Lator László: A megmaradt világ

 

Makó (2)

 

Gajdi Pista legrégibb, leghűségesebb barátja Gáti Imre volt. Szerette izgága szellemét, rendhagyó természetét, fogékony közönsége volt írásainak, de azért mindig kedvét lelte benne, hogy kívül-belül tagadhatatlanul elrajzolt alakját, akár a háta mögött, akár szemtől szemben kicsúfolja. Imrét, a legtöbbször Domokos Matyival ketten, sűrűn meglátogattuk. A Bolygó (népies nevén Kiszsidó) utcában lakott apjával. Az öreg Goldmann a háború utánra kicsire zsugorodott hitközség iskolájában tanított. A lakás maga a kedélytelenség, ha az ember belépett a kapualjba, feje fölött valami furcsa deszkaalkotmányt láthatott, sosem értettem, mire való, mindig az volt az érzésem, hogy abban a valószínűtlen kalitkában kuporog valaki, nem csodálkoztam volna, ha váratlanul rám ugrik a fenti sötétből. Az udvarban működött a sahter, de nem volt valami sok munkája. Az öreg Goldmann nem mindennapi jelenség volt. Mindig lompos, pecsétes ruhában járt, táskás arca borostás, alsó ajka lefittyedt, igazán nem volt szép ember, mégis úgy hírlett, vonzza a nőket, állítólag egy-egy szorongó lány hozzá fordult, hogy szakszerűen, fájdalom nélkül elvegye szüzességét. Akkoriban két hajadonnal élt együtt, az egyik, K. szőke volt, hamvas, jó szagú, szókincse az éppen divatos slágereké, különben fodrászlány, nem szelleme, hanem szép húsa, szeme sugárzott. A másik, M. fekete hajú, sötét bőrű, alighanem cigány lány, nem különösebben szép arca minden rezzenése magára vonta a figyelmet, okos volt, gunyorosan eleven beszédű, úgy tetszett, sokat olvas, és amit egyszer elolvasott, abból mindig beleépült valami neki való. Matyit magamban avval gyanúsítottam, hogy M. tetszik neki, vonzódik hozzá, és nemcsak színes-mulatságos szelleméhez, de persze ezt akkor sem vallotta volna be, ha kérdezem. Érzelmi életéről később is mindig szemérmesen, már-már görcsösen hallgatott. A tanító úrnak úgy hírlett, mind a két lánnyal viszonya volt. Mikor ezt az iskolájában szóvá tették, a kényes helyzetet úgy oldotta meg, hogy feleségül vette a szőkét, nemsokára fiuk is született, a feketét pedig örökbe fogadta. A sötét, poros, gondozatlan lakásban (valamelyikünk, talán a színészjelölt, szenvedélyes versmondó, P. L. a rozoga, gödrösre ült, piszkos-foltos fotelokat egy Faludy-idézettel jellemezte: félbehagyott szeretkezések illatát árasztották a bútorok) esetlegesen összehordott, sehogyan sem rendezett, a környezethez nem illően gazdag könyvtár volt, nem is lehetett könyvtárnak mondani a szekrény tetején, szekrény aljában, bútorokon, szobasarkokban felhalmozott könyveket, leginkább Imre gyűjteménye volt, bár az öreg Goldmann is sokat olvasott. Ki tudja, nem tudta talán maga Imre sem, melyik könyv honnan, hogyan került oda. Voltak könyvtárakból kölcsönzött, nála maradt darabok, nem is kellett mindegyiket eltulajdonítani, mert egyik-másik könyvtárat már bezárták, a nagyobbakból meg kezdték kiselejtezni a gyanús vagy éppen tilos könyveket, némelyiket meg, feledékenységből vagy szándékosan ellopta. (A könyvlopás egyébként az irodalmárok körében mondhatni virtusnak számított, a szegedi egyetem német professzora, a nálunk alig idősebb Halász Előd szinte sportot csinált belőle, és nem azért, mintha nem tudta volna megvenni az akkor fillérekért kapható antikvár példányokat.) Imre könyvtárának nem egy olyan darabja volt, amelyikben még ott volt az árulkodó pecsét, ha szeszélyből vagy valami okból ki nem tépte a megpecsételt lapot. Minden érdekelte, és minden helyzetben olvasott, ha a Marosra ment, egy szál fürdőgatyában, mezítláb, végig a városon, útközben is, alvajáró-biztonsággal kerülgetve a villanyoszlopokat, de kivált az olyan művek vonzották, mindegy volt neki, próza vagy vers, esszé vagy filozófia, amelyek a század legalját megjárt, kiszolgáltatott, megnyomorított ember sorsáról mondtak valami fontosat, eligazító igét, mert persze volt éppen elég tisztázni-, megemésztenivalója. Legkedvesebb könyveit szerette elajándékozni, másokat is részeltetni a maga irodalmi élményeiben. Tőle kaptam, ma is őrzöm, használom Szerb Antal világirodalom-történetének első, háromkötetes kiadását, gondolom, volt neki még egy, mert az én kedvemért se mondott volna le róla: mindennapi olvasmánya volt. Ez a Szerb Antal dicsősége, irodalmat írt az irodalomról. Ugyan hol találhatni ma hozzá foghatót bárhol a világon? Számba se tudnám venni, mi mindent kaptam még Gátitól az 1943-as Szent Ágostontól (nemcsak azért említem éppen ezt, mert akkor találkoztam először Vallomásaival, hanem mert az volt az első olyan könyvem, amelyiknek homály fedte a múltját: ki tudja, milyen pecsét lehetett kitépett első oldalán?) Radnóti Miklós műfordítás-gyűjteményéig. A verseit akkor még nem ismertem, de az Orpheus nyomában Trakllal és Apollinaire-rel, de akár a szertelen kezdeteit pontos rendbe fogó Cocteau-val vagy az avangárdra fütyülő, már-már kimódoltan, mégis megejtően édes, tárgyakat-testeket versbe állító, a formát épp csak egy kicsit meglazító Francis Jammes-mal ismeretlen tereket nyitott meg előttem. Volt, amit Gáti Imre csak kölcsönadott, visszavárta, hogy aztán továbbadhassa másnak. Úgy emlékszem, tőle indult és járt köztünk körbe Bergson: A teremtő fejlődés meg A nevetés, talán Freud is, az Álomfejtés és A mindennapi élet pszichopatológiája, meg a lélekelemzést kitágító, ingatagabb, de mert irodalom-alakú, a képzeletet felbolygató olvasmány, a Mózes meg a Totem és tabu, engem legalábbis, ha hittem a bécsi mesternek, ha nem, lenyűgözött. Vagy Makón akkoriban volt, ha szűk körben is, divatos olvasmány, James Jeans népszerűen tudományos műve, Az új világkép. Nem is olyan régen, a háború végén jelent meg magyarul. (Később tudtam meg, hogy mély nyomot hagyott Kálnoky Laci még korai, vigasztalanul komor líráján, a Lázas csillagon legsötétebb, az esendő lény mögé a zord mindenséget odaállító versein.) A hatásos (talán egy kicsit olcsó) üdvtant kínáló, ahogy Szerb Antal írta, kérlelhetetlenül derűlátó nagy amerikai esszéíró, Ralph Waldo Emerson Gajdi Pistához (Pista helyett) szólt leginkább. Az igazán komoly filozófia Domokos Matyi felségterülete volt. Szakja is volt a bölcselet, de a kötelező egyetemi anyagon túl is rengeteget olvasott, emlékszem, már kollégista korunkban, napokon át igyekezett felkészíteni a filozófiában kedvetlenül-sikertelenül tébláboló Fodor Bandit a Fogarasi-vizsgára, magyarázta neki pontos logikával, okfejtéssel Spinozát. Sokkal több szerencséje velem sem volt. Szenvedélyes noszogatására megpróbálkoztam Kanttal, de az ötödik-hatodik mondatnál már elkalandozott, kikapcsolt a figyelmem. Szégyenemet csak Szerb Antal enyhítette: a német filozófia Kant óta külön nyelvet beszél, s annak a nyelvnek sem a köznapi nyelvhez, sem a művészethez nincs köze. Hát akkor Schopenhauer, a nagy kivétel! Nemcsak közérthető, művészi is. Belefogtam a Parerga és paralipomenába, már a címétől is kilelt a hideg. Inkább A világ mint akarat és képzet. A hosszú előszó az első kiadáshoz. Aztán a másodikhoz, a harmadikhoz. Azután az első paragrafus, a második, a harmadik. A lap közepétől visszaugrottam az elejére. Beláttam: a hosszú mondatok áradása, a steril absztrakció, a lassú következetességgel épülő hatalmas rendszer nem tud lázba hozni. A sors fintora, hogy az Eötvös Collegiumban a sikeres felvételi után a túlzott önérzetünket letörni hivatott, csupa-agyafúrt-ugratás gólyahéten házifeladat-dolgozatomnak ez volt a címe: Az érzéki szerelem metafizikája, Schopenhauer műveiben. Két napig olvastam, vak rémületben, a német bölcselőt, s ha összeseggeltem is valamit, a lényeget tekintve, ezúttal is hiába. De ha a filozófiára nem tudott is Matyi rákapatni, a világirodalomra annál inkább. Kamaszkoromból, ha véletlenül olvastam is ezt-azt, kimaradtak az idegenek. Pedig sok minden ott volt, lehetett a kezem ügyében, anyámnak például állandó olvasmánya volt Dosztojevszkij, leginkább a Bűn és bűnhődés és, még inkább, A félkegyelmű, ahhoz újra meg újra visszatért, de én egyikhez sem kaptam kedvet, a prózához nem is igen volt türelmem, legfeljebb az ifjúsági irodalomhoz, abból olvastam igazán jót is, A dzsungel könyvét meg Kipling színes-izgalmas elbeszéléseit (lázas betegen vad dingókutyákkal, veszett farkasokkal álmodtam), a meséit is (Az armadillót vagy A magánosan sétáló macskát mostanában is elő-előveszem), és persze, Vernét (ma is mondatokat, bekezdéseket tudok némelyikből idézni, mint Szántó Piroska Jókaiból). A felnőtt irodalomból sok minden kínálkozott, volt egy irodalmár nagybátyám, és mert verseket írt, ráadásul ugyanúgy hívták, mint engem, özvegye, a közös név és közös hajlam jegyében rám testálta fiatalon meghalt férje könyvtárát, s mert ő a Nyugat vonzáskörében élt, lett volna mit, magyarokat, külföldieket, kivennem az üveges szekrényből. De én inkább csak a versek után nyúltam. Ha valamit ismertem a világirodalomból, máshonnan ismertem: a beregszászi gimnáziumban egy polgári környezetből jött osztálytársam (nem sok volt belőlük iskolánkban) kölcsönadta az Így írtok tit, abból aztán megtudhattam, ki kicsoda, Zolától Arcübasevig. De az idegen költőkhöz nem kellett Karinthy, velük magam is elboldogultam. Magyarul olvastam persze a világlírát, magam válogattam, kedvemre, belőle. Előbb Tóth Árpád került a kezembe, aztán Kosztolányi, Babits, megszereztem az Örök barátainkat és, még gyerekkoromban, A romlás virágait. A magyaroktól mindenfélét összeolvastam, magam találtam rá Kosztolányira, az Aranysárkány rögtön belém költözött, aztán felfedeztem az Ábécét, az Erős várunk a nyelvet. Az erdélyi irodalom benne volt a levegőben, mindent elolvastam, ami a kezembe került. Nyírőt, Tamási Áront, Karácsony Benőt és Wass Albertet. A magyarok felé terelt az iskola is, kivált tornatanárom és felesége, a nagyszerű Bartha Katalin, az ő ösztönzésükre belemerültem a népiekbe, nemcsak a költészetbe, olvastam A fekete bojtárt meg a Harmincnyolc vadalmát, Veres Pétert és, a legnagyobb gyönyörűséggel, Kodolányi János történelmi regényeit. De Tolsztojnak, Stendhalnak a nevét se igen hallottam. Hogy a külföldi próza, majd Makón, megnyílt előttem, Gáti Imrének, az ő szeszélyes választásainak és Domokos Matyinak köszönhetem. Matyi már gimnazista korában is rengeteget tudott, mindenről tudott valami érdekeset. Egyfolytában szégyenkeznem kellett, ezt sem olvastam, azt sem, semmit sem olvastam. S akkor egyszerre összevissza mindent, Knut Hamsunt és Gionót (Gáti Imre kedvenceit), Domokos Matyi hozta Flaubert-t, elsőnek az Érzelmek iskoláját. (Minden mondata lenyűgözött, kívül nem történik benne semmi, csak belül, a nem egynemű, folyvást alakot váltó, más-más lapját mutató lélekben, s micsoda végleges pontosság a dísztelen, mégis megejtő rajzban, a kopár, mégis visszhangos nyelvben! Egyidős A kőszívű ember fiaival, igaz, A nyomorultakkal, A nevető emberrel is, de mennyivel közelebb van hozzánk! Ha igaz, Jókai egyszer azt mondta: tudnék én is olyan regényt írni, mint a Bovaryné, csak nem merek.) Flaubert-től egyenes út vezetett Thomas Mannhoz. A Buddenbrook házat persze ugyancsak Matyinak köszönhettem, meg a Freudhoz olyan jól illeszkedő Halál Velencébent vagy a mitikus hátterű, akkor mégis olyan vakmerőnek tetsző vérfertőzés-történetet, a Wälsung-vért, meg persze A varázshegyet. És a sor végén Proust, természetesen.

Én cserébe a kortárs költészettel kínáltam Matyit, azt én ismertem jobban, ő mintha még mindig Adynál tartott volna, meg, már csak Makó miatt is, József Attilánál. Akkor jelent meg a Diáriumban Weöres Sándor egyik verse, Az első emberpár, értelmezése kivételes feladat, valami ilyesmit fűzött hozzá a szerkesztőség. Lehet, Matyit először csak a rejtvényfejtés erőpróbája érdekelte. A puszta gondolkodás izgalma. De Gajdi Pistának, nekem is voltak Weöres-köteteink, a Medúza jó néhány darabját, a Rongyszőnyeg különös dalait, a Vajthó-antológiából a Valse triste-et már Sásváron is betéve tudtam, mondogattam, mondogattuk neki ezt-azt. A XX. századi freskó és A reménytelenség könyve aztán már elemi hatással volt rá. Ki is tartott mellette, egy kötetnyi tanulmányt-esszét írt róla, köztük egy utánozhatatlan remeklést, egy képzelt beszélgetést, amelyben szétszálazhatatlanul fonódik össze kérdező és kérdezett szövege. Nem tudom, Kassák Lajost mennyire tudtam Matyiban elültetni, de egy emberöltővel később, beszélgettünk róla a rádióban, kétkezes esszét írtunk egy verséről. A 47-ben megjelent összegyűjtött (itt-ott megszelídített) versek, a Hatvan év, néhányunknak (keveseknek azért) ki nem állt a kezéből, én korai, szertelen korszakát szerettem a legjobban (Gáti Imre a megszelídült, szinte-szinte érzelmes-meghatott, de azért az izmusok színes látásmódját, hézagos építkezését, szokatlan társításait, álomtechnikáját mégiscsak őrző érettkori líráját, amikor s ahol csak lehetett, színpadon, társaságban, elmondta az Álomvalóságot), a számozott verseket (most is hosszú részleteket tudok felmondani belőlük, pedig elemeikben nincs semmiféle felfogható rend), meg az ő Égövét, a szimultanista önéletrajz-darabot, A ló meghal, a madarak kirepülneket (abból nem tudta kitörölni, mint A virágnak agyara vanból, a rikító színeket), tőle és Radnóti Apollinaire-jeitől eljutottunk a kortárs franciákhoz, legalábbis Rónay György választottjaihoz (az Új francia költőket Gáti Imre szerezte valahonnan, én csak később, a kollégiumból való kizáratásomkor loptam el az Eötvös könyvtárából, gondoltam, akik továbbra is bent maradtak, azoknak úgysem kell az ilyesmi). Felfedeztem aztán, nemcsak magamnak, Matyinak is, előbb a Száz versben, majd Radnóti Orpheusában, az őrület határán tántorgó, kábítószerező, vérfertőző, tragikus sorsú (huszonhat éves volt, mikor a keleti fronton, a grodeki csata után, megmérgezte magát) osztrákot, Georg Traklt (mikor a salzburgi egyetemen a hetvenes években a magyar Trakl-fordítások történetéről beszéltem, még találkozhattam fiatalabb húgával). Gáti Imre magától is rátalált, kihez is illett volna jobban pokoli-paradicsomi félálomvilága, valót és látomást összevétő látásmódja?

Makói irodalmár-társaim közül Domokos Matyi állt hozzám a legközelebb. Barátságunk, ha ezért-azért időről időre lazult is, mondjuk, körmendi tanárkodásom négy esztendejében, haláláig sértetlen maradt. Ha nem találkozhattunk, leveleztünk. Én ugyan világéletemben rossz levélíró voltam, nem úgy, mint Matyi, neki a levélírás természetes létformája volt, mindig felszikrázni kész különös elméjének alkotás-pótló megnyilvánulása. Nemhogy nem kellett küszködnie, ellenkezőleg, érezhetően kedve telt az írásban (ezt később esszéiben is éreztem), kedvemet leltem én is barokkosan zsúfolt, hézagos, sokfelé ágazó, váratlan képzettársításaival is hibátlanul alakított, végül biztosan célba ütő mondataiban. Egyik, Körmendre írt levelében a barátságok táguló világegyeteméről értekezett. Mennyire jellemző akkor még lappangó írótermészetére ez is: olvasott valahol egy asztronómiai cikket, és nyomban megtalálta benne és a maga szükségleteihez idomította a neki valót. Más-más természetű gondolkozásunk jól összefért. Volt, 1980 körül, egy rádiós beszélgetéssorozatunk (ki-ki a maga módján készült rá, de többnyire, a párbeszéd dinamikája szerint, kiszámíthatatlanul alakult), később, Matyi kezdeményezésére, könyv is lett belőle, a Versekről, költőkkel, és hogy, azt hiszem, jó, jól használható eszszékötet lett, abba az is belejátszott, hogy rokon-ízlésünk mögött más-más gondolkozástechnika működött: Matyi szintetikus hajlamú szellem volt, összefüggéseket keresett, asszociációi, ha igaza volt, ha nem, valamilyen egészet céloztak, én meg, javamra-káromra, beleragadtam a részletekbe, aprólékosan elemeztem, de akárhogy is, elütő szemléletünk-módszerünk nemcsak hogy megfért egymással, hanem még hasznára is vált közös esszéinknek. Matyival iskolatársak voltunk, igaz, csak egy fél évig, mert fiatalabb volt ugyan nálam, mégis eggyel feljebb járt, merthogy én évet veszítettem, mikor odakerültem, ő már érettségire készült, azután meg Szegedre ment, egyetemre, bölcsésznek, mondhatni, kénytelenségből, de nem azért nem a megcélzott orvosira iratkozott be, mert, tapasztalhattuk, rosszul lett, ha vért látott. (Mikor a vérét vették fiolákba, / úgy dőlt el, mint a bábu, ki felett / az ujjak kénye többé nem parancsol. / Így lázadt ő, a legérzékenyebb. // Feküdt a földön, forgott benne minden: / zuhatag, álom, gyönyörű hiány. / Veszendő sorsunk pezsgett a fejében / a szorongás agykéreg-moziján. Így írta meg ezt a fóbiáját, egyébként megtörtént esetet, egész lelkét-szellemét megidézve, Fodor András.) Azért nem lett belőle orvos, mert az sokba került volna, nem volt rá pénze a családnak. Így avatkozott bele a sorsába, terelte a neki rendelt útra valamilyen gondviselés.

Ritka szerencsém volt, hogy a háború után Makóra kerültem. Harmincezres kisváros, mégis, alighogy odaérkeztem, már megéreztem, csupa eleven, lázas, izgatott szellemi pezsgés, nemcsak akkor, negyvenötben, a lehetőségekkel, utakkal, választásokkal kecsegtető, hirtelen lett béke első hónapjaiba, hanem ott volt mögötte egy beláthatatlan háttértartomány, tele sokféle történelmi, politikai, irodalmi, művészeti izgalommal. Ott tanított 1913-tól négy éven át, az én gimnáziumomban, kamaszkorom imádott költője, Juhász Gyula, el-eljártam, a temetőbe menet, az előtt a ház előtt, amelyikben a harmincéves költő szállása volt, barátja, gyakori vendége, asztaltársa volt Diósszilágyi Sámuel doktornak, akárcsak Móra Ferenc, a tiszteletbeli makai, meg-megszállt Samu bácsinál (azért emlegetem így, mert pártfogónk, segítőnk volt nekünk is), nála írt, egy kötetnyi írása van Makóról, dolgozott, onnan irányította a Makó környéki ásatásokat, és betegeskedett, a fölorvos (Móra nevezte így) kezelte (epebántalmai, orbánca meg más bajai is voltak, rémlik, valahol azt olvastam, hogy olykor-olykor kedélybetegség is kínozta), 1911-ben együtt lettek a szegedi szabadkőműves páholy tagjai, ezt csak azért említem, mert rávall mindkettejükre: keresni valamilyen megváltó tant. Ott volt aztán látókörömben, egy kicsit messzebb, Tömörkény István is, Makón diákoskodott, mikor apja három évig bérelte a Korona vendéglőt a püspöki uradalomtól. (A kis város kellős közepén van a Korona, amely abban az időben olyan volt, mint valami karavánszeráj. Nagy forgalom, különféle népek jöttek ide és szálltak meg, utazók és kereskedők tanyája ez a Korona, és a Pista fiú alaposan szemügyre veheti az élet mindenféle vándorát. Úri vadászok éppen úgy megfordultak ebben a makói csárdában, mint a hallgatag bennszülött polgárok; medvetáncoltató oláhok és majomtáncoltató szavojaiak váltakoztak a torontáli svábokkal, belgrádi fuvarosokkal, mindenféle vásárosokkal, baráberekkel és csiszárokkal. Nemcsak Tömörkény miatt idéztem Juhász Gyulát, hanem mert ez a képsor, a monarchiakori Makó mozgóképdarabja áttetszik a 20. századi városképen is.) Domokos Matyitól hallottam, nem tudom, így van-e, de nagyon beleillene a Juhász Gyula festette képbe, hogy Tersánszky J. Jenő a makói Koronában kezdte a Kakuk Marcit. És azután a nekem legfontosabb, a Csanád Vezér Gimnázium egykori diákja, a DMKE internátus kamaszkorában is villámlóan okos, bajos természetű lakója, József Attila, nyáron varjúcsősz Kiszomborban, itt írta A Szépség koldusa verseit, még ismerhettem egy-egy szerelmét, ott jártak köztünk azok az orvosok, tanárok, újságírók, akik támogatták, felkarolták, eljuttatták Juhász Gyulához a verseit, előfizettek első kötetére. Legtöbbjük még élt a háború után, ők segítettek bennünket is. Már diákkorunkban irodalmi társaságot alapítottunk, a József Attila Diákegyesületet. Valamije, elnöke, titkára voltam, még alig-alig makai, s ennek köszönhetem, hogy a gimnázium folyosóján váratlanul találkoztam az Eötvös Collegium, később ideiglenes otthonom, szellemével. Meglátogatta iskolánkat Keresztury Dezső, akkor kultuszminiszter, a kollégium igazgatója-tanára, egy ócska autón érkezett, ingujjban volt, inkább egyetemistának látszott, nem miniszternek, haja a homlokában, azóta is sokszor gondoltam: milyen szép is volt, hogy az új hatalom innen-onnan érkező képviselőiben még nem alakultak ki a hivatásos-politikus reflexek. Két-három év múlva egy miniszternek, ha egyáltalán láthattuk volna közelről, egészen más formája volt. A József Attila Diákegyesület nevében köszöntöttük a minisztert, osztálytársam, Császtvay István, született szervező, közszereplő, formás-ünnepélyes beszédet mondott. Keresztury figyelmesen végighallgatta, majd egy kicsit félszegen, fejét-vállát jobbra döntve vállára tette kezét, és: melyik a legkedvesebb József Attila-versed, kérdezte, elnöktársam pedig, éktelen zavarban, alig tudott valami verscímet kinyögni. Hányszor voltam aztán, a kollégiumban, éppen Keresztury Dezső óráin, részese hasonló helyzeteknek! Mit jelent szemináriumi dolgozatomban ez vagy az a mondat, van-e megbízható fedezete, pontos tartalma? Meglehet, a várható kérdés gátlásokat ültetett belénk, de hasznos gátlásokat, még ha óhatatlanul elszürkítette is az írásainkat. A diákegyesület hamar kilépett az iskolából. Első nyilvános szereplésünk ugyan még jól illett státusunkhoz. 1946. május 30-án mesedélutánt rendeztünk a Petőfi (nemrégen Horthy) parkban. Egy évre rá az egyesülethez csak lazán kapcsolódó szervezetlen szerveződés tagjai (Makói Fiataloknak hívtuk magunkat) irodalmi estet a vármegyeháza dísztermében. Ott voltak velünk, köztünk pártolóink, az öregek, hitelünket puszta jelenlétünk is szavatolta. De Diósszilágyi Sámuel, akkor már a makói kórház igazgató főorvosa, nemcsak hogy ott volt, felült a dobogóra, együtt szerepelt velünk. Kötetlen előadásban, furcsa fahangon idézte meg a kamasz József Attila, Átilla öcsém alakját. Hihetetlen, mi mindenre volt ideje, ereje, figyelme ennek a kisvárosi doktornak! Nagyapja még béres volt, meglehet, azért volt olyan expanzív alkat, mert alulról jött. Úgy tetszik, elemi ösztöne volt bekebelezni, sokaknak szétosztani a szellem, a művészet és persze a politika (nála találkoztak a Márciusi Front meg a parasztpárt szervezői) javait. Mindig kereste és megtalálta a neki való terepet: a húszas-harmincas években ő szervezte meg a Stefánia-koncerteket. Ki mindenkit hívott meg és látott vendégül a Hotel Diósszilágyiban, szép Úri utcai házában! Bartók Bélát és Dohnányi Ernőt, Anday Piroskát és Bazilides Máriát, külföldi hírességeket, tudomisén, ki mindenkit. Voltak festőbarátai, a Makói Művésztelep megszervezője, Rudnay Gyula, a hódmezővásárhelyi Tornyai János, a fiatal Barcsay Jenő, monográfiát írt Hollósy Kornéliáról, szinte-szinte szerelmes regényt, száz év távolából. És hát persze megfordult nála Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Németh László, Sárközi György, felsorolhatatlanul sokan. Estünkhöz (1947-ben) engedélyt kellett kérni a Városi Rendőrkapitányságtól, de a hivatalos papíron rajta van a Nemzeti Bizottság pecsétje, sőt a szovjet városparancsnokság nihil obstatja is. (Nem emlékszem ugyan, hogy a városban láttam volna szovjet katonákat, de arra igen, hogy misén, istentiszteleten a szertartást végző lelkipásztornak imádkoznia kellett értük. Ha innen nézem, ha onnan, elég furcsa helyzet. Hallottam, mikor a nagyeszű Szirbik tiszteletes úr így oldotta meg a feladatot: És könyörgünk hozzád, Uram, azokért a szovjet katonákért, akik szülőföldjüktől, családjuktól távol, egy idegen országban kénytelenek élni. Add, Uram, hogy minél előbb ismét szeretteik körében lehessenek!)

Szűk baráti körünkhöz, hosszabb-rövidebb időre, mások is csatlakoztak. Utolsó estünkön szerepelt Szabolcsi Gábor is (akkor tájt a Szabadművelődési Tanácsban dolgozott), nem tudom, miféle rejtekező ösztönből, verseit többnyire álnéven jelentette meg, a Magyarokban például Szabó Zsigmond volt, ő képviselte köztünk a neokatolicizmust, később áttért baloldalinak, kényszerből? meggyőződésből? nem tudom. Egy ideig a Tiszatáj főszerkesztője volt, Péter László (egy hosszabb írása tanúsítja) a forradalom utáni viselkedésében, akkoriban írott cikkeiben talált épp elég kivetnivalót, de volt olyan is, hogy kiseprűzték az irodalmi életből, egy időre gyári munkás lett Szegeden, aztán könyvtáros, egyetemi előadó. Volt vele egy furcsa esetem. Nagyon szerette egy húszéves kori versemet, a Hajnali vázlatot, bele is tette az 1948-ben megjelent Családi Kalendáriumba, egy lapra a Megfáradt embert (nagyon szerette József Attilát, később egy halom kéziratot, kiadatlan verset gyűjtött össze Makón, Szegeden), az alá a maga versét (így kezdődött: Hallod, hogy csobog a víz? / Kertünket fürdeti lágyan. / Káposztafejeket mosdat, / S illatot, törökvirágban.). Legalulra az enyémet, s többször is hallottam tőle, hogy ez a Kalendárium, sőt, az új magyar líra legszebb lapja. A Hajnali vázlattal később is sikerem volt, némi túlzással: avval kezdődött Fodor Bandival való barátságunk, kezébe került, talán Szász Imre közvetítésével, a kollégiumi felvételin, és ahogy rápillantottam a negyedrét papírra gépelt kéziratcsomóra, szinte fölszisszentem az olvasottaktól: Erős zene kél valahol, / magasra szökken, meghajol, / nagy aranytorkú madarak / úsznak az érett nap alatt. Költő a javából, gondoltam. A vers története így folytatódott: ötvenegyben lehetett, talán már körmendi tanárkodásom idején, hogy a vonatra várva a Nyugatiban, vettem egy Irodalmi Újságot vagy Művelt Népet, az első oldalon Szabolcsi Gábor egy hosszú költeménye, első négy szakasza az én Hajnali vázlatom, de az ötödikben már jöttek, ahogy illett, a traktorok, a traktoroslányok meg a szocreál egyéb kellékei. Szabolcsinak végül ott kellett hagynia Szegedet, Pestre költözött, zaklatott életének is része lehetett benne, hogy utolsó esztendeit infarktus roncsolta szívvel élte le. Egyszer-kétszer találkoztunk is, 1986-os verskötetemről írt a Népszabadságba egy érzékeny, figyelmes, makói éveinket megidéző kritikát, vagy hadd mondjam inkább így: megindult vallomást, úgy tetszett, megmozdult benne valami, amit régen eltékozolt, elvesztegetett. De a Hajnali vázlat, ha jól meggondolom, rám nézve inkább hízelgő, mint bántó el-, nem: inkább kisajátítását egyikünk sem hozta szóba.

1948 januárjában is volt egy estünk. Nem panaszkodhattunk, figyeltek ránk, kritikát is kaptunk a makói napilapokban (három is volt, egy kisgazda, egy szocdem meg egy kommunista), s az olvasó azokban már megérezhette a gyülemlő feszültséget, a fordulat éve közelét. Azt értettük: a makói fiatalok hitet tettek a demokrácia és a demokrácia adta teljes szellemi szabadság mellett, olvasom az egyik újságcikkben. Gondolom, ez a teljes szellemi szabadság már nemcsak rólunk, másról, többről is szólt, valami általánosabb fenyegetettséget jelzett. Dicsérte a kritikus Domokos Mátyás nagy ívű, a világirodalmat Homérosztól a felvilágosodásig fénybe állító, úgy emlékszem, a mítoszok szerepét, jelentését Thomas Mann felfogása szerint értelmező előadását. Nem bánt rosszul velem sem: A közönség, még ha mindenestül nem is fogta fel versei mélységét, megsejtette azok értékeit s elismeréssel adózott irántuk, és örülhettem egy másik kritika (rémlik, szerzője a művelt, érzékeny levéltáros, Oltvai Ferenc volt) rám vonatkozó sorainak is: Legtöbbet Lator László verseiről szólhatnánk, lírája élvezetes, nyelve tömörségében is csillogó. Gajdi Pista egy esszét, a 20. századi freskót (a címe persze Weöres Sándortól való) olvasta fel. A fegyverekbe, üzletbe, a mindennapi élet küzdelmeibe fuldokló és sikkadó szellem kiáltozása volt szabadabb levegőért, írta a cikk szerzője, talán a mozgékony, tehetséges, fiatal Oláh Béla, aki aztán, kényszerűen, abbahagyta az újságírást, parlamenti gyorsíró lett belőle. A pártlapban, mármint a kommunista pártéban, megjelent írás már a címével is elmarasztalt bennünket: Misztikus reménytelenség, és ezt folytatta a szöveg: és reménytelen miszticizmus jellemezte a „makói fiatalok” irodalmi estjét… Először a múlt év júniusában hallottuk őket, és azt írtuk akkori estjükről, hogy azon csak az értelmiségi fiatalságunktól ismert és várt pesszimista szkeptikus, kiábrándult, bágyadt hangokat hallottuk. Azóta ezek a hangok sajnos csak erősödtek náluk, és hozzájuk társultak a misztikusság és érthetetlenség hangjai is. Megtudhattuk aztán a cikkből, hogy a kétségtelenül legtehetségesebb Gajdi István egy helyben topog, képzelt ellenfelek, saját fantáziájának termékei ellen vív – jobb ügyhöz méltó buzgalommal – szinte Don Quijote-i harcot. A kritikus Gajdi Pista mögé még érezhetően odaképzelte a fiatal forradalmár (szocialista? anarchista?) hevületét, ezért ez a mégiscsak megbocsátó tónus. Ott is volt az persze, és nem ő tehetett róla, hogy hátat kellett fordítania korábban hitt-vallott eszméinek. A kritikában alighanem Domokos Matyi járt a legrosszabbul: Zsúfolt mondataiban, virágos nyelvezetében és nem utolsósorban rendkívül gyorsütemű felolvasásában szinte teljesen elsikkadt a tulajdonképpeni mondanivaló… a modern irodalmat a miszticizmus és irracionális irányzatok szempontjából vizsgálja. Én is megkaptam a magamét: Lator László versei és műfordításai kitűnően hangzanak, pompás ritmusúak, csak éppen teljességgel hozzáférhetetlenek az értelem számára. Ő is jelentős lépéssel haladt tovább a misztikusság és az absztrakció kétes útján. Gáti Imre sem úszta meg: néhány kegyetlenül hosszú verset mondott el (ugyan mi lehetett a válogatásban: Apollinaire? Trakl? Weöres? Persze, gondolom, a XX. századi freskó vagy A reménytelenség könyve nem hosszúságával hívta ki bírálónk ellenszenvét). Ami meg engem illet, hatvan év távolából visszanézve is úgy gondolom, nem voltak az én akkori verseim érthetetlenek, csak más technikával íródtak, mint a hagyományos líra, nemcsak azért, mert akkorra már az avantgárd különféle, szelídebb-vadabb formáinak vonzáskörébe kerültem, hanem mert alaptermészetem is arrafelé terelt, az áttételes, hézagos, egy versen belül is sokféle elemet összejátszó rendezés, előadásmód vonzott. De meglehet, jobb is volt, hogy a kritika írója, ha igaz, nem értette az írásaimat. Egyikben-másikban háborús élményeimre már rácsúsztak az ebben-abban már megnyilatkozó szorongató jövő képei. De ugyan hogy értette Kárpáti Ernő, a makói kommunista pártszervezet kulturális ügyekkel foglalkozó titkára, legkedvesebb költője, az akkor még csak tíz esztendeje halott József Attila verseit? Neki megbocsátotta, mondjuk, a Medáliák vagy akár az Eszmélet egy-egy strófájának irracionalitását? Vagy a Ritkás erdő alatt tagadhatatlan misztikáját? Talán azért, mert mögöttük, mellettük ott voltak, mentségül, a mozgalmi használatra való, piros ceruzával aláhúzható versek, strófák, sorok? De gyorsan hadd tegyem hozzá: becsültem, sőt, kedveltem Kárpáti Ernőt. 47-ben az ő irodájában, az ő írógépén, a pártszékházban (micsoda fintora a sorsnak, hogy azelőtt a nyilas miniszter, korábban patikus, szép gyógyszertára volt ott!) gépeltem verseimet, a szóban forgókat is. Ítéletét egyszer szóban is megfogalmazta: Lacikám, ma már nem virág-kategóriákban, hanem mínium-kategóriában kell gondolkodni. És még valamit: úgy hírlett, hogy ezután az esetünk után az ÁVO le akart tartóztatni valamennyiünket, s ezt éppen Kárpáti Ernő hárította el. Nem sokkal később aztán eljött az az idő, hogy neki is kitelt a becsülete. Egyebek közt azt is felrótták neki, hogy freudista (csakugyan az volt), hogy helytelenül értékeli József Attilát, éppen ő! talán azt is, hogy kis termetű és sánta (mert valamikor a villamos levágta a lábát, szerencséjére, mondta, mert így nem hívták be munkaszolgálatosnak, és megúszta a háborút), hogy – de itt inkább abbahagyom. A fővárosba került, eldugták valamilyen filmes hivatalba, Makón keményebb funkcionáriusok léptek a helyébe. Egyikük, úgy tudom, a Volksbundban szerezte meg a szükséges gyakorlatot. Hogy Nyugaton, a forradalom után, hogy kamatoztatta múltját, nem tudom. Kárpáti aztán később fel-felhívott, találkozgattunk, békés egyetértésben el-elbeszélgettünk. 47 szeptemberétől én már Eötvös kollégista voltam, egy évvel később Domokos Matyi is a kollégiumba került, Gajdi Pista meghalt, a Makói Fiatalok kötetlen közössége úgy szűnt meg, hogy nem is kellett betiltani. És a fordulat éve után nem maradhatott meg egyesületünk, a József Attila Társaság sem. De kapcsolatunknak volt még egy fellobbanása. 1948. július 25-én volt a Makói Fiatalok utolsó irodalmi estje. Néhány nappal előtte ez a hír jelent meg a Délvidéki Független Hírlapban: A Makói Fiatalok vasárnap este tartják a vármegyeháza nagytermében irodalmi estjüket. Az est jövedelmét a résztvevő szereplők Lator László most készülő kötetének költségeire fordítják. Az est mögött a József Attila Társaság állt. A támogatást, egy versenypályázat védjegyével ellátva, tőlük kaptam. Egy újsághír tudósít arról is, hogy november 27-én a Társaság székházában Császtvay István ismerteti készülő könyvemet. De ez a könyv nem jelenhetett meg: a már hatékonyan működő cenzúra, a Könyvhivatal betiltotta. Az Antiqua Rt. igazgatójának jóvoltából tíz levonat maradt belőle.

 

 

Részletek egy készülő önéletrajzból.

Szerzőink könyvei

 

Kapcsolódó írások:

Lator László: A megmaradt világ Lator László A megmaradt világ Makó (1) Makóról,...

Lator László: A megmaradt világ – Határon Nem volt miért Sásváron maradnom. Megtudtam, hogy egyetlen közeli rokonom,...

Lator László: A megmaradt világ – Irsapuszta, a háború vége Irsapuszta, nem messze Zalalövőtől, utolsó, ideiglenes lakhelyem a háborús Magyarországon....

Lator László: A megmaradt világ – Az Európa Könyvkiadóban 1955. május 3-án költöztem vissza Budapestre, négy évig tanítottam a...

Lator László: A megmaradt világ – Sásvár, 1945 Mikor negyvenöt novemberében, jó egy évvel azután, hogy elhagytuk...