Parászka Boróka: A távolságot nem kapod

 

Kisszerűségek és nagyszerűségek hónapjait éljük, amolyan válságeufória van, vagy sikerpánik, nem is tudom. A centrális periféria vagy periferiális centrum minden szereplője nyüzsög ezekben a hónapokban Románia- és Erdély-szerte. Valami szívós élni akarás hajtja előre az eseményeket, vagy a néhány éves fellendülés alatt felhalmozott energiák nem engedik egyből leülni az országot? Nagyra törő (s ki tudja, milyen reális igényekre alapozó) kulturális mintáink működnek? A csatlakozási eufória feltételes reflexei rúgnak még egyet-kettőt? Heteken belül kormányváltás lesz, és az év végét megcsappanó tartalékokkal várja az ország, de egészen biztosan nincs olyan világvége-hangulat, mint amilyen hideg mi lesz most-érzet Magyarország felől átszivárog a határon. Ha már így vagyunk, kezdjünk valamit magunkkal - foglalható össze a tél eleji, zsizsegő romániai néplélektan.

Telve van a magam készítette eseménynaptár: majdnem két hónapig, november 2-tól december 21-ig tart Kolozsváron az Európai Színházi Unió 17. fesztiválja, Románia (vagy Erdély?) szívébe költözik a francia Studio 24, a portugál Teatro da Rainha, a Teatro Garibaldi, a Jugoszláv Drámai Színház, a francia Compagnie Azar és a Compagnie Rumpelpumpel, a spanyol Teatro de La Abadia és persze a román, a romániai színházak színe-java. A fesztivál rendezési jogát személyes győzelmének tekinti a kolozsvári színidirektor, Tompa Gábor, s nyilván joggal: ez a társulat folyamatosan jelesre vizsgázik színház-diplomáciából, fesztiválprezentációból. A kolozsvári magyar közönség megoszlik, hogyan is vélekedjen saját társulatáról. (Van, aki méltányolja a nemzetközi sikereket és az állandó kísérletező kedvet, és sokan vannak, akiknek ez nem elég, vagy éppen túl sok, közönség és kontextus idegen. Vannak, akik tapsolnak, és vannak, akik számon kérik a nemzetinek vélt kultúrát. Kolozsváron is már csak ilyen a magyar kultúrafogyasztó.) De tény, ami tény, hála a színháznak, Kolozsváron néhány hétig történik valami. Színházba jár színházértő és nem értő egyaránt, megy a jegyek utáni harc, keveredik az elit- és a popkult. Diákok ezrei laknak az utcán, vagy legalábbis ideiglenes szállásokon, uzsoraalbérletekben, a kolozsvári ingatlanárak pofátlanul verik a nyugat-európai ingatlanpiacot. De oda se neki, mert a fesztivál a tanú rá, más is beszivárog Nyugatról, nemcsak a kereslet-kínálat rég felborult, irracionális egyensúlya. Úgyhogy esténként színházba járnak ezekben a hetekben Kolozsváron a boldogok, de főként a boldogtalanok, a félhajléktalanok és az egészen kiszolgáltatott diákok. Az egzisztenciális nélkülözést kompenzálja a szellemi luxus.

Miközben a saját társulatát soknak és kevésnek egyszerre értékelő kolozsvári közönség azt sem tudja, mit kezdjen az ölébe pottyant gazdag drámai kínálattal, a nemzetközi seregszemlével, aközben országszerte, a nagy politikai színpadon, november 30-án parlamenti és szenátusi választásokat tartanak. A kínálat a választási repertoárban is nagyon sokszínű, és éppen ezért zavarba ejtő. Debütál az új román egyéni választókörzetes szavazati rendszer, új dramaturgiával, új szereposztással, jelmezekkel és kellékekkel. A román honatyák úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak a kelet-európai választási rendszereknek, „hátulsó pár előrefuss” alapon előremenekülnek ezzel a megméretési formával. Az egyéni teljesítményre építő választási rendszer egészét érintő reformot saját győztes és vesztes csatájaként értékeli a román politikai elit. Mostantól a politikus (ki tudja, honnan eredő és mennyire reális) karizmájától és meggyőző képességétől válik függővé, ez dönt arról, ki jut mandátumhoz. Nem gyanús szempontok és háttéralkuk szerint összeállított pártlistákról sunnyognak be a képviselőházba és a szenátusba a jelöltek. Hanem nyílt színi alakoskodásaik révén. Lehet, hogy az igazi tehetségek, de az is lehet, hogy az igazi ripacsok korszaka jön, még nem tudni. A választási reform az új román politikai elit záloga, vélik a reformerek. A változtatás csak azoknak kedvez, akiknek elég pénze lesz ahhoz, hogy eladják magukat – vélik az ellenzők. Ez a választás a gazdag és befutott, pénzcsinálta politikusok választása, és nagyon sok minden történhet, de elitváltás aligha – hangzik el a kritika. Szóval nem tudni, mi, és nem tudni, merre, de valami történik az országban november utolsó hétvégéjén. Egy biztos: az győz, aki a nagy politikai színpadon is jól tud alakítani (alakoskodni) és látszódni.

Minden reggel ámulatba ejtenek a hatalmas választási óriásplakátok, a megaportrék, amelyek beborították az egész országot. Tökéletes kivitelben, fifikásan fotózott és jól kozmetikázott politikusportrék, elvégre egyenként, személy szerint és személyre szabottan kell és lehet őket eladni. Arc az arccal harcol itt. Csakhogy pont az arcokra van reménytelenül ugyanaz ráírva, hiába a többszínnyomás, a púder és a festék, én semmiféle új tartalmat nem látok. Nem lesz itt elitváltás, sejlik fel bennem a gyanú és a félelem. Nem az önjáró pártgépek esnek szét, hanem a programok tűnnek el, az ellenőrizhető politikai intézmények, stratégiák. Helyüket pedig átveszi a poszt-Ceausescu-kori, újfajta személyi kultusz.

Kolozsvári utamat tervezgetem, én is benevezek egy-két nemzetközi hírű előadásra, miközben a rádióban hallgatom: azon vitatkoznak a helyi képviselőjelöltek, lehet-e a Mi atyánk választási szlogen. Mennyire használható (fel, ki és el) a Biblia. Nemcsak a centrum és a periféria, a pre- és a posztmodern is összecsúszik itt. Mit kezdjek a spanyol, francia és portugál színház kulturális hozadékával én, akinek a képviselői félik az ördögűzést, és bízzák a kézrátételt? És mit kezdenek velem ők? Egyáltalán, hogy működik ez az ország a röghözkötöttségével és elnagyolt, eltúlzott, rongyrázó nagyravágyásával, a nacionalizmusával és internacionalizmussággal, a zsugoriságával és nagyvonalúságával? Milyen koordinátái vannak a Nyugatra ácsingózó Keletnek?

Bukarestben Erzsébet napján, november 19-én nyit a Gaudemus könyvvásár, és november 23-ig ontja a programokat. Persze azonnal beneveznék a Deutsche Welle égisze alatt Irodalom és politika címmel szervezett kerekasztalra, már csak azért is, mert a román irodalom és kultúra nem kacérkodik feltétlenül a semlegesség mimikrijével, de gátlástalanul elkötelezi magát, ha morális, pénzügyi vagy esztétikai érdeke ezt kívánja. (Egyszer felvetettem cizellált pesti körökben, hogy érdemes lenne megvizsgálni irodalom és politika viszonyát magyar nyelvterületen a rendszerváltás után, de zsigeri hidegrázást váltottam ki. A jó magyar irodalom, gondolom önvédelmi okokból, alapállásból apolitikus, vagy legalábbis tartózkodó, rejtőzködő. A román ennél taktikusan őszintébb, vagy őszintébben taktikus. Lásd a választások előtt 11 nappal szervezett irodalompolitikai-politikairodalmi kerekasztalt. Lelkük rajta. )

November 25-én Marosvásárhelyen az RMDSZ szervez kampányzáró koncertet, ezúttal Koncz Zsuzsával. Igazi retróhangulat, Nyílik még a sárgarózsa-romantika, juszt is megmaradunk és összetartunk mi erdélyi magyarok üzenetre hangolva. (Koncz Zsuzsa vajon tudja, hogy hova jön és miért?) Nagy bajban lennék, ha el kellene magyaráznom, milyen messze van egymástól Kolozsvár és Marosvásárhely, Marosvásárhely és Bukarest, sőt mennyire van Marosvásárhely Marosvásárhelytől. Földrajzilag 110 kilométer van Kolozsvár és Marosvásárhely között. Kulturálisan nem tudom megsaccolni, mekkora a távolság az egykor magyar ellenzéki, mára pedig kisebbségire fazonírozott Sárga rózsa-diskurzus és a jelenlegi jövőbe néző színházi kísérletek között. Azt hiszem, nem ugyanaz a dimenzió. Nem ugyanaz a földrész. Egészen biztosan nem ugyanaz a rendszer. Tompa Gábor művészetdiplomáciája és Markó Béla kisebbségi politikája között nem mérhető a távolság, és még kevésbé érzékelhető a közelség. Egy biztos: mandátumot Tompa színházával Erdélyben egyelőre nem lehet szerezni. Markó politikájával pedig Európában lehetetlen látszani. Bukarestben pedig teljesen másról szól a történet, mint Kolozsváron vagy Vásárhelyen. Hát ki érti ezt? És egyáltalán, kik vagyunk?

November 28-án Nádas Péter Láng Zsolt és a Látó vendége. Napok óta találgatom, mit mond majd egymásnak ez a két csendes ember. Körülöttük majd kattog a kolozsvári fesztiválsokadalom, Bukarestből sugárzik a sajátosan vásárra vitt irodalom, az utcákon már kampánycsöndre lesznek kényszerítve a mindent túlharsogó plakátok. És akkor Gombosszegről valamely fapadossal megérkezik ez a nehezen kimozdítható ember. A reptéren szürke Daciájával várja majd Láng (a Dacia gyár mindeközben kényszerpihenőt tart a munkásainak), lehet, hogy elmennek az Emmába és esznek valami meleg levest. Biztosan sok ember lesz kíváncsi rájuk, erre az estére átruccannak Kolozsvárról, és leutaznak Bukarestből, egyaránt. Nádas meg Láng pedig valami egész másról fog beszélni, mint amiről azt hittük ezekben a hetekben, hogy lényeg. Láng nehezen és röviden kérdez majd valamit, hiányzó szavait plasztikus gesztusaival erősíti meg. Nádas pedig sokára és lassan válaszol valamit. Egymásra néznek, beszélgetnek, ráérősen, odafigyelve: szóról, írásról, életről és halálról, Párhuzamos történetekről. Ez az év is elzakatol, ez a két ember azonban egészen biztosan megmarad. A közönség pedig, ha szerencsés és odafigyel, rájön, hogy nincsenek távolságok és válságok, eufóriák és pánikok. Csak ez van, helyek, ahol két ember beszélget. Már ha tud. Úgy, mint Nádas és Láng.

 

 

 

 

 

Kapcsolódó írások:

Parászka Boróka: Talán nem hirtelen Parászka Boróka Talán nem hirtelen A visszaemlékezők nem tudják...

Parászka Boróka: 0-0 Parászka Boróka 0-0 Europarlamenti választás előtt áll Románia, és...

Parászka Boróka: Alulnézet Három hónapja inkognitóban szerkesztem az egyik legnagyobb erdélyi magyar napilap...

Parászka Boróka: Államilag finanszírozott kultúrgettó Parászka Boróka Államilag finanszírozott kultúrgettó Kelet-Európa és a Balkán...

Parászka Boróka: Mocskos kis katarzis Parászka Boróka Mocskos kis katarzis Amikor a Zuschlag-ügy mindent...