Végel László: Az anyaország megkopott varázsa

Igazán furcsa élmény újvidékiként sétálgatni Bécs utcáin, ahol minden tizedik ember magyarul vagy szerbül, illetőleg horvátul, bosnyákul, esetleg albánul beszél. Még furább éppen október 23-án róni a várost, amikor az osztrák fővárost elözönlik a magyar állampolgárok. Idén a nemzeti ünnep csütörtökre esett, ami plusz munkaszüneti napot jelentett. A hosszú hétvége pedig jó alkalom volt a kiruccanásra, a bevásárlásra.

A neten elolvasom a magyarországi politikusok ünnepi hangnemben fogalmazódott szónoklatait ötvenhatról, majd látva a bécsi üzleteket rohamozó magyar turistákat nem győzök csodálkozni, mennyire elvált egymástól a politika nyelve és a hétköznapi élet „nyelve”. Lényegében nem háborít fel egyik jelenség sem, csak a két nyelv közötti mind mélyebb szakadék ejt gondba. Ezt latolgatom magamban a bécsi pályaudvaron, amikor megpillantom a pesti gyorsból kiszálló emberáradatot. Naponta legalább húsz utasszállító szerelvény érkezik Budapestről – Magyarországról több is -, és valamennyi tömve van.

Elvegyülök a tömegben. Kíváncsian fürkészem a viselkedésüket, mert szeretném tudni, hogy a magyar turisták jobb kedvűek-e Bécsben, mint Budapesten. A magyar fővárosban folyton azt tapasztalom, hogy kesergő, zsörtölődő nemzet vagyunk, amelyik mintha egyfolytában azon ügyködne, hogy mielőbb elfelejtse, miről álmodozott húsz évvel ezelőtt.

A magyarországi demokratikus ellenzék önmagát falja fel. Miközben a környező szomszédos országok nemzetei történelmük sötét oldaláról akarnak megfeledkezni, Magyarország azt takargatja, amire büszke lehetne: nevezetesen, milyen nagystílűen hajtotta végre a rendszerváltást.

A hagyományos bevásárlóutcán, a Mariahilferstrassén – egyesek szerint itt kezdődik a Balkán – az októberi hosszú hétvégén óriási volt a tumultus. Lökdösődésben, sőt tülekedésben sem volt hiány. Az emberek ugyanolyan mogorván rohangáltak, mint Budapesten, azzal a különbséggel, hogy itt néhány márkajelzéssel ellátott, hatalmas műanyag szatyrot cipeltek, de – úgy látszott – az árucikk birtokbavétele sem derítette jobb kedvre őket. Ingerültségük testmozgásukban is megmutatkozott, talán krónikus boldogsághiányuk van? A bécsi utcákon a magyarok lármásak. Az áruházakban pedig telhetetlenek. A próbafülkékbe például egyszerre legalább hat nadrágot és négy zakót hurcolnak be, holott három darab a megengedett. Ha tehetnék – valószínűleg -, a cucc felét felvásárolnák. Jellemző, hogy minimum kétszer annyit, mint amennyit az erszény elbír. Ez a jelenség pontosan kifejezi az aktuális magyarországi politikai helyzetet (is).

Az egyik sokatmondó jelenet október 23-a estéjén a belváros szívében játszódott le. Néhány magyar pár a Graben macskakövein andalgott, mire a férfiak – nyilván elpilledve az egész napos soppingolástól – megpillantva az Ilona Stube cégtábláját kórusban elüvöltik magukat. Kocsma! Na, fiúk, lányok, ezt az élményt nem hagyjuk ki! Ugyan már, ne csináld – berzenkedett a másik -, miért éppen Bécsben fogyasszunk valami jó kis magyarost? Hátha a bécsi magyar jobb, mint az otthoni. Próba szerencse, zárja le a vitát a harmadik útitárs. A nagy műanyag szatyrokat cipelő magyar csapat határozott léptekkel elindult az Ilona Stube felé, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy a bécsi magyar kaja ízletesebb, mint a hazai magyar.

1956 ősze. Az elmúlt napokban a szenttamási kaszárnya emléke jut eszembe, amikor életemben először találkoztam magyarországi magyarokkal. Mondhatnám, első találkozásom volt ez az anyaországgal. Anno tizenévesen nem igazán ismerhettem ki magam a történésekben. Családtagjaimmal rendszeresen hallgattuk a Szabad Európa rádióállomás híradásait, én pedig ilyenkor éberen füleltem, hogyan kommentálják az eseményeket a szüleim. Az idősebb generáció számára rendkívüli fordulatot jelentett a magyar menekültáradat, hiszen az ő fejükben bizonyára felelevenedett a negyvenes évek emléke, az eufória, ahogyan fogadták a bevonuló honvédséget, majd a nagy menekülés, amikor azok húztak el elsőként Bácskából, akik addig a leghangosabban hirdették az igét, a nagy nemzeti szólamokat, magukra hagyva az egyszerű embereket, akik közül sokan az értelmetlen szerb boszszú ártatlan áldozatai lettek. Egy életre megtanulták, hogy könnyű mindazoknak megjátszani a nagy nemzeti fenegyerekeket, akik tudják, hogy a színjáték árát mások fogják megfizetni, mert ők – ha kell – idejekorán elillannak. A nemzeti fenegyerekek a végén mindig elillannak, ugyebár? Csak az a kérdés, hogy ki lehet-e mondani ezt az egyszerű igazságot. Vagy pedig jobb hallgatni, merthogy nagyon úrhatnám lett az asztaltársaság?

Bennem 1956 őszén inkább a tizenéves természetes kíváncsisága ébredezett. Okvetlenül látni szerettem volna azokat az embereket, akik abból az országból érkeztek, ahol magyarok élnek, és ahova mi nem utazhattunk. Magyarország szomszédos ország volt, ennek ellenére oly nagyon távolinak tűnt.

Emlékszem, a Szenttamás környéki mezőség futóárkokkal volt tele. Az a hír járta, azért túrták fel a zsíros bácskai földet, hogy a jugoszláv néphadsereg védekezni tudjon, ha netán az oroszok vagy a magyarok támadnának. A magyarországi magyarságtól tulajdonképpen vasfüggöny választott el bennünket. Utóbb fokozatosan oldódott a helyzet, ám valami titokzatos választófal akkor is megmaradt, amikor viszonylag átjárható lett a határ. Mondanám: ez idő tájt szabadon jártunk-keltünk, főleg mi, jugoszláviai magyarok, bár a kimondott szavaknak más értelme volt a Vajdaságban és más Magyarországon. Nemzedékek szocializálódtak a nyílt és titkos különbségek szellemében. Voltaképpen csak 1990 után nyílt alkalom rá, hogy a magyar társadalom és a kisebbségi közösségek megismerjék egymást.

Az elmúlt közel húsz év után vajon ismerik-e egymást, kérdem elbizonytalanodva.

Attól tartok, hogy nem.

Emlékeim azzal a felméréssel kapcsolatban törnek fel belőlem, miután áttanulmányozom az ankét eredményeit, miszerint meghervadt az anyaország varázsa, vonzereje közel sem a régi. Mintha a határon túli magyarok kiábrándultak volna az anyaországból. Legalábbis ez olvasható ki az adatokból. Egy erdélyi kutatócsoport a napokban közzétett felmérése szerint egyre többen szállingóznak vissza. Keserű szájízzel, csalódottan térnek haza. A fiatalabb erdélyi magyar nemzedék újfent nyugat-európai kivándorlásról töpreng, és mind kevesebben kívánnak az anyaországban letelepedni. Sokan az emlékezetes december 5-i népszavazással magyarázzák elhatározásukat, bár úgy gondolom, hogy azokat a tapasztalatokat nem lehet a pártpolitikával spékelve értelmezni; a gyökerek sokkal mélyebbek. Románia európai uniós csatlakozása után például aligha lehet ezt a furcsa elhidegülést egyetlen tényezővel, az állampolgárságról szóló népszavazással magyarázni, hiszen a Felvidék és Erdély esetében az EU-s csatlakozás felülírta ezt a feszültséget.

Szó sincs persze arról, hogy az EU gyógyírt jelentene a kisebbségi közösség kollektív jogaira. Akik ebben reménykedtek, illúziókkal áltatták magukat. Azonban a népszavazás nem a kollektív jogokról szólt. Az uniós tagság sem biztosítja a kollektív kisebbségi jogokat, ám a személyes új döntések szintjén sok új lehetőséget kínál. A romániai és a felvidéki kisebbségi magyarok közül bárki bármelyik pillanatban áttelepülhet az anyaországba, és egy bizonyos idő múltán állampolgárságot is nyerhet. Ezzel egy eddig elképzelhetetlen sansz, egy európai mobilitás indulhatott be, ám a magyarok ennek kihasználásában sem tartoznak az élvonalba. Vitathatatlan azonban, hogy a romániai és a szlovákiai magyar kisebbség tagjai az unió kínálta feltételek alapján eddig soha nem létező lehetőségek birtokába jutottak. Az anyaországba való áramlás – amitől egyesek tartottak – azonban mégsem indult be. Az emberek vagy maradnak a szülőföldjükön, vagy pedig olyan országba távoznak, amelyik nem jelent „új szülőföldet”, tehát bármikor viss