Takács Ferenc: Ben trovato

 

Huszár Tibor, mint tudjuk, jó ideje foglalkozik Bibó Istvánnal. Egyrészt Bibó életével, s az ebben az életben testet öltő, illetve a belőle kisugárzó intellektuális és etikai tartalmakkal, azaz biográfusi szerepben, másrészt az életműben rögzült elvontabb társadalomtudományi gondolatrendszerrel és gondolkodásmóddal, illetve a konkrétabb – gyakran igen gyakorlati és közvetlen módon „égető” – politikai kérdésekre reflektáló gondolatmenetekkel, azaz szociológusként és politológusként. Egyben máig fontos szerepet játszik a Bibó-hagyaték gondozásában is, szövegkiadások előkészítésével, válogatások szerkesztésével, jegyzetapparátusok készítésével stb.

Mostani kötete, melynek a Bibó estéje címet adta, két Bibó-írás – alighanem Bibó utolsó kidolgozott és végleges formába öltött írásai – köré épül. A címbeli Toldi-utalás tartalmukra és szellemiségükre nézve is találó: ugyanaz a következetesség, állhatatosság és kikezdhetetlen önazonosság hatja át őket, amely Bibó egész életét és művét szellemi és erkölcsi példává avatja.

Egyébként jellegzetesen alkalmi mű mindkettő, személyes felkérésre készült, sőt – a szó pontos és tárgyszerű értelmében – személyre szóló munka: levél, abból is – ahogy a textológus mondaná – a misszilis fajta, azaz postára adott, elküldött levél, s nem a levélformát irodalmiasan utánzó, azaz műfaji keretként alkalmazó munka. (Más kérdés, hogy mindkét írás túlnő a magánlevél szokásos terjedelmén, esszéméretűvé bővül.)

Az egyik írás Borbándi Gyulának a Der ungarische Populismus (München, 1976) című könyvéhez kapcsolódik. A később A magyar népi mozgalom (New York, 1983) címmel magyar nyelven is kiadott munkát 1976-ban küldte meg Bibónak nemzeti parasztpártbeli hajdani tagtársa, az akkor Münchenben élő szerkesztő, író és publicista. Bibó végül 1978-ban reagált részletesebben a könyvre: mint Huszár írja, öt pontban közel másfélszáz megjegyzést fűzött Borbándi munkájához.

A másik levél ugyancsak 1978-ban, Bibó halála előtt egy évvel íródott. Arany Bálint mérnök, az 1947-es Magyar Közösség-per egyik vádlottja és elítéltje juttatta el Bibóhoz a közösség belépési avatóját és Donáth Györgynek (1939-1944 között a Magyar Élet Pártjának országgyűlési képviselője, 1943-44-ben a párt országos elnökhelyettese), a Magyar Közösség-per halálra ítélt és 1947. október 23-án kivégzett fővádlottjának az utolsó szó jogán elmondott beszédét. Mindezt annak reményében tette, hogy ezeknek a dokumentumoknak az ismeretében Bibó megváltoztatja a Magyar Közösségről és a perről korábban kialakított véleményét, amelyet Összeesküvés és köztársasági évforduló című cikkében tett közzé 1947-ben. Bibó barátságos hangú, de elvszerűen tárgyilagos, egyben megalkuvásmentesen kritikai szellemű levélben reagált a megkeresésre.

Huszár a könyv első, rövid fejezetének két alfejezetében foglalkozik a levelekkel, bőven idézve és kommentálva őket. (Teljes szövegüket nem közli, nyilván azért, mert időközben mindkét írás megjelent, és nyomtatásban könnyen hozzáférhető. Megjegyezném viszont, hogy a kötet jegyzetapparátusában nem találtam említését annak a könyvészeti ténynek, hogy az Arany Bálintnak címzett válaszlevél Magyarországon először napilapban jelent meg: lásd Magyar Nemzet, 1992. október 24., 6. o.)

A Borbándi-könyvre adott válasz elemzésével Huszár nyilván terjedelmi okokból sem tud a lehetséges részletességgel foglalkozni. Bibó öt főbb pont alá sorolva kb. másfél száz megjegyzést és észrevételt fűzött a monográfiához, a kötet szerzője ezek közül elsősorban (bár nem kizárólag) azokat veszi szemügyre, amelyek a népi mozgalomnak a „fajvédelemmel”, a faji ideológiával, jelesül az antiszemitizmussal és a totális rendszerek szociális jellegű antiliberalizmusával-antidemokratizmusával való alkalmi vagy tartósabb érintkezésével kapcsolatosak. Borbándinak a Magyar Élet folyóiratról adott értékelését evvel összefüggésben Bibó „szerecsenmosdatásnak” minősítette, a Magyar Élet Könyvkiadó tevékenységéről viszont – Borbándival egyetértésben – pozitív volt a véleménye, azon az alapon, hogy a kiadó nem jelentetett meg egyetlen olyan művet sem, amely „a fajelmélet téziseivel együtthangzó volt”. Huszár szükségét érzi, hogy kiigazítsa ezt az utóbbi megállapítást: Veres Péter, a későbbiekben markánsan baloldalinak és demokratikusnak tartott népi parasztíró egyik 1939-es írásában a „vértörzs”, a „biológiai irány” és a „faji ideáltípus” kategóriáiban fogalmazza meg mondanivalóját.

Behatóbban foglalkozik viszont az Arany Bálint-levéllel. Bibó 1947-ben igen szigorúan és kritikusan nyilatkozott „a »Magyar Közösség« nemzeti és középosztályi sértődöttségben megrekedt, a magyarság nemzeti problémáinak társadalmi vonatkozásaival szemben vak, csak svábokat és zsidókat látó” elemeivel, „akik a sváb és a zsidó összetartás mintájára a magyar fajösszetartozásnak valamiféle szervezetét akarták összehozni”. Bár érzékelte és szóvá is tette a nyomozati eljárás és a nyomozást kísérő (sőt gyakran annak prejudikatív szándékkal elébe vágó) baloldali sajtókampány bizonyos, mondjuk így, koncipiált vetületeit, úgy vélte, hogy „az összeesküvés ma már túl van azon, hogy lehessen nem hinni létezésében” – bár ehhez megszorítólag hozzátette, hogy „még nem jutott oda, hogy benn és künn feltétlen meggyőző legyen mindaz, ami vele kapcsolatban mint adat, összefüggés vagy kommentár nyilvánosságra kerül”.

Harminc évvel később, ekkor már Donáth György beszédének ismeretében, már úgy látja – bár expressis verbis ezúttal sem állítja -, hogy az ügy koncepciós per volt, Donáth halálos ítélete és kivégzése pedig – bár a szót magát nem használja – justizmord. (Mindezt a későbbi fejleményekkel összhangban: a jogi felülvizsgálat 1991. április 15-én az ítéletet semmisnek nyilvánította.) Előrebocsátja, hogy a „szöveget azzal a tisztelettel olvastam és azzal a tisztelettel szólok hozzá, ami kijár egy olyan ember megnyilatkozásának, aki a méltatlan halál előtt tudja magát és előtte bátran helytáll azért, amit meggyőződésének gondol”. Ám ez „nem enyhíthette és nem is enyhítette azt a nagyon határozottan negatív véleményt”, amit évtizedekkel korábban alakított ki az ügyről. Sőt ha lehet, most a korábbihoz képest még élesebben és kategorikusabban fogalmaz. Szerinte Donáth Györgynek „ez az utolsó szó jogán elmondott állásfoglalása rendkívüli mértékben közrejátszott abban, hogy a per bíráinak a jó lelkiismeretnek azt a tudatát adja, hogy itt egy súlyosan, és nemcsak az ő rendszerük, de az egész magyar nemzet számára veszélyes retrográd állásfoglalású emberrel és csoporttal állanak szemben”.

A könyv további, nagyobb, sőt terjedelmileg túlnyomó részében Huszár dokumentumokat ad közre a két Bibó-írást, illetve az írásokat elemző kommentárokat kontextualizálandó. Részleteket olvashatunk Révai József és Rákosi Mátyás beszédeiből, amelyek a Magyar Közösség-per előhangját és politikai előkészítését célozták; áttanulmányozhatjuk Donáth György a per végén elhangzó beszédének a teljes szövegét (a másfél tárgyalási napon át tartó monumentális beszédmű reprodukálása itt száztíz könyvoldalt vesz igénybe!) és bő százoldalnyi válogatást Donáth MÉP-képviselői minőségében 1939 és 1943 között elmondott parlamenti felszólalásaiból (amelyek egyébként a népi mozgalom egynémely eszméjétől is megihletett intranzigens jobboldalinak, Gömbös Gyula szociális totalizmusa örökösének mutatják, továbbá elvszerű és következetes politikai antiszemitának, aki az ország „teljes zsidótlanítását” tekinti eszményi végcélnak, s aki a „zsidókérdés” megoldásából adódó részfeladatok végrehajtása – például a budapesti lakásínség megoldása – terén „a legdrasztikusabb eszközök” igénybevételét is megengedhetőnek tartja).

Ezek a terjedelmi arányok persze szükségképp velejárnak némi hangsúlyeltolódással: a könyvben előrehaladva idővel Bibó – és a Bibó-írások értelmezése – helyett Donáth György alakja kerül a fókuszba, akinek az akasztófa árnyékában elmondott beszéde, ez – a tartalmaitól és lehetséges értelmezéseitől függetlenül – monumentális retorikai teljesítmény egy tárgyalótermi dráma valóságos izgalmaiban, egyben szinte szépirodalmi élményében részesíti olvasóit.

Szinte szépirodalmi élményében: az ügynek éppen nemrégiben támadt izgalmas szépirodalmi aktualitása. A népi mozgalom, a MÉP, a Magyar Közösség és az összeesküvés-per ugyanis Závada Pál pár hónapja megjelent Idegen testünk-jében, ebben a sajátos „metatörténelmi” regényben (lásd idevágó recenziómat a Mozgó Világ 2008. júliusi számában) téma és tartalom lett, egyben a történészihez képest irodalmias, az irodalmiashoz képest viszont történészi feltárás és feldolgozás tárgya. Donáth György név szerint szerepel a regényben, és a maga (fiktív, művi és megalkotott) szövegébe Donáthnak az utolsó szó jogán elhangzott beszédéből is belesző (gyorsírással lejegyzett és hivatalosan jegyzőkönyvezett, azaz ennyiben valóságos) részleteket Závada.

De voltaképp ennél többről van itt szó. A Huszár-kötet igen különböző állagú és státusú textusainak idővel észlelhetővé válik egy bizonyos közös szubtextusa. A per jellemzésére Huszár először a nálunk szokványos, szinte idiomatikusan rögzült „koncepciós per” kifejezést használja, de a 43. oldaltól többször is a szokatlanabb és egyéni leleménynek ható „műper” szót alkalmazza, mintegy szinonimaként. Különös és paradoxan izgalmas a szó szemantikai sugallata. Hiszen ezek szerint van „valóságos”, „természetes”, azaz mintegy magától létrejövő és lezajló per, s vannak vele szemben „művi”, azaz fiktív és megalkotott perek. Ezeknek – az előző típusba esőkkel szemben – szerzőjük, alkotójuk van, akik a per tárgyát képező vádakat „koholják” (azaz – a történeti-etimológiai szótár tanúsága szerint – „kikovácsolják”, „művileg létrehozzák”, „megalkotják”).

Tehát művileg hozzák létre, akárcsak a fiktív szépirodalmi művet megalkotó Művész, a műpert: Rákositól a per ügyészéig bezárólag mindenki a maga prekoncipiált rendjét-értelmét a tapasztalat esetleges világára diktatórikusan rákényszerítő újkori európai Alkotó módjára viselkedik. Azaz teremt, mégpedig lehetőleg ex nihilo, tehát a semmiből, azaz a romantikusok szemében a legmagasabb, mivel az isteni teremtés eredeti aktusát megismétlő módon. Vagy – jobb híján – a majdnem-semmiből (Bibó: „az ügynek sovány tényállását fasiszta összeesküvéssé dagasztva”).

A teremtés aktusáért – vagy a teremtés aktusának jogáért – folyt a harc a tárgyalóteremben is. Nem volt ez összeesküvés, de hát valaminek hívni kellett a nyomozati fázisban, így aztán rajta maradt az „összeesküvés” szó, annak minden súlyos és véres következményével. Szépirodalmi alkotás volt az a rendkívül negatív jellemrajz is, amit az ügyész adott Donáthról, mint ahogy Donáth beszéde is megpróbált – valamiféle autobiografikus elbeszélés formájában – evvel a képpel egy pozitív ellenképet szembeállítani. (Hogy kép is, ellenkép is fiktív és megalkotott, erre a parlamenti felszólalásokból kirajzolódó karakterrel – egy harmadik fiktív és megalkotott képpel – való összevetés szolgál bizonyítékkal.)

Bibó 1947-es cikkében figyelmeztetett arra, hogy a Magyar Közösség ügyében folytatott nyomozásnak „nagyon élesen körülhatárolható politikai előfeltevései és tézisei vannak”, s amellett kardoskodott, hogy „a felderítés akkor jó, ha nem kész elképzelésekkel dolgozik, hanem mindenekfelett kíváncsi”. Bibótól szokatlan ismeretelméleti naivitás ez, hiszen nincs általában vett nyomozati „kíváncsiság”, a nyomozás mindig valamire kíváncsi, s hogy mire, azt éppen a kíváncsisága tárgyára vonatkozó előfeltevés szabja meg. Az, amit a nyomozati munkában gyanúnak, a peres eljárásban pedig bizonyításra váró vádnak neveznek.

Nos, elméletileg igen tanulságosan, bár köznapi erkölcsi érzékünket, sőt esztétikai beidegzéseinket is felkavaró következményekkel mindez szoros analógiát mutat az esztétikai tapasztalattal: gyanúnak és vádnak az irodalmi alkotás létmódjában a szerzői szándék és az olvasói várakozás felel meg. De általában, elvont szinten is igaz mindez: a filozófiai hermeneutika szerint vorverständniss, azaz előzetes vagy megelőlegezett tudás (prekoncepció) nélkül nincs lehetséges tudás, és nem létezik megismerés.

Si non č vero č ben trovato – idézte keserű iróniával ügyésze fejére Donáth György az olasz szállóigét. A tárgyalás során róla adott jellemrajzra utalt evvel, de voltaképpen az egész ügyet, szépirodalmi fikció és gyilkos valóság szörnyelegyét is jól jellemezte vele: egy szó sem volt igaz belőle, de jól volt kitalálva.

Hogy milyen célból, milyen radikális Rossz érdekében találták ki az egészet, ez persze más kérdés. Vagy nem?

 

 

Huszár Tibor: Bibó estéje. Budapest, 2008, Corvina, 2690 forint.

 

 

Kapcsolódó írások:

Takács Ferenc: Örök félidő (Mező Ferenc: Sör és hamu. Budapest, 2009, Orpheusz.) „Sör és hamu” – a Halotti beszéd „por és hamu”-ját...

Takács Ferenc: A magunk vére (Jorge Semprún: Húsz év, egy nap. Pál Ferenc fordítása. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 292 oldal, 2200 forint. ) Takács Ferenc A magunk vére Artemisia Gentileschi olasz festőnő...

Takács Ferenc: Népszava (Moldova György: Kádár János. Budapest, 2006, Urbis Könyvkiadó. I.-II. kötet, 240 + 224 oldal. ) Takács Ferenc Népszava Kétkötetes, együttesen 464 oldal terjedelmű könyvet...

Takács Ferenc: Pretextus, paratextus, textus Takács Ferenc Pretextus, paratextus, textus Doris Lessing 2007-es irodalmi...

Takács Ferenc: Regényféle Takács Ferenc Regényféle Jövőre, 2009-ben lesz hatvan éve, hogy...