Bán Zsófia: Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal? (Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.)

Valljuk be, a tematikus éveknek, így a mostani reneszánsz évnek is megvan az az el nem nyomható, le nem tagadható sajátossága, hogy mire a végére érünk, leginkább azt gondoljuk, hogy bizony jöhet az adott tematika – ez esetben a reneszánsz – az enyves hátunkra sízni, vagy hogy a hát tematikánál maradjunk, akkor lássuk újra, amikor a hátunk közepét. Egyszóval, egy kicsit úgy érzi ilyenkor magát a nagyérdemű, mint a technikai úton (azaz erőszakkal) megtömött libák, mely eljárás ellen egy nemzetközi állatvédő szervezet szót emelt ugyan, ám a hazai állatorvosi kamara emberei nem győzik hangsúlyozni, hogy ez a libának nem fáj, mert nem olyan a garatszerkezete, és különben is, ha fájna neki, akkor, lévén értelmes állat, nem vetné alá magát ilyen engedelmesen az eljárásnak. (Ez utóbbi érv azért erősen elgondolkoztató, és itt most semmiképp sem szeretném történelmi analógiákra ragadtatni magam, mert még megengedhetetlenül frivolnak gondolna a kedves olvasó, mégis ad némi rágcsálnivalót a hatalmi viszonyok által generált dinamikák vonatkozásában.) Nos így, november felé járva, azt hiszem, nagyjából készen állunk az őrségváltásra, s a reneszánszt fent említett hátunk mögött hagyva friss arccal fordulhatunk jövőre Darwin és az ő evolúcióelmélete felé (jóllehet hazai szempontból némileg szerencsétlen tényállás, hogy Darwin egyetlen megveszekedett magyar felmenőt sem tud felmutatni, mert akkor bizonyára arra is csodálatra méltó összegek evoluálnának a minisztériumi és államkasszából).

Persze mindez nem jut eszébe az embernek akkor, ha olyan rendezvényt lát, amelynek minősége, érdekessége, relevanciája elfeledteti velünk a téma aktualitását, s egyszerűen saját jogon nyeri el érdeklődésünket és csodálatunkat. Sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a Nemzeti Múzeumban Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba címen meghirdetett kiállítás nem ilyen. Kezdem mindjárt a címnél, ami erősen félrevezető. Mert aki a múzeum elé kilógatott transzparens vagy a kiállítás szórólapja alapján megy be a kiállításra, nyilván – s joggal – azt gondolhatja a látványtár fogalmának nyomán, hogy a reneszánsz élet mindenféle vetületével kapcsolatos tárgyakat/műveket fog látni, amelyek majd plasztikusan idézik fel számára a reneszánsz korban élő emberek életét. Az eredeti, eligazító alcímet – amelyet a Reneszánsz Programiroda által kiadott programfüzetben még feltüntettek: „Építészet Magyarországon 1476 – 1580″ – sajnálatosan lehagyták, ami nem becsületes eljárás. Talán arra gondolhattak, hogy ha azt is feltüntetik, kevesebben váltanak jegyet a kiállításra, ám ez még mindig kisebb baj, mint a közönség megtévesztése. S ha így gondolták, akkor talán nem lett volna-e érdemes újragondolni, még a tervezés fázisában, hogy milyen témájú kiállítást is volna érdemes megrendezni? Ráadásul a helyszín, a kontextus is megtévesztő, hiszen, jóllehet senki sem vitatná el a magyar építészet nemzeti értékeket képviselő voltát, építészeti kiállítást mégsem elsősorban a Nemzeti Múzeumba képzelünk el.

És akkor még nem szóltam a kiállításról magáról, melynek rendezője/rendezői, illetve kurátora/kurátorai név szerinti említését sehol nem találtam, csupán annyit, hogy „a kiállítást művészettörténészek, régészek és építészettörténészek rendezték” – s talán épp itt a bajok egyik forrása. Belépve s már némileg előrehaladva, mikor már végre feldereng, hogy mire is jöttünk el, csodálkozva állapíthatjuk meg, hogy a kiállítás narratívájában nincs bevezetés, tárgyalás, kibontakozás, hanem rögtön, in medias res, egy igencsak „haladó” szinten indul, mégpedig Kőnig Frigyes oszlopfővariációk-rajzaival, ami egy jól felépített kiállításon csak egy már nagyon előrehaladott fázisban jelenhetne meg, amikor a kedves látogató már megfelelően be van vezetve a témába. Kicsit olyan, mintha valaki kezdő nyelvcsoportba iratkozna be, s egy szinkrontolmácsolás-órán találná magát. Nincs ugyanis általános felvezetés a reneszánsz építészetről, ami megengedné, hogy a látogató a magyar részt valamihez viszonyítva tudja nézni. Sőt urambocsá, még ezt megelőzően, a reneszánsz világfelfogásról sem ad eligazítást, amelynek az építészet egy materiális, kézzelfogható és szemmel látható következménye, reflexiója lenne. Az építészet itt an sich, mindentől és mindenkitől elvonatkoztatva jelenik meg, olyasvalamiként, ami önmagáért létezik, s nem valaminek/valakinek a kiszolgálójaként, illetve megtestesüléseként. Az építészet itt nem kultúrahordozó tematika, hanem kvázi dekorációs elem. A kiállítás első termeiben rögtön szügyig járunk az oszlopfőmintákban, ívekben, pillérekben, kőfaragványokban és kortárs képzőművészek által készített parafrázisokban, anélkül, hogy az egészről, az eredetről, azaz a mihez képestről tudomást szerezhetnénk. A falakon elhelyezett térképeket, metszeteket és tervrajzokat nézve megpróbáltam elképzelni, hogy egy általános vagy középiskolás számára milyen élmény lehet ezen a kiállításon végigmenni, hiszen a tematika szinte tálcán kínálja a pedagógiai megközelítést: izgalmas, eseménydús korszak, karizmatikus király és legendás hősök, kulturális pezsgés stb. Azokra gondoltam tehát, akik számára a brosúra szerint „a kiállításhoz a múzeum munkatársai színes programokat kínálnak: pályázatok, műhelymunkák, előadások, szakmai napok, gyerekfoglalkozások és zenés rendezvények teszik teljesebbé az időutazást”. Ekkor a véletlen a segítségemre sietett, mert éppen egy felsős általános iskolás csoportot vezettek be, s kíváncsian követtem őket és vezetőjüket, hogy lássam, mire mennek. A következő teremben a virtuális és valós térben egyaránt rekonstruált várak és kastélyok makettjei tövében, a földön heverve (hiszen a kiállítás úgymond „a 21. század technikai eszközeinek segítségével kelti életre a humanizmus emberét és épített környezetének megannyi alkotását”) a diákok a múzeumi vezető szavait hallgatták, aki hősies erőfeszítéssel megpróbálta számukra, az információ mennyisége és az idő hiánya miatt hadarva, felidézni mindazt, ami a kiállításon nem volt látható. Fantáziafejlesztő gyakorlatnak talán nem rossz, ám egy kiállításnak, amelyik látványtárként hirdeti magát, talán mégiscsak a látvány útján beszerezhető információkra s nem a látogatók fantáziájára kellene támaszkodnia. S hát ha valami nem jelent meg ebben a vizuális narratívában, az éppen a kiállítás kísérőszövegében emlegetett „humanizmus embere”, mely fogalom maga is csak üres frázis a humanizmus mibenlétének ismerete nélkül. Azaz a várfalak, templomok, erődítmények makettjei és tervei közül csak éppen az ember hiányzott – mindez egy olyan kiállításon, amely arra a korszakra koncentrál, amelyben éppen az emberi szellem volt főszereplő. S amikor gondolatmenetemben idáig értem, az egyik gyerek hirtelen rámutatott az egyik monitorra, amelyen éppen egy újabb virtuális, látszólag űrbéli makettet mutattak, s azt kérdezte: „Tessék mondani, az ott a kínai nagy fal?” S őszintén szólva nem nagyon tudtam volna ennél adekvátabb reakciót elképzelni erre a kiállításra, hiszen a látvány, a rendezés alapján bizony, akár a kínai nagy falat is mutathatnák, úgy, ahogyan az az űrből állítólag látszik: hosszú, emberi kéz rajzolta vonal a kékeszöld felületen. A gyerekek csupán az utolsó teremre éledtek fel valamelyest, ahol a reneszánsz kori csatákban és bajvívásokban használt fegyvereket, pajzsokat és vérteket lehet megtekinteni, azaz, ironikus módon, az ember egyetlen nyoma ezen a kiállításon ott, abban az utolsó teremben található, ahol az emberek egymás elleni háborúihoz kapcsolódó tárgyakat lehet megtekinteni. Mellesleg hogy ez az építészethez hogyan kapcsolódik, nem tudom, de nyilván ekkorra már a kiállítás rendezői is úgy érezték, hogy ha ennyi szó esett várakról és erődítményekről, legalább legyen valami, ami a bennük élő és szolgáló katonák életéhez kapcsolódik. Ez persze a fiúkat némileg meg tudta mozgatni, ám a lányok a múzeumi monitorok helyett továbbra is kitartóan a mobiljuk monitorját nézegették. Mert a mobil, szemben ezzel a kiállítással, legalább biztosan szolgálja a kommunikációt. Ja, és kell-e mondanom, hogy azokról a bizonyos idegenekről sajnos semmit sem tudtunk meg, akik ellen ezek az ádáz harcok vélhetően folytak, s akik miatt ezek a várak és erődítmények épültek. Az ő korabeli építészeti nyomaikról már nem is beszélve. De hát az nem a miénk, hanem a másé. Azt hiszem, most inkább elmegyek egy törökfürdőbe, hogy kipihenjem ennek az élménynek a fáradalmait. S ott, a gomolygó gőzben megpróbálom magam elé idézni, amint Mátyás kinéz reneszánsz hálószobájának ablakán, és azt mondja: „Beatrix, drágám, csodás őszi nap van, nem megyünk le a Dunához egy kicsit sétálni?”

Reneszánsz Látványtár – Virtuális utazás a múltba. Magyar Nemzeti Múzeum, 2008. szeptember 27. – november 30.

Kapcsolódó írások:

Mélyi József: A reneszánsz perspektíva (A Mediciek fénykora. Élet és művészet a reneszánsz Firenzében. Szépművészeti Múzeum, 2008. január 24. – május 18.) Mária Terézia uralkodásának második felében történt, hogy a bécsi udvarban...

Bán Zsófia: Egy vágy tárgyának története (Az örökéletű farmer. Rendező Méri Edina. Néprajzi Múzeum, 2007. november 7.-2008. március 16.) Mindjárt az elején kénytelen vagyok bejelenteni elfogultságomat. Mert vajh’ mely...

P. Szűcs Julianna: A kínai katalógus (Magyar művészet. Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, 2011. június 14.–július 4. Kurátor Tóth Norbert, kiállításigazgató Fan Di’an. A katalógus kiadója a Forrás Galéria, szerkesztette Sárba Katalin.) Az előzményekről. 2011. június 14. és július 4. között Pekingben,...

Bán Zsófia: Egy utazás képei (Bartis Attila: 33 fotográfia. Eckermann Kávézó, 2007. szeptember 10-30. ) Bán Zsófia Egy utazás képei Mehet? Akkor ezt most...

Bán Zsófia: A kép Sekularizációja (Allan Sekula: Polónia és más mesék. Ludwig Múzeum, Budapest, 2010. július 9. – szeptember 19.) Emlegethetnék például időszerűséget. Mondhatnám azt, hogy a Sekula-féle művészet úgy...