Fáy Miklós: Mutter mia

 

Nem a drámai bevezető kedvéért mondom (főleg, ha a végén kiderül, nem is drámai), de olyan nagyon érdekesen kezdődött a viszony az új Anne-Sophie Mutter-lemezzel. Már csak azért is, mert Anne-Sophie Mutter nem éppen a hazai zeneértők kis kedvence, inkább kis gyanakvással szokás nézni és hallgatni, Karajan hosszú csontkeze kinyúl a sírból, és továbbsegíti a pályán ezt a hegedűst, öreg napjai egyik felfedezettjét.

Nem is ő fedezte föl, nála csak megjelent a kis Anne-Sophie törékeny, ám vicces nevű tanárnője, Aida Stucki, vitte magával a villogó fogú, rajzolt szájú, kondor fürtös tanítványát, hogy Herr von Karajan esetleg hallgassa meg, mert ez a kislány tizenhárom évesen már mindent tud, amit még tanulnia kell, azt már csak az idő hozza el, meg a fellépések. Mivel Karajan is úgy ítélte meg, hogy a kislány mindent tud, nem csak meghallgatta, de szerződtette is a következő évre Salzburgba, a Berlini Filharmonikusok elé. Aztán lemezre is vették az akkor játszott Mozart-hegedűversenyeket, majd szép lassan a teljes klasszikus repertoárt, Beethovent, Brahmsot, Vivaldit, Csajkovszkijt. Mire Karajan meghalt, Anne-Sophie Mutter után már komolyan vehető lemezéletmű állott, legfeljebb azon lehetett gondolkodni, hogy a korongokon az interpretáció mennyire az övé, és mennyire a karmesteré, és hogy vajon Karajan nem azt élvezte-e az egészben, hogy kialakulatlan vagy félig kialakult muzsikus személyiség van a kezében, akivel részint nem kell vitatkozni, az van, amit a mester mond, részint meg kedvére alakíthat ő maga is, és akkor tényleg ifjú szívekben él majd tovább.

A nemzetközi utókor többé-kevésbé megbocsátotta Anne-Sophie Mutternak a repülőrajtot, azért vannak kivételek, például a híres Norman Lebrecht igazán engesztelhetetlenül utálkozik miatta, és kéjes örömmel meséli, hogy mekkora gázsit kap a hegedűművésznő, miközben nincsen tele a koncertterem, közeledik a világvége. Mindenesetre a lemezélet Karajan után is folytatódott, maradtak művek rögzítetlenül, a régieket meg újra föl lehet venni, jött egy új karmester és egyben szerelem is, férj is (ma már egyik sem, vagy legalábbis férj biztosan nem), André Previn. Previn zeneszerző is, ez tehát új műveket is jelentett, Mutter pedig egyébként sem nyugszik, szépen gyarapodik azoknak a műveknek a száma, amelyeket ő rendelt meg, neki írtak, a zenében az is jó, hogy tényleg végtelen.

Ez az új lemez is ilyesmi. Egyrészt új mű, másrészt újra felvett régi, csak az a kérdés, hogy a kettőt hogyan hozzák össze egy albumra. De nem nagyon bonyolítják, ez is zene, meg az is zene, azért a tisztesség kedvéért hozzáteszik, hogy Sofia Gubaidulinát, aki az In tempus praesens címet viselő hegedűversenyt írta Mutternek, és Johann Sebastian Bachot, aki után az A-moll és az E-dúr hegedűverseny maradt, „mélyről jövő szellemi affinitás” köti össze, nem nagyon kockázatos megállapítás, Gubaidulina nyilván egyetért, Bach pedig csak nehezen tudna tiltakozni. Hallgatóként azért ezeket a kapcsolatokat nem könnyű megtalálni, Bach a legnagyobb indulatait is szigorú formába szorítja, és legolaszabban érzelmes munkái is német rendben fegyelmezik magukat. Gubaidulina ehhez képest jajong, sír, nem nyerít, de búg, szóval leplezetlen fájás és keserv, és a rendet ebben a kitakart fájdalomban csak sejteni lehet a hallgatónak, de nehéz élményszerűen, tisztán érzékelni.

Két fél lemezt tettek egymás mellé a Deutsche Grammophonnál, ebből lett az egy, vagyis a két Bach-hegedűverseny mellé nem a d-moll kéthegedűs koncertet tették, ahogy azt szokás, és Gubaidulina mellé sem valami szelídebb 20. századi klasszikust, Bartókot vagy Sztravinszkijt, hanem legyünk merészek, legyünk gazdaságilag racionalisták. Ahelyett, hogy még egy menő hegedűst szerződtetünk a kéthegedűs koncertre, ahelyett, hogy egy rokonszenves és anyagilag biztosan meg nem térülő kortárs zenei vállalkozásba kezdünk, a kettőt egymás mellé illesztjük, régi és új, minő merész harmónia.

A két fél azonban mégsem egész, és nem a szerzőket elválasztó kétszázötven év miatt. Más a zenekar, a Bachokat a Trondheim Soloists kíséri, és valamelyest meg is határozza, Gubaidulinához szabályos szimfonikus zenekar és karmester jár, a London Symphony és Valery Gergiev. Anne-Sophie Mutter is egészen más stílusban hegedül, és egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy nekem melyik stílusa tetszik jobban. A szokott, határozott, kemény, tiszta, becsületesen acélos hangokkal dolgozó Gubaidulina-játék vagy a Bachhoz kikevert puhább, tétovább, érzékenyebb hegedülés. Mihez ragaszkodjunk? A nagy nőhöz, aki megy előre, megállás nélkül, vagy a gesztusokhoz, esendőséghez, az „ez is csak egy lehetséges értelmezése a darabnak” hozzáálláshoz?

Voltaképpen ragaszkodok mindkettőhöz. De hogy elérjem végre a kiindulópontot, a viszony ezzel az utóbbival kezdődött. Éjszaka, amikor a viszonyok kezdődni szoktak, ágyban, ahol az emberek zenét szoktak hallgatni. És a Bach-hegedűversenyekkel.

Mert legyen a lemeznek ez a fele a téma. Nem először veszi föl a két versenyművet Mutter, a nyolcvanas évek elején már készült egy EMI-lemez, túlzottan sok köszönet nem volt benne, keményen és meglehetősen szárazon húzza, kötelező anyagként. Létezik egy videofelvétel is Karajannal, a vén sas még a csembalóhoz is odaül, és színleg csembalózik, látszik, hogy simogatja a klaviatúrát, de hallani semmit sem lehet, a zenekarban ül egy névtelen csembalista is, ő dolgozik helyette. Az öreg mellett sugárzóan fiatal Anne-Sophie Mutter, ujjatlan ruhában, ami nem valami szexista ötlet tőle, mindig ilyenben játszik, hogy a hangszer és közötte közvetlen legyen a fizikai kapcsolat. Az azonban még egy másik hegedűs volt.

Most éjszaka már a zenekar is máshogy kezd, a szimfonikus elegancia helyett érdekesen dübörögnek a trondheimi fiúk, ez már a modern hangzás, mondhatni rockos, de ez körülbelül érvényes volt Mutter korábbi Mozart-lemezére is. Hanem aztán megérkezik a szólóhegedű is az A-moll koncerthez, és szokatlanul karcsú, ha nem volna ennek ellenére határozott a játék, még azt is megkockáztatnám, hogy kényeskedve szól a hegedű. Furcsán mozgékony a tételben (később derült ki, hogy ez mindkét Bach-műre, vagyis mind a hat tételre igaz) a hegedű és a zenekar viszonya. Anne-Sophie Mutter hagyja, hogy időnként ránőjön a zenekar, nemcsak hagyja, hanem mintha provokálná is, nagyszerűen el tud tűnni a zenekari szólamok között, de csak ha akar. Aztán megrázza magát, elindul, jobban dübörög az egész zenekarnál, álljon meg a menet, mégis én vagyok itt a királylány.

A második tétel – voltaképpen erről van szó, ezt akarják elmondani, ami, ha tetszik, Bach-ellenes, műellenes, önkényes és igazságtalan. De egyértelmű, hogy nincs szó most műegészről, Anne-Sophie Mutter az A-moll hegedűversenyt három egymástól élesen elkülönülő részre osztja, az első tétel előjáték, a harmadik utózönge, furcsa színével, váratlan, megszokható, de oda nem illő vidámságával és hetykeségével tökéletesen más világot képvisel, mint a lassú rész. Ez a koncepció egyébként nem érvényes az E-dúr darabra, amely sokkal homogénebb képet mutat. Kénytelen vagyok még egy bölcsességre ragadtatni magam: a zenében nemcsak az jó, hogy végtelen, hanem az is, hogy kiszámíthatatlan, azt sem engedi, hogy saját előítéleteinkhez ragaszkodjunk. Amit bármikor máskor hibának gondolnék, hogy három tételből az egyik kilóg, itt éppen az lesz az érdekes.

Mert még mindig az A-moll koncert lassú tételénél járunk. A műnél magánál, ami a német barokk építészetet juttatja az ember eszébe: olyan, mint az olasz, vagy talán valóban olasz is, csak mégis nehézkesebb, súlyosabb, kreatívan, de el van barmolva. Bach is olyan ebben a lassú tételben, mintha Vivaldi akarna lenni, de nem megy neki olyan lazán, könnyen és magától értetődően, nem tud elég léha lenni hozzá, így aztán kénytelen a nagy Bachhá válni.

Ezt az északi nehézkességet mutatja meg a lemez is. A Trondheim Soloists kezdi a tételt, és úgy játsszák, mintha lenne hozzá valami pantomim is, nem bírom nyitva tartani a szemem, mindjárt elalszom, mindjárt, súlyosak a szemhéjaim, súlyosa… Mielőtt leesne a fej, megszólal a hegedű. De nem ébreszt, hanem őrzi ezt a kásás, ködös, szürke, matt állapotot. Épp csak annyit tesz, hogy életben tartja a zenét, a zenekar érzi, hogy van értelme még egyszer belekezdeni a maga mondatába. Ettől azonban már életre kel a szólóhangszer is, hosszú és világos, ha nem is harsány monológba kezd, illetve így kezdi, de megittasul a maga hangjától, egyre erősebb, egyre határozottabb, mind magabiztosabb, mire a szóló végéhez érünk, már masszív éles magasságokat kapunk. Aztán fordul egyet-kettőt még minden, de már a kezdeti állapot nem jön vissza, nem is lenne hiteles, ha életre keltünk, ilyen gyorsan nem enerválódhatunk újra. A halkság többé már nem gyengeség, csak a figyelem összpontosítására szolgál, ahogy a jó szónok sem ordibálással hangsúlyozza a lényeget, hanem leereszti a hangját, ne csak hallják, amit mond, hanem akarják is hallani.

Ehhez képest a harmadik tétel csak feloldás, illetve még csak az sem. Inkább elüti a helyzetet, megszabadul a feszültségtől, de nem oldja meg. Ha koncerten ülnénk, azt is hihetnénk, képzeltük mindazt, ami az imént történt. Csak hát ez lemez, most már itt marad nekünk.

 

 

 

Bach/Gubaidulina: Violin Concertos. Anne-Sophie Mutter, Trondheim Soloists, London Symphony Orchestra-Valery Gergiev.

 

 

Kapcsolódó írások:

Fáy Miklós: Semmi nem fölösleges (Brahms: 3. szimfónia. Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan. Deutsche Grammophon, 1978; 1989.) Bánat szedi szét eszemet, ha elgondolom, hogy tényleg csak ennyire...