Gábor György: Antropológia és istenkirályság

 

Ha majd úgy száz-százötven év múlva a kellő distanciával és szükséges rálátással rendelkező történész megírja a rendszerváltozást követő két évtized történetét, választ kell találnia arra a cseppet sem elhanyagolható, ámde ma még felettébb talányos pszicho- és szociolingvisztikai kérdésre, hogy vajon mi késztethette egyes politikusainkat, hogy pályájuk bizonyos pontjához érkezvén politikai kontextusba ágyazva használják az „antropológia” kifejezést. Néhai Antall József az Orvostörténeti Múzeum főigazgatójaként nyilvánvalóan tisztában volt a szó jelentésével, ám ez mégsem gátolta meg abban, hogy később, immár miniszterelnökként többször is „antropológiailag Miki egereknek” nevezzen néhány neki nem tetsző politológust. A kijelentésnek a sértésen túl sok értelme nem volt, minthogy antropológiailag, vagyis embertani értelemben Miki egérről beszélni éppolyan képtelenség, mint Antall József egykori kormányának tagjait zoológiailag, botanikailag, esetleg ornitológiailag osztályozni.

Később ugyancsak politikus szájából hallhattuk, hogy a magyar ember antropológiájának leginkább a koronás címer felel meg, de arról is értesülhettünk, hogy antropológiailag mi köti össze a föld szívcsakráját a magyar és a japán ember DNS-csavarodásával, a Szíriuszról érkező fénnyel, a gízai nagy piramisokkal és a magyarság Orion csillagképből való kozmikus származásának misztériumával.

Miután tehát fény derült az antropológia politológiai, heraldikai és kozmológiai összefüggéseire, a minap a magyar ember kognitív érdeklődésének homlokterébe – újfent egy politikusnak köszönhetően – az antropológia ökonómiai, kreditális és financiális koherenciája került.

Először október 8-án, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége rendezvényén mutatott rá Orbán Viktor, hogy a mostani pénzügyi válság a liberalizmus antropológiai felfogásának következménye, s hangsúlyozta, hogy „gazdaságpolitikai fordulat a mostani döntéshozókkal nem képzelhető el. Nem kell hozzá sem orvosnak, sem antropológiai szakembernek lenni, de láthatjuk, hogy ebből már nem jön ki semmi.” Vagyis az ok alapvetően antropológiai, ám sem orvosra, sem „antropológiai szakemberre” (kinek neve antropológus – G. Gy.) nincs szükség ahhoz, hogy belássuk: a mostani döntéshozók orvostudományi vagy antropológiai aspektusból egészen egyszerűen alkalmatlanok a hitelválság kezelésére.

Nem egészen tíz nappal később, október 17-én a Protestáns Fórumnak és a THÉMA Egyesületnek a Hold utcai református templomban tartott konferenciáján Orbán a beszédében – amelyben egyébként hétszer hangzott el az antropológia kifejezés – ráébredvén, hogy „ezt a válságot valójában emberek okozták”, majd a biztos felismerés tudatában aláhúzván, hogy „ez egy ember okozta válság”, annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint „nem szabadna engednünk, hogy a válság értelmezése pénzügytechnikai, közgazdasági vagy jogi természetű maradjon”. Elfogadhatatlan lenne tehát Orbán szerint, ha a gazdasági és pénzügyi válságra gazdasági és pénzügyi megoldást keresnénk és találnánk, az ugyanis a feladat – imigyen Orbán -, hogy végre rámutassunk „a válság antropológiai gyökereire”. Amihez – ne feledjük – sem orvosra, sem „antropológiai szakemberre” nincs szükség.

És végül az október 23-i beszédében, amelyet megszokott utcai publikuma előtt mondott el, vagyis ahol nem tűnt célszerűnek idegen kifejezéseket használni, ugyanennek a meggyőződésének az antropológia szó elhagyásával, s immár az „örök emberi gyarlóságot” felemlegetve adott hangot, nem túl elegáns retorikai csúsztatással, ám hűséges rajongótábora számára bensőségesen csengő igék halmozásával a jelenlegi magyar kormányra irányítva a figyelmet, mintha az örök emberi gyarlóság és a jelenlegi hitelválság tőlük és belőlük fakadt volna: „Meggyőző és szellemes magyarázatok garmadáját hallom a válság okairól. A valóság azonban egyszerűbb. A válság oka az örök emberi gyarlóság; a pénzéhség, a kapzsiság, a mértéktelenség és a nyerészkedés, mindig a még és még és még több pénz. S ennek érdekében a felelős vezetők loptak, csaltak, hazudtak, adatokat hamisítottak és eltitkolták a valóságot.” Igaz, ebben az összefüggésben már a terápia orvost igényel, hiszen az Orbán-féle diagnózis félreérthetetlenül kimondatott: „A hatalom beteg, és az ő betegsége gyengíti le az országot.”

Hát így.

Orbán szerint „a mostani válság világosan megmutatja, hogy a liberális világfelfogás antropológiailag hibás kiindulópontot választott. Leegyszerűsítve ez a gondolat annyit tesz, hogy arra kell törekedni, hogy az ember minél inkább kiszélesíthesse az autonómiáját, minél inkább megvalósíthassa önmagát, és hogyha ez bekövetkezik, akkor az emberben lakozó jó kiárad, és a világot is jóvá teszi. Ez a válság, amiben most vagyunk, arra emlékeztet bennünket, hogyha az emberben benne lévő adottságok mindenfajta szabály, korlátozási keret nélkül kiáramlanak, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy nemcsak a jó, hanem a rossz is kiárad. A konzervativizmusnak ez a kritikája a liberalizmussal szemben, amelyben elmondja, hogy a liberalizmus miközben a jót akarja terjeszteni, nem számol azzal az adottsággal, hogy az emberben jó és a rossz hajlamok egyszerre vannak jelen, és a kiáradás a konzervatívok felfogása szerint, ami a liberalizmus kritikájában olvasható, nemcsak a jó, hanem a rossz kiáradását is magával hozza.”

A liberális antropológiával Orbán a Biblia antropológiáját helyezi szembe, amely „más, mint a liberális vagy az azt kritizáló konzervatív antropológia. És ha jól értem, amit az Írás mond, valami olyasmit beszél, hogy nem arról van szó, hogy a jó is meg a rossz is kiárad, hanem hogy magától csak a rossz árad ki. A jó csak akkor árad ki, hogyha valamifajta kegyelemben részesülünk, és megtaláljuk azt a talapzatot, amelyre állva a bennünk lakozó jót elő tudjuk hívni, és kiáradásra tudjuk bírni.” Majd felismervén az idők jelét, s mintegy utat mutatva a jelennek, félreérthetetlen célzást téve önnön, az egyetemes történelemben és üdvtörténetben elfoglalt centrális pozíciójára, leszögezi: „Azt kell mondanom tehát, hogy soha, legalábbis mióta én a közéletben forgolódom, nem volt olyan kedvező világhelyzet a bibliai antropológia számára, mint a mostani válságban.” A nagy megoldásról a Fidesz elnöke fellebbenti a fátylat, s a hallgatóság az orbáni prófécia nyomán jut el a végső bizonyosság örömhíréhez: „Most kellene a keresztyén közösségeknek, a kereszténydemokrata politikusoknak rámutatni a válság antropológiai gyökereire.”

A fenti, kissé elnagyoltnak tűnő sorok tehát a liberalizmus antropológiailag elhibázott kiindulópontját tekintik a mostani válság legfőbb okának, mintha legalábbis a liberalizmus szerint az ember alapvetően jó volna, s ezt a jót kívánná szabadon, „mindenfajta szabály, korlátozási keret nélkül” engedni „kiáramolni”, nem számolván azzal, hogy mindez „a rossz kiáradását is magával hozza”.

Vajon ki lehet Orbán intellektuális kalandozásainak vezérlő kalauza? Ki lehet az, aki önfeledt magabiztossággal adja tovább saját filozófiai és teológiai félműveltségének roppant hiányait félve és rajongva tisztelt főnökének? Mindenesetre filológiailag egyértelműnek tűnik, hogy Orbán eszmefuttatása – legalábbis szóhasználatát tekintve – John Kekes A liberalizmus ellen című könyvének „A rossz kiterjedtsége” fejezetéből merítkezik, illetve annak kivonatolt és leegyszerűsített variációját adja. Kekes ugyanis a liberális gondolkodás sajátosságának tekinti, „hogy jóformán nem méltatja figyelemre a rossz kiterjedtségét”. „A rossz kiterjedtségének” fő forrását Kekes az autonóm cselekedetekben láttatja, s azt – álláspontja szerint – „az autonóm cselekedetek korlátozása révén lehet visszaszorítani”.

Orbán tehát a szóhasználatában követi Kekest, de tartalmilag teljesen félreérti a szerző állításait, ugyanis Kekes nem antropológiáról – s főként nem „bibliai antropológiáról” – beszél, hanem annak politikafilozófiai következményeiről, miszerint „az emberben egyaránt vannak erkölcsileg jó és rossz hajlamok. Az autonómia elősegítésével pedig mind a jó, mind pedig a rossz hajlamok kibontakoztathatnak.”

Orbán Viktornak már a kiindulópontja sem stimmel. Szó sincs arról, hogy a liberalizmus egy alapvetően jó emberkép antropológiai tanításán nyugodna. A liberalizmus egyik meghatározó eszmeiségét épp az a meliorista doktrína jelenti, amely mind az emberi természet, mind a társadalmi és politikai intézményrendszer jobbíthatóságát, folyamatos tökéletesíthetőségét vallja. Vagyis a folyamatos tökéletesíthetőség elve kizárja az ab ovo (antropológiailag, azaz eleve adottnak tekinthető) jó emberképet, s annak statikus jellegét, miközben már Condorcet is azt hangoztatta, hogy az összes természeti (vagyis antropológiailag adott!) rossz valamelyest és fokozatosan visszaszorítható, s az ősi ostobaságok és gonoszságok minimalizálhatóak.

A liberalizmus politikai és társadalomfilozófiájának előfutárait, így mások mellett Thomas Hobbes-ot is az foglalkoztatta, hogy a „bellum omnium contra omnes” (mindenki harca mindenki ellen) és a „homo homini lupus” (ember embernek farkasa) állapotra miként lehet gyógyírt találni úgy, hogy az állam ne az erényes élet csőszeként, hanem a természetes jogok védelmezőjeként lépjen fel. Leo Strauss On the Spirit of Hobbes’s Political Philosophy című írásában ezt ekképp fogalmazza meg: „Hobbes a liberalizmus megalapítója, amennyiben liberalizmus alatt azt a politikai tant értjük, amely az emberi kötelességektől megkülönböztetett jogokat tekinti a meghatározó politikai faktumnak, s amely eme jogok védelmét és oltalmazását tekinti az állam feladatának.”

Vagyis a liberalizmus lényege, irányultsága és eszménye egy minden tekintetben meghatározó, procedurális, az egyes individuumok cselekedeteit és e cselekedetek társadalmi „fogadtatását” az egyes személyektől független, ám az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekintő, azaz mindenki számára azonos mérce szerint egységesítő jogrendszer kialakítása és fenntartása. A liberalizmus nem szentként tekint az emberre, hanem úgy vélte – Kantot idézve -, hogy „az államalkotás feladványa… még az ördögök népe számára is megoldható, feltéve, hogy értelemmel bírnak”. Vagyis emberképének homlokterében nem az antropológiailag eleve jó (vagy rossz) személy áll, hanem a racionális és érdekvezérelt individuum. Az, hogy „az ész által kormányzott világ” mennyire tekinthető utópiának (Karl Mannheim szerint az, ám nélküle létezni sem lehet), persze más kérdés, de tény, hogy a liberalizmus klasszikusai, így például Lord Acton, az imperfekcionizmus tételéről szólván annak adtak hangot, hogy a teljes erkölcsi tökéletesség elérhetetlen. Ezért játszik központi szerepet a liberalizmus gondolkodásában a tolerancia, ezért a minél kevesebb hatalom elve (Constant, Hayek), ezért a hatalmi ágak elválasztásának gondolata és gyakorlata (Locke, Montesquieu, Constant), s ezért az intézményes garanciák teljes körű kiépítése és működtetése.

A liberalizmus a politikai tekintélyt megkérdőjelezi, s a politika szekularizálására törekszik. Az ember természetes állapotának nem az elvont, antropológiai jót tekinti, hanem a szabadságot: kimondja a pozitív erkölcsi útmutatás hiányát a természetben, s a törvényesen szabályozott szabadságjogokra épít, vagyis a szabadság és demokrácia – egyebek mellett – Tocqueville, John Stuart Mill és Lord Acton által szorgalmazott összeegyeztetését és összeegyeztethetőségét tartja szem előtt.

Karl Popper az intézmények fokozatos reformját hangsúlyozta (részben egy forradalmi-radikális átalakítás gondolatával szemben), Nozick pedig az embert a pozitív jogrend alanyának tekintve, mint aki folytonosan igazságossági követelményeket támaszt, az államtól a jogok védelmét, s az igazságosság fenntartását várta el, konfrontálódva a konzervativizmus – már de Maistre vagy Burke által is hangoztatott – tekintélyelvűségével, lojalitásával, rendpártiságával és éles hierarchiaeszményével.

Ha tehát Orbán állítása igaz volna, vagyis a liberalizmus az alapvetően jó embert tartaná szem előtt, nem lenne szükség azokra a jogi garanciákra, amelyek az igazságosság elvének kibontakozását csakis és kizárólag a „jog uralma” (rule of law) alatt tudja elképzelni. Rawls erről így ír: „a jogrendszer ésszerűen gondolkodó személyeknek szóló közös szabályok rendszere, érthetővé teszi az igazságosságnak a jog uralmával kapcsolatos előírásait. Az olyan szabályrendszer, amely tökéletesen megtestesíti a jogrendszer eszméjét, ezeket az előírásokat követi.”

De legalább ennyire értelmezhetetlen és felfoghatatlan mindaz, amit Orbán a „bibliai antropológia” témakörben adott elő. Hiszen Orbán (vagy teológiai tanácsadója) számára elfelejtődött – ha egyáltalán tudva volt valamikor is -, hogy a Biblia (T’náh) eredendően a zsidó hagyomány foglalata, ám a zsidóság biblikus alapokon nyugvó antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől, miként a keresztény felfogáson belül is lényeges, vallás- és egyháztörténetileg meghatározó ellentétek feszülnek a katolikus és a protestáns, továbbá a protestánson belül a lutheri és a kálvini antropológiai szemlélet között.

A hellén világ kereszténységének a görög szarksz, szóma (test) és pneuma (lélek) szavaival leírt fogalmai semmiképpen sem állíthatók párhuzamba a héber bászár, nefes (test) és rúah (lélek) kifejezésekkel, s nem is lehet a héber fogalmakat trichotomikus módon elkülöníteni, ahogy azt a görögök a nousz (ész, értelem, az élet értelmi princípiuma), a pszükhé (lélek, az élet érzelmi princípiuma) és a szóma (test) vonatkozásában megtették. Az erőteljesen monisztikus világlátásról tanúskodó héber Bibliában nincs szó semmiféle test-lélek dualizmusról, szemlélete nem dichotomikus: a test és a lélek nem két egymással szemben álló princípiumot jelöl, hanem legföljebb a hatalommal rendelkező Isten és az erőtlen, a hatalomra rászoruló ember ellentétét fejezi ki. S ugyanígy az ókori zsidóság felfogása alapjaiban különbözik a kereszténység görög hagyományokra visszanyúló tanításától, ahol a halál lényege és mibenléte a test és lélek különválásában rejlik. Végül a zsidó hagyomány szöges ellentétben áll mindazzal, amit Pál apostol a Rómaiakhoz írott levélben ekképpen ír le: „tehát egy ember által lépett a világba a bűn, majd a bűn folyományaként a halál, és így a halál minden embernek osztályrésze lett, mert mindnyájan bűnbe estek”. Az ember antropológiai lényege, teremtett mivoltából természetszerűen fakadó létformája, hogy halandónak született, ennélfogva nincs és nem is lehet semmilyen közvetlen, „természetadta” kapcsolat bűn és halál között. A zsidó felfogásban a halál nem büntetés, hanem „az élet ára”.

A katolikus antropológia szerint Isten az embert szentségben és igazságosságban teremtette, s Isten szeretetből adta az embernek a természetes szükségletein és igényén túl az ajándékait, miközben a protestáns álláspont azt vallja, hogy az embert nem részesítette az Úr semmilyen természetfeletti ajándékban. Luther szerint az eredeti szentség és igazságosság az ember természetéhez tartozott, ám a bűn következtében elveszett, s az emberi természet végleg megromlott. Ezt fejezi ki a concupiscentiának, a rosszra való hajlamnak a teológiai elmélete.

A katolikus álláspont az ember megigazulását az Isten és a bűnös ember együttműködésének, vagyis a kegyelemnek és az ember szabad akaratának az egymást feltételező transzcendens és antropológiai értelemben immanens kooperációja következményeként írja le, míg a lutheri antropológia és Isten-kép a megigazulást egyedül Isten kegyelmi ajándékának tekinti.

A kálvinista predestináció a jóra vagy rosszra irányuló emberi cselekedetektől függetlenül beszél az öröktől kiválasztottak örök boldogságáról vagy kárhozataláról, s az emberi szabad akaratot elutasítva szögezi le, hogy az ember ab ovo bűnös. A protestantizmus az üdvösséget sola gratia (egyedül a kegyelemből) vezeti le, minthogy az emberi természet az eredeti bűn következtében teljesen megromlott, s az ember szabad akarata elveszett. A jó cselekedetek közömbösek a megigazulás és üdvözülés szempontjából, mert azt egyedül a hit adhatja meg, amely Isten ingyenes ajándéka (sola fides iustificat).

Vagyis Orbán (és tanácsadója) a kálvinista predestináció elvét és az ember rosszra való hajlamának tételét „biblikus antropológiának” elnevezve kizárólagossá igyekezett tenni, hogy aztán e teológiai tételt a – hamisan bemutatott – liberalizmus antropológiájával szemben pozicionálja, mintha legalábbis ez utóbbi a kálvinizmussal azonosított „biblikus antropológia” megtagadására alapozta volna politikai és politikafilozófiai doktrínáját.

Minderre persze a Fidesz elnökének jó oka volt. Orbán a Bibliáról mint abszolút mércéről emlékezik meg, amely minden dolog nyitja, hiszen – ahogy a Hold utcai beszédben elhangzott – „nincs olyan közéletben ismert élethelyzet, amire nézvést valamilyen leírás, tanács ne lenne a Bibliában”, minthogy ez az „ami állandó, Isten szava”.

Orbán politikai fundamentalizmusa riasztó. A Biblia orbáni olvasata végső soron a saját politikai tetteinek és elképzeléseinek transzcendens alátámasztására és igazolására szolgál, s ehhez a Bibliát, Isten kinyilatkoztatott szavát legitimációs célzattal használja fel, politikai elképzeléseinek megfelelően kisajátítva és instrumentalizálva a Szentírást. Orbán még a jogrendet is átírná, hiszen – így a jogi diplomával rendelkező Orbán – „egy magamfajta ember, amikor a jogi egyetemre beiratkozik, akkor az első lecke, amit tanítanak számára, az első szemináriumon a jogelmélet úgy hangzik, hogy az élet felleltározhatatlan, és miután felleltározhatatlan, azért nem is lehet minden élethelyzetekre külön szabályokat alkotni, ezért a jog általános szabályokat alkot, amiket majd alkalmaznunk kell az egymástól különböző élethelyzetekben. A Biblia élő cáfolata ennek a gondolkodásmódnak, vagy legalábbis ezen jogászi gondolkodásmód egyetemes érvényének. Hiszen akárhogy is forgatjuk a szavakat, a Biblia végül is egy olyan írás, egy olyan tanítás, ami, nem tudom pontosan, ez hogyan történhetett, de nyilván megvan ennek az oka, de felleltározza az emberi élet szinte minden helyzetét.”

A kálvini felfogáson alapuló orbáni világkép szerint az ember bűnre rendeltetett, ennélfogva földi-e világi körülmények között nincs esély rá, hogy egy új és elfogadható politikai rendszer jöjjön létre. Az ember alapvetően rossz, vagyis kell egy abszolút vonatkoztatási rend, amelynek még a demokrácia is elszámolással tartozik. Ezt a felülről származtatott értékrendet a transzcendenshez kapcsolódó tekintély közvetíti: olyan autoritás, amely kiváltságait, politikai és hatalmi privilégiumait odafentről nyeri, ezáltal megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan. Örök és állandó, mint Isten szava, vagyis maga a Biblia.

A világi állam erkölcsi, politikai és jogi legitimációjának elutasítása egy magasabb erkölcsi-morális instancia javára, vagyis a szakrális állameszme gondolata és a politika spirituális igényű átalakítása rendkívül rossz történelmi allúziókat vet fel, aligha véletlenül: „a kötelező, az államhatalom által is támogatott erkölcsi javítási szándék” (amint arról a minap egy magyar püspök ábrándozott) valóban a történelem legsötétebb diktatúráira emlékeztet, ahol a politika átmoralizálása valamely eszme, ideológia és küldetéstudat jegyében „felsőbb morálból” származtatott lehetőséget biztosított a mindenkori ellenség faji, etnikai, nemzetiségi vagy osztályalapú kirekesztésére, elkülönítésére, üldözésére és legyilkolására.

Mindenesetre Orbántól már a korábbiakban is hallhattuk, hogy „az istenfélelem kulcskérdés. Az Istent nem félő politikusoktól mentsen meg bennünket a Jóisten. A végső korlát nem más, mint az istenfélelem.” Továbbá azt is elárulta, hogy „nekem az országot kell építeni, kis o-val, az országot – ami a magyar nemzet e világi országa -, és nagy O-val is, az országot, Isten országát, és ez a magasabb rendű célja és értelme annak, amit teszek.” Vagyis Orbán rátalált a theokratikus államformára, amelynek afféle szakrálisan felkent vezetőjeként egyszerre töltené be a szakrális-papi és a világi-uralkodói szerepkört. Korántsem példa nélkül álló jelenség mindez, hiszen alig két évtizeddel ezelőtt Khomeini ajatollah még egyszerre lehetett a síita muzulmán egyházi hierarchia feje és az állam politikai vezetője, legfeljebb Európában vált szokatlanná az elmúlt két-két és fél évszázad során a vallási és világi szerepek effajta vegyítése.

Nem meglepő tehát, hogy Orbán szerint „Magyarországnak nem is politikai fordulatra van szüksége, hanem lelki fordulatra”, s olyan „új írástudókra van szükség Magyarországon… akik a Bibliában leírt mércét érthető módon fogalmazzák meg a számunkra, akik ezt a mércét érthető módon és hitelesen képviselik…”.

Politikailag és teológiailag zavaros beszéd, de van benne (theokratikus) rendszer. Legfeljebb az „új írástudók” létrejöttének mikéntjét és a régi írástudók elhallgattatásának hogyanját kéne még pontosabban körvonalazni, hogy nagyjából sejthessük, mi is vár ránk egy Orbán által megálmodott s saját „új írástudóival” benépesített istenkirályságban.

Komoróczky Tamás munkái (34. o.)

 

Kapcsolódó írások:

Gábor György: A nemzet hitvallása avagy a piac ködképei Platón a Törvények című munkájának egy helyén annak ad hangot,...

Gábor György: Leszerelési teológia Ha egy férfi az úton találkozik egy másik férfival,...

Gábor György : Párhuzamos életrajzok – A címzetes lateráni kanonok és az alcsútdobozi táltos* * Külön köszönet illeti Kósa Lajost, a Fidesz alelnökét, aki...

Gábor György: A lelkiismereti szabadság államosítása „Ha egy birodalomban eltűrnek húsz vallást, ezzel még semmit nem...

“Nincs olyan mondat, amiben egyetértenénk” – Gábor György és Lánczi András vitája Rádai Eszter közreműködésével Gábor György és Lánczi András vitája Rádai Eszter közreműködésével - Melyikük hány éves volt 68-ban? Lánczi András Tizenkettő. Gábor...