Rainer M. János: Sokarcú, forradalom
Az 1917-es orosz forradalmak 90. évfordulója tavaly nem váltott ki túl nagy tudományos érdeklődést itthon. Hogy a közbeszédben alig került szóba, az a sok évtizedes kényszer okán jobbára érthető, és hosszabb távon is alighanem így marad. Kevésbé indokolt azonban a hazai történettudomány közönye, hiszen második világháború utáni történetünk megértése és értelmezése szempontjából csöppet sem közömbös az az orosz történet, amely sajátunk közvetlen előzménye és meghatározója volt azokban az évtizedekben.
Oroszországban természetesen más volt a helyzet, különösen, hogy az évforduló, mondjuk a tíz év előttihez képest számottevően más helyzetben találta az orosz társadalmat, az orosz államot. Az a múlt, amelynek tíz éve még inkább hátrahagyott romjai látszottak, ma inkább a visszatérőben lévő orosz birodalmi öntudat, orosz küldetés és orosz szuperhatalmi ambíció előtörténetébe rendeződik. Abból a tucatnyi országos (vszerosszijszkij) konferenciából, amelyről innen bizonyos kép alkotható (feltehetőleg a tudományos jellegű eseménysorozat kisebb részéről van csak szó; áttekintéséhez Varga Éva moszkvai magyar levéltári delegátus nyújtott segítséget, amit ezúton köszönök meg), megítélhető, Oroszország még mindig vegyes érzésekkel tekint kilenc évtizeddel ezelőtti elődeire és cselekedeteire. Még mindig előtérben áll a politika története, s jelen van a szovjet tudományosság forradalomértelmezése, a pozitív világtörténeti fordulaté. Nem kevésbé eleven a forradalmat (különösen a második, a bolsevik hatalomátvételt) az orosz nép/nemzet/haza/kultúra katasztrófájaként, tragédiájaként ábrázoló szemlélet. Megjelentek és hatnak már a nyugati, modern vagy azutáni társadalomtudományos megközelítés képviselői, akik mindenekelőtt az eseményeket átélő egyes ember világát, mikrokörnyezetét, gondolkodását, mentalitását próbálják elemzéseik középpontjába állítani. Nem véletlen, hogy szinte minden konferencián nagy súllyal szerepelt az ortodox egyház forradalom alatti (előtti, utáni) története. Még mindig hat a felemás orosz levéltári nyitás - éppen azért, mert felemás és lassú, ez az évforduló is alkalmat adott újonnan hozzáférhetővé vált levéltári források számbavételére. De valószínűleg a legnagyobb vitákat még mindig (vagy még inkább) a forradalom világtörténeti jelentősége váltotta ki. E viták során megfogalmazódtak olyan nézetek is, hogy bár az orosz kísérlet nem járt eredménnyel, tőke és munka immár globális méretű összecsapása csupán idő kérdése (aggódni azért nem kell, néhány évszázadról esett szó…).
Alexander Rabinowitch, a számunkra magyar tanszéke okán oly jó ismerős Indiana University (Bloomington) nyugalmazott professzora több konferencia vendége is volt. Különleges, mondhatni vissza- vagy akár hazatérő vendége ő Oroszországnak. Rabinowitch apja a bolsevik hatalomátvétel elől emigrált Petrográdból, ő maga a harmincas évek elején született Londonban, ahonnan aztán 1938-ban az egész család az Egyesült Államokba költözött, ő már ott járt iskolába, egyetemre, az amerikai tudományos életben szocializálódott. Ez utóbbin belül már akadémiai pályája elején eltért a fősodortól. Első könyve 1968-ban jelent meg az 1917-es nyári oroszországi politikai válságról. Ezt követte 1976-ban az októberi bolsevik hatalomátvételről szóló The Bolsheviks Come To Power: The Revolution of 1917 in Petrograd mű. Rabinowitch – egyik méltatója szerint – „előbb volt revizionista, mintsem a revizionizmus megszületett volna”: itt a szovjet típusú, ezen belül is elsősorban a sztalini uralmi rendszert a totalitárius paradigma kereteiben értelmezők megállapításait felülvizsgáló történeti/szovjetológiai iskoláról van szó. Ami 1917-et illeti, az előbbiek a bolsevik hatalomátvételt jellemzően félkatonai puccsnak tekintették – ennek az irodalomnak jellemző darabja Richard Pipes magyarul is olvasható munkája, amelynek „folytatói” a sztalinizmust Robert Conquest módjára kizárólag a terror rendszereként láttató művei. Rabinowitch (és a revizionisták) viszont továbbra is forradalomról, éspedig társadalmi gyökerekkel bíró, tömegek részvételével zajló mozgalomról, tömegek törekvéseire reflektáló, azokat megjelenítő nagy fordulatról beszéltek. A könyvet olvasva – írta Rabinowitch egyik orosz kritikusa – „a tömeg hangját halljuk, amelyet pártfunkcionáriusok formálnak szöveggé, olyan emberek, akik a nem politikusok nyelvét lefordítják a politikai mező terminusaira.”
Nem véletlen, hogy Rabinowitch hetvenes évek közepén írott könyve volt az első nyugati történettudományi mű, amely 1917-ről orosz nyelven, még a Szovjetunióban jelent meg a gorbacsovi peresztrojka idején. Miközben a szovjet érdekszférából kiszabadult kelet-európai országokban a totalitarizmuselmélet a kilencvenes években (részben azóta is) reneszánszát élte, az orosz tudományosság és közbeszéd ezt csak kisebb részben vette át. A forradalom forradalom maradt, függetlenül attól, hogy a sztalinizmus egyenes folytatójaként avagy ellenkezőleg, eltorzítójaként jelent meg. Rabinowitchot tehát szívesen hallgatták a késő nyolcvanas évek Moszkvájában – ahogyan azóta is; ez év júniusában az Izvesztyijának adott interjújában a tallinni Bronzszobor (a szovjet „felszabadítás” emlékműve) áthelyezésével kapcsolatban például kijelentette: „Ebben a kérdésben teljes mértékben az orosz oldalon állok.” Elég furcsa kijelentés, tekintve, hogy Rabinowitch voltaképpeni hazája, az Egyesült Államok hivatalosan soha nem ismerte el a balti országok szovjet bekebelezését….
Rabinowitch, az interjúalany és a tiszteletbeli újorosz hazafi azonban csak színfolt – a történész testes és komoly munkával jelentkezett a tavalyi évfordulóra. Miután befejezte 1917-et, a következő évre összpontosította figyelmét. A kilencvenes évek elejére el is készült a The Bolsheviks in Power: The First Year of Soviet Rule in Petrograd első változata. Épp akkor, amikor megkezdődött a levéltári nyitás Oroszországban. Rabinowitchot egyenesen meghívták, hogy tanulmányozza a hozzáférhetővé vált dokumentumokat, köztük országos hatáskörű szervekét, de kerületi pártbizottságokét is, továbbá a frissen alapított Cseka papírjait. Félretette hát kéziratát – nem éppen rövid időre, másfél évtizedre. Az 1918-as év tablóját már nyugdíjban fejezte be.
Nem Rabinowitch az egyetlen, aki az orosz forradalmak történetéről szólva azt hangsúlyozza: a cári rendszer összeomlása utáni ingatag, légüres orosz politikai térben nem a hatalom megragadása, hanem megtartása volt az igazi feladat. Az 1918-as év – voltaképpen az 1917 novemberétől a bolsevik forradalom első évfordulójáig tartó időszak – ennek a hosszú menetelésnek az első szakasza. A könyv rövid prológusa újra összefoglalja az októberi forradalom történetét. Rabinowitch már ebben „bemutatkozik”, és módszertani szempontból csaknem konzervatívnak tűnik. A politika története érdekli, szervező elve a kronológia, rengeteg adatot közöl, igaz pozitivista; nem bajlódik különösebben elméleti keretek kijelölésével, ahogyan történetfilozófiai következtetésekbe sem bonyolódik. Szemlátomást örömmel merül el a levéltári anyagokban, ahol persze hatalmas hiányokra (is) lel: ám szerencsére 1918-ban még sokrétű és csaknem szabad volt a szovjet sajtó. A bolsevikok politikai ellenfeleinek még szabad elvonulást biztosítottak, s akik éltek vele, azok közül számosan vetették papírra emlékeiket azon frissiben Nyugat-Európában. Van miből válogatni. Az elvi fejtegetések hiányát Rabinowitch több kritikusa szóvá tette – egyik, magát szocialistának nevező bírálója egyenesen „elvi bizonytalanságról” tett említést (Angliában…) -, de nem hinném, hogy ez túlságosan zavarta. Egyszerű kérdésre keresett választ: hogyan sikerült a bolsevik uralmat „erősen centralizált, ultra-autoriter politikai rendszer” formájában konszolidálni 1918-ban.
A kérdésben azonban egy állítás is rejlik, nevezetesen hogy az erősen centralizált, ultraautoriter rendszer kódja ott rejlett ugyan a bolsevik párt génjeiben, de nem volt eleve elrendelve, hogy ez a kód határozza meg az egész karakterét. Rabinowitch csak a forradalmi Oroszország szívéről, Petrográdról ír ugyan, de nem rejti véka alá: Pityer paradigmatikus történet. Az októberi forradalom hátterében ott az egész hatalmas ország, óriási távolságaival, százmilliós parasztságával, csodavárásával és egyszerű vágyaival egy kivéreztető, alig értett háború végén. De a forradalom mégis elsősorban Szentpéterváré, a birodalmat fémjelző, ám attól számottevően különböző modern nagyvárosé, annak nagyüzemi munkásaié, az oda összpontosított katonáké és matrózoké.
A forradalomból Rabinowitch ábrázolásában sokszínű, erősen tagolt, plurális politikai és ideológiai tér született, amely helyenként egészen közel kerül valamiféle ideális anarchiához – amit persze nem annyira a bolsevik intenció, mint inkább az addigi legfontosabb hierarchiaszervező tényezők, az uralkodó, a közigazgatás és a hadsereg eltűnése tett lehetővé. A bolsevik párt többségben volt ugyan a Szovjetek II. Összoroszországi Kongresszusában, de a kongresszus nevezetes dekrétumait és a végrehajtó hatalommal megbízott Népbiztosok Tanácsa (egypárti) összetételét csak úgy sikerült elfogadtatni, hogy a fegyveres felkelést felháborodottan ellenző pártok elhagyták a tanácskozást. A könyv egyik legfőbb szereplője a mérsékelt bolsevikok politikai irányzata, amely veresége ellenére korántsem tűnt el. Alig egy héttel Lenin hatalomátvétele után a Vasutasok Összoroszországi Szakszervezetének Végrehajtó Bizottsága égisze alatt előrehaladott tárgyalások folytak egy többpárti szocialista kormány alakításáról, amelyben a mérsékelt bolsevikok aktívan részt vettek. Ez nem sikerült, de nem sokkal később a baloldali szociálforradalmárok (eszerek) végül beléptek a kormányba, és 1918 közepéig meglehetősen hatékonyan működtek együtt a bolsevikokkal. A szovjetkongresszus Központi Végrehajtó Bizottságában ugyancsak több párt és azok több árnyalata volt jelen, és a KVB igényt tartott rá, hogy ellenőrizze a Népbiztosok Tanácsát.
1918 nem jellemezhető sem egy párt, sem általában pártok uralmával. Rabinowitch története a lázadókból uralkodókká váló bolsevikokról tulajdonképpen túléléstörténet. A válságról válságra evickélő forradalmi központé. Miközben vezetői és hívei a tőlük nyugatra eső világ nagy, egyetemes forradalmára vártak, országukat és fővárosukat csaknem elfoglalta az elerőtlenedő német hadsereg. Elnéptelenedett a forradalmi város, ahonnan Rabinowitch apja éppen az 1918-as évben menekült Nyugatra: százezrek indultak falura, ahol legalább egy kis élelemhez lehetett jutni. Még drámaibb fogyatkozásnak indult a bolsevik forradalmi gárda: ki a vörös gárdába, ki a frontra, ki vidékre, ki Moszkvába távozott. A várost kormányzó helyi és regionális szovjetek már 1918-ban szembesültek a valóban alulról szerveződő, pártmentes tanácsok jelenségével, s velük szemben Petrográdon újjáalakult az országos szinten felbomló bolsevik-baloldali eszer koalíció. Az ellátási válságon azonban nem enyhített semmiféle együttműködés, de nem bizonyultak hatékonynak a vidékre rekvirálni induló osztagok sem. A lázadások vidéken kezdődtek, de 1918 nyarán merénylők képében, éhségmozgalmak formájában megjelentek Petrográdban is. Amely egyedül maradt: a sokadik német fenyegetés hatására a szovjetkongresszus, a KVB és a népbiztosok is visszaköltöztek a régi fővárosba, Moszkvába. Egyedül maradt, s az országos jeladás előtt nyúlt a vörösterror eszközeihez: 1918-ban Rabinowitch szerint már a későbbi klasszikus konstruált perekhez hasonlóra került sor a balti flotta parancsnoka ellen.
Rabinowitch tablója rengeteg nagyon elgondolkoztató részlettel szolgál. Számomra leginkább az orosz forradalom demokratikus perspektívái voltak azok: hogy mennyire szűkek voltak eleve, s milyen könnyen, milyen gyorsan záródtak le. Az eszerek, ha lehetséges, képesek voltak doktrinérebb magatartást tanúsítani még a baloldali kommunistáknál is, például a Németország ellen vívandó forradalmi háború kérdésében. Az élelmiszer-rekvirálást élesen elutasították, de nem sok szót vesztegettek az 1918. január első napjaiban szétkergetett alkotmányozó nemzetgyűlésért. Pedig ha a gyűlés érdekében nemcsak tüntetés, hanem némi fegyveres védelem szerveződik, a pár ezres petrográdi bolsevik gárda erősen meggondolja a fegyverhasználatot. Lenin pedig minden kritikus 1918-as helyzetben képes volt az adott részproblémát a forradalom ügyének beállítani, amin az éppen áll vagy bukik. Azt hiszem, egyoldalú volna ezt Lenin szónoki/demagóg képességeivel avagy karizmájával magyarázni. Ha számottevő tömegek nem érezték volna sorsukat, saját magukat azonosnak a forradalommal, még Lenin sem tudott volna hatni rájuk. Rabinowitch 1918-a őszintén szólva nem is ad végső választ arra a kérdésre, hogy a túlélésből miképpen is vált konszolidáció. Ő mindenesetre bejelentette, hogy most, túl hetvenes évei felén, nekilát 1919-nek.
Alexander Rabinowitch: The Bolsheviks in Power: The First Year of Soviet Rule in Petrograd. Bloomington-Indianapolis, 2007, Indiana University Press, 498 oldal.
Kapcsolódó írások:
Rainer M. János: Újragondolni ötvenhatot (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest, 2006, Új Mandátum Könyvkiadó, 238 oldal, 2680 forint. ) Rainer M. János Újragondolni ötvenhatot Fél évvel 2006. október...
Rainer M. János: A provokátor (Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest, 2006, Osiris. 254 oldal, 3200 forint. ) Rainer M. János A provokátor Az 1956-os magyar forradalom...
Rainer M. János: Oroszország megértése (Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó, 384 oldal, 3000 forint. ) Rainer M. János Oroszország megértése 1999 tavaszán egy Florida...
Rainer M. János: A jelentés mint olvasmány és végelszámolás (Kenedi János (elnök), Palasik Mária, Ripp Zoltán, Sipos Levente, Ungváry Krisztián, Varga László: A Szakértői Bizottság jelentése 2007-2008.) Államigazgatási megrendelés alapján keletkezett beszámolók, jelentések, törvényhozási aktusokat indítványozó szövegek...
Rainer M. János: Két szoba összkomfortunk a vitrinben (Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Mindennapi történelem sorozat, Budapest, 2006, Corvina. 192 oldal, 5990 forint. ) Rainer M. János Két szoba összkomfortunk a vitrinben Meddig...