Almási Miklós: Mit olvassunk, Feri?

 

Könyvek, amiket olvasunk. Vagy keressük, hogy mit is kéne? Mert hogy olvasunk. Minden hiszti ellenére (leszokik a jónép az olvasásról, diszlexiás az ország stb.). Jó, tudom, a könyvvásárlások növekedése nem fedi a ténylegesen elfogyasztott mennyiséget (könyvespolc-effektus), de van publikum, aki irodalomfogyasztó, tán kevesebb, de finnyásabb: válogat, megfontol. Benéz – mondjuk ide, a ról-ről-be is, ahol Takács Ferenc dolgozik -, hogy lássa, mit érdemes. (A kötet nyolc év itt született-íródott dolgozatait foglalja keretbe.) Csak igényesnek, mondanám, csak ők keresgéljenek itt. Takács ugyanis szigorú, nem akármit kommentál, de amit igen, arra érdemes odafigyelni. Aztán nem biztos, hogy azt és úgy fogod venni/enni, ahogy ő tálalja – az olvasónak is vannak rigolyái -, de mutató ujja ott marad a könyveken. Most meg itt, összegyűjtött kommentjeiként.

A klasszikus kritikusi szerepet követi: megmondja, milyen a mű, második lépésben pedig segít benne eligazodni. Amire szükséged van. A modern regény már nem mesekönyv; rétegei, mondanám, szöges ellentétei a szappanoperák dramaturgiájának, szóval van vele bíbelődnivaló az olvasónak, olykor még el is tévedhet bennük. (Mondjuk, alapszinten mindjárt az Ulyssesben, és, mondjuk, ahogy anno én eltévedtem benne…) Itt nyitott teret magának Takács. Kézbe veszi pl. Spiró Fogság c. nagyregényét, és először is megnyugtatja az olvasót, nem kell félni, ez a mű benne áll a klasszikus (történelmi) regény hagyományában, ahogy ő mondja: „regényszerű regény”, vagyis elbeszél, élvezheted, ránézhetsz egy történelmi világra (a Római Birodalom válságos éveire). Megsúgja, hogy néha át is ver a szerző: Krisztus alakját úgy vezeti be, hogy ha nem figyelsz, észre se veszed.

Szóval: történelmi regény, klasszikus kánon, ezenbelül azonban van mit szétszálazni. Nem mesélem el, hogyan csinálja, de a rávezető és a minőségellenőr, a tanár és a műélvező együtt fogja a kezed. Kedvcsináló, szándéka ellenére. Mert majd mindig ironikus, ha tetszik neki a mű – Spirónál is, a komment végén, pl. így: „a realisztikus történelmi regény elkezd fantasztikus parabolaként vagy allegóriaként működni: a Nincs-Idő Minden-Idő előképe, prefigurációja, s minden újabb idő a regény idejének betöltése is. De szabadon bánhatunk – mivel szerzője is szabadon válik vele – Anakrónia főhősével, Urival is. Ő az igazi anakronizmus. Sebezhető, passzív, sodródó alak, aki mégis életben marad… Nyelveket beszélő, rengeteget tudó értelmiségi figura… könyvgyűjtő, archivátor, aki meg akar írni Mindent, mert másképp elvész az Idő. Öreg, vak és tehetetlen, amikor hozzálátna a megíráshoz, így nem sikerül neki. De az Idő, a Minden mégis megíratott. Spiró György írta meg, Uri helyett, Uri képviseletében, talán egyenesen Uriként, egy másfajta fogságnak, a megírás, a tanúságtétel kötelességének a rabjaként.” Bocs a hosszú idézetért, de az elemzés végén csak ott van az irónia – ez a történelmi regény a „szövegmélyén” voltaképp Én-regény (is), ami egy 700 oldalas bombajó mű kritikája végén tündéri kis karcolat. (Amitől persze több kedved lesz a regényhez…) De ehhez a komoly (komolykodó) és mélyre ásó (könnyed kezű) könyvforgatáshoz Takács kell.

Levesz egy könyvet a perifériáról: Anonyma, Egy nő Berlinben. Valahogy elment a közvélemény mellett, de az is lehet, hogy titokban többen böngészték, mint amennyiről a fórumon beszélnek. 1945, Berlin, egy asszony narratívája, akin átmegy a második ukrán front, aki hónapokon át együtt él ezzel a szörnyűséggel (megerőszakolás, vagy csak szex kajáért – alternatíva: az éhhalál). Aztán évek múltán beszélni is tud róla, és meg is írja. Első kiadása néma csend, aztán közelmúltban, tán a harmadik próbálkozás már világsiker lett. Nekem akkor tűnt fel, amikor valami okostojás – szemétláda – közreadta a nő nevét, címét, telefonszámát… Ezen felháborodva estem bele a regénybe. Takács empátiával és mélylélektani eszközökkel néz körül e naplóban, a rutinszerűvé váló túlélési gyakorlatok leírásában. Felemeli a regényt, illetve: beemel a köztudatba valamit, ami mellett elmennénk. Nem a ruszkik brutalitására gondolok, hanem a traumára, a tabura. (A németeknél évtizedekig megvetés járt érte, a nőket meg a gyerekeiket még a nyolcvanas években is kiközösítették …) És persze, hm, így botlottam saját mulasztásomba: Polcz Alain önéletrajzi regényébe (Asszony a fronton), amit ugyancsak elfelejtettek, s ami vetekszik Anonyma beszámolójával. Barátaim szóltak, hogy ne má… és így. De ez már más tészta. Maradok kollégámnál a ról-ről-ben.

Olykor szigorú (Moldova György Kádár-könyvét szétcincálja. Én megbocsátóbb lettem volna, de egye fene…), Wass Albert („Az írófejedelem távlatos tekintetű mellszobra”) bemutatása. Az élet grimaszával indít: a szerző gyufacímkeként találkozik vele… Hát, nem piskóta az a csipkefinom irónia, ahogy helyre teszi. Divatját és írói kvalitását egyaránt. Ecót magyarázza – mégiscsak filosz.

És felfedez: Rubin Szilárd Csirkejáték c. regényét (1963-ból) újraolvassa. Nagy dobás volt – el is felejtették, akkor ez járt az avantgárd bátorságért. De nem itt, Takács Ferencnél, ebben a chrestomátiában: ezt a regényt, egy házasság élve boncolásának kegyetlen-rémületes – nouveau romant előlegezően gusztustalan – művét a „maradandóba” lövi fel. Kell-e ennél több az olvasónak, valamit megtudni a hatvanas évekről? Na és a gesztus: mikor már mindenki felejtette, ő leporolja, tessék, itt egy gyöngyszem az átkosból…

Telitalálatok – egy-két kivétellel. Úgy érzem, Nádas Péter háromkötetes opusához mintha nem találná a kulcsot. Jó, hogy nem tetszik neki: már az is nagy szó, hogy megengedi magának, hogy ne tessék neki. A regény struktúrája és filozófiája azonban több, más, mélyebb. Itt az írás megáll a küszöbön, körülnéz, de nem megy beljebb. (Mit mondjak: én is botladoztam az értés és befogadás göröngyein…) A lecke maradt tehát: a regénystruktúra, a „párhuzamos történetek” technikája szakít a lekerekítettséggel, az összetartó narratív fonalak regényhagyományával, a szálak nem vagy csak véletlenül találkoznak. És mégis izgalmasak – az élet, az „irodalmi” értelmen túl is felfedezés. Másrészt a szexus totális átvilágítása – amire még nem volt példa – itt történik meg, brutálisan és emberi módon. Taszítóan és revelatív erővel. Takács egyiket is, másikat is érinti: hangja elismerő, de nem megy beljebb, hogy úgy mondjam. Nem szokása pedig; van ilyen. A Nádas-regény különben tényleg megosztotta az értő publikumot: nagysága is ebben van, megértése (befogadása) nyilván hosszú távra szóló gyakorlat. Mindezt csak úgy mondom, nehogy már az legyen, hogy egyik „ról-ről” kolléga a másik „ról-ről” kollégát jól földicséri. (Pedig azt szeretném…)

Imádja a paradox jelenségeket. Egyik Kassák-dolgozatában (A szabadságolt diktátor) tündéri módon játszik ezzel a paradox jelenséggel. Írásában egyfelől kibomlik a rehabilitált Kassák-portré – meg a sok baki e folyamatban. (A „spenót” becenevű irodalomtörténeti akármi bájos cikizésével…) Másfelől felemlíti az ismert, de hangosan soha ki nem mondott Kassák-habitust – a „diktátorságot”. Amivel aztán beletrafál a mester esztétikai beállítottságának két, egymással ellentétes (paradox) jellemvonásába. Kassák tulajdonsága egyfelől az „a diktátorság, az a jellegzetes modernista művész-attitűd, az anyaghoz és annak formálásához való sajátosan autoriter és autokratikus viszonyulás. [Ám] gondolkodásában …egy másik modernista alkotói attitűdhöz, a demokratikus és libertárius (nevezzük így: »anarcho-dadaista« beállítódáshoz állt közelebb… Alkotói mentalitása mégis diktatórikus volt, s ebben mindennapi, életbeli szerepével harmonizált.” Pompás diagnózis: a többit képzeld hozzá. Amitől persze Kassák nem lett kisebb, ellenkezőleg, ezzel a kis fricskával lett igazi óriás. (Ha nem lett volna „diktatórikus beállítottságú”, ugyan mit tudott volna átverni kora művészetében? És micsoda „diktatúra” volt az övé a rendszer „kemény” és „puha” diktatúrájához képest? De mégis az volt. Maradjunk ennyiben.

Hát ezt olvastuk (olvassuk) Takács Ferenc sorvezetőjével nyolc év során. Persze mást is. (Ez nem a reklám helye…)

 

 

Takács Ferenc: Mobilis in mobile. Esszék és kritikák a Mozgó Világ-ból. Jószöveg Műhely Kiadó, 280 oldal, 3500 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Almási Miklós: Lovas tengerész és hálószobatitkok (Gyáni Gábor: Magánélet Horthy Miklós korában. A képeket válogatta Vajda László. Budapest, Corvina.) HM kora, a harmincas-negyvenes évek – nem szeretem azt a...

Almási Miklós: A hiábavalóság mártírjai? Almási Miklós A hiábavalóság mártírjai? Szomorú egy história az...

Almási Miklós: A Serenissima pipereasztalon (Casanova Velencéje. Irodalmi útikönyv. Összeállította, az összekötő szövegeket írta és a másként nem jelzett Casanova-szövegeket fordította Kovács Ilona. A képeket válogatta Miklós Tamás. Budapest, 2010, Atlantisz Könyvkiadó.) A Szent Márk tér már megint víz alatt, a város...

Almási Miklós: Házkutatás Almási Miklós Házkutatás Éppen Bortnyik Sándor Lámpagyújtogató c. képét...

Almási Miklós: Valóságshow kétszáz éve Almási Miklós Valóságshow kétszáz éve Akkor is váltak már...