Takács Ferenc: Pretextus, paratextus, textus

 

Doris Lessing 2007-es irodalmi Nobel-díja ismét kínos helyzetbe hozta a magyar regényolvasókat. Ugyanaz történt, mint néhány évvel korábban Naipaul és Cotzee esetében: olyan író kapta a díjat, akitől megjelent ugyan egy-két könyv magyar fordításban, de akit a honi mértékadó olvasói kör nem fedezett fel magának, s aki ezért sohasem került be abba a helyi (magyar) kánonba, ahol a „kortárs világirodalom” feltétlenül olvasandó (de legalábbis kötelességszerűen nagyra tartandó) jelesei találhatók. Így azután – ellentétben, mondjuk, Heinrich Böll, Gabriel García Márquez vagy Günter Grass esetével – értetlenül és tanácstalanul állt a Nobel-díjban (eme kör számára természetesen megfellebbezhetetlenül) megtestesülő rangkijelölés előtt.

De Lessing esetében más is indokolta – vagy magyarázta – ezt a tartózkodó befogadói magatartást. Az írónő – lánykori nevén Doris May Tayler – korai pályája szokatlan tájakról indult, szokatlan célok igézetében. Apja, Alfred Tayler kapitány, akinek az első világháborúban ellőtték az egyik lábát, a háború után a gyarmatokon próbált, kevés sikerrel, szerencsét. Először Perzsiában (ma Irán) dolgozott banktisztviselőként – itt, Kermansah városában született meg leánya, 1919-ben -, majd 1925-ben földet vett Dél-Rhodesiában (ma Zimbabwe), és kukoricatermesztésből próbált meggazdagodni. Leánya tizenhárom éves koráig katolikus zárdaiskolában tanult, majd két évvel később otthagyta a családját, és pesztonkának állt. 1937-ben Salisburybe (ma Harere) költözött, ahol telefonos-kisasszonyként dolgozott. Hamarosan férjhez ment, két gyereket szült, majd 1943-ban elvált.

Ekkoriban – már a háború során – került kapcsolatba a rhodesiai főváros baloldali köreivel, német-zsidó kommunista menekültekkel, a Királyi Légierő itt állomásozó fiatal, oxfordi-cambridge-i hátterű pilótáival. Itt, ebben a politikai és intellektuális közegben találkozott második férjével, Gottfried Lessinggel is. (Belőle később, évtizedekkel 1949-es elválásuk után, a Német Demokratikus Köztársaság nagykövete lett Ugandában, akit 1979-ben az Idi Amin-diktatúra elleni ugandai felkelés során egy eltévedt golyó halálra sebzett.) Az ekkor már egy ideje írással foglalkozó elvált asszony 1949-ben Londonba költözött, ahol 1950-ben, a „Doris Lessing” írói névvel a címlapon, megjelent és tisztes kritikai és közönségsikert aratott első regénye, a The Grass is Singing (A fű dalol), amelyhez gyermek- és ifjúkorának a rasszizmus és a szegregáció vérbűnétől bélyeges telepestársadalma szolgált élményháttérként. Ekkor már jó ideje meggyőződéses kommunista volt. Majd „hivatalosan” is azzá lesz: 1952-ben belép a Nagy-Britannia Kommunista Pártjába, alapszervében igen aktív, a pártsajtó és a pártirodalom önzetlen munkása. „Szezonvégi” belépés volt ez persze: 1953-ban meghal Sztalin, a pártban elkezdődik a megrendülések és meghasonlások (újabb) korszaka. Majd jön 1956, „A huszadik kongresszus. Magyarország. Szuez” (idézet Doris Lessingtől, Az arany jegyzetfüzet-ből), s ez az írónő párttagságának is a végét jelenti: kilép. Búcsúüzenete egy látványos gesztus: nyílt levélben tiltakozik kormánya szuezi beavatkozása ellen, és felszólítja Borisz Polevojt, a Szovjet Írószövetség külügyi titkárát, hogy írótársaival együtt ő is nyilvánosan tiltakozzék a Magyarország elleni szovjet agresszió tárgyában.

Nálunk persze mindez senkinek sem tetszett igazán, se akkor, se később. Az ötvenes évek kultúrhivatalnokai felfigyeltek ugyan a The Grass is Singing „haladó, antiimperialista, antikolonialista és antirasszista mondanivalójára”, de valamiért – talán éppen a regénynek a közvetlen politikai üzeneten túlmutató tartalmaitól és zavaróan irányregényszerűtlen esztétikai kvalitásaitól megriadva – nem kívánták Doris Lessinget „haladó”, „a szocializmus ügyével rokonszenvező, sőt azonosuló” útitárs-íróként kolportálni (holott kétségkívül az volt). Végül megjelentettek tőle, Eldorádó címmel, egy kisprózai gyűjteményt – történetesen éppen 1956-ban, abban az évben, amikor Doris Lessing látványosan hátat fordított a moszkvai módra értelmezett haladás ügyének.

A kötet nem keltett figyelmet. De nem járt jobban A fű dalol sem, amikor 1972-ben, tehát huszonkét évvel az eredeti után, megjelent magyarul is, mégpedig az akkoriban szokásos ötölés-hatolás, óvatos kóserolás és gondos „helyretevés” kíséretében, a Magvető „Világkönyvtár” sorozatában. Fanyalgó közöny fogadta: a nyugati irodalmi újdonságokra szomjazó olvasókat ekkoriban már enyhén szólva hidegen hagyta a háború előtti brit gyarmat társadalmi és szexuális pszichopatológiájának ez a sötéten kritikus és nyilvánvalóan politikai élű rajza (merthogy körülbelül ezt olvasta ki a regényből az, aki egyáltalán elolvasta).

A korszak könyvkiadása evvel a jelek szerint végleg „letudta” Doris Lessinget – egy-két antológiába felvett elbeszélésétől eltekintve egészen 1995-ig semmi sem jelent meg tőle magyarul, amikor is az Európa kiadta egy viszonylag kései, 1988-as évjáratú és a pálya csúcsaihoz mérve nem igazán jelentős pszichohorrorját, Az ötödik gyerek-et. A honi olvasó így lemaradt az immár ötven kötetre rúgó életmű javáról. Semmit sem olvashatott el magyarul Az erőszak gyermekei című ötkötetes regényfolyamból (1952-1969), ebből a realista Bildungsroman képlete jegyében induló és az utopikus-disztopikus fantasztikum szellemében záródó nagyszabású irodalmi vállalkozásból, mint ahogy nem olvasható magyarul a Canopus Argosban című – szintén ötkötetes – regényfolyam (1979-1983) sem, amelyben Lessing a realista regénytechnikát merész kísérleti húzással a fantasy és a science fiction eszköztárára és módszertanára cserélve alkotta meg a korábbi regényfolyam monumentális ellenpontját.

És kimaradt Az arany jegyzetfüzet is, 1962-ből, amelyet most, negyvenhat év után, mégiscsak elolvashatunk magyarul: a Nobel-díj jóvoltából az Ulpius-háznál elindult Doris Lessing-életműkiadás keretében jelent meg. A monumentális mű – fordításban 960 oldal – alighanem Lessing egyik legfontosabb regénye, sokan – és joggal – az életmű, a Lessing-képviselte irodalmiság és eszmeiség kulcsának tartják.

Kulcs egy szűkebb, technikai értelemben is: Az arany jegyzetfüzet – legalábbis alapjáratban – sajátos értelmű kulcsregény, sőt – és ezennel szabadalmat jelentek be a terminusra – önkulcsregény. „A két nő egyedül volt a londoni lakásban.” Így szól Az arany jegyzetfüzet – pontosabban a „Férjetlen nők I.” címet viselő első rész – nyitómondata; hamarosan megtudjuk, hogy Anna Wulfnak és Molly Jacobsnak hívják őket. Később, a „Férjetlen nők II., III.” stb. címet viselő részekben ismét találkozunk velük, s tanúi vagyunk hosszú-hosszú beszélgetéseiknek, családi és posztcsaládi bonyodalmaiknak.

Anna Wulf író: néhány évvel korábban megjelent a gyarmatokon töltött ifjúkorának élményeit feldolgozó Harcvonalak című első regénye, mely tisztes sikert aratott, és a konyhára is hozott rendesen. Ifjúkorában lett baloldali, majd – Londonba költözvén – belépett a kommunista pártba. Ez csupán 1956-ig tartott. Most, 1957-ben – ez a regény jelene – váláson és szeretőkön túl leginkább írásgörccsel küzd: regényt kellene írnia, de nem képes rá.

Az önkulcsregény-jelleg nyilvánvaló: Anna Wulf maga Doris Lessing, a Harcvonalak az első Lessing-regény, A fű dalol. Másrészt semmi közük egymáshoz. Ugyanúgy nincs közük egymáshoz, mint – miként maga Anna leszögezi a könyv 222. oldalán – az ő ifjúkori élményeinek az ő Harcvonalak című regényéhez. Vagy mint az általa, Anna által kitalált regényíróhoz, Ellához őneki: „Én, Anna, látom Ella-t. Aki természetesen Anna. De, és épp ez a lényeg, hogy mégsem. … Nem tudom, mi történik abban a pillanatban, amikor Ella leválik rólam, és Ella lesz.” (668. o.) Például fogja magát, és regényt kezd írni egy öngyilkosról. (254. o.)

Paradoxan kettős olvasói műveletre kapunk így felszólítást: egyszerre kell mindent az önkulcsregény szellemében a személyesre-esetlegesre vonatkoztatnunk, miközben mindent az általános és a jelképes szintjén is el kell helyeznünk. Itt van példának okáért a „Wulf” név. Ez a se angol, se német szóalak a „Lessing” nevet idézi, azaz személyes és esetleges utalás; kiejtve viszont az ősmodernista és protofeminista elő- és példakép, Virginia Woolf családi nevének hangalakjával esik egybe, azaz általános és jelképes összefüggést hordoz. Anna leánykori neve egyébként, mint kiderül, „Anna Freeman”. Free man annyit tesz, hogy „szabad ember”, s Anna kétségtelenül az, illetve az igyekszik lenni. De „szabad férfi”-t is jelent, s Anna semmiképp sem az, sőt éppen ellenkezőleg: ő a könyv „férjetlen nők” címet viselő fejezeteit lakja, amely kifejezés az eredetiben free women, azaz „szabad (egyebek között épp a férfiaktól »szabad«, azaz független és megszabadult) nők”-et jelent. Ez az utalás általános és jelképi szinten hangosítja fel a könyv feminista üzenetét, amelyet a személyes-esetleges szinten a női testről, az orgazmusról, a menstruációról és a férfiak nőileg érzékelt szexualitásáról való vallomásos beszéd képvisel a könyvben (egyébként a hatvanas évek elejének irodalmi átlagához mérten merészen, sőt forradalmian új hangon).

Mindez csupán egyetlen a könyv számos paradoxonja közül. Újabb paradoxon fogad, ha az önkulcsregény-jelleget a könyvben alkalmazott írástechnika szintjén is szemrevételezzük. Azt látjuk ugyanis, hogy Lessing korábbi regényei, A fű dalol és Az erőszak gyermekei-ciklus első három kötete afféle „jól megcsinált” regények: magától értetődő természetességgel érvényesül bennük az angol regényírás hagyományos és bevált szocio-pszicho-realista receptje és a szerzői szerepnek az az üzembiztosnak tudott felfogása, amely szerint a regényíró, ha ezt a receptet követi, garantáltan képes lesz a gondosan rögzített tapasztalat esetlegességeiből a megformálás révén értelmes és tartalmas rendet létrehozni.

Az arany jegyzetfüzet viszont mindennek a szöges ellentéte, Lessing korábban követett regénypoétikájának eleven cáfolata: metapoétikai reflexiója és szisztematikus ellenkönyve. Azaz a radikális önmegkérdőjelezés páratlan következetességgel végrehajtott aktusa, ön-antiregény. Formája a gyökeres formátlanság, illetve minden forma és megformálás ironikus megkérdőjelezése, az értelemmel bíró rend létrehozhatóságának a kétségbe vonása, a káosz és a fragmentáció hatalmának dacos szembesítése a homogeneizáló akarattal.

Parodisztikusan elidegenített és érvényében lefokozott már a keret is, a „Férjetlen nők” című fejezetekből öszszeálló domesztikus társalgási regényféle. De ezt a keretet amúgy is minduntalan szétfeszítik, cselekménymenetét meg-megtörik más állagú szövegek. Legfőképpen az írásképtelen, mégis folyvást író Anna jegyzetfüzetei: „Négy jegyzetfüzetet tartok, egy feketét, amely Anna Wulffal, az íróval foglalkozik; egy pirosat a politikával kapcsolatos dolgokra; egy sárgát, amelyben az élményeimet írom történetekké, és egy kéket, amely naplóként igyekszik szolgálni.” (691. o.) Ezekből olvasunk – esetleges rendben – újabb és újabb részleteket: az emlékezés, a vágy és a képzelet bejegyzéseit s mindezek feltételes irodalommá hasonítását. Beleértve az alaphelyzetet is: Anna és Molly Ellává és Juliává kettőződnek a jegyzetekben, s Ella – mint láttuk – maga is regényíró.

Elegyes szöveghalmaz jön így létre, benne a legkülönfélébb státusú szövegekkel: álomleírásokkal, lapkivágásokkal, politikai hírekkel, emlékekkel, a kommunista és a burzsoá sajtó Anna regényéről közzétett recenzióival stb. Ez a szerkezettelen szerkezet maga is demonstráció, mégpedig a könyv mélytémája: káosz és rend, forma és formátlanság dilemmája vagy paradoxonja tárgyában. Alapja – esztétikai-poétikai szinten – a gyanú: minden formálás, így az életanyag irodalmi formába öntése is, szükségképpen egy meghatározott értelmezés érdekében való formálás, azaz manipuláció, sőt csalás, mivel annak a látszatnak a kialakítása a célja, hogy „maga az anyag” rendelkezik evvel az értelemmel („tanulsággal” vagy „eszmei mondanivalóval”), a jelentéssel bíró forma „magának az életnek”, az ábrázolt „valóságnak” a formája, így jelentése vagy értelme is.

Az arany jegyzetfüzet az esztétikai-poétikai szint mellett két másik összefüggésben is ennek a gyanúnak a demonstrációja. A piros jegyzetfüzet Anna kommunista párttagságának, a párttól való fokozatos elidegenedésének, majd kilépésének a krónikája. A történtek tanulsága politikai-ideológiai szinten is ugyanaz: a kommunista ideológia magát a „történelem” és a „valóság” objektív igazságaként tünteti fel, holott manipulatív formálás, a valóságot torzításokkal, elhallgatásokkal és hazugságokkal hozza a kívánatos ideológiai formára. Azaz nem tükre, hanem teremtője egy merőben illuzórikus valóságnak: az ideológia világképe ennyiben szépirodalmi fikció.

A másik fontos összefüggés személyiség-lélektani. Anna pszichoanalitikushoz jár, integrált és egészséges személyiségre vágyik. Ám idővel rájön, hogy a belső rend, a szilárd körvonalakkal bíró és tartósan önazonos Én voltaképpen öncsonkítás, a cseppfolyós és szabadon alakuló-változó psziché formába merevítése. Ami lelki egészségnek látszik, az maga a betegség.

Maradna tehát a rend és a forma ellentéte: az esetlegesség, a töredékesség, a káosz. Esztétikai-poétikai szinten is: a kilencszázhatvan oldalra rúgó szöveg egy megíratlanul maradó regénynek az esetleges és formátlan anyaga-nyersanyaga. Pretextus, azaz legfeljebb ürügye és alkalma a létre jönni képtelen textusnak, vagy paratextus, ehhez a megíratlan regényhez tartozó, de hozzá képest másodlagos szöveg.

Ám Anna – a történet vége felé – vásárol egy új jegyzetfüzetet, úgy dönt, hogy a régi jegyzetfüzetek helyett „elkezdek egy újat, egyetlenegyet, egészen magamról”. (882. o.) A következő oldalon elkezdődik „Az arany jegyzetfüzet” című fejezet. Mindössze ötven oldal, Anna lelki széthullásáról szól, s szerelmi viszonyáról Saul Green amerikai regényíróval, alteregójával vagy doppelgängerével, majd a gyógyító őrületről, a viszony felszabadító lezáródásáról. Talányos, egyben lényegtelen, hogy miként is kell olvasnunk ezt a kisregény-terjedelmű betétet: pretextusnak és paratextusnak, mint a többit, vagy valódi textusnak, értelmesre formált szépirodalmi fikciónak.

Mindenesetre Anna most már késznek érzi magát a regényírásra. Saul „Az arany jegyzetfüzet”-ben megírt történet végén búcsúzóul megajándékozza Annát regénye első mondatával. Így szól: „A két nő egyedül volt a londoni lakásban.”

Ez a mondat persze a „Férjetlen nők I.” című nyitófejezet első mondata. Egyben Az arany jegyzetfüzet című opusz nyitómondata, amelynek révén, mintegy utólag, Az arany jegyzetfüzet azonossá válik „Az arany jegyzetfüzettel”, a pretextus- és paratextushalmaz most textusnak mutatkozik. Maga lesz a regény, amelyet Annának ezek szerint sikerült megírnia, a regény, amely önmaga megíratlanságának a regénye. Azaz a kudarc sikere, diadal a káosz és a rend, a formátlanság és a forma, az értelmetlen esetlegesség és az értelmes szükségszerűség közötti virtuális térben.

A pályafordulat regénye, de fordulópont a háború utáni angol regényírás történetében is. Hazájában régóta klasszikus. Nekünk – remélhetőleg – élő, friss és aktuális olvasmány lesz. Megérdemelné.

 

 

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet. Tábori Zoltán fordítása. Budapest, 2008, Ulpius-ház. 960 oldal, 5999 forint.

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) „Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Ben trovato Takács Ferenc Ben trovato Huszár Tibor, mint tudjuk, jó...

Takács Ferenc: “A nemlét ragyogása” (Szabó T. Anna: Elhagy. Budapest, 2006, Magvető. 128 oldal, 1990 forint. ) Takács Ferenc “A nemlét ragyogása” Szabó T. Anna új...

Takács Ferenc: Idill és gyehenna (Szabó T. Anna: Villany. Budapest, 2010, Magvető. 136 oldal, 2290 forint.) Szabó T. Anna új verseskönyve, Villany címen, négy év múltán...