A múzeum fantomja*
Ebben a lapban a kiállítási reflexiónak külön arra fenntartott helye van, s az nem ez a rovat. Hogy most mégis – igaz, nem először – kivételt teszünk, annak nyomós oka van. Nem más, mint a műalkotásnak az a módja, ahol a tárgyiasult műforma maga a kiállítás. Installáció, environment, berendezett tér, mondja erre a kortárs művészeti jelenségek leírására alkalmazott terminológia. Jelen esetben azonban aligha érhetjük be ennyivel. A kiállítás a művészet hosszú-hosszú történetének viszonylag új fejleménye, tulajdonképpen válságtünet. A múzeum ennél valamivel (nem sokkal) régibb, különösen, ha történetébe elődjét, a mindenféle csodabogarat – természettudományos kuriózumot, anyagi és ritkaságértékkel bíró tárgyakat, elsőrangú műalkotásokat – eklektikusan egymásra halmozó Kunst- und Wunderkammert is beleszámítjuk. Komoróczky Tamás installációinak nem is a kiállítás, hanem egy annál ősibb, alkalomhoz, helyhez, időhöz kötött, ideiglenes műforma lehet a rendszertani előképe: a győzelmi felvonulások, „triumfusok” alkalmi dekorációi, a nagyszabású temetések néhány napra készült „castrum dolorisai”. Nyilvánvaló, hogy az abszolútummá emelt ideiglenességgel van dolgunk. Alkalmi összeállítások, időszakos kiállítás formájában, ám mindez a múzeum konzervatív keretei között. Ebben a szokványosnak és helyénvalónak tűnő szituációban eleve feszültség van, s Komoróczky ezt fedezte fel, hatványozta meg, túlzás nélkül provokatívnak, ma divatos kifejezéssel élve intézménykritikainak nevezhető gesztussal. A feszültség oka, hogy a kétirányú folyamat harmóniája és egyensúlya látszólagos. A kortárs művész domesztikálni igyekszik a múzeumot, a múzeum pedig befogni, muzealizálni a kortárs művészetet. Az eredmény: mindkettő átalakul a másik szándéka szerint. Komoróczky esete azért különös, mert itt a múzeum a műnek nem egyszerűen kerete (ha tetszik, átmeneti menedéke), hanem témája is, tárgyi és „szellemi” értelemben egyaránt. Kihívás. Kihívás mint adott tér, kihívás mint beveendő erősség, a művészettörténet letéteményese, a kánon őrzője, a titkok nyilvános kamrája. Megtagadott nevelőszülő. A kortárs művész trójai falova ebben az ütközetben az a műforma, az installáció, melynek változékony és alkalmazkodó természete felszámolja a mű zárt mikrokozmoszként értelmezett státusát, s polgárjogot kölcsönöz az alkalmi asszemblázsnak, a kvodlibetnek, velük együtt a blaszfémia szellemének. Ez a vásott szellem azután valóságos kísértetként járja be a múzeumot. Mint valami poltergeist, felborogatja a tudományos és történeti értékek hierarchiáját, turkál a raktárban, lesöpri a stelázsit. Amit talál – koponyát, csontvázat, hamvvedret, sírmellékletként kiásott gyilkos fegyvereket -, azt azután a maga módján újjárendezi, tárlókba és vitrinekbe helyezi, feliratokkal látja el. Eközben nem átallja az osztályozó módszerekkel operáló, pozitivisztikus történelemtudomány avítt eljárásait a romantikus világszemlélet elcsépelt zsenikultuszával elegyíteni, a dokumentumokat az önálló poézis eszközének tekinteni. Visszaél saját megfoghatatlanságával, gátlástalanul ölti magára a hegeli „világszellem”, a „népek szelleme”, a „korszellem” lötyögő álruháit. Függöny mögül ijesztget, s letűnt korok halálkultuszának démonaként rázza szélfútta leplét. Húúúú, mondja, amint csodálkozva pillant saját – világító fénycsőből kanyarított – erektáló péniszére. Szóval játék ez a javából, méghozzá kirakós. A végcél persze egy tárgyakból, leletekből, tényekből, fogalmakból montírozott komplex fikció, aminek betűleveséből jelentőségteljes szótöredékek emelkednek ki, akár egy hajótörés helyszínén úszó maradványok. Csillogó fekete bársonyba(!) burkolt betűtestük a tudományos diskurzus tolvajnyelvét formázza, s be kell látnunk, hogy az angolul kiírt költeménnyel, angol képkommentárral és német videoszöveggel együtt a globalizáció kísértetei ők: ghost, spirits, demons, Geistes, Fantoms. Unholy Ghosts, ahogy az egyetlen neoncsőre felfűzött négytagú töklámpás vokál felirata közli a látogatóval, az amúgy otthonosan elrendezett zombibárban, ami – csakúgy, mint a holt tárgyak múzeuma – kényelmes átjárást biztosít a szellemnek élők és holtak világa között.
Várkonyi György
*Az azonos című kiállítás 2008. november 14. és december 14. között látható Pécsett, a Vasarely Múzeumban.
Kapcsolódó írások:
Rózsa Gyula: Dunai multimédia (Forgács Péter és a Labyrinth Project: A dunai exodus. A folyó beszédes áramlatai. Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2006. február 10. – március 19. ) Rózsa Gyula Dunai multimédia Szerencséje köztudottan a talentumnak van...
Bán Zsófia: Egy vágy tárgyának története (Az örökéletű farmer. Rendező Méri Edina. Néprajzi Múzeum, 2007. november 7.-2008. március 16.) Mindjárt az elején kénytelen vagyok bejelenteni elfogultságomat. Mert vajh’ mely...
Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.) Valljuk be, a tematikus éveknek, így a mostani reneszánsz...
Rózsa Gyula: Identitászavar (Közös tér. Ernst Múzeum, Budapest, 2006. május 10. – június 21.) Rózsa Gyula Identitászavar Óriási szerencsém van: nem nekem kell...
Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.) Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy...