Konrád György: A regény és a város

Aki szeret olvasni és sétálni, annak alighanem feltűnik a regény és a város hasonlósága, rokonsága. Bele lehet bújni, el lehet veszni benne, úszni lehet a sodrásával. A 19. században lettek mind a ketten naggyá, polgárok művei, akár a szimfóniák és a monográfiák. Dickens Londona, Balzac Párizsa, Dosztojevszkij Pétervára elválaszthatatlan párok, egyikről nyomban eszünkbe jut a másik. Alig van olyan jelentős regényíró, akinek a neve ne idézne föl egy városnevet is. A regényes város hívta elő a költőjét? Vagy az omnipotens mester tette rá az olyanamilyen városra a maga akarnok látomását? Mondjuk, hogy ketten teremtették egymást. A helynek valóban van szelleme: ha valaki fölfedezi. A regényt nem szerzetesek és udvaroncok írják, túl már a rendi viszonyokon, eladó és vevő áll szemben, a regényíró normális társadalmi pozíciója az, hogy polgár. Van regény, amelyet magát polgárnak tekintő gróf írt, akinek ez a lebocsátkozó törekvése csak annyira meggyőző, mint az a hiedelem, hogy Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf ha néha odaállt kaszálni az aratómunkások közé, ettől aratómunkássá változott. A norma mindenesetre polgári, meritokratikusan egalitárius, kölcsönösen sejtve, hogy ki mit ér és mennyit nyom, megadni egymásnak az illő respektust és szakmabeli segítőkészséget. Gőg és alázat játszmája az értelmiségi pálya egyik nagy feszültsége, az ember teremt egy világot, de talán nem tudja kifizetni a mosodaszámláját. Amivel némi színjáték is együtt jár, természetesen a regény javára. A regényeket túlnyomórészt férfiak írták túlnyomórészt nőknek. Az írónő és a regényekbe temetkező férfi megbocsátható kivételek. Jó társaságokban sok szó esett a regényekről, volt mit mondani róluk, a nagy regényfigurák közös ismerősök, hozzájuk hasonlíthatjuk hús-vér ismerőseinket. Ha éppen ugyanazt olvassuk, olvasmányunk hatására rokonérzések foglalkoztatnak és kötnek össze bennünket a világ két távoli pontján számunkra ismeretlen emberekkel. A 19. században, a mesterségek és a nagyiparosok aranykorában a regényírók is világot próbáltak építeni. Mi az ő világuk? A városuk, lakóhelyük, az örökölt és a választott. Kisebb helyről nagyobba mentek az idők során, de a kisebbtől sem szakadtak el. Mi az ő szellemi birtokuk? Mindazok az utcák, amelyekben járnak-kelnek. Részben egy nagyváros, ahol sok minden történik. Mert az élet ott a legkevésbé unalmas. A városi nyüzsgés és a falusi visszahúzódás között zajlik a mesterek életritmusa. Se regény, se város, se polgárság nincsen szabad vagy szabadulni igyekvő személyiségek nélkül. Különbözni, különössé válni csak a regényben és a városban lehet, kaszárnyában és kolostorban, pártházban és bankházban hasonlítani kell. A regényíró élvezetét leli a különös jellegzetességekben, furcsa, meglepő alakokban.

A regény tehát dúslakodik a konkrét képekben, leírásokban, jellemzésekben, a regény ördöge valóban a részletekben, az egyszeri felfedezésekben van. A városnak és a regénynek nem a hadakozó bajnok az eszménye. A hősi minta a verses eposz kelléke, a nemesi-udvari világ ábrándja. A polgár unja és kineveti az előre megszabott ikonográfiát, és az elbeszélők érdekesebbnek találják a különös eltéréseket a közös normáktól.

A regényműfaj demokráciája mondhatni hézagtalan, a regényfigurák közül senkit sem lehet kizárni a klubból, megfosztani az állampolgárságától, a városlakók közül senkit sem szokás kitiltani, mert ha a magasabb hatóságok mégis ezt tennék, a kitiltott módját lelné, hogy visszaszökjön. Több ember, több életforma több illegalitásnak nyit kaput. Több meglepetésnek is, váratlan kihívások, esélyek, kalandok toppannak a regényhős elé. Velük szemben a hős mégoly kitűnő szablyával, mégoly duzzadó karizommal sem megy sokra. Bombával sem. Kell az olvasónak tehát a konkrét egyéniség képe, amely mítosszá erősödne. Elvont alanyok nem tudják lekötni a figyelmünket. Egyéni kihívás, egyéni válasz, az ilyen párosnak van némi esélye a regényben, fölkelthetik az érdeklődésünket. A változatok mondhatni korlátlan variabilitása teszi a nagyvárost. Két gazdag, két szabadság nézi egymást: a regény és a város, A nous deux maintenant, most mi jövünk, most rajtunk a sor, most mi fogunk megmérkőzni, kiáltja a dombtetőről Balzac heves törtetője, Rastignac a lába előtt elterülő Párizsnak. Nagyon kevéssé valószínű, hogy a polgári regény eltűnne az irodalomból és a könyvesboltokból. Bármennyire szorongatja is a regényírók képzeletét a sok klisé és sztereotípia, a város mint színtér, környezet és táptalaj nem szab korlátot az emberi relációknak, a színpad időben és térben remekül kitágítható. Az sincs megszabva, hogy a szerző hány figurába képzelheti bele magát. Lehet a színtér egy szélfútta, magányos tanya is, lehet egy felvonófülke is, regényhősként száguldoznunk is szabad, szökdécselhetünk világvárosról világvárosra, de beragadhatunk egy aprófaluba is, az újkori regény felszabadította magát, és ennek az emancipációnak nélkülözhetetlen állomása lett a város mint a téma, a keletkezés és a megjelenés helye. A regényt elmés bírálók már sokszor eltemették, de ő sohasem engedelmeskedett az elhalás prognózisainak. Amíg az emberek kíváncsiak önmagukra és egymásra, addig a regényre és a szerzőjére szükség van, és az alapos, tehát szórakoztató mesének lesznek befogadói. Olvasva is oda lehet menni érdekes városokba és emberekbe, ezért semmilyen más élvezettől, médiumtól, műfajtól nincs ok féltenünk a regényt, még saját inflációjától sem, az igaziból soha sincs túl sok. A tömény, a sűrű, a félreismerhetetlen megtalálja a hozzá való fogyasztót. Ha van olcsón megvehető írószerszám, a kísértés nem alszik ki, szórakozni vele, írásban elmondani valamit.

A közhely és a hülyeség kerülése legyőzhetetlen szenvedélyünk, és a buta általánosságok vírusát leginkább az egyénivel, a különös történetekkel szűrhetjük ki. A falusit könnyebb becsapni, a városit nehezebb, a városi levegő nemcsak szabadabbá tesz, de éberebbé is, persze csupán viszonylag, ügyes zsarnok a nagyvárosiakkal is elbánik, ideig-óráig, éltetik, tapsolják, aztán egyszer csak elkapják, és a helyére teszik. Nincs tehát kikerülhetetlenül meghatározva a regényfigurák cselekvése, észjárása, játszmája. Akár a dzsesszben, nagy az improvizáció tere. A nagyváros megengedi, hogy megbámuljuk egymást, ahol csak találkozunk. Ma az emberi kíváncsiság a legfontosabb városalkotó tényező. A város dísze a járókelő, ha egyáltalán jár. A jó városnak van központja, ahol mindig belül vagyunk. A jó utca felül nyitott belső tér. Vannak helyek, ahova odamennek azok, akik a napot kivételessé akarják avatni, hogy az este felidézhető képpé váljon. A város élvezetét az idő hozza, a véletlen, némi rendetlenség és anarchia, olyasmi, amin lehet bosszankodni; minden jelenkor ilyesmiből áll. De képzeljük, hogy mindezt a távolabbi jövőben elmeséljük majd. Akárhogy szidjuk is városaink jelenkorát, utódaink száz év múlva mindezt értékelni fogják, csak azért, mert volt, és mert valami megmaradt belőle. A régésznek kincstára a megmaradt szemétgödör. Jóízű városban és regényben kell valami erkölcstelenségnek is lennie. Lehessen számos helyen éjfél után is enni-inni, kellenek a jelentős, bizarr személyek, akikről számos történet kering. Az olvasmányos prózához kell az alvilág és a rokonszenves kopó. Néhány tucat érdekes ember bevisz egy várost a kultúrturisztikai halhatatlanságba. Van-, lehet-e valami összefüggés a regény és a város szépsége között? Mi az, ami nem szép? Ezt kérdezte a romantikus tudat, amely elvetette az élet hierarchikus osztályozását. Minden lehet szép? De ha minden szép, akkor a szónak nincsen saját értelme. Vagy a szépség rálátás? Mindenképpen valami gazdagság, a szemlélő elveszése a szemlélt tárgyban, változatvégtelenség, az artikuláció beláthatatlansága. Az, ami számunkra lehetséges, ami ábrázolható, az mindig szűkebb, kötöttebb, mint a messzebbre törő lendület, mint a világnak az a darabja, amelyet a tekintet átfogni képes. A városban és a regényben egyaránt van egy hajtóerő, amely a meghalás ellenében dolgozik, és a formanélkülinek saját formát ad. Kell a Bábel-torony a regény szépségéhez? Ez a düledező falusi kocsma is szép, és előtte a sár is szép, és igen, ez a rossz bicikli is szép. Szép az, ami van. Az adott. Ez a lépcsőház, amelyben föl-le jársz. Ez a ronda? Igen, ez a szép. Valamilyen. De milyen? Majd megírod.

A regény egy vagy több ember a maga szinte egész világában. Egy környezetegész, keretek, fedőlapok közé zárt szöveg, amely vagy érdeklődést vagy unalmat kelt. Ebbe a teremtett világba be lehet menni. Ez a teremtett világ a szerző bizonyos tudatállapota. Tekinthetjük a szerző elméjét is úgy, mint egy várost, némely házasfelek tapasztalata, hogy aranylakodalmukkor sem ismerik még egészen egymást, még nem járták be a másik lelkének minden utcáját. Kinyitjuk a könyvet, beléphetünk egy idegen házba, látunk figurákat, halljuk, amit gondolnak, és azt is sejtjük, hogy a szerző miképpen érez irántuk. Ilyen módon napokon, heteken át együtt élünk egy idegen személlyel, kívül-belül méghozzá, s ha van kedvünk ebbe a már-már szomszéd, sőt ikerotthonba újra meg újra betérni, bárhova megyünk is innen, ez a látogatás életrajzunk kitörölhetetlen darabja. Könyvcímekből ismered meg az embert, valamilyen útvonalát. A személy maga is egy város, járkálhatsz és el is tévedhetsz benne. Amikor visszatér a regényolvasó a könyvéhez, valami olyan kérdés hangzik el benne, vajon mi van ezzel a ki tudja, kivel. Alighanem kell hogy legyen a regénynek mondott szövegben valami képi-zenei folytonosság, melynek alkalmas díszlete a város. Hősnőjének, hősének találkoznia kellene valakivel, és jöjjön valami meglepetés, akadály, ellencsapás, kihívás, valami zavaró benyomás, amin jó lenne túljutnunk. A város sűrűjében minden percben látsz valami ilyet, és tarthatsz az elgázoltatástól, de a mi szeretett falunkban sötétedés után legvalószínűbben csak macskákkal találkozhatom. A városi figura hol kint van, hol bent van, maga a város a kint-bent alternancia eszményi játéktere. Keressük a belül-léteket, a védett zárt tereket, a rejtőző odút és a toronyszobát, majd szeretnénk kívülről, távolodóban visszanézni a családi házra. Az építőkockákból felépített városban a bábjátékos a maga kedvére mozgathatja a bábukat, és ezt neki tetsző hangokkal kísérheti. Könyvet írván egy városról felelősség súlyosodik rám, hogy mit hagyjak ki, és mit vegyek be. Mennyit ismer belőle a taxisofőr, és a részeg, aki még záróra után is inni akar, és az alvilág bárója, akinek az éjszaka a munkaideje. A városi kávéházban van egy nagy kerek asztal, amely körül a vendégek köre és kara cserélődik. Ül az asztalnál egy hetvenöt éves magyar író, ellépek mögüle. Az én városom? Adjunk nevet is neki, vezetéknevem anagrammája megfelel: legyen a neve Kandor. A térképen nem találod, nem azonos semelyik ismert és létező várossal, csak a könyveimben lehet rábukkanni. Amerre jártam, bármit láttam, büntetlenül átszállíthatom ide. Városom javára összerabolom Európát, ahogy ezt ezer éve a kalandozó magyarok tették. Saját várost építek magamnak irodalmi használatra, és ebből lett Kandor, amelynek én lettem a teljhatalmú várostervezője.

Hőseim és a város túlélik a regény végét. Írunk egy várost. Azzal, hogy írjuk, Kandorrá változik, a fejemben lévő várossá, amelyről több könyvemben írtam, és amelyet azonosítanom kell egy olyan várossal, amelyről képe van az ott lakóknak és az odalátogatóknak, és amely már kétezer évvel ezelőtt is létezett. Lehetne a neve Aquincum, Sopianae, Budapest, Pécs, de lehetne Debrecen és Szeged vagy Nagyvárad is, lehetne mindenekelőtt Berettyóújfalu, de miért is ne lenne Párizs vagy Berlin, New York vagy Jeruzsálem, és itt következhetne még egy hosszú névsor, városoké, ahol megfordultam, és amelyeknek az emlékét őrzöm. Kandor az európai rétegződés egyik kis mesterműve, keveredő népek együttes otthona. Rómaiak is éltek ott, és minden bizonnyal zsidó legionáriusok is temetkeztek a kandori sírokba. A föld alatti pincék is úgy rétegződnek, mint a történelem. Ha kedves és tetszetős a hely, ha jó szőlőérlelő lankái vannak, ha az északi szelektől megvédi a hegy, ha a hegyről leláthatsz egy tóra, akkor okkal van hosszú történelme, mert sokan mentek, és sokan vágyódnak ma is oda. Népek kohója, magyarok, németek, zsidók, szlovákok, románok, szerbek horvátok, törökök, cigányok, olaszok gyülekezőhelye. Krónikánkat fölöttébb érdekli az a makacs pislákolás a történelmi szélviharokban, ami a felperzselések után megmaradt. Csak egy földbe kapaszkodó, makacs gondolat, hogy itt városnak kell lennie.

Elhangzott a belgrádi PEN-konferencián, 2008. november 1-jén.

Kapcsolódó írások:

Infantilis polgárok és paternalista vezetők – Konrád Györggyel beszélget Mihancsik Zsófia Infantilis polgárok és paternalista vezetők Konrád Györggyel beszélget Mihancsik...

Almási Miklós: A rábeszélő (1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz. A regény történetének teljes körű krónikája. Szerkesztette Peter Boxall. Fordította Beczásy Dorottya, Bori Erzsébet, Bozai Ágota, Dobos Lídia, Egyed Natália, Komló Zoltán, Medgyesy Zsófia, Székely Péter. Budapest, 2007, GABO.) Csak asztalon olvasd: öledből leesik, ágyban – a hasadra állítva...

Almási Miklós: Látványterek: Berlin, mon amour (Berlin átváltozásai. Város, építészet, kultúra. Szerkesztette Kerékgyártó Béla. Budapest, 2008, Typotex Kiadó.) Az ember azt hinné, hogy sivatagban a legkönnyebb várost építeni:...