Rainer M. János: A jelentés mint olvasmány és végelszámolás (Kenedi János (elnök), Palasik Mária, Ripp Zoltán, Sipos Levente, Ungváry Krisztián, Varga László: A Szakértői Bizottság jelentése 2007-2008.)

Államigazgatási megrendelés alapján keletkezett beszámolók, jelentések, törvényhozási aktusokat indítványozó szövegek általában ritkán kerülnek mérlegre olvasmányként – levéltárosok többnyire döntés-előkészítő háttériratokként határozzák meg őket. Történeti, politikatudományi szövegek általában egy-két bekezdésben foglalják össze tartalmukat, helyüket lábjegyzetben adják meg. Normális viszonyok között kritikai rovatban akkor sem emlékeznek meg róluk, ha a jelentés - normális viszonyok között illő módon – mindenki számára hozzáférhető.

Csakhogy a viszonyok nem mindig normálisak. A Kenedi-bizottság jelentése csaknem normális körülmények között született. A köztársaság kormánya 2007 nyarán megbízást adott egy szakértői csoportnak, hogy egy csaknem normális viszonyok között született törvény (a 2003. évi III. törvény az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáráról) végrehajtásáról, illetve „az állambiztonsági iratok kutathatósága, az adatokhoz való hozzáférés és azok nyilvánosságra juttatása feltételeinek javítására, és az erre vonatkozó szabályozás esetleges módosítására, illetve intézkedések megtételére” nézve készítsen jelentést. Ha minden normális, egy törvény végrehajtásáért az erre vonatkozó utasításban megjelölt intézmények, személyek felelősek, arról megfelelő rendben beszámolnak, amit az erre hivatottak vagy elfogadnak, vagy sem.

A viszonyok azonban több értelemben sem normálisak. A magyarországi szovjet típusú rendszer állambiztonsági szolgálatainak tevékenysége és hagyatéka (vagyis iratai, dokumentációja), illetve a hagyaték gondozása (igen, ugyanis erre vagyunk ítélve…) a magyarországi rendszerváltás egyik alaptörténete. Meglehetősen későn kapcsolódott be a nagy történetbe, az 1990. január elején kipattant Duna-gate botránnyal, és azóta is tart, csaknem szabályos ciklusokba rendezhető dinamikával. Úgy átlag két-három évente valami vagy valaki ráirányítja a figyelmet, ami aztán átlag fél év múlva alábbhagy, már-már kihuny. Ezt a paradigmatikus történetet itt nem lehet elmesélni, a bizottság néhány tagjának (Kenedi János, Varga László, Ungváry Krisztián, Ripp Zoltán) könyvei szerencsére lényegében tartalmazzák azt.

A bizottság jelentése sem mondja el – de mégis összefoglalja, mégpedig mindeddig egyedülálló módon. Nem mint olvasmány, hanem mint végelszámolás. A jelentés írói eleddig jobbára olvasmányokat írtak, lévén valamennyien kutató történészek, esszéisták. Most azonban csődgondnoki feladatot bíztak rájuk: könyvelőként kellett számba venniük egy húsz éve felszámolást bejelentett szocialista nagyvállalat fennmaradt értékeit – no meg a hiányokat, tartozásokat. Aktívák és passzívák, tartozik és követel. Ismerjük (vagy inkább: úgy véljük, hogy ismerjük…) a hasonló átalakulások forgatókönyveit. A romokon vidáman tenyésznek az rt.-k, kft.-k – már azok, akik idejében rájöttek, hogy vinni kell mindent, ami mozdítható, a többit pedig ajánlatosabb eltüntetni.

Csak viszonyítás kérdése, hogy mindez normálisnak nevezhető-e vagy éppenséggel nem. A történet mostani (előrebocsátva benyomásomat: utolsó) felvonása a kevesek egyike, amikor az abnormalitások szerencsés kombinációja állt elő. A kormány egy soros koalíciós veszekedése során elvállalta, hogy újra előveszi az ügyet, pedig a ciklus (nem feltétlenül a kormányzati, inkább az állambiztonsági ügyeké) éppen alsó szakaszán járt, vagyis éppen senkiről sem derült ki semmi. A kormány feje meglepő, de állhatatos elkötelezettséget mutatott, és valóban szakértő, vagyis civil testületet küldött ki, amelyben a kft.-k nem kaptak képviseletet. Élére a múlt megismerését szorgalmazó emberjogi mozgalom minden szempontból legkiválóbb szakértő aktivistáját állította. A bizottságnak hagytak időt; ha azt mondták: még nem végeztünk, bólintottak, és azt válaszolták: akkor hosszabbítunk (az első határidőre a kft. tett róla, hogy a bizottság a lábát se tegye be az új üzemekbe…). Amikor a koalíció felbomlott, hagyták őket, hadd dolgozzanak tovább. Jelentésüket szépen befejezhették, nyilvánosságra került. Hogy e ponton visszaáll-e a normalitás, vagyis nem történik semmi, e sorok írásakor nem tudható.

Kenedi és társai azt kapták feladatul, hogy megvizsgálják: a 2003-as törvény értelmében levéltárba kerültek-e a magyar állambiztonsági szervek 1945-1990 között keletkezett iratai. Amelyek a törvény adta lehetőségek folytán nem kerültek oda, vajon indokoltan maradtak-e a mai titkosszolgálatoknál. Megengedhető-e, kérdezték tőlük, hogy a Magyar Köztársaság nemzetbiztonsági szerveinél titkosan tovább- (ti. 1990 után) szolgálók teljes védelmet élvezzenek. Megengedhető-e, hogy a mai nemzetbiztonsági érdekekre való hivatkozással az iratokat elzárják a nyilvánosságtól, a megismeréstől és az elemzéstől. Állítható-e probléma nélkül, hogy ez vagy az az ügy ma „nyilvánvalóan vagy kimutathatóan” sérti a köztársaság érdekeit (az idézet a törvény nyolc pontjából való: a visszatartó kft. nyolc kategóriában jelenthette ki, hogy számára nyilvánvaló okból titkosít húsz-harminc-negyven-ötven éves iratokat további húsz-hetven [!] évre).

A bizottság tagjai szépen lejárták az utódintézményeket. Beletekinthettek az iratokba, persze a nevek eltüntetése után. A legtitkosabbak (mert a törvény egy ilyen kategóriát is kreált, persze némiképp körülményesebb elnevezéssel) listáját csak Kenedi láthatta. Ahhoz így is eleget láttak, láthattak, hogy a kérdésekre világos választ adjanak. A bizottság új törvény alkotását indítványozta, amely nem keveri össze a múlt megismerését a befulladt lusztrációs eljárások torz logikájával, és az iratokról szól (dossziétörvény). Leszögezte, hogy a szovjet típusú rendszer titkosszolgálatának nemcsak az az áldozata, akit megfigyeltek, hanem az is, akit nyilvántartottak. A hálózatnak nemcsak a formálisan beszervezettek (pontatlan kifejezéssel) voltak tagjai, hanem minden együttműködő, akiket a szervek tolvajnyelve kapcsolatnak nevezett: a béemessel rendszeresen beszélgető személyzetis, munkahelyi vezető, tömbmegbízott. A hálózat tagjainak (mindegyiknek) feladata volt a politikai közvélemény formálása, ezért nevük közérdekű, nyilvános(ságra tartozó) adat. (A bizottság tehát elegánsan és szakszerűen nem azt mondta: állítsák má’ össze az ügynöklistát, oszt’ internetre vele – hanem ennél sokkal többet…) A titkosszolgálatoknak megfelelő eljárásban bizonyítani kell, hogy a visszatartás, a megismeréstől való elzárás, a titkosítás indokolt – nincs többé nyilvánvaló és kimutatható nemzetbiztonsági érdek. Az általuk megőrzött – átmentett és a Nemzetbiztonsági Hivatalban mágnesszalagokon tárolt, ma megfelelő masina híján olvashatatlan (?) – gépi nyilvántartás maradványait (a hálózatét és a célszemélyekét) ki kell nyomtatni és a nyilvánosság elé kell bocsátani.

(Nincs többé… Aki csak közelébe kerül e témának, legalább egy kissé óhatatlanul emberjogi aktivistává válik. És olyankor szalad a toll [na jó, izzik a klaviatúra]… Hogyne lennének nyilvánvalóak és kimutathatóak – ezek [egyelőre] javaslatok, olvashatók a jelentés 388-391. oldalain.)

A jelentés javaslataihoz vezető levezetések, az egyes iratőrzőknél visszatartott iratokat számba vevő részek nem olvasmányok. Pontos levéltártani és számszaki kimutatások, rengeteg számmal, hivatkozott paragrafusokkal. Hihetetlen munka árán születtek, de befogadásukhoz komoly előzetes ismeretekre van szükség. A jelentés írói azonban – szerencsére – nem hivatásos csődgondnokok. Nem tudtak kibújni a bőrükből. A szöveg több mint felét valódi tudományos leírások, elemzések, történetek teszik ki. A történész megrázta magát, és miután méltósággal alakította a könyvelői és jogászi szerepet, viszszaváltozott a múlt kutatójává. A mi van és mi legyen kérdésére adott válasz után megpróbált felelni a klasszikus kérdésre: mi történt az állambiztonsági iratokkal?

Ez az attitűd már a szorosan vett jelentésrészekben megjelenik. A bizottság így állapította meg, hogy a Duna-gate kipattanása után (amikor mindenki azt hitte, hogy az iratmegsemmisítés véget ért) az újrafestett cégtáblák és visszazárt párnázott ajtók mögött folytatódott a szisztematikus és nyugodt eltüntetés. Vagy éppen akkor kezdődött. És tovább folytatódott, nem is lehet pontosan tudni, meddig, de a kilencvenes évek közepéig bizonyosan. Több tízezer hálózati kartont vittek el szolgálati „munkatársak”, és soha nem adtak számot róla, hová. Varga László magában könyv méretű két tanulmánya az állambiztonsági nyilvántartás történetéről (alapvető és hézagpótló) fényt derít rá, miféle bonyolult, egymást átfedő, hatalmas rendszerek működtek párhuzamosan, központi, helyi szinteken, „szakfeladatok” szerint, mindez a jószerével permanens átszervezés állapotában. Ripp Zoltán az állambiztonság 1988-90-es belső „reformmunkálatairól” szóló megvilágító erejű szövege a rendszerváltás mint átmentéstörténet paradigmatikus esettanulmánya. Baráth Magdolna az állambiztonság iratkezeléséről és -selejtezéséről szóló dolgozata világít rá a szerv „normalitásának”, az abban tevékenykedők gondolkodásának egy alapvető vonására. Az állambiztonság, bár a bürokrácia része volt, kizárólag a jelennek dolgozott. Valószínűleg örökkévalónak tartották rendszerüket és szerepüket, de nem érdekelte őket sem a múlt, sem a jövő. Irataikat tehát, amikor azok elvesztették operatív értéküket (ha egy dosszié szereplői meghaltak például), gond nélkül kiselejtezték. (Ami persze úgy is érthető, hogy a jövő nagyon is érdekelte őket – éppen mivel érezték: amit tesznek, azért egyszer mégis kérdőre vonhatják őket…) Így vagy úgy: az iratok megsemmisítése az állambiztonság normalitásához is hozzátartozott (nagyon is). Így e hézagpótló tanulmányokkal együtt a jelentés kétségkívül olvasmány – s akkor nem is említettem Kenedi János bevezető esszéjét, amely a legkevésbé sem emlékeztet egy (vaskos) államigazgatási irat felvezetésére: képzeljünk el egy kormány-előterjesztést, amelynek mottója Timothy Garton Ashtől, záró gondolata pedig Szűcs Jenőtől való idézet. Talán a felvilágosodás korában volt utoljára úzus az ilyesmi…

Kenedi bevezetője valóban Olvasmány – de azért a Jelentés mégis végelszámolás marad. Nem csupán azért, mert – ahogyan a bizottság felmérte – az 1945 után keletkezett iratok töredéke maradt fenn. Nem csak azért, mert nagy részük már az ÁBTL őrizetében van, s a töredék töredéke a mai szolgálatok irattáraiban. A gépi nyilvántartásból talán minden eddiginél pontosabban rekonstruálhatók az államvédelem tevékenységének méretei, de a tevékenység számos részlete, talán nagyobb része ilyen típusú dokumentumokból már soha nem ismerhető meg. Szerencsére minisztériumi, párt- és egyéb iratokból sok minden igen.

A Kenedi-jelentés egy hosszú folyamat, az ötvenkét éve elkezdődött állambiztonsági iratfeltárás végelszámolása is. Ötvenkét évet ível át az emberjogi aktivizmus gondolati alapján munkáló vágy a múlt elzárt terrénumának megismerésére. 1956. október 30-án az Eötvös Loránd Tudományegyetem Forradalmi Diákbizottsága, Pozsár István és Varga János (később hosszú éveken át az Országos Levéltár főigazgatója) megbízott öt fiatal történészt, hogy mérjék fel és helyezzék biztonságba a Belügyminisztérium Roosevelt téri épülettömbjében lévő iratokat. Köztük volt Szűcs Jenő, aki azután a magyar középkor és nemzettudat kutatásának legnagyobb alakja lett. És egészen november 3-án estig az épületben bóklászott Péter László, aki a forradalom után emigrált, s 1957 tavaszán Oxfordban a Columbia Egyetem kutatóinak szabatos beszámolót tartott tapasztalatairól. „It was like a rabbit warren” - mondotta Péter; olyan volt, mint a nyúl ürege, de a „warren” másodlagos jelentése eloldódott az élővilágtól: sűrű, áttekinthetetlen hely. A nemrég elhunyt Péter László, a londoni egyetem emeritus professzora 2008 elején, a forradalom 50. évfordulóján tartott konferencia anyagát kiadó kötet függelékében közzétette ezt a szöveget [My (abbreviated) Career in the Interior Ministry. In Péter, László - Rady, Martin (eds.): Resistance, Rebellion and Revolution in Hungary and Central Europe: Commemorating 1956. London, 2008]. Talán ez volt az életében megjelent utolsó írása. Péter nem tudta beteljesíteni misszióját, s lényegében ugyanezt állapítják meg utódai két emberöltő múltán. Szimbolikus, hogy kezdet és vég, a „Péter-jelentés” és a Kenedi-jelentés szinte egyszerre látott napvilágot.

A végelszámolás nem feltétlenül és nem kizárólag az elmúlás képzetével társítható. Legalább tiszta a kép: ennyi irat maradt, ezt a történetet ennyiből kell vagy lehet megírni. (Azért az ennyi kicsivel több mint négyezer folyóméter – sok szocialista nagyvállalatról tizedennyi se jutott…) Az emberjogi aktivizmus (nagy) története is – furcsa mód jó mélyen a demokráciába nyúlt, ezt se gondoltuk volna – befejeztetett, egyszer megírandó és megértendő történetté válik. A történészek nem kényszerülnek többé csődöt könyvelni, visszatérhetnek a titkos objektumokból a levéltárakba, hogy ott kibontsák, bizonyítsák vagy cáfolják akár a Jelentés megállapításait. A Jelentés e ponttól olvasmánynyá válik. Hogy államigazgatási funkciói teljesülnek-e, más kérdés.

Kenedi János (elnök), Palasik Mária, Ripp Zoltán, Sipos Levente, Ungváry Krisztián, Varga László: A Szakértői Bizottság jelentése 2007-2008. Letölthető, kinyomtatható a http://www.meh.hu/misc/letoltheto/jelentes_1.pdf oldalról, 438 lap.

 

Kapcsolódó írások:

Rainer M. János: Otthontalanság, emlék, mű (Molnár Imre-Szarka László (szerk.): Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, 2007, MTA Kisebbségkutató Intézet-Kecskés László Társaság, 234 oldal, ár nélkül. ) Rainer M. János Otthontalanság, emlék, mű Vannak könyvek, amelyek...

Rainer M. János: Elveszett nemzedék – és ami utána következik (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris.) „Ez a könyv… melynek megírására mindig is készültem…” – óriási...

Győrffy Iván: Próbafülke (Tv Taxi – 2006. november 8-9., szerda-csütörtök m1 19.45. Munkatársak Andrics László, Antal Kati, Balázs Sándor, Bodonyi Andrea, Buza Éva, Csizmadia János, Dankó Szabolcs, Ferenc Anita, Fitz Éva, Flór Péter, Fodor Orsolya, Kapuvári Gábor, Kelle Miklós, Kiss Bea, Kovács M. Barbara, Magyar Eszter, Müllner Dóra, Nagy Ágnes, Nagy Emese, Orosz Csilla, Pap Levente, Pleizer Richard, Szabó Gilbert, Varga Erika, Veress Dóra; készítette Próbafülke Produkció. ) Győrffy Iván Próbafülke Alig egy héttel azelőtt, hogy szélsőséges...

Rainer M. János: Mókuskák, egyem a szívüket (Kasza László: Mókusok az Angolkertben. Ügynökök a Szabad Európa Rádiónál. Budapest, 2009, Noran.) A Mókusok az angolkertben szerzőjét nem kellene bemutatni, mert bizonyos...

Rainer M. János: Családunk sztorija, országunk imázsa (Duncan Shiels: A Rajk fivérek. Budapest, 2007, Vince Kiadó.) Rainer M. János Családunk sztorija, országunk imázsa Akadnak könyvek,...