtörténetével foglalkozik, a rendezők szerencsére nem a „mindent a szemnek” elvet követik, s így a kiállítást, örömteli módon, nemcsak végignézni, de végigtapogatni, forgatni, hajtani, kukucskálni és tekerni is lehet – híven ahhoz a Crary által is kifejtett állásponthoz, mely szerint a látás nem annyira a „valósághoz”, mint inkább a testhez, valamint az adott társadalom és kultúra szokásaihoz, hatalmi viszonyaihoz kötődik. Kolta, valamint e második kiállítás szervezői szűkítik a Crary által nyújtott tágabb fókuszt, és itt kizárólag a fotográfiai látás fejlődésével foglalkoznak a Magyar Fotográfiai Múzeum optikai gyűjteményét, az Országos Pedagógiai Múzeum és Könyvtár optikával kapcsolatos tárgyait, valamint egyéb közgyűjtemények, magángyűjtők és kortárs alkotók témába vágó tárgyait felhasználva. E szűkített fókusz ellenére a kiállítás mégis betekintést enged a szem és a látás törvényeibe, a fénytan megértésébe, valamint – sok egyéb mellett – a camera obscura használatába (a Mai Manóban e kiállítással párhuzamosan tekinthető meg egy sötétkamrás technikával készült, kortárs műveket bemutató, ugyancsak tanulságos, szórakoztató és eredeti kiállítás).

A Képmutogatók 2 az 1800-as évektől kiindulva bemutatja a nagyérdeműnek a fotografikus látás fejlődéstörténetét egészen a kinematográfig, azaz a mozgóképig. Van itt minden, mi szem-kéznek ingere: hengeres anamorfózis, azaz eleve torzítva rajzolt kép, mely csak a tükrös henger megfelelő helyre állításával látható torzítatlan formában; itt vannak az elmaradhatatlan laterna magicák, amelyekben a kézzel festett diák kivetítéséhez a laterna belsejében elhelyezett olajmécses adja a fényt; vannak a gyerekkorunkból jól ismert és nagy becsben tartott térbeli mesekönyvek és mesedia-vetítők (a tekerőgomb recéit még most is a tenyerünkben érezzük); van zootróp vagy wundertrommel, ami nem más, mint egy nyitott henger, amelynek belső palástjára mozgásfázisokat ábrázoló állóképek vannak festve, s a henger megforgatásával, a réseken bekukucskálva mozgásként, azaz mozgóképként érzékeljük az állóképeket; van Magic Mirror scope, azaz népiesen „bájcső” (a későbbiekben kaleidoszkóp), ami egy távcsőszerű szerkezet, melynek prizmás objektívje megsokszorozza és torzítja a külvilág képét; van egzotikusan hangzó phenakisztoszkóp korong, melynek neve a phenakizein és a skopeosz görög szavakból áll össze, s melynek jelentése: hamis látszat keltette tévedés szemlélése; van zsebmozi, árnyképjáték, mi több: szemtekerészeti nézentyű (a kerüljük az idegen szavakat mozgalomból); van csillagtérkép és szemmodell, van sztereoszkóp, amely az egyszemű világnézet helyett a kétszeműt propagálta, van kinetoszkóp s végül az átmeneti „végkifejlet” (ha ugyan az volna) reprezentánsa: a kinematográf (mozgófilm), melyet, mint tudjuk, a kinematográfiai műintézetbe lehetett megtekinteni, s amely a kabarék és más populáris műfajok azonnali, s rájuk igencsak veszélyes vetélytársává vált.

S hol vagyunk már attól a történeti-történelmi pillanattól, amikor a fent említett műintézetben a nézők pánikszerűen lebuktak a széksorok közé a feléjük robogó vonat rémisztő látványának hatására. Azóta elképzelhetetlenül sok minden gyarapította a látás kultúrtörténetét a tudományban és a populáris kultúrában egyaránt, sőt mára e kettő elválaszthatatlan lett egymástól. Ha belegondolunk, hogy a mai szabadidős tevékenységek hány százalékát adják a képfogyasztás révén szerzett örömök, vagy milyen mennyiségben kényszerülünk képeket fogyasztani akkor is, amikor esetleg nem akarnánk, azaz hogy mára mennyire kikerülhetetlenné váltak a képek, érzékelhetjük e változás elképesztő léptékét és tempóját. A képek technikai sokszorosíthatóságának kora hasonló forradalmat idézett elő, mint annak idején az írás sokszorosíthatósága; a Gutenberg galaxisból mára már átléptünk a kibertér galaxisába, a globális faluba, ami számtalan új kérdést, problémát, mi több, morális, etikai dilemmát hozott létre. A virtuális képi világba lépve újra megkérdőjeleződnek bizonyos alaphiedelmek a képi ábrázolással kapcsolatban, így például a digitális technika korában alapjaiban rendült meg a fénykép valósághoz való viszonyának értelmezése. A virtuális világban létező képek megalkotása és fogyasztása megannyi új esztétikai, morális, jogi és filozófiai kérdést vet fel, melyeknek értelmezéséhez és szabályozásához, rendszerezéséhez egy vadonatúj mátrixot, egy új paradigmát kell felállítani. S természetesen nem kevésbé fontos megértenünk e kérdések felmerülésének kultúrába/kultúrákba ágyazottságát, s megtalálni azt a megfelelő perspektívát, amely nem engedi meg, hogy – miként arra Susan Sontag is rámutatott – az arcpirító provincializmus hibájába essünk, amikor például azt állítjuk, hogy mára bizony már minden képpé vált, mert a világnak bizony vannak olyan helyei/kultúrái, ahol ez az állítás nem állja meg a helyét, mert az élet valósága felülbírálja a képek valóságát. S egyáltalán: hogyan értelmezzük a valóság kérdését, dilemmáját ebben a megváltozott helyzetben, s hogyan mozogjunk, hogyan mozoghatunk ebben a valóságban – ezek azok a nem kis felelősséget ránk rovó kérdések, melyeket a látás új kultúrája naponta terítékre helyez. Ezért fontosak a Képmutogatók-sorozathoz hasonló kezdeményezések, hiszen valahol el kell kezdeni – s hol máshol, mint a történet elején – annak megértetését, megláttatását, hogy egy kép nemcsak van, nemcsak létrejön, s nemcsak alkotója, hanem befogadója is van, s hogy nem mindegy, hogy az a befogadó milyen kulturális környezetben gyakorolja a látás aktusát. Ki az, egyáltalán, aki nézhet, kinek engedtetik meg, s mi az egyáltalán, amit nézhet, mi az, amit láthat? Kinek vannak birtokában a látás és láttatás eszközei, és milyen az a tekintet, amellyel a megmutatott dolgokat nézzük? Ezek a mi, saját kultúránkra is vonatkoztatható kérdések azok, amelyekre ez a kiállítás megkísérel elkezdeni válaszokat fogalmazni. S reméljük, a folytatás sem marad el.

Képmutogatók 2 – A látás kultúrtörténete. Kurátor Kincses Károly. Mai Manó Ház, 2008. november 10. – 2009. január 4.

Kapcsolódó írások:

Bán Zsófia: Bodies – A kritika Bán Zsófia Bodies – A kritika Talán nagyon is...

Bán Zsófia: „Őrült beszéd, de van benne rendszer” Bán Zsófia „Őrült beszéd, de van benne rendszer” avagy...

Bán Zsófia: A kilátás (Plasztik művek. Kiállítás a Néprajzi Múzeumban. Főrendező Fejős Zoltán. ) Bán Zsófia A kilátás avagy jelenetek a tárgyak életéből...

Bán Zsófia: Hatalmat a képzeletnek Bán Zsófia Hatalmat a képzeletnek You may say that...

Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.) Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy...