Győrffy Iván: Magánbűnök = közerkölcsök?

 

Bádogember szívet keres. Apróhirdetésben nagyjából így nézne ki A nyomozó című új magyar film szüzséje. Miközben ebből egy szó sem lenne igaz: mesének a film túl önironikus és szofisztikált, a bádogembert csak kívülről fedik fémlemezek, belül valószínűleg ugyanolyan hús-vér, mint bármelyikünk, szívre pedig az égadta világon semmi szüksége nincs, remekül elvan nélküle (már eltekintve a hústól és a vértől).

Gigor Attila első nagyjátékfilmje mégis meghódította a szíveket: már a Filmszemlén öt díjat bezsebelt, a nemzetközi fesztiválokról sem jött haza üres kézzel. Pedig távolról sem szívmelengető történetet dolgozott fel: a címszereplő Malkáv Tibor (Anger Zsolt), a magának és a hullaháznak élő boncmester haldokló édesanyja svédországi műtétje miatt elvállal egy jól fizető gyilkosságot, amelyben végül ő lesz a nyomozó: fokozatosan felfedi, ki volt az áldozat, mi köze van neki hozzá, ki a megbízó és legfőképp: kicsoda ő valójában. A szókratészi nem tudásból (agnoia) kiindulva végül eljut egy többé-kevésbé használható definícióhoz, de ne legyenek illúzióink: megtartja magának. Igaz, Szókratész lépésről lépésre döbbenti rá beszélgetőpartnereit, milyen keveset is tudnak a világról (ő maga csak ironikusan tetteti tudatlanságát), pedig a tudás feltétele az erénynek, az meg a boldogságnak. Malkávnak ellenben nincsenek erkölcsnemesítő szándékai, a boldogságot még hírből sem ismeri – mégis, ugyanúgy az önfelismerés közegeként használja a „szellemi nyomozást”, akárcsak a görög filozófus. A párhuzamok itt véget is érnek: Malkáv nem az antik ideál megtestesítője, hanem a modern, öntörvényű, kétes moralitású hősök leszármazottja, akit szükség esetén alaposan ki lehet nevetni.

Tulajdonképpen ez Gigor Attila filmjének legfőbb értéke: a humor. A dialógusokban rejtőző, „köznépi” humor, a képi és verbális ismétlésekben tetten érhető humor, a helyszínválasztás, az alakok, feliratok, plakátok, újságok „intellektuális” poénjai. Az egész műfajt – a krimit, a thrillert, a film noirt – vicces oldaláról igyekszik megragadni, feltett szándéka szerint szívszakadásig nevettetve a publikumot. Ez persze felemásra sikerül: néhol a mesterkéltség átüt a vásznon, fárasztóak lesznek a riposztok (Malkáv megjegyzése például, amikor kollégája kocsmázni hívja, másodszorra már nem üt, hiába az ismétlés bája), túl darabos Anger Zsolt mozgása, túl negédesek a nőrokonok, túl hatáskeltő a lövöldözős videojátékkal szórakozó idős néni, s már hiába üvöltik rá újra és újra Malkávra, milyen vicces, nem hisszük el. Ettől eltekintve a forgatókönyv majdnem tökéletes: Gigor poénra kihegyezett szituációi jól működnek, a megbízót képviselő Küklopsz kólába facsart paradicsomja például telitalálat, a fordulatok kiszámítottan peregnek, egy percig sem unatkozunk a stáblistáig. Hihetetlenül jót tesznek a vágások és a flash backek is a filmnek (ez is a film noir egyik kiforgatott sajátossága a sok közül): látjuk a hullajelölteket, az állatkerti farkaskifutóba bemászó részeget, az ablakon véletlenül kizuhanó üzletasszonyt, a súlyzó alá szoruló testépítőt akció közben és a boncmester asztalán. Nagy szerencse az is, hogy kibújt a rendező a vele azonos nevű forgatókönyvíróból: nem bízza a szövegkönyvre a munkát, jelenetek mennek a kukába, ha szükségtelenek (például a szkriptben elképzelt „kis szemtanú” már nincs jelen a gyilkosságnál), a színészek kiválóan azonosulnak figuráikkal, a gegek az operatőr, a látványtervező, a vágó serénykedése nyomán jól illeszkednek az alkotás szövetébe. Ott vannak többek között az „álmodozás-jelenetek”, amelyekben beigazolódik, hogy Gigor sokat köszönhet Michel Gondrynak: a halálos kórt egy barátságos-szigorú beszélő rák, a személytelen kérdőíveket egy mesebeli tengerparton álomszép alakok személyesítik meg. Az áldozat gyilkosnak írt levelét pedig a szereplők el is játsszák nekünk egy kinagyított levélpapíron állva. Tipikusan olyan filmet látunk tehát, amit nem elég egyszer megnézni, hogy felfedezzük a varrásnyomokat, valósággal újranézésért kiált (akár a Nándorfehérvár hősei fiktív történelmi akciófilm „duplázása”), a seregnyi oda- és visszautalás, a szakadatlan önreflexió, a műfaj, a hangulat, az alakok ki- és beforgatása teszi – hiányérzetünk ellenére is – feledhetetlen filmmé A nyomozót.

Rögös úton, de a rendező végül elfogadtatja velünk: a gyilkos korántsem a főbűnös egy olyan közegben, ahol a magánbűnök közerkölcstelenséggé formálódtak. Csalfa férjek és feleségek, magára hagyott csonka családok, gusztustalan, zsaroló zugügyvédek, gyilkosságtól sem visszariadó vállalkozók szegélyezik a boncmester nyomozását. „Az én értékrendem szerint sokkal nagyobb bűnt követnek el azok a filmbeli szereplők, akik hagyják az emberi kapcsolataikat elsorvadni, akik a másikra hárítják a felelősséget, és olyan súlyos magánbűnökben vétkesek, melyekre nem is tekint bűnként a társadalom” – nyilatkozta maga a rendező. Bár kísérletet sem tesz annak felfejtésére, hogyan tömörül egy bűnszövetkezetbe a vak antikvárius, a kétes belvárosi autókereskedő és a titokzatos megbízó, vagy milyen pszichés motívumok és milyen szociális körülmények formálták az egy apától származó utódok későbbi cselekedeteit, Gigor Attila világa attól még kerek, hihető és meglehetősen kiábrándító.

Akárcsak a film noir-típus vagy az amerikai képregény-adaptációk, amelyekből Gigor oly sokat merített: a szuperhős (aki gyakran nem az, aminek látszik) velejéig romlott társadalomban, sokszor akarata ellenére, nemtelen eszközöket is bevetve éri el célját, de a végén nem feltétlenül fénylik fel az igazság napja. A húszas-harmincas évek német expresszionizmusában gyökerező, és a negyvenes-ötvenes évek Amerikájában virágkorát élő film noir műfaj, típus vagy filmes kultúra számos eleme így vagy úgy könnyen utat talált A nyomozóba, különösen, hogy olyan trambulinokon is keresztülbucskázott, mint például a Coen fivérek munkássága (Véresen egyszerű, Az ember, aki ott se volt stb.). (Zárójelben: Gigor következő filmterve is „Az ember, akit nem lőttek le” munkacímet viseli…) A boncmester botcsinálta magándetektívvé válik, a femme fatale alakja – bár ironikusan – többször is felsejlik, a sötét, kies, lucskos városi környezet, az árnyékba burkolózó arcok, a gátlástalan alakok, a halmozódó bűnesetek, a gyanúsítások és érzelmi zsarolások, az ócska, lepattant házak és lakások, a tipikus kameraállások, viszszajátszások felfedik A nyomozó eredetét. A ferde csíkokkal-árnyékokkal megvilágított arc vagy utca egyaránt megjelenik például A nyomozóban és Roman Polanski 1974-es keltezésű Kínai negyedében. Az elrontott közmondások sem hiányoznak: a neo-noir Az ember, aki ott se volt borbélya a „kutya a részletekben van elásva”, A nyomozó igazi nyomozója a „porcelán az elefántboltban” bemondással fedi fel komolytalanságát. Ám hiányzik a köztes hangnarráció, az említett elemeket és hőstípust a magyar-svéd-ír koprodukcióban készült alkotás a fonákjáról is alaposan megszemléli, hangulata messze nem olyan pesszimista, nyomasztó és cinikus, inkább csipkelődő és megértő. Krimi, de vígjátéki hangulattal, thriller, de szándékoltan elengedett fordulópontokkal és ellenkező hatásra hangoló zenével, comics, botladozó és nem túl félelmetes gonosszal, visszafogott brutalitással, film noir, parodisztikus utalásokkal, horror, kedvesen mosolygó és szószátyár élőhalottakkal, közönségfilm, beavatottaknak szánt motívumokkal és szerzői-életrajzi (?) indíttatással.

Kiismerhetetlen és kimeríthetetlen. Főként az emberi kapcsolatok ábrázolásában igaz az előbbi állítás, hiszen a kifőzdében dolgozó Edit (Rezes Judit) és Malkáv Tibor viszonyának a poénok és a fordulatok mókuskerekében nincs „kifutása”, ahogy Szirmai és főnöke magánéletét sem ismerhetjük meg részletesebben. A bűnök, erények egyszerű derítővásznak: előttük forgolódnak a minden oldalról megvilágított, belülről mégis láthatatlan figurák, akik – a filmbéli özvegy találó megjegyzését általánosítva – „olyanok, mintha nem is lennének”. Ilyen értelemben lélektelen, ha úgy tetszik, szívtelen film Gigor Attila és munkatársai produkciója. A gesztusokban, a mimikában, egy eltalált arcrángásban sejlenek föl az ösztönök és indulatok. A színészi együttérzés melegíti át a képregényből kivágott szereplőket – ettől lesznek hajszálnyival életszerűbbek. De Gigor Attila mindvégig szigorúan tartja magát az érzéki relativizmushoz: mindenki csak a saját maga számára megismerhető, s egyedül fedezheti fel a világot. Olyannak látja majd, amilyennek kizárólag neki mutatkozik. Ekkor „áll össze a kép”, amit a boncmester annyira keresett.

„Kívülről” pedig? A Nándorfehérvár hősei és A nyomozó moziközönsége akár azonos is lehet.

 

 

 

A nyomozó. Színes magyar játékfilm, 107 perc, 2008. Rendező-forgatókönyvíró Gigor Attila; operatőr Herbai Máté; zeneszerző Melis László; jelmeztervező Hoffmann Beáta; producer Pusztai Ferenc; gyártásvezető Bánki Orsolya; vágó Kovács Zoltán; szereplők Anger Zsolt, Rezes Judit, Kerekes Éva, Tóth Ildikó, Terhes Sándor, Zágoni Zsolt.

 

 

Kapcsolódó írások:

Győrffy Iván: A józan ész Győrffy Iván A józan ész Aki ad magára valamit,...

Győrffy Iván: Roham, munka % Győrffy Iván Roham, munka Szapora szívverés. Légszomj. Erős...

Győrffy Iván: Játék az élet Győrffy Iván Játék az élet Michel Gondry játszik. Játszik...

Győrffy Iván: Robotok és emberek Győrffy Iván Robotok és emberek Ha úgy vesszük, a...

Győrffy Iván: Pátosz a káoszban Győrffy Iván Pátosz a káoszban Ha létezik nyugtalan film,...